Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-12 / 60. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 12. Riport A Terror Háza nélkül is tudtuk, hogy a borzalmaknak sosem szabad megismétlődniük - ez az érzés az Andrássy út 60-ban csak hatványozódik A múltat nem árt bevallani Orosz tank a hatalmas márványtömbön - háromemeletnyi áldozat Órákig állnak. Mindenki tü­relmesen kivárja a sorát az Andrássy út 60. előtt, a pengefal alatt. Február 24-i megnyitása óta tízezrek lát­ták a nyilas korszak és a kommunista rezsim áldoza­tainak emléket állító Terror Házát. Szívbe markoló és pointírozott, hátborzonga­tó és hatásvadász. MOLNÁR NORBERT Szürke egyenruhás, értsd öltönyös fiatalemberek őrzik Budapest leg­fiatalabb múzeumát. Beenünket a sajtos fogad, végigkísér a terme­ken, fotózni csak szigorúan az ő je­lenlétében lehet. Mindenhol a szürke öltönyösök, figyelnek. Né­ha úgy érzem, mintha 1944-et vagy 1953-at írnánk, és a nyilasok vagy az ÁVÓ-sok figyelnének. Ami biztossá tesz abban, hogy nem vir­tuális teremőrökről van szó az az, hogy ezek walkytalkyznak. Ahogy haladunk teremről teremre kide­rül, sokkal inkább a szimbolikára, mint az eredeti tárgyak bemutatá­sára koncentráltak, a korhűséget feláldozták az alkotók - köztük Fábry Sándor, a népszerű humor­ista - a szimbolika és a látványos­ság oltárán. Három és fél milliárd forintba került a magyar főváros új büszkesége. Csúcsminőségű tech­nika: az áldozatok plazmaké­pernyőkről mondják szomorú tör­téneteiket. Mindenhol telefonok, s mindenhol a kornak megfelelő archív szövegek szólnak belőlük. Ha kitárcsázzuk a kettest, mond­juk Rákosi elvtárs szónokol láza­san, vagy Szálasi uszító beszéde recseg, ha egy másik számot vá­lasztunk, a Nagy Imre-per hang­anyagán borzonghatunk, vagy ép­pen az ötvenes évek már nevetsé­ges PR-szövegei köszönnek vissza. „A Terror Háza most múzeum, de a XX. században a magyar törté­nelem két szégyenteljes és tragi­kus korszakában is, valóban a ter­ror háza volt. 1944-ben a nyilas rémuralom idején ez az épület volt a Hűség Háza, a nemzet­vesztő magyar nácik pártszékhá- za. 1945 és 1956 között pedig a hírhedt kommunista terrorszerve­zet, az ÁVO és utóda, az ÁVH ren­dezkedett be itt. Az Andrássy út 60. a rettegés és félelem házává vált” - vezeti be a múzeum brosú­rája a látogatót a történelembe, a kis füzetecske mottójául József At­tila sorait választották: „A múltat bekell vallani...”. TORTÚRA Hat csőből folyik az olaj az orosz tankból, lustán ólálkodik lefelé a hatalmas márványtömbön. A tan­kot daruval emelték be a belső udvarra, majd üvegtetőt húztak rá. A falon háromemeletnyi ma­gasságban az áldozatok fényké­pei, a falba rejtett megvilágítás váltakozva emel ki egy-egy fotót, emberi sorsot. Vörös a szőnyeg a lépcsőházban, amelyet a történelem ismert nega­tív figuráinak mellszobra vagy mozgalmi indíttatású kőfigurák öveznek. A második emeleten kez­dünk. Az Andrássy út 60.1941-ben lett a nyilasok központja, 1944-től begyűjtőhelyük, ám a kiállítás Tri­anonnal indít. Az elszakított terü­letek a Kettős megszállás terem plazmatévéjében. Nyilasterem. Az asztalfőn Szálasi, egy bábu személyesíti meg, fejére vetítve a magyar fasiszta vezér arc­képe. Nyilasok egyenruhái, 1 V győzelmi jellel ellátott tányérok. A falon a zajló Duna, néha tompa puffanások hallatszanak. Ez jelké­pezi a zsidóüldözést. A nyilasok rémuralma idején bandák por- tyáztak Budapest utcáin, összefog- dosták a zsidókat és a „zsidóbéren­ceket”, és egyszerűen belelőtték őket a Dunába. Persze, a történet nem 1944. október 15-én, a nyi­lasok hatalomátvételével kezdő­dött, mert addigra már kiszorítot­ták őket a közéletből, és elkoboz­ták vagyonukat, a vidéki zsidósá­got pedig már deportálták. „Tüzet és átkot lihegtem mindenre, ami zsidó” - Kun András páter idézete a falon. Százezrek estek áldozatá­ul a tűznek és a lihegésnek. „Éjsza­ka álmodtam, hogy kimentek a né­metek, és nem jött be helyettük senki” - az idézet lezáija a nyilas korszakot, (befejeződött a II. világ­háború kissé rövidre fogott rette­neté), és mintegy bevezet minket a Gulág világába. Hosszúkás terem, a talaj gyönyörű szőnyeggel borít­va, rajta a nagy Szovjetunió térké­pe. Mestermunka. Tölcsérekkel jelzik, hol raboskodtak magyarok. A terem „vonatízű”, a plazmatévé­ken rohan a táj, zakatol a vonat. Több mint hétszázezer magyart szállítottak marhavagonokban malenkij robotra, háromszázezren nem is tértek vissza. 