Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-23 / 46. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 23. Szombati vendég El kell fogadtatnunk a nézőkkel, hogy mostantól nem a magyar nyelv szentjei és ápolói ágálnak nekik - vallja a komáromi Jókai Színház új művészeti vezetője és főrendezője A Telihay-krédó: néha rossz nézni, de muszáj Telihay Péter: „Azért szerződtünk erre a pályára, mert hisszük, hogy nekünk van valamink, amit muszáj odaadnunk - ez a valami az emberről való alapos, ironikus és mély tudás." (Dömötör Ede felvételei) Telihay Péter az elmúlt évadban véletlenül akadt a komáromi Jókai Színház hálójába: egy visszalépést követően sürgősen rendező kerestetett Moliere Tartuffjéhez. A közös munka az elmúlt évek egyik magasan kiemelkedő előadását eredményezte, s az idei folytatást: Ivan Kusan Galócza című népszínművét tegnap mutatta be a komáromi társulat, ugyancsak Telihay Péter irányításával. Még beugró vendégként fogadta el a felkérést, de a darabot már a színház művészeti vezetőjeként és főrendezőjeként állította színpadra. LAKATOS KRISZTINA Az elmúlt években alaposan elszoktunk attól, hogy a színházaink profüjának főrendező-művészeti vezető státusban tevékenykedő színházi szakember adjon határozottabb körvonalat. Körülírná, mi lesz az ön feladata? Egy mondatban: én vagyok felelős a színház művészi arculatának a formálásáért. Kicsit bővebben: főrendezőként én vagyok a felelős azért, hogy olyan előadások szülessenek a színházban, amelyek megmutathatok. A művészeti vezető feladata, hogy a társulatot megfelelő módon ellássa munkával, a tagok művészi kiteljesedését segítse; hogy markánssá tegye a találkozást a közönséggel és felmérje, miféle igényekre, rezgésekre kell választ adni. S nem utolsósorban: hogy megtalálja a válaszokat. Minél megfelelőbb körülményeket kell teremtenem, hogy a Jókai Színházban színvonalas művészi munka folyjék. Abban a szerencsés helyzetben van, hogy a tavalyi rendezése folytán nem a nagy ismeretlenbe érkezett. Milyenek voltak az összbenyomásai: meglátszik a társulaton a folyamatos rendezői irányítás hiánya? Érdekes módon ez a társulat elég egészséges, s egészséges művészi ambíciókkal rendelkezik. Revela- tív felismerés volt a számomra, hogy nem fásultak el az emberek. Van például egy előadásunk - nem én rendeztem -, amelyik nekem nem tetszik annyira, láttam benne néhány kapitális hibát. Azt javasoltam a színészeknek, hogy próbáljunk egyet és alakítsunk át néhány dolgot. A tizenvalahányadik előadás után egyöntetű lelkesedéssel fogadták az ötletet és nagyon ambiciózusan próbáltak, hogy jobb legyen az előadás. Ebből szűrtem le, hogy van remény, sőt, ebben a társulatban nagyon is erős a művészi önmegvalósítás igénye. És mi a helyzet az ön művészi önmegvalósításával? Azt gondolnám, egy jónevű, foglalkoztatott magyarországi rendezőnek a komáromi Jókai Színháznak nevezett rókaprém, amely kicsit kopottas, kicsit megfakult és szőrehullott, nem nagy kihívás. Biztos hogy így van? Miért gondolja ezt? Nem is tudom, talán mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az, ami nekünk jutott, kicsi, csúnya, de a mienk. De fogalmazzunk másként: mi szólt amellett, hogy elfogadja a komáromi ajánlatot? Mindig társulatban szerettem élni, ám két évvel ezelőtt politikai okokból felbomlott az a csapat - a szegedi -, amelyhez ezer szállal kötődtem. Légüres térbe kerültem, hiába dolgoztam több helyen, Nyíregyházán, Békéscsabán, a Radnóti Színházban... Azután tulajdonképpen fura véletlenként jött a Tartuffe. Komáromban olyan közegbe kerültem, amely visszahozta azt az utoljára Szegeden átélt érzést. Ismét mániákus őrültek közé kerültem, s megint volt egy feeling bennem, amelytől úgy éreztem, otthon vagyok. Valahányszor itt voltam, mindenkit tervekkel bombáztam, mert ez a társulat