Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-04 / 29. szám, hétfő

Kitekintő

ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 4.

Továbbra sem tudnak ellenállni a püspökök a kísértésnek, hogy legalább abban ne foglaljanak állást, milyen pártokra ne szavazzanak a hívők

A lengyel egyház diplomatikus útmutatásai

Lengyel egyházi vezetők a pápa helikopterét várják Elblag városában az 1999-es vizit alkalmával (Fotó: Reuters)

„Katolikus embernek a parlamenti választásokon nem szabad olyanokra adnia a voksát, akik igent mondanak az abortuszra, a homoszexuális partnerségre, a génmanipulációra és az eutanáziára.” E szavak Józef Glemp lengyel bíboros, érsek szájából alig néhány héttel a tavalyi lengyel választások előtt hangzottak el.

SZALAI ZOLTÁN

Bár Glemp egyetlen politikai erőt - így a Baloldali Demokratikus Szövetséget (SLD) - sem nevezte nevén, a Jasna Góra-i misére összegyűlt negyedmillió hívő számára aligha lehetett kétséges, hogy mely párttól is óv a lengyel egyház feje.

Lengyelországban a katolicizmusnak köztudottan igen mély gyökerei vannak. A népesség több mint 95 százaléka katolikus, és a történelem során nemegyszer alakult úgy, hogy az egyház testesítette meg a lengyel államiságot. A lengyel főpapság - a magyar klérustól eltérően - nem volt hajlandó kompromisszumot kötni a kommunista hatalommal. - Non pos- sumus (nem lehet) - hirdette ki 1953-ban Glemp elődje, Stefan Wyszynski bíboros. A hazájában csak az „évszázad hercegprímásaként” emlegetett Wyszynskit büntetésül bebörtönözték, de bátor kiállásának köszönhetően a lengyel egyház ettől a pillanattól kezdve az ország függetlenségéért és a demokráciáért folytatott harc egyik alapköve lett. A kommunista hatalom számára valóságos arculcsapással ért fel, amikor II. János Pál pápai beiktatásának ceremóniáján - addig és azóta is példátlan módon - maga csókolt kezet a pápai kézcsókra elé járuló Wyszynski bíborosnak.

A rendszerváltás után az egyház politikai szerepvállalására értelemszerűen nem volt többé szükség. A katolikus főpapok számára azonban erős volt a kísértés, hogy továbbra is megpróbáljanak beleszólni az ügyekbe. A ‘90-es évek első felében gyorsan bebizonyosodott, hogy a nyílt kiállás egy-egy politikai párt vagy jelölt mellett - kétélű fegyver. A lengyeleknek nem tetszett, hogy megint felülről kívánják megmondani nekik, hogy kire szavazzanak. A szavazás vasárnapján ugyan változatlanul elmentek a templomba és meghallgatták a plébános sokszor igencsak konkrét „útmutatásait”, a szavazófülke magányában azonban puszta dacból is az ellenkező oldalra voksoltak. Mivel a választási eredményekből mindezt pontosan kiolvasható volt, a ‘90-es évek közepétől kezdve a lengyel egyház már sokkal diplomatikusabban lép fel politikai kérdésekben. Glemp bíboros idézett szavai is tükrözik, hogy a püspöki kar levonta a tanulságot a tapasztalatokból, és immár óvakodik attól, hogy nyíltan kiálljon egy- egy politikai erő támogatása érdekében. Ez annál is nehezebb lenne, mivel az egyházi vezetők valószínűleg aligha tudnának konszenzusra jutni abban a kérdésben, hogy az erősen megosztott jobboldal melyik pártja lenne a legérdemesebb a támogatásra.

A lengyel püspökök azonban továbbra sem tudnak ellenállni annak a kísértésnek, hogy legalább abban ne foglaljanak állást, milyen pártokra ne szavazzanak a hívők. És bár a tavalyi kampányidőszak során - a Glemp-beszédhez hasonlóan - konkrétan szinte egyetlen megnyilatkozásban sem fordult elő a Baloldali Demokratikus Szövetség (SLD) neve, a célzások tárgya mindenki előtt pontosan ismert volt a Visztula mentén. Persze „a miért ne voksoljunk a baloldalra?” kérdés megválaszolásában is sokat finomodott az egyház taktikája. Mivel a múltra hivatkozás nem bizonyult eredményesnek, ez az érvrendszer egyre ritkábban bukkan elő. A tavalyi parlamenti választások előtt a nevesebb egyházi személyiségek közül mindössze Tade- usz Goclowski püspök tett utalást arra, hogy „ne szavazzunk olyanokra, akik egyszer már a kezükben tartották Lengyelország sorsát”. A legfőbb érv az lett, hogy a baloldali program több ponton is ellentétben áll a keresztény erkölccsel, különösen, ami az emberi életnek a fogamzás pillanatától szóló védelmét illeti. Avagy Glemp megfogalmazásában: „az egyház nem azonosítja magát egyetlen politikai erővel sem, de

A püspöki kar levonta a tanulságot a tapasztalatokból.

nem lehet közömbös számára Krisztus követőinek erkölcsi viselkedése sem”. Ennek megfelelően a hívő embernek „egészséges állampolgári lelkiismerettel” kell rendelkeznie. Glemp érvelése szerint az abortusz, a homoszexuális kapcsolatok, a genetikai manipulációk, illetve az eutanázia igenlése szemben áll az evangélium szellemével. - Az ilyen programok a társadalom lesüllyedéséhez vezetnek. Az a katolikus, aki ilyen elemeket tartalmazó programra szavaz, saját magával kerül szembe - intette Glemp a hallgatóságát.

Néhány nappal később a püspöki kar körlevele hasonló logika mentén érvelt. A dokumentum szélesebb kontextusban is elítélte az abortuszról, az eutanáziáról és a homoszexuális kapcsolatokról folytatott európai vitákat. A püspököket nem pusztán az töltötte el aggodalommal, hogy egy párt „a kommunista ideológia folytonosságához kapcsolódva” kiáll a terhességmegszakítás liberalizációja mellett, hanem az is, hogy ennek az erőnek a győzelme esetén az emberi élet méltóságával kapcsolatos más alapelvek is megkérdőjeleződhetnek. „A katolikus társadalom nem támogathat olyan politikai csoportosulást, amely nyíltan deklarálja, hogy olyan törvény bevezetésére készül, amely az emberi élettel kapcsolatos jogokra tör” - hangsúlyozza a körlevél, amelyet a választásokat megelőző vasárnap az ország valamennyi templomában felolvastak.

A püspökök szerint a hívőknek a voksuk leadásakor figyelembe kell venni, hogy az adott párt vagy jelölt milyen álláspontot képvisel a család intézményével kapcsolatban, valamint azt a tényt is: a politikai deklarációk milyen mértékben érvényesülnek a gyakorlatban. Ez utóbbi kitételt a sajtónak értelmező Józef Michalik érsek kijelentette, hogy a keresztény embernek nem feltétlenül kell olyan politikusra szavazni, aki deklarálja az egyházhoz való kötődését. Az ilyen deklarációknál fontosabbak a jelölt belső értékei. Michalik - aki néhány évvel ezelőtt még kerek perec kijelentette, hogy mindenki szavazzon a sajátjára, azaz zsidó a zsidóra, keresztény a keresztényre, szabadkőműves a szabadkőművesre - most már azt is megengedi, hogy hívő ember ne hívőre szavazzon. Feltéve, hogy az illető becsületes, „védi az életet, pártolja a szegényeket és küzd a genetikai manipuláció, valamint a homoszexuális élettársi kapcsolatok legalizálása ellen”.

Feltűnő volt ugyanakkor, hogy a lengyel egyházi vezetők közül mindössze Józef Zycinski érsek figyelmeztette a híveket arra, hogy ne engedjenek az olyan - radikálisan jobboldali - csoportok „csábításának” sem, amelyeknek a programja ellentétben áll a pápai tanítások szellemével. „Nem lehet katolikus politikusnak nevezni valakit, aki más országokkal szemben elavult nacionalista előítéleteket hirdet, vagy ellenzi az európai integrációt” - írta a hívőkhöz címzett levelében Zycinski érsek.

Ami a lengyel baloldalt illeti, ók az elmúlt évtizedben hozzászokhattak már ahhoz, hogy az egyház nyíltan vagy burkoltan ellenük kampányol. Mivel ez ellen tenni úgy sem tudnak, így néhány - inkább kötelezőnek számító rosszalló megjegyzésen kívül - nemigen foglalkoztak a dologgal. Számításuk bevált, a lengyel polgárok többsége tavaly sem úgy szavazott, ahogy azt a bíborosok szerették volna.

Varsó, 2002. január

Valóságos orgiát rendezhetnek a salátaőrültek: a zöldbabtól a lencséig, a kelvirágtól a spárgáig, a zöldpaprikától a sárgarépáig, a káposztától a mazsoláig minden összekeverhető

Színek, ízek, illatok Marokkóból

Egy keleti fűszerpiac mindig maga a varázslat, a százféle színes őrlemény és levél rabul ejti az ínyenceket (Fotó: internet)

MTI-PANORÁMA

Arab országban sok mindennel fel lehet töltődni: színekkel, fényekkel, tájakkal, arcokkal, hangokkal. És nem kevésbé ízekkel és illatokkal. Marokkó sem kivétel, ahol - főleg a délebbre fekvő városokban - sok finomsággal találkozik a gasztronómiai kultúrára (is) éhes utazó.

