Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-14 / 62. szám, csütörtök
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 14. KOMMENTÁR Még fél év MOLNÁR NORBERT Az utóbbi tíz évben nem fordult elő, hogy a parlament ne szavazza meg programját, vagyis ne legyen miről tárgyalniuk a képviselőknek. Tegnapelőtt sikerült. Tegnap ismét nekigyürkőztek a honatyák, és kiszenvedték a programot, de milyen áron... Kedden az MKP képviselői azért nem támogatták az ülés menettervét, mert abban szerepelt a magyar státustörvény hatástalanítását célzó két javaslat, az egyik a kereszténydemokraták, a másik a nemzetiek boszorkánykonyhájából. Jozef Migas házelnök összehívta a házbizottság ülését, amelyen úgy tűnt, megegyeztek a frakcióvezetők. Tegnap azonban ismét bennragadt a programpontok között a két tervezet. Bárdos Gyula, az MKP parlamenti klubjának elnöke a történtek után azt mondta, a grémiumon abban egyeztek meg, hogy csak a kormány által beterjesztett törvények és az elengedhetetlenül fontos képviselői indítványok maradnak az 57. ülés napirendjén. A koalíciós partnerek mégis megszavazták, hogy tárgyaljanak a két kedvezményellenes indítványról. A kereszténydemokratáknak és a baloldalnak úgy látszik, létfontosságú, hogy nacionalista indulatokat szítsanak. Mindenki másból él: ha már nincs mit kínálni a választónak, eljátszanak az idegeivel. És még fél év van a választásokig. Igazából el sem tudom képzelni, mi vár még ránk. És mi vár az MKP-ra. Néha úgy tűnik, mintha Szlovákia nyolcvan százalékának az lenne az érdeke, hogy Meciar kezére játssza az országot. Már azon sem lehet csodálkozni, hogy Bárdos a tegnapi történet után arról beszélt, így nem lehet tovább részt venni a koalíció munkájában. De, és ez a de mindig ott munkál az álpartnerek agyában is, fél évvel a választások előtt fordítva is elsülhet a kiszállás fegyvere; emellett meri-e vállalni az MKP, hogy az ő nyakába varrják Szlovákia esedeges integrációs sikertelenségét. JEGYZET is, megvillogtatja még egyszer vezetésbeli tudását egy éles kanyarban, aztán elhúz a város felé. Csakhogy a sors meg az ócskavasgyűjtők védőszentje, ha van ilyen, másképpen határoz. A terepjáró pár kilométerrel odébb nagyot csattanva beáll az út menti fák egyikébe. Helyszínelés, útletakarítás, autómentő meg minden egyebek, ami ezzel jár. A lakkos, puccos gép csörlők szigorú erejével immár átminősül elszállítandó autóronccsá. Mire emberünk a helyszínre ér, éppen végeznek a munkával motorizált kollégái és indulnak a város felé. Csakhogy nem elég figyelmesek. A csillogó, krómozott, most már igen furcsa alakú lökhárító valahogy ottmaradt a fa mellett. Mi sem természetesebb, emberünk megáll, hiszen nincs az a szekér, amire még egy krómozott lökhárító fel nem férne. Feldobja hát a legfrissebb szerzeményt is a szebb napokat látott Zsiguli tetejére és bölcs egykedvűséggel tapossa a hátralévő kilométereket tovább. A fényes fémdarab pedig sárosán csillog, mint egy fura ékszer, és hirdeti az e világi dicsőség múlandóságát és halad a mindent megoldó kohó kapujához, a hulladékbegyűjtő felé. is költenék a pénzt, ha lenne hol. Mert ugye a többség nem azok közé a fanatikusok közé tartozik, akik reggeltől