újra megihletett. Eszembe jutottak színdarabok emberekről, az alkatukról, a tehetségültről. Egyre inkább kirajzolódott bennem a kép, hogy mi mindent tudnék én ebben a színházban csinálni. Érdekes, hogy pont ebben a ritmusban mondott le Mokos Attila, s kért fel engem Kiss Péntek József. Gyávaság lett volna elmenekülni. Virtuális művészeti vezető voltam már Szegeden, valódi még soha. Harminchét évesen el kell már tudni vállalni azt a felelősséget, hogy sorsok, életpályák függnek tőled, és fordítva: felelős vagy értük. Nekem ez a kihívás egyszerűen megtetszett. Nem az a lényeg, hogy egy jónevű rendező jött ide, hanem az, hogy Telihay Péter bajban volt, s a sors segített neki. Kiss Péntek József, a színház igazgatója az ön kinevezését azzal kommentálta, hogy pillanatnyilag a művészeti vezetői poszt betöltésére egy kívülről érkező szakember a legmegfelelőbb, aki bizonyos felülnézetből képes szemlélni a színház életét. Ugyanakkor bizonyára vannak olyan problémák, amelyek a színház speciális helyzetéből, fekvéséből adódnak, s amelyek az ön számára eddig ismeretlenek voltak. Szembetalálkozott már néhánnyal? Több összetevője van ennek a kérdésnek, az egyik: a generációs probléma. Ebben a színházban van egy old timer generáció, amely kivívta a maga jogát a tiszteletre és megbecsülésre. Mondjuk meg egyenesen: sok szart megettek. Kitűnő színészek, ugyanakkor ők egy másik struktúrában szocializálódtak, olyanban, amelyben az volt a fontos, hogy az ember határon túli magyar színész. Ez kulturális misszió volt, s ők becsülettel, alázattal szolgálták az ügyet. A világ azonban megváltozott. Rengeteg fiatal ember került a színházhoz, akik már egy multikulturális vüág- ban szocializálódtak, és elsősorban művészek akarnak lenni, s csak másodsorban misszionáriusok. Az volna az igazán jó, ha ebből a két vonulatból lehetne egyet csinálni. Amikor nézem Dráfi Matyit, Ropogot, Borárost, arra gondolok, hogy a társulat szervezése szempontjából a legszerencsésebb az volna, ha az idős művészeket sikerülne megtartani, és sikerülne őket felfrissíteni a fiatalok energiájával. Ugyanakkor én azt gondolom, a fiataloknak van igazuk. Övék a jövő. A személyi kérdéseken túl a problémasornak társadalmi, gazdasági vetülete is van. Menynyiben mások a komáromi színház lehetőségei, mint mondjuk egy hasonló kaliberű magyarországi színházéi? Egyrészt itt sokkal kevesebb a pénz, mint Magyarországon. Ez realitás, amelyen jelentékeny mértékben változtatni nem lehet. A másik realitás, amivel szembe kell nézni az, hogy bármennyire akar az ember kozmopolita lenni, aki eltartja őt, az itt lakik. Újvárban, Farkasdon, Zselízen, Dunaszerda- helyen... Ezt a körülményt nem lehet figyelmen kívül hagyni, a színháznak muszáj nagyon eleven kapcsolatot fenntartania a saját közönségével, s bizonyos esetekben tudatosítani kell, hogy az olyan, amilyen. Még ha megbombázom is néha valami durvasággal, olyasmivel, amihez nem szokott hozzá... A komáromi színháznak az elmúlt rendszerben is feladata volt a nyelvi misszionárius tevékenység. A meglévő közönségünkkel el kell fogadtatnunk, hogy ennek vége van. Mostantól kezdve elsősorban színházba járnak, művészetet néznek, és nem a magyar nyelv ápolói és szentjei ágálnak nekik. Színészek ágálnak nekik. Hosszú meccsnek nézünk elébe a közönségünkkel, amelynek során rá kell nevelnünk, hogy ezt elfogadja. Kell nevelni a közönséget? Meggyőződésem. Úgy gondolom, azért szerződtünk erre a pályára, mert hisszük, hogy nekünk van valamink, amit muszáj odaadnunk. Ez a valami az emberről való alapos, ironikus és mély tudás. Vagy fogalmazzunk másképpen. Minden színész egy eleven műalkotás - ő a márvány, Michelangelo márványa. Minden színész - és mindenki, aki a színházban dolgozik - arra szerződött, hogy magából odaadjon egy darabot a közönségnek. Azt