Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-22 / 45. szám, péntek
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 22. KOMMENTÁR Esély az egyezségre SZILVÁSSY JÓZSEF Sokunk várakozásával ellentétben megkönnyebbülve nyugtáztuk, hogy minden bizonnyal civilizált hangnemben zajlott le a kormány szerdai ülése. Ezt a feltételezést leginkább az a határozat igazolja, amelynek elfogadására a törvényhozás kötelezte a Dzurinda- kabine-tet. Eduard Kukán tapasztalt diplomata. Jól tudja hát, hogy az európai döntéshozók nem díjaznák, ha a magyar kedvezménytörvény szlovákiai alkalmazásának ügyében a külügyi tárca által javasolt intézkedéscsomag nemzetállami rögeszméktől, netán mindenjogi alapot nélkülöző tiltásoktól hemzsegne. Szerencsére ugyanezt a tényt a legtöbb kormánytag is tudatosította. Jogállamokban ugyanis nem az erőfitogtatás és a nacionalista hőzöngés a módi, hanem a kölcsönösen elfogadható kompromisszum. Erre ugyancsak tegnapelőtt éppen Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke figyelmeztette Budapestet és Pozsonyt, sürgetve a mielőbbi megegyezést, amire politikai elemzők szerint vagy néhány napon belül, vagy csak a magyar választások után kerülhet sor. A kormánydokumentum bölcsen mindkét lehetőséggel számol. Ám mégsem oszlatta el teljesen aggodalmainkat. Erről leginkább Ján Carnogursky és Pavol Hrusovsky tehet, akik sietett kijelenteni, hogy a KDH mégis benyújtja a parlamentbe saját - túlzás nélkül állíthatjuk - fasisztoid tervezetét, amely Szlovákia közérdekére hivatkozva kizárólag a szlovákiai magyarok ellen irányul. Ha felidézem a nemrég lezajlott parlamenti vita durva magyarellenes hangnemét, akkor bizony fennáll annak a veszélye, hogy nemcsak a Szlovák Nemzeti Pártba tömörült, hanem a többi frakcióban szintén ott tüsténkedő nacionalisták is felsorakoznak az igazságügyi miniszter mögé, hogy újra megleckéztessék a kormányt. Főleg pedig a magyarokat. Hacsak Vladimír Me-ciar nem gondolja úgy, hogy most éppen nem ildomos, ha a HZDS ebben a vitában harsog, mert ezzel még inkább rontaná önmaga és pártja európai megítélését. S hacsak a szlovák kormánypártiak egy része Frantisek Sebejhez és Peter Tatárhoz hasonlóan nem ismeri fel azt a nyilvánvaló tényt, hogy végső soron Szlovákia sem érdekelt a kormányközi vita elmérgesedésében, mert ahogy Ján Fígel’ a minap nyilatkozta: a két ország a jövőben is egymásra lesz utalva. Több empátiát és politikai visszafogottságot várunk el az Orbán-kormánytól is, amelynek további magatartása sokat árthat vagy használhat a szlovákiai magyarságnak és a jószomszédság ügyének. A legutóbbi magyar válaszlevél a jól értesültek szerint kellő felelősségérzetről tanúskodik, hiszen leszögezi, hogy a magyar jogszabálynak nincs területen kívüli hatálya, s a további tárgyalások irányadójaként a velencei bizottság ajánlását javasolja. Ezen az ösvényen haladva a két fél belátható időn belül szót érthet az elvi vitákban. Mindehhez természetesen mindkét fél politikai akarata és némi, az elfogultságokon felülemelkedni képes kurázsi szükségeltetik. Miként az is, hogy a pozsonyi honatyák többségének tisztánlátását ne homályosítsák el ismét nacionalista indulatok. Baloldali szalon TÓTH MIHÁLY Annyira azért nem kiváló Szlovákia pártstruktúrája, hogy ne reménykedhetne az ember, ha bejelentik egy új politikai erő megalakulását. Játszi optimizmusunkat immár tizenharmadik éve az a remény élteti, hogy a rendszerváltás ősködéből majdcsak elénk toppannak olyanok is, aldk értékek és az általuk megszólítottak érdekei alapján működtetik a politikai erőket. Reménykedünk tehát, hogy a konzervatívok nem szükségszerűen