estig, fel meg le síelnek. Az emberek szívesen beülnének étterembe, napoznának a teraszon, csak úgy, sícipőben meg oyerallban. A legtöbb helyen azonban ötezer emberre ha jut egy-egy büfé pár asztallal és paddal. Személyes összehasonlítási alapom sajnos nincs, ezért csupán tudósítások és ismerősök beszámolói alapján tudom, hogy például alig nem is olyan messze tőlünk, az alpesi országokban mi vár a síelőkre. Szerintem Szlovákiában is remek üzleti lehetőségek maradnak kihasználaüanul a sípályák környékén. Nem értem, miért nem jut eszébe az ott élőknek, hogy ha csak pár hónapra is, de belevágjanak egy kisebb vállalkozásba. Hiába a sok vállalkozásfejlesztő ügynökség, ha az emberekbe nem szorult élelmesség, egy kis üzleti érzék meg vállalkozói szellem sem, a turisták keserű szájízzel, csalódottan lesznek kénytelenek elhagyni az országot. Mi pedig csak leshetjük a külföldi tőkét. Sáros csillogás SZÁSZI ZOLTÁN Közel másfél tonna ócskavas imbolyog egy kétkerekű kordén a tavaszi esőben. Alig méter hatvan, aki tolja. Hetente kétszer teszi meg az utat furcsajárgányával és rajta a hulladék vas hegyeivel. Gyűjtöget, takarít, lomtalanít. Apró vályogfalú kis házban él. Autója sohase volt, autóroncsa már több is. Most is egy veterán Zsiguli maradványaival küszködik, amikor elhúz mellette a most divatos terepjárók egyike. Televágja sárral a kocsit és az egy ember meghajtást alaposan. Emberünk azonban mit se törődik ezzel. Megszokta már a gyűrődést. Tolja az ócskavasat rendületlenül, életét ez és így tölti be, ez az ő választása. Nem vár és nem kér senkitől semmit. Úgy gondolja, van e Földön elég ócskavas, talán kenyér meg rávaló is akad, aminek erejével eljuttatja a roncsokat rendeltetési helyükre, a tisztító kohó felé, a hulladékgyűjtőbe. A terepjáró ifjonc úrvezetője meg még vigyorog Szegényes síközpontok SZABÓ MÓNIKA A téli síszezon idején minden évben kénytelen vagyok rádöbbenni, milyen silány a szlovákiai síközpontok szolgáltatásainak színvonala. Évek óta semmi javulás nem tapasztalható e téren. Sokat panaszkodunk amiatt, hogy a külföldi tőke valahogy nem áramlik az országba. Szakértők ezt a nem megfelelő politikai légkörrel és gazdasági háttérrel magyarázzák. Ha ez az út járhatatlan, talán más módon kellene rávenni a nyugatiakat, hogy nálunk fektessenek be és költsék pénzüket. Sok országban építik a gazdaságot az idegenforgalomra. Látnivalókban Szlovákia is bővelkedik, ezért nem értem, miért ne válhatna nálunk is húzóágazattá az idegenforgalom, a turisztika. Telente bizony sok külföldi jön a szlovák hegyekbe, hogy a havas lejtőkön száguldozzon. Tény, hogy nem mindannyian nyugatiak, de ők TALLÓZÓ E L PAÍS „Alapvető, hogy Washington legyőzze az egyoldalúság kísértését” - hangsúlyozta a madridi lapnak adott interjújában Chris Patten, az EU külügyi biztosa. Washington politikáját azonban mostanában inkább az egyoldalúság jellemzi. Ez nem csak a „gonosz tengelyével” kapcsolatos álláspontban nyilvánul meg, hanem például az acélimportra vonatkozó tervezett intézkedésekben, a Nemzetközi Törvényszék elleni álláspontban és a Kiotói Jegyzőkönyv elutasítása révén is nyilvánvaló. Ami a „gonosz tengelyét” illeti, Patten leszögezi, hogy „Ira- kot, Iránt és Észak-Koreát nem lehet egy kalap alá venni”. A külügyi biztos szerint Washington egyoldalú álláspontja bonyolulttá teszi az amúgy is nehéz transzatlanti kapcsolatokat, pedig a szövetség az egész világ alapvető érdeke. Az El País azon kérdésére, hogy Bush elnök tudatában van-e a helyzetnek, Patten így válaszolt: „Bízom abban, hogy az európai államfők megértetik vele”. Egy esetleges hamis állítás akkor is az, ha a vetélytárs azon melegében nem képes hitelesen megcáfolni Tévéviták tétje Kennedy kétmilliónyi pluszszavazatot köszönhetett a számára sikeres tévévitáknak, s tekintve alig másfél százezres végső előnyét Nixonnal szemben, ez akkor kétségtelenül perdöntő volt. AVAR JÁNOS * Mindamellett 1960 novemberében az amerikai választóknak csupán hat százaléka állította, hogy a jelöltek között e kamerák előtti összemérés alapján döntött. Igaz, amúgy a polgároknak több, mint a fele vette tekintetbe a négy szópárbajt, amikor valamelyik politikus mellé tette le a voksát, ám ez számukra csak egy tényező volt a sok közül. Sok mítosz él a tévévitákról, s mindben van is valamennyi igazság. Leginkább abban, hogy ez a megmérkőzés többnyire a kihívónak kedvez. De ez főként akkor igaz, ha a posztra pályázó kevésbé ismert, mint a benne ülő. John Kennedy ugyanakkor már nyolc éve szenátor volt, országos ismertségre tett szert, ám ez mégsem volt összemérhető az ugyancsak nyolc esztendeje alelnök Nixonhoz képest. Kennedynek tehát jól jött, hogy egyszerre lehet a színen vetélytár- sával, mintegy megtestesítve az alternatívát. S jót tett 1976-ban Cartemak is, hogy együtt látták a - ráadásul elnökként bakizó - bumfordi Ford- dal. Viszont négy év múltán vele szemben Reagan élvezhette e „bemutatkozás” előnyét, de leginkább azt, hogy az addig szélsőségesnek tartott politikus nagyon kedves ember benyomását tette a nézőkre. Ellenben sem Mondale-nak 1984- ben, sem Dukakisnak 1988-ban vagy Dole-nak 1996-ban nem kamatozott a tévévita a hivatalban ülővel szemben, csak Clinton használta ki 1992-ben az egyenrangúság ilyetén bizonyítékát. Mert a két jelölt választási szempontból természetesen teljesen egyenértékű, az elnöknek mindössze annyi előnye lehet, hogy rangján kell őt szólítani. A két párt szakértői aprólékos gonddal biztosítják egyeztetéseiken, nehogy a külsőségekben bármelyik is jogtalan előnyhöz jusson. Arról pedig végképpen nem lehet szó, hogy az elnök diktálhatná a feltételeket, legfeljebb kitérhet a vita elől, mint azt később Nixon tette, s Bush apja is megpróbálta Clinton esetében, ám a politikai háborgás láttán ő kénytelen volt visszakozni. S az is igaz, hogy az üyen szócsatákban éppen a bizonytalankodó szavazók hajlamosak inkább show-t, mint politikai vitát látni. Riasztó példaként emlegetik 1960 óta azt a nőt, aki a nyakkendők alapján döntött. Olykor vészes hatású lehet, ha valaki túl teátrális, netán mesterkélt, vagyis nem képes önmagát adni: a nézők ezt ösztönösen megérzik. Önmagában nem elegendő a szereplési magabiztosság sem, noha két - országvezetésre pályázó - profi politikus esetében ez adottnak vehető. Jószerivel sohasem volt még tévévita, amelyiket - a rögvest utána elvégzett felmérések- szerint - „gólokkal” nyert