Új Szó, 2002. március (55. évfolyam, 51-75. szám)
2002-03-01 / 51. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2002. MÁRCIUS 1. Riport A külföldi bútorok szépek, ám drágák, a hazai gyártók viszont csaknem mindenki számára elfogadható áron kínálják termékeiket a nyírtai vásáron Nem csak mahagóni ágy és üveg karosszék A kiállítás első napján nagy volt a tömeg Közel harminc évvel ezelőtt Nyitrán vásárolt bútorral rendeztem be első önálló lakásomat. Egyáltalán nem azért, mert válogatós voltam, vagy a pozsonyi kínálat nem felelt meg, egyszerűen a fővárosi bútorüzletek pangtak az ürességtől. Több hetes érdeklődés után megszánt az egyik elárusítónő és megsúgta: menjek a nyitrai nagyraktárba, vigyek minőségi konyakot a főnöknek, s egészen biztosan megkapom azt, amire vágyom. PÉTERFI SZONYA A valaha világos színű, úgynevezett Univerzál szekrénysor több költözködést is átvészelt, s bár a polcok a könyvek súlya alatt kissé meghajoltak, még ma is bútorként szolgál. A rendszerváltozás óta szerencsére senki sem beszélhet bútorhiányról, akinek a pénztárcája megfelelő vastagságú, annak a kereskedő a legtitkosabb, a legmerészebb álmait is képes megvalósítani. Nálunk családi hagyomány a nyitrai bútorkiállítás megtekintése. Talán azért, mert valaha csak itt láthattunk külföldi szekrénysorokat, ülőgarnitúrákat. Szerencsére, ma az ország kisebb üzleteiben is megtalálható a külföldi portéka, egy valami viszont nem változott: az ádagember számára szinte megfizetheteden. Az idei kiállításon a hazai bútorgyártók termékei viszont vetekednek a külföldiekkel. Látszatra, hiszen nem vagyunk szakértők, a minőségben sincs lényeges különbség, viszont jóval olcsóbbak - kommentálta a látottakat az Érsekújvárról érkező család férfi tagja, majd felhívta figyelmünket a dunaszerdahelyi Style Kft. bútoraira. A nagy érdeklődés miatt csak néhány szót válthattunk Jerábik Márta vállalkozóval.- Ma már nem divatosak a faltól falig, egyszektoros bútorok, a légiesebbek, a könnyedebb hatást keltők a keresettek. Ha versenyképesek akarunk maradni, követnünk kell a legújabb trendeket, persze ügyelnünk kell a minőségre is. Szinte mindenki a menő olasz bútorokkal hasonlítja össze termékeinket, s mondhatom, nem vallunk szégyent. Ráadásul áraink sokkal elfogadhatóbbak. Pedig csak 1998- tól foglalkozunk bútorgyártással. Jóleső érzés viszont, hogy a vásárlók egyre gyakrabban nem a külföldi, hanem a hazai terméket választják - tájékoztatott elégedetten a vállalkozó. Fontosnak tartja, hogy részt vegyen a kiállításon, bár ez jelentős anyagi terhet jelent.- Százezer korona a bérleti díj, közel 60 ezerbe kerültek a prospektusok, és jelentős összeget fizettünk az élő virágért is. Fontos a látvány, úgy vélem, a bútor szépségét a virág is kiemeli. A kiállítás több ezer látogatója egymás sarkát taposva, tömött sorokban próbált benézni egy-egy kiállítási területre. A zsúfoltságnál csak a hőség nagyobb - állapítottuk meg fotós kollégámmal a földszinti kijárat felé araszolva.- Mit szólsz ehhez a festményhez? Ugye szép? - fordult menyéhez és unokájához a peredi Lieskovsky László. Megcsodálta az olasz, fényezett bútorokat, de túl drágának tartotta őket. - Gyors fejszámolást végeztünk: egy kisebb szoba berendezése 350 ezer koronába kerülne. Ülőgarnitúra nélkül - mondta Erzsébet asszony, majd megjegyezte: a hazai, tapolcsányi gyártó 100 ezerért kínál hasonló minőséget. - Azért jöttünk Nyitrára, mert itt nemcsak a legújabb irányzatokat ismerhetjük meg, hanem az árakat is összehasonlíthatjuk. Lényeges szempont ez is, igaz?. Néhány hete Pozsonyban megtetszett egy ülőgarnitúra, 75 ezer koronát kértek érte, ám ugyanazt a darabot a dunaszerdahelyi Möbelből 68 ezerért vihettük volna el. Ki érti ezt? Láttunk egészen különleges, egyedi bútorokat is. Egy cseh társaság a kézzel faragott, 140 ezer korona értékű mahagóni ágyat potom 57 ezerért árusította. A gyártók az árkülönbséget azzal magyarázták, hogy Nyitrán nagykereskedelmi áron értékesítik. Meglepetést okozott a 118 ezer koronás