a klerikális ortodoxiára építenek, a liberálisok pedig nem az anyagi eszközök lenyúlásának szabadságát tűzik zászlajukra. Még az is elképzelhető, hogy a többségi nemzet, illetve egyje- lentős számú nemzeti kisebbség külön-külön tisztességes hazafias pártot működtet. Feltéve, persze, hogy az egyik nem az idegengyűlöletre, a másik pedig nem naftalinszagú honfibúra alapozza létét. Elméletileg nincs kivetnivaló abban, hogy Peter Weiss most új pártot alapít. A sztori 1989 decemberében kezdődött. Weiss-szel az élen az SZLKP néhány tucatnyi funkcionáriusa azt ígérte, visszaalakítja szociáldemokrata típusú erővé a keményen bolsevik kommunista pártot. A folyamat az SDL-re keresztelkedett párt kormányerővé válásával folytatódott. Sokan kifogásolták, hogy a párt visszatranszformá- lására vállalkozók politikai szocializálódása a szovjet megszállók szuronyainak hegyén ülve ment végbe. Visszhangtalan maradt az ilyen kritika, ami annak is a következménye, hogy 2-3 évvel a fordulat után alig volt az országban párt, amelyben ne foglaltak volna el kulcspozíciókat az egykori konszolidátorok. Weiss így érvelhetett: Csak az a volt kommunista büdös, aki a baloldali demokratáknál kötött ki? Abban kétségtelenül igaza volt, hogy egy baloldali párt - szégyen, nem szégyen - ott és akkor elsősorban a volt pártállam fejlődő- képes tagjaira számíthatott. Csekély volt a valószínűsége, hogy az SDL mellett majd a falusi plébánosok, vagy az egykori gyárosok, földbirtokosok leszármazottai agitálnak... Az viszont hatalmas, valószínűleg szándékos tévedés volt, hogy az SDE a fordulat utáni évtizedben úgyszólván senkit se tudott eredményesen megszólítani az 1968 után üldözöttek közül. A párt az eredeti összetételben vált kormányzati tényezővé. Nem enyhítő körülmény, hogy erkölcsi rothadásuk a többi pártéval párhuzamosan ment végbe. A kapzsiságot, a hatalommal való visszaélést az összes többi párt túléli. Egy baloldali párt számára ez a vég kezdete. Ráadásul három nagy csoport távozott tíz év alatt az SDT-ből: az egyiket Lupták vitte el, a másikat Fico, a harmadikat pedig a párt magyarok iránti közömbössége. Peter Weiss vajon mikor látott utoljára és közelről munkást? A szalonokban mindenesetre fölöttébb otthonosan mozog. WWW.UJSZO.COM Szomorú dolog, hogy a volt komcsik és csatlósaik most egymás ellen próbálják uszítani az anyaországi és a határontúli magyarokat. A magyar államtól kapott támogatás azonban nem könyöradomány, hanem együvé tartozásunk egyik szerény jelképe. A nemzet most Trianon után végre újraegyesül, nem szabad tehát a károgó varjakra figyelnünk, hanem inkább örülnünk kéne a történelmi pillanatnak, melyet a magyar érdekeket védő pártoknak köszönhetünk! János vitéz A közölt vélemények nem feltétienül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. TALLÓZÓ LIDOVÉ NOVINV A jeruzsálemi Channel 2 televízió felvétele bizonyítja, hogy Milos Zeman cseh miniszterelnök valóban Adolf Hitlerhez hasonlította Jasszer Arafat palesztin vezetőt - írja a prágai napilap. A kormányfő arra a kérdésre, szerinte van-e hasonlóság a Harmadik Birodalom vezére és a palesztin politikus között, azt felelte: „Természetesen, van”. A felvétel azért érdekes, mert az izraeli Haarec napilap hasonló értelmű Zeman- nyilatko-zatot közölt, a miniszter- elnök azonban tagadta, hogy ilyesmit mondott volna, később pedig nyelvi félreértéssel magyarázta a történteket. Érvelését az Európai Unió és a szerdán Prágában járt Joschka Fischer német külügyminiszter is elfogadta. A Lidové Noviny a felvételt Don Sparlinggal, az angol irodalmi nyelv és a nemzetközi kapcsolatok szakértőjével is megvizsgáltatta, aki