1943-ban Sztálin azt mondta: „Magyaror­szágot példásan meg kell büntet­ni”. Ez jobban sikerült, mint akkor hitte volna. Az átöltözés terme. A képernyőn nyilasok vedlenek át ávósokká. Rá­kosi elvtárs mondotta annak ide­jén, nem minden nyilas volt ve­zető, ezeknek lehetőséget kell ad­ni, hogy az új rendszert szolgálják. Többen egy nyilatkozat aláírásával - amelyben szánták-bánták bűnei­ket - váltottak egyenruhát, eszmét (ha volt); csak az erőszak, az álla­mi terror maradt. Máris az ’50-es évek termében va­gyunk, annak is a legelején, már­mint a korszakén. Vörös függö- nyös választófülkék között hala­dunk, a falakon a baráti országok címere, köztük a csehszlovák oroszlán. A kor lehallgatókészülé­kei, egyik nagyobb, mint a másik. Nem válogatott a rendszer a gyár­tók között, a kötelező szovjet és NDK-s gyártmányú mellett ott az ellenséges angol is. A Szovjet tanácsadók szobája. A fa­lon az összes szovjet nagykövet ne­ve egészen a 90-es évekig. Köztük Jurij Andropov is, aki később a szov­jet birodalmat vezette egy évig. Ellenállás. „Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja” - egy röp­lap szövege, amely talán a legjob­ban érzékelteti a kort, másra nem­Felekezetek terme igen futhatta a kommunistákkal szembefordulókat, akik bár némi veszélyt vállaltak, de az Andrássy út 60-at el akarták kerülni. Át- és kitelepítések terme. 1946- tól 1953-ig hurcolták el, semmiz- ték ki a vélt vagy valós bűnösöket. Mint rongybabákat ráncigálták őket, szétdúlva több százezer csa­lád életét. Először 200 ezer német­nek kötöttek útilaput a talpára, majd Csehszlovákiából üldözték Magyarországra a magyarokat, Magyarországról önkéntesek tá­voztak Szlovákia területére, kulá- kokat kényszerítettek földjük elha­gyására, a megbízhatatlanokat kényszerlakhelyekre szállították, szociális és munkatáborokba zár­tak. De azoknak is menniük kel­lett, akiknek nagy házuk vagy la­kásuk volt. Olyan rettegett munka­táborok működtek, mint Recsk, Kistarcsa vagy Tiszalök. 1953-ban Nagy Imre állíttatta le a deportálá­sokat, ami nem jelentette azt, hogy megszűnt a hátrányos megkülön­böztetés és a szenvedés. A terem közepén Hruscsov fekete autója, lefüggönyözve a ZIM a kitelepíté­sek szimbólumaként, bár közvetle­nül semmi köze sem volt ehhez a csúfos történethez. „Minden eszközzel kell tudni üt­ni” - mondta Kádár János 1949- ben. A terror folyosóján át egy pillantást vetve a Verőszobára fe­hér, viaszos műzsírtégla falak kö­zé érkezünk, ezek jelzik a Beszol­gáltatások korát. Égy kiló sertés­zsír - áll minden téglán. Egy feli­rat szerint Kádár értekezett arról, hogy a gabonabeszolgáltatásban már megverte a nép a kulálokat, működtek közre 1945-től 1961-ig. A nyomasztó termek után kis fel­üdülésként az ötvenes évek propa­gandája. „A szocialista vasút építé­sének akadályozói”, az amerikai kolorádóbogár kártékonysága, a korabeli ruhadivat, majd a Min­dennapi élet terme, benne a szoci­alista törődés a panaszossal; a ma­gyar ipar remekei: a Kincstárban a magyar ezüst (értsd alumínium) egy bauxitdombbal a közepén. 