Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-25 / 47. szám, hétfő
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 25. KOMMENTÁR Visegrádiak vitája SZILVÁSSY JÓZSEF Mintha léket kapott volna az elmúlt napokban a visegrádi négyek kedvező széljárással és jó irányban haladó hajója. Leginkább Prágában és Pozsonyban, bizonyos mértékig pedig Varsóban is Orbán Viktort okolják emiatt. Főleg brüsszeli kijelentései miatt, ahol a Benes- dekrétumokat századunk európai uniós jogrendjével összeegyeztethetetlennek minősítette, s azt szorgalmazta, hogy Csehszlovákia két utódállama ezt a - következményeiben - máig hatályos törvényt törölje el. Nálunk azt is felrótták a magyar kormányfőnek, hogy Romano Prodinak egyoldalúan, kizárólag szlovákiai belpolitikai okokra hivatkozva magyarázta a kedvezménytörvény szlovákiai alkalmazásával kapcsolatos kormányközi egyezség késedelmét. Több oka van a heves cseh és szlovák reagálásnak. Az egyik kétségtelenül a még mindig riasztóan elfogult történelemoktatás, s ebből adódó múltszemlélet, amely a makulátlan második világháborús győztesek és a szerintük jogosan bűnhődő vesztes nemzetek hazug értékrendjét sulykolja ma is milliókba, sok politikus legnagyobb örömére. Legalább ugyanilyen ok és okozat a közép-európai kis népek és politikusaik egymás iránti empátiájának a hiánya. Mi, szlovákiai magyarok teljes joggal várunk el legalább hivatalos bocsánatkérést a kollektív bűnösség hazug vádja alapján deportált és kilakoltatott elődeink emberi tragédiáiért. Ám akkor tudunk majd ebben a kényes kérdésben is szót érteni csehekkel, szlovákokkal, másokkal, ha legalábbis elgondolkodunk az ő szempontjaikról. Egyebek között arról az érvükről, hogy minden történelmi eseménynek előzményei, különböző összefüggései vannak, amelyekre ők is legalább olyan érzékenyek, mint mi, magyarok. Ezt legutóbb a visegrádi csúcs lemondásával igazolták, miközben egyetlen szlovák vagy cseh politikus, sőt még a média sem mondta el a teljes igazságot. Éspedig azt, hogy Orbán Viktor az Európai Parlament egyik képviselőjének a kérdésére válaszolva fejtette ki véleményét a Benes-dekrétumokról, hangsúlyozva: az ügy nem elsősorban magyar-szlovák vagy magyar-cseh kérdés, hanem az alapvető emberi jogok tartományába tartozik. S arról sem feledkezhetünk meg, hogy a szudétanémeteket ötödik hadoszlopnak, fasiszta szekértolónak, Arafatot pedig Hitlernek minősítő Müos Zemannak, valamint a magyarok iránti puhánysággal vádolt Mikulás Dzurindának egyaránt jól jött ez a brüsszeli epizód. Merthogy Csehországban és Szlovákiában is rövidesen választások lesznek. Mindez azonban nem adhat felmentést a magyarországi külpolitikai vonalvezetésnek, amelyben a kiváló képességű Martonyi János egyre inkább a tűzoltó és a magyarázkodó szerepébe kényszerül, mert főleg a kormányfő a kedvezménytörvény értelmezésével, az EU-bővítés finanszírozásával kapcsolatos visegrádi nyilatkozattervezet önkényes közzétételével és egyéb ballépéseivel a belföldi kampány részévé süllyesztette a külpolitikát. Főleg a reményteljesen alakuló szomszédsági és a regionális kapcsolatokat. Leginkább a kisebbségben élő, a mostani vitákban pedig elsősorban a szlovákiai magyarság életét keserítve ezzel, mert ők újra csak túszai a két ország viszálykodásának, és jórészt kiszolgáltatottjai a szlovák nacionalisták otromba támadásainak. Doktor