volna meg valamelyik fél. Viszont utóbb, éppen a sajtótálalás okán, szelektálódnak a benyomások, mindenkiben mindinkább néhány epizód, bemondás, netán sikeres poén marad meg. A két amerikai párt emberei ezért is sietnek mindjárt a vita végén a nekik kedvező elemekre irányítani a közfigyelmet, de persze ez a „hosszabbítás” is egyenlő felek küzdelme, legalábbis a tisztességes médiában, amely minkét oldalnak teret ad. No meg emlékeztetnek a vitában torzítva tálalt tényekre: végtére is a választónak joga van tudni róluk. Pontosan ebből az okból nem rendeztek még amerikai tévévitát a kampány zárónapján, pedig ott a szavazás órájáig lehet korteskedni. Mert ugyan tényleg afféle tévéshow az üyen vita, de azért mégiscsak az ország.vezetőjének kiválasztása a tét, tehát elengedhetetlen teret és időt szánni a vita vitájára is. Nem is egészen érthető, miért ragaszkodik Orbán Viktor mindkétszer a zárórás tévévitához, amelynél már megen- gedhetedenül a show-elem kerülne előtérbe, s túl nagy lenne a kísértés - a kellő közéleti és sajtókontroll híján - a blöffölésre, ne adj’ isten, holmi lejárató fogásra. Mivel nem káptalan sem a küzdő felek, sem a még a kampánycsend beállta előtt értékelni képes elemzők feje, s főként nem vetekedhet az archívumokkal, ez a veszély reális. Egy esedeges hamis állítás akkor is az, ha a vetélytárs azon melegében, de még a gyorsértékelő sem képes hitelesen Riasztó példa az a nő, aki 1960-ban a nyakkendők alapján döntött. megcáfolni. Riasztó lenne, sőt elfo- gadhatadan, hogy ezen múljék egy demokratikus választás. Attól pedig megannyi tévévita ismeretében óvakodnék, hogy - miként a kormányoldal propagandistái teszik - megelőlegezzem egy Medgyessy-Orbán-szópárbaj kimenetelét a hitük szerint „slágfer- tigebb” miniszterelnöknek. Mellesleg e túlbuzgó toliforgatók és ellen- félócsárlók kifejezetten rossz szolgálatot tesznek saját bajnokuknak, hiszen felfokozzák a várakozásokat Orbán teljesítménye iránt, s alulértékelik Medgyessyt, ami neki csak javára válhat. Pontosan ez történt 1980-ban a Carter-Reagan-vita előtt, s másfél esztendeje is, amikor a nagyobb tapasztalain, pergő nyelvű és rámenősebb Gore alelnök K. O.-s győzelmét jósolták az ifjú Bushsal szemben. Aztán Gore képtelen volt érvényesítem feltételezett előnyét, sőt vitáról vitára másnak mutatkozott, ami csak megzavarta a szavazókat, míg Bush junior mindháromszor önmagát adta, ami viszont hitelesnek hatott. Mintha megfakultak volna az emlékek a nálunk egyedi példának számító négy évvel ezelőtti tévévitáról. Pedig utána akkor is megoszlottak a vélemények, s politikaüag amúgy döntetíen lett, mindkét tábor bízvást kikiálthatta győztesnek a maga jelöltjét. Orbán néhány százezer szavazónál azzal billentette maga felé a mérleget, hogy alternatívaként odaülhetett a „nincs alternatívánk” jelszavát hirdető Horn mellé, s kellemes, udvarias ember benyomását keltette, aki - és ez a fő! - fiatal kora ellenére ugyanannyira alkalmas kormányfőnek. Vagyis a kihívó előnyeit jól kamatoztatta. Erre Medgyessynek most nincs is igazán szüksége, hiszen ő a pályájával már bizonyította tapasztaltsá- gát. S mert érzésem szerint ő inkább képes önmagához, egyénisé: géhez hű