Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-01 / 51. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 1. Kitekintő Az állam- és kormányfők csúcsértekezletein olykor megegyeznek történelmi léptékű ügyekben, de egymás torkának esnek amiatt, hogy hol legyen a tojásellenőrző főhatóság Európai jövőlcép és uniós paradicsompüré Az Európai Parlament épületrésze Brüsszelben (Népszabadság-archívum) Und meg, hogy lassú és zö- työg, szólj, hogy baj lesz. Ha mégse lesz, addig birizgáld, amíg tényleg elromlik. Ugye megmondtam! - kiálts, és hívj össze válságstábot. Dolgozz ki hatezer különféle módszert a javításra, majd nagyjából állítsd vissza az eredeti állapotot. És gratulálj magadnak: ismét megmentetted az Európai Uniót! FÜZES OSZKÁR Eme közszájon forgó használati utasítás gyakorlati érvényét kisebb-na- gyobb ügyekben gyakran tapasztalja az uniós tudósító, ám igazán nagyszabású alkalmazása tegnap kezdődött. Összeült az Európa jövőjéről tanácskozó konvent, huszonnyolc országból százhét taggal. Három „kihívásnak” kell megfelelniük. Válaszokat (akár több különbözőt) kell kiókumlálniuk arra a kérdésre, hogy miként tehető az EU demokratikusabbá, átláthatóbbá és hatékonyabbá? Aztán: miképp lehetne közelebb hozni az uniót a polgárokhoz, elsősorban a fiatalokhoz? És végül: hogyan alakuljon a kibővített unió, mint egységes politikai térség, müyen legyen intézményeinek hatásköre. Végül?! A konvent épp ez utolsó kérdés miatt értékelődött fel. Ellentétben az alapjogi chartát kidolgozó, két évvel ezelőtt összehívott hasonló testülettel, most az európai hatalmi viszonyok újrarendezéséről kezdenek vitát. Hiszen nyilvánvaló, hogy a világ változásai közepette az európai erőviszonyok sem maradtak érintetlenül. Az eddig működő, francia-német páros vezetés fölött eljárt az idő. A britek sokkal „beljebb” jöttek Európába, a spanyolok, olaszok és svédek pedig sokkal „feljebb” a láthatatlan, de nagyon is érvényes belső ranglistán. Blair-Berlusconi, majd Blair- Schröder tandem alakult az eddigi brit-svéd kettős mellett. A spanyol Aznar csak azért nem társul egyik (illetve mindhárom) pároshoz, mert az unió soros elnökeként ez illetlenség lenne. Ám a brit-olasz „reformvonalat” nyíltan támogatja a „nagy francia ambíciókkal” (ez Chirac elnök saját kifejezése!) szemben. Közben a telivér európai nagyhatalommá lett Németország nem tartja magától értetődőnek többé, hogy ő fizeti Európát, amelyet a franciák politikailag vezetgetnek. Ráadásul itt a bővítés. A geopolitika szabályai szerint ezzel is Berlin erősödik, legalábbis Párizsban úgy érzik: az új tagállamok zöme (régies és ma már valóban nagyon pontatlan kifejezéssel) a német „érdekszféra” része lesz. De A közösségi intézmények a kovászos uborka átmérőjét is szabályozzák. ha nem is, az mindenképpen biztos, hogy a nagyobb uniót nem lehet az eddigi módszerekkel üzemeltetni. Igazság szerint a mostanit sem igazán. Miközben a közösségi intézmények már a kovászos uborka átmérőjét is szabályozzák, addig kulcs- fontosságú területeken eldöntetlen, hogy mi közös ügy és mi marad tagállami hatáskörben. Csak mutatóba: 1. Pénzügy, költségvetés, adó. 2. Igazságszolgáltatás, határőrizet. 3. Kül- és biztonságpolitika. 4. Legyen- e uniós alkotmány vagy sem, s ha igen, akkor legyen-e jogi ereje? 4. Mit csináljon az Európai Parlament, az Európai Bizottság, vagyis a „közös kormányzat”, a tagállami miniszterek tanácsa (a mostam döntéshozó szerv), valamint mennyire kapcsolódhatnak be a közösségi intézmények ellenőrzésébe a tagállami parlamentek? 5. Mekkora legyen a civil és társadalmi szervezetek mozgástere, bevezethető-e valahogy a közveden demokrácia? A kérdések kérdése tehát az, hogy mennyire legyen államszövetség a nemzetállamok föderációja. Az unió több területen úgy viselkedik, mintha egy ország lenne. Másutt nemzetközi szervezetként működik, megint másutt a tagállamok egyeztető mechanizmusa. Ez nem baj, sőt. Éppen ennek révén alakulhat ki a mindig változó kényes egyensúly a 15+13 ország saját szuverenitása és a közösbe beadott (nem fel-, be-!) szuverenitás között. De éppen emiatt minden bonyolult. Jelenleg négy szerződés és százezer oldalnyi joganyag érvényes, nyomon követése igen komoíy szakértelmet igényel. Annál inkább, mert így is rengeteg dolog tisztázatlan, joghézagos, ellentmondásos. Az állam- és kormányfők évi négy csúcs- értekezlete agyonterhelt, és olykor abszurd: megegyeznek például történelmi léptékű ügyekben, de egymás torkának esnek amiatt, hogy melyik városban legyen a tojásellenőrző főhatóság. Még egy tanmese. - Tudja, hogy hozunk itt döntéseket? - meséli az egyik brüsszeli főhivatalnok. Úgy, mint amikor kechupot próbálunk önteni a pizzára. Beszorul a paradicsompüré az üvegbe, akárhogy kínlódunk, nem jön ki. Aztán dühösen rácsapunk az üveg fenekére, és hatszor annyi ömlik a tésztára, mint amennyit szerettünk volna. Rosszmájúság előre kijelenteni, de most mintha megint nagyot csaptak volna az üveg fenekére. A kon- ventet azért hozták létre, hogy az elkerülhetetlen, de a hivatalos csúcsértekezleteken egyszerűen megoldhatatlan kérdéseket valakik szép nyugodtan térképezzék fel, és dolgozzanak ki - akár egymástól eltérő - megoldási terveket. Ezek közül aztán a kormányközi konferencia választja majd ki azt, ami megvalósul(hat). Csakhogy: a konvent igencsak politikai testület lett, és az alakulás első percétől fogva ádáz politikai és presztízsharcok színhelye. Ugyanúgy felálltak a nemzeti és a pártpolitikai táborok, mint bármely más uniós intézményben. Tehát ugyanúgy folyhat majd (szét) a vita, mintha az eddigi fórumokon folytatnák. Vagy még inkább szétfolyhat, mert a meglévő fórumok érthető féltékenységgel figyelik, hogy „Európa jövőjének formálását” nem rájuk, hanem másokra bízták. Lesz azonban egy nyilvánvaló előnye a konventnek: minden ülése nyilvános. (Igaz, a tizenkét tagú elnökség, amit sokan gúnyosan máris politbürónak csúfolnak, zárt ajtók mögött tanácskozik.) A konvent egyik alelnökének kifejezetten az lesz a dolga, hogy konzultáljon a civil és a társadalmi szervezetekkel, amelyek némelyike megfigyelői státust is kapott. Visszatérve a nemzeti és pártközi frontvonalakra: kuszák lesznek. A legfontosabb törésvonal a „föde- ralisták” és a „nacionalisták” között húzódik. Mindkét jelző túlzás, de mutatja: a németek és a franciák (nem egyformán, de) minél mélyebb és szorosabb politikai uniót akarnak. A németek szinte teljes államszövetséget, a franciák nem ennyire, de sokkal több területen összehangolt politikát. Ezzel A konvent kezdettől fogva ádáz politikai és presztízsharcok színhelye. szemben a britek (és immár az olaszok, spanyolok is) szűkítenék a politikai közterületet, jelentősen bővítve a gazdasági-pénzügyi közös elemeket. Ez egyben uniós szintű gazdasági liberalizálást jelentene, szemben a franciák és a németek terveivel, amelyek szerint csak fokozatos, részleges lenne az uniós piacnyitás, és sokkal több maradna a nemzeti jóléti-szociális államból. A kisebb tagállamok viszont attól tartanak, hogy a nagyok valamiféle „kemény mag”, vagy „direktórium” vagy „biztonsági tanács” néven egyfajta igazgatóságot hoznának létre az unióban. Eszerint a francia-német központ csak kibővülne Nagy-Britanniával, Spanyol- és Olaszországgal (valamint, jóval később, esetleg Lengyelországgal). A finnek máris hangosan tiltakoznak, de a belgák, hollandok, portugálok és görögök is morognak. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy az újonnan csatlakozó kisebb tagállamok majd az eddigi kicsik táborát növelik. Az újoncok ugyanis a régi kicsik pénzéből és befolyásából részelnek majd. A kisebb mostani tagállamok liberalizáló szárnya (hollandok, belgák, skandinávok) azt is méricskélik, hogy az új tagországok vajon nem lesznek-e túlságosan közösségpártiak (vagyis közvetve német- és franciabarátok). Azt már hozzá sem kell tenni, hogy hatásköri féltenivalója van az Európai Bizottságnak, a parlamentnek, vagyis a közös kassza mostani gazdáinak. A közös és tagállami hatáskörök újraelosztása kikerülhetetlenül felveti az agrár- és regionális támogatások jövőjének kérdését. És ebben már Berlin és Párizs is szöges ellentétben áll egymással. (Jospin francia kormányfő máris országa elszigetelődését vizionálja.) Mindkét pénzforrás esetleges elapadása közvetlenül sértené Spanyolország, Portugália, Görögország - és Magyarország, illetve a többi tagjelölt érdekeit. A tagjelöltek küldöttei egyébként teljes jogú képviselőként vesznek részt a konventen, csak a mostani tagországok által meghozott (sza- vazásos vagy konszenzusos) döntéseket nem vétózhatják meg. Erre valószínűleg nem is lenne szükség, mert az igazi döntéseket a 2004- ben kezdődő kormányközi konferencia hozza - és azon már a bekerült új tagállamokkal együtt kell dönteni. Ám előfordulhat, hogy a konvent gyors lesz, a bővítés pedig elhúzódik - biztos, ami biztos, a tagjelölteknek érdemes már a konventen úgy csatázni, mintha már tagok volnának. Mindez tegnap elkezdődött, és az unió történelmi hagyományának megfelelően úgy, hogy mindenki próbálja a saját Éurópáját kialakítani. Hogy ebből miként lesz mindenki Európája, azt tényleg a jövő dönti el. A jövőt meg a konvent. Esetleg el is dönti, ha mégsem, akkor legalább megpróbálja. És ez tényleg történelmi: a földrész huszonnyolc országának százhét bölcse először ül ilyen asztalnál, kezükben jövőterv - és a paradicsompüré. Brüsszel, 2002. február Európa Alapitó Atyái a Newsweek karikatúráján. Balról jobbra haladva: Blair, Schröder, Chirac, Berlusconi, Giscard d’Estaing. A felső sorban Jospin, Dehaene és Aznar Egy republikánus javaslat alapján a felekezetek a jövőben akár külön kampányt is folytathatnának kedvenc jelöltjük mellett, sőt választási célokra pénzt is adományozhatnának neki Amerikában a perselypénzből is jutna pártpropagandára HORVÁTH GÁBOR Amerikában nem kérdés, belebe- szélhet-e az egyház a politikába. Egy konzervatív javaslat alapján a felekezetek a jövőben akár külön kampányt is folytathatnának kedvenc jelöltjük mellett, sőt választási célokra pénzt is adományozhatnának neki. Erről szól egy észak-karolinai republikánus képviselő, Walter Jones törvény- tervezete, amelyet társszerzőként nem kevesebb mint 112 honatya jegyez - köztük a kongresz- szus többségi, republikánus frakciójának legfontosabb vezetői. Jones szerint szó sincs arról, hogy a politikusok az egyházak pénzét akarnák. Ez már csak azért is kellemetlen lenne, mert a törvényhozás éppen a napokban fogadott