Egy keleti fűszerpiac mindig maga a varázslat, a több százféle színes őrlemény és levél rabul ejti az ínyenceket. Nehéz ellenállni a zöldköménynek, amelyet salátára, káposztás ételekre, de húsokra is szívesen szórnak: határozottabb ízű, mint a mi köményünk, de bársonyosabb is.

A fekete szézámmaggal süthető kenyér, ízesíthet zöldköretet és krumplit, de gyógyszernek is használható: nedves zsebkendőbe csavarva, inhalálással kellemesen tisztítja a légutakat. Marokkónak szinte védjegye a menta: belélegezni olyan, mintha a tengeri szelet harapná át az ember, ha pedig teának isszuk (szigorúan cukor nélkül, különben elrontjuk!), az édes-szúrós kortyok után érdemes a leforrázott leveleket elrágcsálni - hatásuk

rendkívül frissítő és élénkítő. De ne lepődjünk meg, ha apró mentamorzsákat találunk a jellegzetes arab húsgombócokban. A helyiek kedvelik a kaktuszvirágból készült teát is, amely jótékonyan hat a gyomorbántalmakra.

A csípős csili egyben és őrölve is kiváló - a birkából, esetleg borjúbelsőségből készült rablóhúshoz kötelező a csiliszósz. Ismertek olyan rejtélyes keverékek, amelyekkel a parázson sült kebabot,

Mivel a teherhordót tisztátalan állatnak tekintik, nem eszik meg.

illetve a roston készített halat bo- londítják meg (az Atlasz-hegység még tiszta patakjaiban sok a pisztráng).

Árulnak olyan, 35 fűszerből készült mixet, amelyet annak ajánlanak, „aki nem tud főzni”, de a marrákesi, fezi szukokban utcai csemegeként kínált csigát állítólag 44 különböző fűszerben főzik meg. (Összíze enyhén kesernyés).

Külön kultusza van a sáfránynak: a piros, szálas marokkói sáfrány

ára ma is megközelíti az aranyét, a büszke kereskedők a sárgaszínűt „hamisítványnak” nevezik, de azért sűrűn fényesítik vele a rizst és a szárnyasokat. Megfoghatatlan hangulata van azoknak a tereknek, régi utcáknak, ahol a szabad ég alatt készül valami csemege, már messziről érezni a faszén parazsának és füstjének szagát. Ne hagyjuk magunkat elriasztani a „trófeaként” kitett sült birkafejektől és nyers marhaszívektől! A kebabot itt kettévágott, kerek kukoricakenyérbe töltik, ha „utcán át” fogyasztjuk, a porhanyós báránysültet viszont ízletes barnamártással szolgálják fel.

A kunyhóformájú, cserépből készült kuszkusz-főzőt nemcsak a Maghreb-országokban honos zöldséges-húsos darakásához használják, hanem például a lilahagymás borjúcsülök főzéséhez is.

A halpiacokon a tenger gyümölcsei között ékszerteknősöket is láthatunk: húsuk ínyencfalat, páncéljukból pedig húros hangszer teste lesz. Gyakran találkozunk lómészárszékkel, ellenben a szamárhúst, mivel a szomorú teherhordót tisztátalan állatnak tekintik, nem eszik meg. A tevét viszont igen, sőt púpjának zsírjával főznek is. E rózsaszín tömbök úgy lógnak a piacon, mint nálunk a zsírszalonnák.

Ha édes, legyen nagyon édes - vallják az arab világban, és ennek szellemében süteményeik igen gazdagok cukorban, mézben. Ismerik viszont a palacsintát, igaz, kukoricalisztből készítik, szívesen töltik zöldséggel, de önmagában, lekvárral, egészen ismerős lesz.

Az országban nagy hagyománya van a sűrű, szinte pépszerű zöldségleveseknek. Persze a zöldségek nyersen az igaziak, és valóságos orgiát rendezhetnek a salátaőrültek: a zöldbabtól a lencséig, a kelvirágtól a spárgáig, a zöldpaprikától a sárgarépáig, a céklától az endíviasalátáig, a káposztától a mazsoláig minden összekeverhető.

És persze nem szabad kifelejteni az olajbogyókat: festő ecsetjére illenek az olivapultok, a fényes fekete, barna, zöld, piros halmok. Hozzájuk legfeljebb a datolya és mogyoróstandok hasonlíthatóak, amelyek itt is drága falatnak számítanak. Nem úgy, mint a narancsok, mandarinok (e déligyümölcs-fajta angol gyűjtőneve, tangerine, éppen a marokkói Tanger városából ered). Csak arra vigyázzunk, hogy ne tévesszenek meg minket a csábítóan szép narancsok az utcai fákon: legfeljebb akkor szakítsuk le őket, ha citromsavra vágyunk...