1956-ot már elhagytuk, pedig az állambiztonságiak akkorra már ki­költöztek az épületből, illetve az épületegyüttesből, hiszen a kör­A Gulág terem Sztálin híres mondatával. A háttérben az Átöltözés. (Somogyi Tibor felvételei) akik viszont még vezetnek a ser­téstenyésztés frontján. Fizesse­nek zsírral! „Amikor a kulák meg­mozdul a rendszer ellen, éreznie kell a hatalom öklét” - ezt szintén az igazi krumplileves atyja mondta 1949-ben. Ávós előszoba. Már csak pár lépés választ el bennünket a hírhedt Pé­ter Gábor szobájától. „Az ÁVH a párt ökle” - Rákosi, 1949. Az előszoba felkészít, hatalmas tabló a politikai nyomozók, az államvé­delmi hatóságok vezéreinek fény­képével. Ők mindannyian paran­csot adtak ki elkobzásokra, kitele­pítésekre, kínzásokra, sőt megle­het, gyilkosságokra is. Az ajtón túl az élet és halál urának dolgozószo­bája. A négy elemit végzett szabó­segéd, Péter Gábor vezetésével ala­kult meg a Politikai Rendészeti Osztály, majd az ÁVO, 1948-ban az ÁVH. „Kapcsolom Rákosi elvtár­sat”, szól a hang az asztalán levő telefonból. A plafonon egy rés, be­lőle géppisztoly csöve kandikál ki. Pontosan nem tudni, de állítólag itt kuksolt (mert a szűk hely miatt mást nem tudott) mindig valaki, és annak a hátára célzott, akivel Péter elvtárs éppen tárgyalt. „Amikor Szálasi Ferenc a politikai rendőr­ség kapuja alá ér, Péter Gábor elv­társ a következő szavakkal üdvözli: Tehát megérkezett oda, ahonnan elindult” - idézi a HVG a Népszava 1945. október negyedikéi tudósítá­sát. Itt ítélkeztek azok felett, akik korábban itt ítélkeztek egy másik rendszer nevében (1953-ban maga Péter is börtönbe került). Csak a módszerek maradtak. „Tanuljunk egy kis osztályharcot a fasizmus igazságszolgáltatásától” - Domokos József, a Legfelsőbb Bí­róság elnöke hangoztatta ezt még 1957-ben is. Igazságszolgáltatás a terem neve, és így becézték az öt­venes évek koncepciós pereit is. A Nagy Imre-per néhány részlete a plazmatévén, a háttérben olyan bí­rók és ügyészek fényképe, akik ha­lálos ítéletek meghozatalában nyékbeli bérházakat addigra mind megvásárolták: kinőtték a börtö­nöket, szűkösnek érezte az appa­rátus a termeket. PINCESOR Lifttel megyünk a pincébe, míg a fel­vonó leér, elmesélik, hogyan folytak a kivégzések. Borzalmas hallgatni, s rettenetes az is, ami a pincebörtön­ben fogad. Hideg, rideg, nedves lyu­kak. A magánzárka körülbelül mé­terszer méteres, csak állva létezhet benne az ember egy rövid ideig, a „rókalyuk” , teteje befalazva, térdel­ve, vagy görnyedve kellene kibírni odabenn, de két perc múlva távo­zom, fáj a derekam. A medencében bugyog a víz. Senki ne gondoljon üdülésre, a raboknak napokig kel­lett bokáig állniuk a hideg vízben. Befalazott folyosó, amely annak idején az Andrássy út 62. pincéibe és börtöneibe vezetett. Nyomasztó érzés, menekülök, de ott egy recski csille, odébb ismét ’56: egy sortűz áldozatának kabátja, egy szédőtt bi­cikli, egyenruha. Vallatószoba, ben­ne különféle eszközök a buzogány­szerű bottól a fúróig. A Megtorlások terem akasztófái: „ez igazi, ezzel embereket végeztek ki” - mondja kí­sérőnk. Menekülök, mint ahogy százezrek menekültek a forradalom után. Ez a Kivándorlás terme. A Könnyek terme a csendé és az emlékezésé. Keresztek, némelyi­ken Dávid-csillag. A múzeum nél­kül is tudtuk, hogy ennek sohasem szabad megismétlődnie. Ez az ér­zés itt csak hatványozódik. Mielőtt küépnénk az épületből, még egy tabló: a Tettesek galériája. Jó- és rosszarcú férfiak, asszonyok, az egész nyilas kormány (érdekes, nagy részük születési helye az elcsa­tolt területeken található: Pozsony, Kassa, Arad, Szatmárnémeti...), Pé­ter Gábor, Farkas Vladimir, Kádár János, Fock Jenő stb., de még ma élők is ott mosolyognak. Ők való­színűleg nem látogatják meg a Ter­ror Házát. Magyarországon kampány van, minden ennek tükrében értéke­lendő. „A Terror Háza múzeumot Orbán Viktor miniszterelnök tá­mogatásával építtette Schmidt Mária főigazgató F. Kovács Attila tervei alapján Szájer József és Várhegyi Attila közreműködésével” - áll a múzeum brosúrájának utolsó előtti oldalán. El kell még tel­nie egy kis időnek, hogy a közélet, így egy múzeum is kiheverje ezt a sokkot. Akik támadják és akik az egekig magasztalják az állami Terror Házát, majd a helyére teszik, ha véget ért a négyéves ciklu­sokban jelentkező hajcihő.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents