Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-12 / 60. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 12. Kitenkintő A nyolcmilliós délkelet-európai ország átlagembere egyelőre nem érzékeli az excár-kormányfő, Simeon gazdaságélénkítő programjának hatását Bulgárián csak Harry Potter varázslata segíthet? II. Simeon excár miniszterelnöki beiktatásakor, 2001. július 24-én felesküszik a köztársasági alkotmányra (Fotó: Reuters) Vannak-e közös tulajdonságai Simeon Szakszkoburg- gotszki bolgár excár-minisz- terelnöknek és korunk első számú sikerkönyve főhősének, Harry Potternek? Avagy a bolgár államférfi vajon bír-e akkora varázstudománnyal, mint a roxforti mágustanonc? MÁTÉ JÓZSEF Mielőtt bárki legyintene, s komolytalannak vélné a kérdésfelvetést, eláruljuk: a merész társítás Günter Verheugen nevéhez fűződik. Az Európai Bizottság bővítésért felelős biztosa ugyanis azt találta nemrég mondani: a bolgár vezetésnek minimum pot- teri varázslatra lesz szüksége ahhoz, hogy a balkáni állam 2004- ben beléphessen az EU-ba, amint azt az excár-kormányfő újabban hangoztatja. Mivel pedig Verheugen nem áll tréfás ember hírében, a derék eurodiplomata szavait kéretik komolyan venni! Az újságíróktól eltérően, bolgár kormánykörökben senki sem mosolyodon el a szellemes Harry Poner-hasonlaton, ellenben az éles, már-már sértően ironikus biztosi hangot meglehetős értetlenséggel fogadták. Szófiában ugyanis úgy gondolják, a miniszterelnök, az egykori II. Simeon cár a 2004-es dátum „meglebeg- tetésével” csupán országa uniós tagság iránti elkötelezettségét Verheugen „humorizálá- sa” meglehetős visszatetszést keltett Bulgáriában. akarta hangsúlyozni, éppen akkor, amikor kormánya egy csatlakozási tárgyalásokat felgyorsítani akaró ütemtervet jelentett be. Ezek után Verheugen „humorizá- lása” meglehetős visszatetszést keltett Bulgáriában. A Reuters Zinaida Velevát, a szófiai kabinet európai integrációs igazgatóságának vezetőjét idézi, aki sietett leszögezni: „az, hogy fel akarjuk gyorsítani a csatlakozási tárgyalásokat, még nem jelenti automatikusan azt, hogy módosítottunk volna az eredeti, 2007-es belépési céldátumon”. Bulgáriát - északi szomszédjával, Romániával együtt - a legtöbben esélytelennek tartják arra, hogy a bővítés első körében, jelenlegi elképzelések szerint 2004-ben csatlakozhasson az EU-hoz. Még akkor is, ha big bangről, azaz nagycsoportos bővítésről lesz szó, s a két állam fő patrónusa, Franciaország várhatóan mindent megtesz majd az érdekükben. Bulgáriában nincs működő piacgazdaság, a regnáló kormányok eddig halogatták a komolyabb privatizációt, nem hatékony az igazságszolgáltatás, burjánzik a korrupció, diszkriminálják a romákat, nem ment végbe az államháztartási reform, és az országba szinte alig áramlott külföldi tőke - hangzik évről évre az országjelentésekben megfogalmazott brüsszeli kritika. Ez a Bulgária nem az a Bulgária! - mondta erre nemrég Miien Vel- csev pénzügyminiszter, mintegy válaszul az Európai Bizottság észrevételeire. Tavaly júniusi, elsöprő választási győzelme után a 64 éves Simeon 800 nap türelmi időt kért Bulgária polgáraitól ahhoz, hogy érezhetően javuljon életszínvonaluk. Az excár vezette koalíciós kabinet - a pénzügyi és a gazdasági tárca élén olyan fiatal, nemzetközi üzleti körökben elismert szakemberekkel, mint a már említett Velcsev, illetve Niko- laj Vasziljev - nagyszabású gazdaságélénkítő programot hirdetett meg. Ennek keretében 17 százalékkal emelték a minimálbért, megduplázták a gyermekek után járó családi pótlékot, a jelenleg 18 százalékos munkanélküliség visszaszorítására, a foglalkoztatás növelésére pedig egy húszmillió levás (1 leva kb. 20 korona) alap felállítását jelentették be. A kormány ezenldvül még adócsökkentést és nyugdíjemelést is ígért. A gazdaságélénkítő csomag látszólag meg is hozta eredményét. A bolgár gazdaság tavaly a térség egyik leggyorsabban fejlődő gazdasága volt. A 4,9 százalékos GDP-növekedés a nehéz külső gazdasági környezet mellett nagyon jó eredménynek számít. Nincs kivetnivaló az egyéb fontosabb makrogazdasági adatokban sem: az infláció tavaly 4 százalék körül mozgott, az államháztartási deficit pedig nem volt több, mint a GDP 0,9 százaléka. Igen ám - mutatnak rá elemzők -, de ajavuló makrogazdasági mutatókból a nyolcmilliós délkelet-európai állam átlagembere egyelőre nem sokat érez a saját bőrén. Pedig Simeon türelmi idejéből már több mint kétszáz nap letelt. Az átlag bolgár továbbra is 242 leva körüli átlagjövedelemből él, már ha van munkája, és egy drasztikus energiaár-emelést is kénytelen volt „elszenvedni”. Ráadásul az IMF sem könnyítette meg Simeonék dolgát, amikor a nemzetközi pénzintézet „sugallatára” Szófiának egy újabb készenlétihitel- megállapodás reményében le kellett mondania a lakosság adóterheinek további könnyítéséről. A munkahelyét féltő átlagpolgár „ferde szemmel”, bizonytalanul tekint a privatizációra is. A bolgár trónról 1946-ban elűzött, s a hatalomba térségünkben először visszatérő Simeon úgy nyilatkozott, hogy Bulgáriában a privatizáció eddig egyet jelentett a korrupcióval. Kormánya ezért tiszta lappal, azaz új privatizációs törvénnyel akar indulni, ami megsokszorozhatná azt a hárommilli- árd dollárt, ami eddig külföldi működőtőke-befektetés formájában a balkáni országba áramlott. A kabinet első lépéseként heteken belül kezdődik a bolgár távközlési vállalat (BTC) magánosítása, majd azt követi a dohányipari óriás, a Bulgartabak eladása. A korábbi kormányok rendre kevesellték az említett cégekért felajánlott összegeket, most azonban Vasziljev gazdasági miniszter kijelentette: a vállalatokat bármilyen körülmények között eladják, mert tőkére és új menedzsmentre van szükségük. A tavaly júniusi választásokon Simeon Nemzeti Mozgalmával szemben alulmaradt Bolgár Szocialista Párt és az addig kormányzó Demokratikus Erők Szövetsége egyaránt erősen kritizálta az excár kabinetjének gazdasági programját, s a kormányt káosz okozásával vádolta. A szakszervezetek pedig már tízezres tüntetésen követeltek ténylegesen életszínvonal-javító intézkedéseket. Sőt, legutóbb Simeon mozgalmának húsz képviselője is érzékenyebb szociálpolitikát kért a kormányfőtől, mert a legfrissebb adatok szerint 13 százalékponttal, 49 százalékra esett vissza a kabinet népszerűségi indexe. A miniszterelnök határozottan visszautasította az ellenzék vádjait, s párbeszédet, konszenzust szorgalmazott a közös célok érdekében a politikai erők között. A párbeszédre szükség is van, mert Bulgáriában társbérlet alakult ki a kormányfői és az államfői poszton. A tavaly novemberi elnökválasztást a Simeon által is támogatott Petar Sztojanov addigi államfővel szemben a szocialista Georgi Par- vanov nyerte, így a balkáni országban jelenleg egy volt cár a miniszterelnök és egy volt kommunista káder a köztársasági elnök. Jóllehet Simeon számára jelentős presztízsveszteség volt Sztojanov bukása, gyakorlatilag ugyanazok a voksok juttatták az elnöki székbe Parvanovot, mint amelyek az egykori uralkodót kormányra segítették. A közvélemény ugyanúgy korrupcióval vádolta Sztojanov klikkjét, mint a tavaly júniusig regnáló jobbközép koalíciót, s a szegénységért is őt tette felelőssé. Sőt, Simeon mozgalmával a jelenlegi korSimeon türelmet kérő érvei nem győzték meg a választókat. mánykoalíciót alkotó török kisebbség (az ország lakosságának mintegy tíz százaléka) pártja is Parva- nov támogatására szólította fel híveit az excár által pártfogolt Szto- janowal szemben. Az akkor még „csak” száz napja kormányzó Simeon türelmet kérő érvei nem győzték meg a választókat, tőle a nép is - nemcsak Verheugen - csodát várt. A csoda elmaradt, a pro- tezsált Sztojanovnak pedig mennie kellett. A bolgár belpolitikai élet kuszasága egyelőre nem nyomja rá bélyegét a délkelet-európai állam euro- atlanti integrációs stratégiájára. A cél világos: idén NATO-tagság (kimondva-kimondatlanul: a bolgár közvélemény óriási csalódásként élné meg, ha az ország nem kapna meghívót az atlanti szövetségbe az őszi prágai csúcson), s valamikor a közeljövőben EU-tag- ság. Az uniós csatlakozási tárgyalások felgyorsításával Parvanov elnök is maradéktalanul egyetért, s védelmébe vette a mielőbbi csatlakozást sürgető miniszterelnököt. Pedig azzal alighanem ő is tisztában van, hogy a realitások inkább a 2007-es belépés mellett szólnak. Csodák maximum Rox- fortban léteznek... Hogy maga a sokat emlegetett semlegesség a mai megváltozott világban egyáltalában mit jelent, az mintha még nem lenne téma az alpesi országban Svájc: az ENSZ után következhet az Európai Unió? SZÁSZI JÚLIA Ez a Svájc már semmiképpen nem az a Svájc, amit a világ eddig ismert. Ki hitte volna, hogy a legendás Swissairt utolérheti a zuhanás végzete, vagy hogy egyszer majd a világ kénytelen szembesülni az oly nagyra tartott alpesi nép második világháborús, és korántsem példás viselkedésével? Talán ez a változó világkép is hozzájárul, hogy tizenhárom évvel a berlini fal leomlása után mintha elegük lenne az itt élőknek a maguk választotta elszigeteltségből. Politikusaik némelyikének biztatását kicsit komolyabban véve megteszik az első lépéseket a nyitás felé. A hidegháború immár Svájcban is véget ért: ezzel a megkönnyebbült kijelentéssel kommentálta a zürichi Tagesanzeiger az ENSZ-tag- ságról másodszor megrendezett és ezúttal hajszálnyi támogatást eredményező népszavazást. 1986- az első határozott elutasítás óta- túlságosan megváltozott a világ ahhoz, hogy magyarázható lenne a további makacs elutasítás, nem beszélve arról, hogy Svájc tagság nélkül is szorgalmas közre-mű- ködő sokféle ENSZ-fórumon - már csak a genfi székhely révén is. Talán hatott ez az érv is, no meg a kellő felvilágosítás a dolog anyagi vonatkozásairól: az elutasítást szorgalmazó Svájci Néppárt, annak is a jobbszárnya a populista népvezér és milliárdos Christian Blocher vezetésével egyebek között a belépés irdatlan költségkihatásával érvelt. Amire a berni külügyminisztérium elővette a kimutatást: a tagsággal járó 30-40 milliós eurónál csak a kívülállás kerül többe. Svájc ugyanis - mintegy ellensúlyozva ezt az érthetetlen szembe- helyezkedést - élen jár az ENSZ- rendezvények támogatásában, miközben