el egy törvényjavaslatot, amely az eddiginél sokkal szigorúbban szabályozza a pártfinanszírozást. Ezért nem tűnne taktikusnak szinte azonnal előállni az új törvényt megkerülő ötlettel. A képviselő ezt azonnal cáfolja: mint a Washington Postnak nyilatkozta, szigorúan a szólásszabadságról van szó. Arról, hogy az egyház kimondhassa: „George W. Bush az abortusz ellen van, A1 Gore pedig mellette”. Milyen beszédes példa: Jones rögtön illusztrálta is, mit remélnek a konzervatívok az új törvénytől. Az eddiginél hatékonyabb támogatást azoktól az egyházaktól, amelyek már eddig is aktívan részt vettek a republikánusok témáinak - és gyakran jelöltjeinek - kiválasztásában. Az USA-ban, ahol az emberek zöme templomjáró, a politikusok - beleértve a demokratákat is - túlnyomó többsége a nagy nyilvánosság előtt magától értetődő természetességgel vállalja a vallási közösségét. Am a liberális oldalon sokan olyan egyházak vagy vallási áramlatok hívei, amelyek távol maradnának a napi politikától. A javaslat törvénnyé emelése nyilvánvalóan a jobboldal kezére játszana: az ő egyházi hátterük már eddig is sokkal nagyobb támogatást nyújtott, mint ellenfeleiké. Jones egyébként nem feltétlenül őszinte. A törvényjavaslatot formába öntő konzervatív ügyvéd, Colby M. May szerint ugyanis az egyházaknak arra is lehetőségük lesz, hogy pénzt költsenek a nekik tetsző jelöltek választási kampányára. Csak arra kell ügyelniük, hogy ez ne tegye ki tevékenységük Jelentős” részét. Az adóhivatal és a bíróságok gyakorlatában a civil szervezetek akár bevételeik egyötödét is politikára - lobbizásra - költhetik, anélkül, hogy elveszítenék adómentességüket. Választási kampányok idején az Egyesült Amerikaiak az Egyház és az Állam Különválasztásáért nevű civil szervezet hagyományosan minden felekezet minden közösségéhez, az összes nyilvántartott templomba, zsinagógába és mecsetbe eljuttatja figyelmeztető levelét: ne tegyék le a garast egyetlen konkrét jelölt mellett se, mert ezzel adómentességüket kockáztatják. Elvégre az egyházi vezetők e nélkül is kifejthetik véleményüket a politikai kérdésekről, s ezzel éppen elégséges útmutatást adhatnak a választásokra készülő híveknek. Jones szerint az adóhivatal „pikkel” a jobboldali vallási közösségekre, amelyek ezért nem mernek részt vállalni a politikai harcban. Javaslata egyelőre az egyik kongresszusi bizottságnál pihen, alighanem együtt tárgyalják majd egy másik republikánus képviselő, Philip Crane azon tervezetével, amely az egyházakat feljogosítaná bevételeik öt százalékának politikai kampányokra fordítására. Lobbizásra ennek négyszeresét költhetnék - a két tétel azonban együtt sem haladhatná meg az összes bevételek húsz százalékát. A tervezetek pénzügyi hatását eltérően ítélik meg a két táborban. Liberális oldalon attól tartanak, új, nehezen ellenőrizhető finanszírozási csatornák nyílhatnak meg - éppen, amikor másokat végre sikerül elzárni. Konzervatív nyilatkozók szerint viszont egyetlen egyház sem lesz olyan ostoba, hogy túl sokat költsön drága politikai propagandára, elvégre az emberek nem azért adnak pénzt a vallási közösségnek, hogy azután a papok az egészet a nekik tetsző politikusra fordítsák. Ami máris biztos: az új törvénynek most a szenátusban isteni csodára lenne szüksége. A demokrata többség másként aligha fogja megszavazni. Megváltozna azonban a helyzet, ha a novemberi törvényhozási választásokon a republikánusok mindkét házban visszaszereznék a többséget. Washington, 2002. február