úr, nagy D-vel TÓTH MIHÁLY Már valamennyi közvetlenül érdekelt csoport véleményt nyilvánított a pazarló gyógyszerfogyasztás körüli vitában. Csak a páciens hallgat. Riadtan. A miniszter az egészségügyi kormányzat véleményét tolmácsolandó gyorslistát közölt az, úgymond, legpazarlóbb orvosokról, és mindannyiunk elképedésére csak úgy röpködtek a milliók. A tárcavezetőnek sikerült bebizonyítania, hogy jobb könyvelő, mint amilyen orvos, illetve politikus. Előre kiszámíthatta volna dr. Kovác, a miniszter, hogy miként reagálnak a körzeti orvosok, a szülészek, az onkológusok, a patikusok, a kórboncnokok stb. Érdekeltségük mértékének megfelelően minden szakmából nyilvánosságra került a lesújtó vélemény. Ha morbid akarnék lenni, konstatálnám, hogy a proszektúrái doktorok voltak a legvisszafogottab- bak. Viszont kvitteljük, hogy az egészségügyi miniszter még áttételesen se utalt arra, hogy bármelyik gyógyszergyár is gyártmányforgalmazási províziót ajánlott volna fel kórboncnoknak. Amikor már csaknem minden érdekelt reagált, a sajtóban még mindig fehér holló volt a lista közzététele miatt háborgó páciens. E kategóriában a filozofálgatásra leghajlamosabbak legfeljebb annyit mondanak: egy szem aszpirin is drága, ha fölöslegesen írják elő, de a milliós értékű gyógyszeripari készítmény receptre írását se tekintse senki pazarlásnak, ha az a gyógyulást segíti. Nem kell ahhoz egyetemi végzettség, hogy az ember tisztában legyen a páciens orvosok iránti bizalmának jelentőségével. Valószínű, hogy a statisztikai átlagot képviselő Juliska néni nem tudna dolgozatot írni az egészségügyi rendszer és ezen belül a kezelőorvos iránti bizalom lélektani jelentőségéről, de ahogy és amiért ő nagy D-vel ejti ki, hogy Doktor úr, arról még igazi disszertációt is lehetne írni. Bizonyára jelentős létszámú apparátus figyeli a gyógyszerfogyasztási • statisztikát. Ha bármelyik orvosról kiderítik, hogy kétszer akkora értékű gyógyszerre írt receptet, mint a tőle 300 küométerre működő kollégája, akkor az adat könyvelésileg sokat elárul, de az orvost se szakmailag, se erkölcsileg nem minősíti. Nem szól arról, hogy például beszervezhető-e valamely gyógyszergyár termékeinek forgalmazásába. Dobbal próbált verebet fogni, aki a sajtóban, elemzés nélkül, blikkfangos számadatokat közölt tíz orvos receptírási gyakorlatáról. Mintha medikus korában a miniszter egyszer se hallgatott volna előadást a bizalom orvoslási jelentőségéről. Dr. Kovác a bizalmatlanságra rátett még egy lapáttal; intézményesítette is a kételyt. WWW.UJSZO.COM ♦ Az alapvető erkölcsi értékeket a tízparancsolat tartalmazza. Ezen áll vagy bukik a keresztény kultúrvüág fennmaradása is. Aki ezeket elveti, az a civilizáció ellensége és sírásója! Ez az én álláspontom, nem csupán afféle vélemény, vélekedés, amelyet óránként változtatok. Lehet, hogy valakié más, de ez nem jelenti azt, hogy ne folytathatnánk vitát, ha az illetőnek valóban van kialakúit álláspontja, és nem csak a vita kedvéért vitatkozik! Igazság A közölt vélemények nem feltétlenül tükrözik az Új Szó álláspontját. TALLÓZÓ INT. HERALD TRIBUNE Budapest a hét végén kénytelen volt törölni a négy közép-európai ország vezetőinek tervezett magyarországi találkozóját, miután a csehek és szlovákok bojkottot jelentettek be a magyar miniszterelnök megjegyzései miatt - úja a lap. Megállapítja, hogy az áprilisban választások elé néző Orbán Viktor miniszterelnök valóságos vihart kavart, amikor jelezte, hogy nem fogja támogatni Szlovákia NATO-belépését, ha az nem fogadja el a Szlovákiában élő 500 ezer fős magyar kisebbségnek kedvezményeket kínáló új magyar törvényt. „Pozsony provokatívnak ítéli a kedvezménytörvényt” - jegyzi meg az újság. Szerinte tovább fűtötte a térségbeli feszültséget Orbán szerdai nyilatkozata a benesi dekrétumokról. „Az újonnan kirobbant vita - vélekedik a lap - a visegrádi négyek közötti szolidaritást fenyegeti, amely azonban az uniós tár- A mi nemzedékünk még nem ismerte a számítógépeket, viszont a mai szlovák fiatalok meg nem tudják, mi- gyalások legnehezebb szakaszának lyen érzés örülni egy olimpiai éremnek! (Gossányi Péter rajza) megindulása óta amúgy is gyenge lábakon állt." Milan Churan cseh történész könyve a potsdami konferenciáról és a csehszlovákiai kisebbségek kitelepítéséről Dekrétumok: mítosz és valóság Nemcsak külpolitikai csatározások témája az a Benes elnök által jegyzett dekrétum, amely a második világháborút követően elrendelte Csehszlovákia mintegy hárommillió német lakosának teljes jogfosztását, vagyonelkobzását és száműzetését, egyszersmind a több mint félmilliónyi csehszlovákiai magyarságot kollektive elmarasztalta a fasizmus bűnében, s a németekéhez hasonló sorsot szánt nekik. E. FEHÉR PÁL Egyes német és osztrák politikusok szerint egyenesen e rendelkezések hatálytalanításától kellene függővé tenni a Cseh Köztársaság felvételét az EU-ba, de az utóbbi években komolyan foglalkoznak az anyagi kártérítéssel is. Nemrég még Václav Havel elnök és Müos Zeman kormányfő között is véleménykülönbség mutatkozott, mert a miniszter- elnök szerint történelmi kérdésről van szó, Havel azonban politikai síkra terelné a német-osztrák-cseh kiegyezést. A történészek álláspontja korábban egységesnek látszott: vélekedésük szerint a németek jogfosztásáról és kitelepítéséről a három szövetséges nagyhatalom 1945-ös potsdami konferenciája döntött. Müan Churan cseh történész vitatja ezt az álláspontot nemrég megjelent könyvében, amelynek már alcíme is sokatmondó: Mítosz és valóság. Churan könyve már azért is megérdemli a figyelmünket, mert a második világháborút követően a német és a magyar kisebbséggel szemben tanúsított cseh magatartás nem csupán hasonló volt, hanem részben össze is függött, mivel a csehszlovák kormány gyorsan észlelte a németek kitelepítésének óriási gazdasági hátrányait, és a hiányzó német munkaerőt kívánták szlovákiai magyarokkal pótolni a kötelező munkaszolgálat elrendelésével. Churan szerint az az állítás, amelynek lényege, hogy Csehszlovákia „csak” végrehajtotta a nagyhatalmak döntését, nemcsak eüentétes a tényekkel, hanem olyan mítosz, amely mintegy erkölcsi felmentést ad a történtekre. Churan részletesen elemzi a háború utáni Csehszlovákia státusáról kialakuló amerikai, angol és szovjet álláspontokat. Ezek megítéléséhez mérlegelni szükséges, hogy az angolok és a szovjetek is nem csekély lelküsmeret-furdalást éreztek - joggal - azért, mert Csehszlovákiát és személy szerint Benest cserbenhagyták 1938-ban a müncheni szerződés és az első bécsi döntés idején. Az amerikaiak nézőpontja egészen más volt, ezért ők minden vonatkozásban tartózkodóbban ítélték meg a csehszlovák kezdeményezéseket. Kivált azokat, amelyek