üveg karosszék, nem csoda, hogy a nézelődők ki akarták próbálni, ám a hoszteszek olyanok voltak, mint az üveg: kemények és hidegek, nem engedélyezték a „próbaülést“. A kiállítók üzleti fogását, a 20 és 10 százalékos árkedvezményt csak kevesen használták ki. Több órás szemlélődésük során nem láttunk senkit, aki kapott volna a remek alkalmon, és lecsapott volna a 145 ezer koronáról 120 ezerre leárazott olasz bőr ülőgarnitúrára. A nagykéri Antal Szidóniának és a húgának nincs pontos elképzelése arról, hogyan rendezik be a közelmúltban felépült házukat, valamint a főiskolás Ágota lakását. - Ha megtetszik a bútor, nem nézem az árát. Egyet tudok, az ülőgarnitúra kék-sárga lesz. Nem akarom túlzsúfolni a szobákat, ezért az a pár darab bútor akár drágább is lehet. Nagy volt az érdeklődés a konyhabútorok iránt is, a hömpölygő tömegben úgy éreztük: a kiállítás első napján mindenkit konyhája felújítása foglalkoztatott. Felnőttek és gyerekek úgy vitték a prospektusokat, mint a cukrot.- Örülünk az érdeklődésnek, az emberek alaposabban csak otthon nézik át. Tudom, miről beszélek, nemrég jelentkezett egy ügyfél, aki a prospektusunk alapján rendelt konyhabútort. Három évvel ezelőtt vitte haza - tájékoztat Forró Ri- chárd, a nagymegyeri Unigroup vállalat résztulajdonosa. Nálunk terveztette meg a konyháját. Szerencsére 11 alkalmazottunknak van munkája bőven -mondta. Az Unigroup euroablakok gyártásával is foglalkozik. A három rétegből ragasztott fakeretes üvegablakokra 5 éves garanciát adnak, s mint a konyhabútorokat, az ablakokat is nyolc hét alatt készítik el. Többen a különleges vitrázs üveglámpák iránt érdeklődtek. Tiffany- eljárással (apró színes üvegdarabok összeillesztése és egybeforrasz- tása) nemcsak lámpák, hanem ajtók is készülnek, akár a megrendelő elképzelései szerint is. A szemlélődéstől kiéhezett, a levegőtlen kiállítócsamokokból kitóduló tömeg megrohamozta a büféket, alkalmi sörsátrakat. Fogyott a cigánypecsenye, a forralt bor, a gyerekek a jutalomlufik mellé törökmézet is kaptak. Akadtak persze, akik nem voltak ennyire szerencsések, a hangosbemondó időközönként „elveszett“ apróságok hollétéről tájékoztatott. Milyen szülő az, aki nem veszi észre, hogy csemetéje elcsavargott? - méltatlankodott egy idős hölgy, majd a padra helyezve mankóját jól meghúzta a sörösüveget. A nagymegyeriek cseresznyefából gyártják a konyhabútor Nem tudjuk, kényelmes-e vagy sem, 118 ezerbe kerül (Somogyi Tibor felvételei) A vajdasági idős asszony még sohasem látta Gömörben élő unokáit; a család abban reménykedik, nyáron talán Szegeden együtt tölthetnek majd néhány órát Félmegoldás, hogy félúton találkoznak FARKAS OTTÓ A Vajdaságban 1990 tavaszán a körülmények még nem tűntek túl drámainak. Az emberek hét közben dolgoztak, a fiatalok pedig a hétvégeken a diszkókban és a bálokban szórakoztak. Nem vették tragikusan a gazdasági helyzet romlását sem. Vasárnaponként, amikor délután leültek sörözni, még a „sorsoláson“ is jót nevettek - előre eldöntötték, ki fizeti az első kört és ki az utolsót. Mert aki mondjuk az ötödik kört kérte, már néhány dinárral többet fizetet ugyanannyi italért, mint az első - úgy zuhant a pénz értéke. Torontál vármegye olyan vidék, ahol a szerbek a legtöbb településen kisebbségben élnek. Van, ahol a szlovákok vagy a románok vannak többségben, a 9 ezer lelket számláló Torontálvásárhelyen a magyarok. Nem okozott gondot, ki milyen nemzetiségű, a fiatalok általában megtanulták a velük együtt élő kisebbségek nyelvét. Mint például Lázár Sándor, aki Torontálvásárhelyen lakott, ott tanult szakmát, ott kezdett dolgozni és ott sajátította el az asztalos meseterség minden fortélyát. Tizenegy évet húzott le becsületesen a helyi bútorgyárban, azt mondja, munkájáért mindig tisztességesen megfizették. Anyagi gondjai nem voltak, megengedhetett magának egy-egy hétvégi kiruccanást, egy-két napos pihenést az Adriai-tenger partján. „Azon a szombat estén a helyi kul- túrházban szórakoztam, ahol éppen egy füleki cigányzenekar játszott“ - idézi fel Sándor a tizenkét évvel ezelőtti emlékeket. „Nem tudom, hogy kerültek oda, de tetszett a zenéjük. Megismerkedtünk, Ötezer koronába kerülnének a vízumokkal kapcsolatos kiadások. beszégettünk. Hajnal felé a zenekar tagjai meghívtak egy hétvégére a Felvidékre. A látogatást nem ha- lasztgattam sokáig, néhány hét múlva útra keltem - a gyorsvonatom késő délelőtt futott be a füleki vasútállomásra. A zenekar már összepakolt, mint minden szombaton, akkor is játszani mentek. Beültem hozzájuk az autóba, Péterfalán álltunk meg, ahol egy lakodalomban muzsikáltak. Kora este már tetőfokára hágott a hangulat. A színpadról, ahol a zenekar játszott, kinéztem magamnak egy fiatal nőt, aki két kislánnyal ült az egyik asztalnál. Felkértem táncolni. Beszélgettünk: elmondta, hogy a szomszéd faluban, Dobfeneken lakik, korán megözvegyült, és egyedül neveli lányait.“ A lakodalom hajnalban ért véget, a zenekar összepakolt és hazaindult. Sándor is ott kuporgott velük végig a kocsiban, pedig legszívesebben kiszállt volna a szomszéd településen. De nem tehette, mert hétfőn délután munkába kellett állnia. Otthon a napok a megszokottnál lassabban teltek, a fiatalember pedig tervezgetett. Szabadságot vett ki, a hét végén ismét vonatra ült, de ezúttal sem a tenger felé vette az irányt. Kezdetben havonta, később hetente „ingázott“ Torontálvásárhelyről Dobfenekre, csak láthassa választottját. 1991. szeptember 12-én aztán végleg nála maradt. 1992 februárjában pedig megtartották az esküvőt. Sándor édesanyja levélben számolt be mindarról, ami a faluban és az országban történt, fia pedig éjszakánként a szerb rádió híreit hallgatta. A házaspár eredetileg azt tervezte, hogy bár feszült a helyzet a Vajdaságban, Torontálvásárhelyen fognak élni. Később mégis másként döntöttek, belátták, hogy Szlovákia biztonságosabb, jobbak voltak a család megélhetési feltételei is. A gyerekek árvasági segélyt kaptak, és az sem volt elhanyagolható szempont, hogy a lányok nehezen illeszkedtek volna be az alapiskolába, hiszen nem tudtak szerbül. Sándort pedig vigasztalta az a tudat, hogy édesanyja nem maradt egyedül, támaszként ott volt mellette a húga. Az idős asszony pedig akkor nyugodott meg igazán, amikor lányával meglátogatta a Szlovákiában élő fiát. Sándor egy évig nem talált magának munkát, felesége keresetéből éltek, aki állatgondozó volt a helyi szövetkezetben. Végül 1993-ban a füleki bútorgyárban alkalmazták. Hat évet töltött a famegmunkáló gépek között; ez idő alatt Sándor családjával együtt többször járt Torontálvásárhelyen. Két évvel ezelőtt megváltozott a helyzet. Sándor elvesztette állását: most ideje lenne bőven, de pénze nincs az utazásra. Tíz éve annak, hogy megnősült, a házasságból két gyermek született. Ók még nem ismerik a vajdasági nagymamát. A várva várt találkoA dobfeneki Lázár család zót a nyárra tervezik, de van egy kis bökkenő. „Tavaly ősszel 350 márkáért kaptam új útlevelet, ezer koronáért vízumot, úti okmányaim rendben vannak“ - folytatja a fiatalember. „Sokat köszönhetek a község polgármesterének, aki segített, és saját kocsiján szállított el a hozzánk mintegy 300 kilométerre fekvő szlovák fővárosba. A feleségemnek és a gyerekeknek azonban nincs vízumuk, a pozsonyi úttal járó kiadásokkal együtt - gondolom - az legalább ötezerbe kerülne. Ennyi pénzt sajnos most nem fordíthatunk erre a célra, mert kevés a segély, a pénz élelmiszerre és ruhára kell. Édesanyám minden levelében azt úja, nagyon szeretné már látni az unokákat, tehát az utat nem halogatjuk tovább. Részben azért sem, mert hetvenéves és ilyen korban bármikor bármi megtörténhet. Most egy pótmegoldáson gondolkodunk. Igaz, csupán néhány óráig láthatnánk egymást.“ Ha nyárra nem jön össze a pénz, akkor nem utaznak Jugoszláviába, hanem édesanyjával Szegeden találkoznak. így a családnak nem kell kiváltani a vízumot, és megtakarítják a pozsonyi útiköltséget is. Csak az a kérdés, ki kíséri el a hetvenéves asz- szonyt Szegedre? Lánya ugyanis már három éve Ausztriában él. (A szerző felvétele)