kívülállóként gyakorlatilag nincs befolyása a tartalomra. De nem elhanyagolható a humanitárius ENSZ-projektekre évente elköltött 340 millió euró sem: innen gond nélkül lecsíphető a belépés ára. A jobboldal másik kedvenc érvére, a semlegességet fenyegető veszélyekre is van válasz. Az önkéntes részvétel az ENSZ- akciókban nem sérti a semlegességet, a szervezet pedig egyetlen tagját sem kényszeríti a csatlakozásra valamilyen katonai művelethez. Hogy maga ez a sokat emlegetett semlegesség a mai megváltozott világban egyáltalában mit jelent, az mintha még nem lenne téma. Ám elképzelhető, hogy lassanként a mégoly makacs gondolkodásúak is elkezdenek ezen töprengni - ahogyan ez az átértékelési folyamat óhatatlanul megindult Ausztriában is. A berni külügyminiszter szerint ENSZ-tagként még a semlegesség is jobban megőrizhető, hiszen azt a világszervezethez csatlakozva sem kell feladni. Van erre példa szép számmal a 190 tagország sorában. Az érvekre még szükség lesz. Ez a harc nem volt a végső - a következő nehezen megkerülhető döntés az európai uniós tagsággal kapcsolatos. Mindaz, ami az ENSZ vonatkozásában igaz, sokszorosan áll az EU-ra, hiszen Svájc ezernyi szállal kötődik az őt körülölelő tagországokhoz, és hogy a mindennapi. élet egyáltalán működjön, kénytelen külön megállapodásokat kötni rossz tárgyalási pozícióból, és megint csak azzal a hátránnyal, hogy olyan létfontosságú kérdésekben, mint például a tranzit ügye, nincs befolyása a közösségi döntésekre. Vérmes reményeket azért nem kell táplálni: a mostani népszavazás is igencsak szoros volt. Ráadásul az 54,6 százaléknyi „igen” sajátos anomáliákat is takar: éles a határvonal a Francia-Svájc (62% igen) és a Német-Svájc (57% „nem”) között, és ugyanilyen nagy a szakadék a város és a vidék között. A pozitív eredmény hajszálon - mondjuk a kicsiny Luzern vagy Solothurn helyeslésén múlt; emellett a referendummal együtt megtartott regionális pótválasztásokon az elszigeteltség bajnokaként ismert, a nyitás ellen agitáló Néppárt (SVP) tovább erősödött. Zürichben öt mandátumot nyert el és a 125 tagú kantonparlamentben immár 31 képviselője van; két kicsiny svájci kantonban - Obwaldenben és Nid- waldenben - pedig mindjárt héthét képviselővel, most került be először az 50-50 tagú helyi törvényhozásba. Mindez nem túl jó jel a jövő évi országos parlamenti választásokat tekintve. Tekintettel a trendre - és a négynyelvű, soknemzetiségű kicsiny ország teljes megosztottságára - most éppen nem is célszerű az EU-csatlakozásról beszélni. Elég megemésztenie az ENSZ-traumát az ellenkezők táborának, hiszen a politikai felemelkedését éppen az 1986-os ENSZ-referendumtól számító Blocher aligha mond le a további agitációról. A svájci szövetségi politikusok nehéz időszak elé néznek: meg kell felelniük az európai elvárásnak, nem szabad lehűteniük azt a reményt, amit az ENSZ-csatlakozás megszavazása keltett, és aligha engedhetik meg a jobboldali” bélyeget, vagyis Blocher túlerősödé- sét. Másfelől nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy otthon még mindig túlságosan nagy a „marad minden a régiben” illúzióját táplálók tábora. A nagypolitizálás ilyen kényes egyensúlyi mutatványa is nevezhető újdonságnak ezen a tájon: ez már nem operettország, nagy a tét, egyszóval más ez a Svájc, és ezt vezető politikusaik is érezhetik a saját bőrükön. Bécs, 2002. március Illusztrációs felvétel