a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkoztak, a kitelepítés tervét pedig elvüeg helytelenítették, a gyakorlatban azonban nem tartották olyan fontos ügynek, amely miatt érdemes lenne a Benest egyértelműen támogató Sztálinnal és a csehszlovák szövetséget szükségszerűként kezelő Churchill-lel vitatkozni. Nem is szólva arról, hogy Csehszlovákia háború utáni helyzetét „európai belügyként” kezelték. A cseh történész kimutatja, hogy Benes először 1942-ben szólt a nyilvánosság előtt a német kisebbség kitelepítésének tervéről, s ezt követően diplomáciai úton igyekezett minél teljesebb támogatást szerezni a megvalósításához, hogy Csehszlovákiának „tisztán szláv államnak kell lennie”. Az angol kormány, noha hangsúlyozta a német kisebbség felelősségét Csehszlovákia szétveréséért, és egyetértett a háborús bűnösök felelősségre vonásával, a kollektív bűnösség és főleg a kollektív büntetés elvétől idegenkedett. A sors szeszélye folytán mégis Chur- chülé lett a döntő szó. A potsdami konferencia 1945. július 17-én nyüt meg. Az eredeti napirenden nem szerepelt a csehszlovákiai, lengyelországi, Uletve magyar- országi németek kitelepítése. Közben azonban mindenfajta törvényes rendelkezés nélkül elkezdődött Csehszlovákiában a német nemzetiség tömeges üldözése, mégpedig barbár formák között. A sors szeszélye folytán mégis Churchillé lett a döntő szó. Erre némi lélektani magyarázatot adnak a náci megszállás iszonyú kegyetlenkedései és a német nemzetiségűek nem csekély részének aktív részvétele ezekben. Benesnek a jogfosztásról és száműzetésről szóló dekrétuma tulajdonképpen utólag akarta törvényesíteni a népharagot. 1945. július 25-én, a 9. plenáris ülésen Churchill javasolta, hogy tárgyalják meg a németek kitelepítésének engedélyezését, mivel ezt Benes kéri. Truman, Sztálin és Churchill öt percet (!) szentelt több millió német sorsának. Sztálin még bagatellizálni is próbálta az ügyet, mintha arról lett volna szó, hogy „a csehországi németek evakuáltak: elmentek Lipcsébe, Drezdába és más városokba...” Érdekes volna tudni, vajon a szovjet diktátor partnerei tudtak-e arról, hogy a háború alatt nem csupán a volgai német népcsoportot „telepítették át” Szibériába, hanem számos más nemzetet is, és ha tudomásuk volt ezekről, volt-e véleményük róla. A konferencia zárónyüatkozatában az olvasható, hogy a kormányfők „tudomásul veszik: Németországba telepítik át azt a német lakosságot vagy egy rétegét, amely Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt”. Az angolok részéről a zárónyilatkozatot azonban már nem az előterjesztő, a július 27-i angliai választásokon megbukott Churchill, hanem utóda, Attlee írta alá. A csehszlovák kormány - állapítja meg Milan Churan - akkor már jogszerűen hajthatta végre a nagyhatalmaknak azt a rendelkezését, amelyet maga kezdeményezett. Eddigre már több százezer németet spontán módon elűztek, a rendezett kitelepítés keretében pedig 750 ezer embert a szovjet megszállási övezetbe, 1 mülió 750 ezret az amerikai zónába száműztek. Azoknak a német antifasisztáknak a többségét is elűzték, akiket még a benesi dekrétum mentesített volna; Hitler koncentrációs táborai után csehszlovák vagonokban hagyták el mostoha hazájukat, amelyet védtek vagy védtek volna a nácikkal szemben. Nem kétséges, hogy Churan kényes témát érintett, és könyvét máris vitatják. Bizonyos azonban, hogy abban igaza