néha nagyon rossz nézni. De meg kell tanulnunk, a közönséggel együtt, hogy - azt nézni muszáj. Mert azok mi vagyunk. Mindenki egyenként. A néző és aki játssza. És mi akkor vagyunk igazán jók, ha a nézők a saját sorsukat ismerik föl - akár egy vígjátékban vagy operettben is. Mint a pszichiáternél: ja, én is ilyen vagyok, aha, tényleg. A színház akkor hatásos, ha a nézőnek folyamatosan „aha- élménye” van. Ez pedig maga a nevelés. Milyen gyakorlati feladatokat tűzött maga elé a színház művészeti vezetőjeként? Három lépés elengedhetetlen. A színház marketingjét, publicityjét erősebbé kell tenni. Aktívabb kapcsolatot kell tartanunk a médiával, amely a közvetítő kapocs köztünk és a közönségünk között. A másik elem: szeretném, ha ebben a színházban megjelennének a szlovák színházi élet reprezentatív képviselői, ide értve Martin Hubát, akivel a jövő évad egyik előadásának rendezéséről tárgyalunk, vagy Peter Pavlacot, aki az Amadeus dramaturgjaként már dolgozott nálunk. Szeretném, ha ez a színház oly módon is részévé válna a szlovákiai színházi életnek, hogy kimondjuk: a nyelvi határok átlép- hetők. Ha ezek a lépések sikeresek lesznek, hirtelen meg fognak nyílni a kapuk előttünk. A harmadik elem, hogy egy olyan művészi víziót, tervszerű programot kell alkotnunk, legalább három-négy évre előre, amelynek mentén például azt tudom mondani bárkinek, hogy erre és erre a szerepre szerződtetlek. Ennek a programnak az alapjai már megvannak, hogy megszerezzük hozzá a politikai, gazdasági és sajtótámogatást, az a következő lépés. Ha erre képesek vagyunk, sikerünk lesz. Ehhez persze hozzátartoznak a fesztiválok - a fesztiválokra járás, de akár fesztiválok rendezése is külföldi kapcsolatok kialakítása. Az utolsó fázis pedig az integrálódás a nemzetközi színházi struktúrába, minők következtében természetes lesz az, hogy az emberek itt - mondjuk Budapestről Pozsonyba tartva - megállnak egy-egy előadásra. Ez a város szerencsés helyzetben van: rengeteg kulturális centrum között fekszik, mégsem oldódik fel bennük, egyedi tud maradni. Komárom Európában az egyetlen olyan színházzal rendelkező város, amelyet átszel az országhatár - ezt az adottságot érzésem szerint eddig nem használta ki eléggé sem a város, sem a színház vezetése. És itt van a híd - máshol erre egy város egész imidzse épül. Itt van az erődrendszer - szimbolikus értelmű általában és a magyar történelemben is, a szabadság jelképe. Ezekre az elemekre felépülhet a város imidzse, amin belül centrális jelentőséget kaphat a színház. Hosszú távon az az álmom, hogy a város vezetőivel, elitjével együtt próbáljuk meg megteremteni ennek a városnak a sajátságos arculatát, építsük fel, csináljunk neki közösen reklámot. Az imént a multikulturalitást, a nyelvi határok átléphetőségét emlegette. Nálunk a mai napig eretnek gondolatnak számít, hogy egy magyar nyelvű színház esetleg a szlovák anyanyelvű közönség számára is érthetővé teszi az előadásait valamilyen formában. Érdekes módon ugyanez például Újvidéken - sokkal kiélezettebb nemzetiségi konfliktusokkal terhes légkörben - természetes. Én is gondolkoztam ezen, olyany- nyira, hogy szeretnék vásárolni egy fordítógépet. Ambícióm, hogy a társulat ne csak Budapesten játsszon, hanem Pozsonyban is. Sőt, hosz- szabb távon Bécsben is. Az is az álmom, hogp ide Pozsonyból is lejárjanak az emberek. Hogy ebbe a színházba Bécsből is sikk legyen járni, Besztercebányáról is sikk legyen járni. Akár úgy, hogy érthetővé tesszük az előadásainkat. Mi az, ami ezekből a szimpatikus, ámde bizonytalan lefutású, hosszú távú tervekből az úgy- ahogy belátható egy-két éven belül megvalósítható? És megvalósítandó. A közeljövőben két nagyon fontos feladatunk van. Az egyik, hogy a színház filozófiáját markánsan kell megfogalmaznunk a játék minőségében, a