maradni, mint a szerepeket - egyébként vitathatadanul kiválóan - váltogató Orbán, nem hinném, hogy az utóbbinak sikerülne - amint hívei oly magabiztosan (vagy azt imitálva) hirdetik-„lehengerelnie” vetélytársát. Különben is, ha szigorúan betartják a kölcsönösen kialkudott szabályokat, tehát egyik sem fojthatja bele a szót a másikba, nem is provokálhatja szándékosan (ezt az amerikai tévévitákban eleve ki is zárják, mert tilos a feleknek közvedenül egymáshoz, vagy az amúgy is pártosan megoszlott közönséghez szólniuk, csakis kérdezőjükhöz, no meg persze a nézőkhöz), akkor úgyis mindketten „hozzák magukat”, s ez aligha fogja az emberekben módosítani a már kialakult képet. Nyilvánvalóan inkább árnyaltabbá teszi. LEVÉLBONTÁS Ébredj fel, Szlovákia! Bármennyire is próbálok visszaemlékezni az elmúlt két hónap politikai eseményeire, nem tudok rájönni, mi okozta miniszterelnökünk pálfordulását a kedvező magyar-szlovák (Orbán-Dzurin- da) viszonyban. De nem is ez a lényeg, hanem a mögötte rejlő cinikus, felelőtlen, sőt fenyegető kijelentések. Hova szállt azóta az a reményt keltő nyilatkozata a státustörvény kapcsán: megegyezünk, mert meg akarunk egyezni! Velünk - szlovákiai magyarokkal állítólag nincs baja, de annál inkább van a magyar nemzet politikájával. Olyan lovat akar meglovagolni, amit szerinte a magyar külpolitika adott a nyerge alá. Sajnos nem veszi észre, vagy nem akarja, hogy ez a ló a saját országa belviszonyainak szörnyszülötte. A nyereg pedig nagyon ingatag. Róla hatalmasat lehet esni és nem csak a bokát megütni, hanem láb-, és nyaktörést is szenvedni. Ha egy ország vezetése struccpolitikát folytat, ott nagyon nagy baj van. Hiába nem akarják látni a problémákat, attól még léteznek. Mert kinek érdeke leginkább a Benes- dekrétumok eltörlése? Mindenekelőtt Csehszlovákia két utódállamának, csak azután a szomszédos országoknak, az EU-nak. Amikor a szlovák miniszterelnök kijelenti, szóba sem jöhet a Benes- dekrétumok hatályának megszüntetése, a külügyminiszterpedig a múlt felidézését a jövő rombolásaként értelmezi, szégyellem magam, mint szlovák állampolgár. Szégyellem, hogy olyan országban élek, ahol az emberi méltóságnak, erkölcsnek, nyitott szellemi fel- emelkedésnek a csúcspolitikában nincs helye. Mint magyarnak, fáj ugyan, de nem hunyászkodom meg, hogy már megint belém rúgtak. Szégyellem azt is, hogy csak külföldi nyomásra fognak az ügygyei foglalkozni. Mert hogy fognak, az biztos! Pedig „adjanak úgy is, ha nem kérek” alapon sokkal elviselhetőbb, megnyugtatóbb lett volna a rendezés. Szégyellem azt is, hogy hivatkozási alapul az adott kornak jellegét és szellemét használják fel érveléseikben, figyelmen kívül hagyva az adott kor emberét (leszármazottjait), akit érintett, és aki még ma is hús-vér emberként él itt, Szlovákiában. Tehát a probléma nem halott, hanem nagyon is eleven. Szomorkodom amiatt, hogy puszta létünk által az EU- csatlakozás kerékkötőivé válhatunk, holott csak emberi mivoltunkat szeretnénk visszakapni. A múlt vállalása a szebb, tiszta jövő záloga. Aki ezt nem vállalja, ne irányítsa emberek sorsát! Péter József Érsekújvár- Ha feljön hozzám, mutatok magának Benes-dekrétumokat... (Peter Gossányi karikatúrája)