van: a múltat tisztázni kell, és a mítoszokat érdemes szembesíteni az olykor kiábrándító valósággal. De hát - ellentétben sok-sok politikus véleményével - a história sohasem volt, mert sohasem lehetett erkölcsnemesítő tanmese. Az eddigi elképzelések szerint az első magyarigazolványokat a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából adják át Szlovénia - kérdések voltak, ám kifogások nem V. PAIZS GÁBOR A státustörvény kapcsán hosszú ideig sajátos félreértés foglalkoztatta a szlovéniai magyarságot. A határ és a Mura mentén tömbben, illetve az osztrák határ felé húzódó gorickói dombok falvaiban szórványban élő magyarok gyakran megkérdezték képviselőiktől: mire lesz jó a magyarigazolvány - itt? A tévedést három körülmény is magyarázhatja. A 2,8 millió lakosú ország függetlensége kivívásakor államalkotónak ismerte el az olaszokat és a 10 ezres lélekszámúra becsült magyarokat. Mindkét kisebbségnek garantálnak egy teljes jogú parlamenti képviselői helyet, amelyre az adott kisebbség jelöltjei közül választanak valakit. A lendvai magyar házon, amely a Muravidéki Magyar ÖnkormányzatiNemzeti Közösség Tanácsának székhelye, és ott működik a magyar nyelvű tévé és rádió stúdiója, valamint a Népújság című hetilap szerkesztősége is, évek óta leng a piros- fehér-zöld lobogó. Itt ez a természetes. Azt is megszokták, hogy a magyar-szlovén határ a két ország polgárainak személyi igazolványával is átléphető. Bence Lajos, az igazolvány ltiadását előkészítő ajánló testület elnöke - aki egyébként a Népújság szerkesztője - szerint a szlovén parlament külügyi bizottsága egyszer foglalkozott a státustörvénnyel. Szakértők bevonásával elemezték a magyar jogszabályt. Kérdéseik voltak, kifogásaik nem. A többségi nemzet politikusait nem foglalkoztatta a magyar jogszabály. Ugyanakkor egyre gyakrabban szóba kerülnek a szomszédos államokban élő szlovénok, akikkel a fiatal állam méltánytalanul keveset törődött. „Eddig a magyarság tizede igényelte az igazolványt. Nem a kedvezményeket látják benne, hanem a trianoni 80 év elégtételeként szeretnék kezükbe venni a szülőföld morális juttatását. A törvény felerősítette a magyarságtudatot. Ezért nem szívesen nevezem ajánlóknak magunkat - mondta Bence Lajos -, akiknek az anyagi előnyökre pályázók kiszűrése lenne a tiszte. Inkább informálunk.” A Népújságban megjelent írásában Bence Lajos a Magyar Szocialista Pártot a határon túl élő magyarok sorsa iránt közömbös pártnak nevezte. Ez alig finomabb megfogalmazás, mint amilyen szemlélettel a felvidéki Duray Miklós nyilatkozik az anyaországi pártokról. „Tapasztalataink alapján elhamarkodottnak tartom az MSZP politikusainak megnyilatkozásait. Egy 92%-os támogatottságú törvényt a magyar-román megállapodás miatt utólag revideálni nem európai dolog. A munkavállalást szó szerint a piac döntse el! Csütörtökön és szombaton, az úgynevezett piaci napokon magyarok és szlovének ezrével járnak át Lentibe vásárolni. A kereskedőknek szükségük van szlovénul tudó eladókra. Nyu- gat-Magyarországon egyre több szakmában elfogyott a szabad munkaerő, ugyanakkor nálunk 10%-os a munkanélküliség” - jegyezte meg Bence Lajos. A tervek szerint az első magyarigazolványokat Szlovéniában március 15-e alkalmából adják át. A helyszín még nem biztos. Minden attól függ, hogy a nemzeti ünnepre el- készül-e Lendván a magyar konzulátus épülete.