műsortervben, a közönséggel való kapcsolattartásban. A jövő évadnak minőségileg már mást kell jelentenie, mint az ideinek. A Jókai Színház jelenleg két olyan előadást birtokol, amelyről meggyőződésem, hogy európai színvonalú: ez az Amadeus és a Tartuffe. A jövő évadban legalább négy üyen színvonalú előadást kell színpadra vinni. Az nem biztos, hogy mind egyformán jó lesz, de az igényességben nem lehet alább adni. A másik dolog, hogy a közönség kezdjen el színházba járni. Mondok egy példát: elengedhetedennek tartom, hogy a színház legalább a hét végén, pénteken és szombaton, minden este játsszon. Jelenleg az a helyzet, hogy a bemutatót követően van néhány esti előadás, utána csak elvétve néhány. Vissza kell adni a színháznak a rangját, hogy színházba járni ünnep legyen. Komárom mégiscsak egy hetvenezres város. Zalaegerszeg hatvanezres - ott fninden este játszanak. Mindeközben mi történik az életével? Fogja a bőröndjeit, becsomagol és maga mögött hagyja a Duna jobb partját? Igen, fogom a bőröndjeimet. Ezt a munkát nem lehet fél szívvel csinálni. Itt kell élni. Lakást akarok bérelni, összecsomagolom és idehozom a hifitornyomat, a háztartásomat, az edényeimet... Másképp nem lehet. S mi lesz a magyarországi felkérésekkel? Megvan ennek a maga rendszere. Az utóbbi időben évente négy előadást rendeztem, ezután házon kívül csak kettőt fogok. Anyagilag nem túl előnyös, s nem mondhatom, hogy megengedhetem magamnak, de ez- most nem érdekel. Szóval hosszútávfutásra készül, és bízik abban, hogy Komáromban bejönnek a számításai. Ha nem bíznék, a kardomba dőlnék. Jó lenne, ha mindenki elfelejtené, hogy egy jónevű magyarországi rendező vagyok. Én egy ember vagyok, Telihay Péter, aki itt valamire szerződött, s ezt a szerződést megpróbálja megtölteni tartalommal. És a feladatomat, amelyre szerződtem, komolyan veszem. Ebben benne van az is, hogy mindenki vigyázzon, mert ez a szerződés komolyan van véve. El akarom érni a céljaimat, és ennek érdekében problémás is tudok lenni. Nem vendégnek jöttem ide, és nem ködlovagnak. NÉVJEGY Telihay Péter 1965-ben született Miskolcon. A budapesti Színház- és Fümművé- szeti Főiskola dramaturg szakát 1988-ban végezte el, majd 1995- ben a rendező szakon is diplomázott. Egyik alapítója volt a Független Színpadnak, hosszabb-rövi- debb ideig a Miskolci Nemzeti Színház, a Vígszínház, a Radnóti Színház, a Szegedi Nemzeti Színház, a Níregyházi Móricz Zsig- mond Színház tagja volt. Főbb rendezései: 1993: Schiller: Stuart Mária (Miskolc), Brecht: Kurázsi mama (Miskolc) 1994: Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő (Vígszínház), Shepard: Párizs, Texas (Miskolc), Weiss: Ma- rat/Sade (Nyíregyháza) 1995: Hrabal: Sörgyári capriccio (Miskolc), Webster: Amalfi hercegnő (Miskolc), Shakespeare: A velencei kalmár (Nyíregyháza) 1996: Tábori: Mein Kampf (Radnóti Színház), Csehov: A manó (Szeged) 1997: Calderón: Vili. Henrik (Radnóti Színház) 1998: Csehov: Három nővér (Szeged), O’ Neill: Amerikai Elektra (Szeged), Csehov: Platonov (Szeged) 1999: Komis Mihály: Körmagyar (Nyíregyháza) 2000: Akutagava - Müller: A vihar kapujában (Nyíregyháza) 2001: Füst Milán: Boldogtalanok (Békéscsaba), Moliere: Tartuffe (Komárom) 2002: Gogol: Háztűznéző (Szolnok) Zenés munkái: Lehár Ferenc: A mosoly országa (dramaturg - Szegedi Szabadtéri Játékok, rendező: Ruszt József), Fejes - Presser: Jó estét nyár, jó estét szerelem (főiskolás rendezői vizsga - Ódry Színpad), Szirmai - Zágon: Mágnás Miska (rendezés - Szegedi Nemzeti Színház), Lehár: A víg özvegy (rendezés - Pécsi Nemzeti Színház) Díjak: Dömötör-díj: Platonov-rendezés (Szeged), Színikritikusok díja: Csehov-trilógia (Szeged), Legjobb előadás díja a Gödöllői Stúdió- színházi Fesztiválon: Komis: Körmagyar (Nyíregyháza), OTP Nívódíj: Füst Milán: Boldogtalanok (Békéscsaba)