szerint egyértelmű, hogy Zeman Hitlerhez és Jörg Haider osztrák szabadságpárti politikushoz hasonlította a palesztin önkormányzat vezetőjét. Világgá kürtölik, ki hány millió korona értékben írt fel gyógyszereket, de nem mondják ki, hány szenvedőn segítettek Akkor is elvesz feleségül, ha elárulom, hogy az egész hozományomat a BMG Investben helyeztem el? (Gossányi Péter karikatúrája) Patikamérlegen az orvosok Az egészségügyi miniszter közzétette azoknak az orvosoknak a névsorát, akik 2000- ben a legtöbb gyógyszert írták fel betegeiknek. A sajtótájékoztatón elhangzottakra - amint az várható volt - az érintettek többféleképpen reagáltak. így aztán Roman Kovác hiába szentesítette a lista nyilvánosságra hozatalát az adatvédelmi biztossal, a vélemények ütköztetése kisebb háborúba torkollt. PÉTERFI SZONYA A tárcavezetőn nem segít az sem, hogy az általa megkérdőjelezett gyógyszerfelírási gyakorlatot a fehérköpenyesek szakmai társulásával, a Szlovák Orvosi Kamarával kívánja felülvizsgáltatni. Mi is történt valójában? - kérdezhetnék a legkompetensebbek, a betegek, akik nem értik a felhördülés okát. Mert mi van azon, ha a miniszter féléves késéssel ugyan, de teljesíti ígéretét, és mégis nyilvánosságra hozza a legkölteke- zőbb orvosok névsorát? A toplista tíz orvosa között van diabeto- lógus, neurológus, pszichiáter, körzeti orvos és nőgyógyász, s a további folyamatosan közzétett negyven szakmabeli között egészen biztosan megjelennek a többi szakágazatok képviselői is. A minisztérium a listát az Általános Egészségbiztosító adatai alapján állította össze, s nem kétséges, hogy a több mint 3,5 millió ügyfél betegellátását finanszírozó intézménynek joga és egyben kötelessége is a kiadások ellenőrzése. Ugyancsak természetes, hogy a pénzhiánnyal küzdő ágazat szintén felügyelni kívánja a gyógyszerköltségeket. A gondot éppen ezért nem is a lista közzététele okozza, hanem az, hogy a minisztérium - mint általában - most is következetlen volt. Mert nem elég világgá kürtölni, hogy a varannói diabetológus 12 millió koronáért, a pozsonyi pszichiáter 6,5 millióért, a besztercebányai ideggyógyász 4,2 és a besztercebányai nőgyógyász 2,7 millióért adott gyógyszereket a betegeknek, ha az illetékesek egyúttal nem mondják ki: hány és mennyire súlyos kórban szenvedőt gyógyítottak. Mert azt a biztositó ellenőreinek, illetve a miniszternek is tudnia kellene, hogy például a sclerosis multiplex interferonos kezelése évi 250-500 ezer koronába kerül, ám a szernek köszönhetően a beteg egészségi állapota, életminősége nem romlik, évekig elodázhatja a tolószékbe kerülést, illetve a rokkantsági járadékra utaltságot. A pszichiáterek sem azért adják a depresszióban és egyéb lelki betegségekben szenvedőknek, a teljes elbutuláshoz vezető Alzheimer-, vagy a reszketés miatt megalázó helyzetbe kerülő Parkinson- kórosoknak a méregdrága orvosságokat, mert a gyógyszergyártó társaságoktól anyagi juttatást kapnak, netán meghívják őket egy-egy nemzetközi szakmai találkozóra. A szakorvosok általában azért kezelik betegeiket a lehető leghatásosabb gyógyszerekkel, mert ezek segítségével biztosítják számukra a teljes vagy részleges gyógyulást, vagy akár „csak” életminőségük javulását. Szűklátókörű az a miniszter, aki a megelőzésen is takarékoskodni akar. Aki nőgyógyász létére kifogásolja, Szűk látókörű az a miniszter, aki a megelőzésen takarékoskodni akar. hogy kollégája a legkorszerűbb, káros mellékhatásoktól mentes orvosságokkal szünteti meg változó korban lévő nők hormonzavarok okozta alvászavarát, nyugtalanságát és fejfájását, kedélyállapotuk hullámzásait, s előzi meg a csontritkulás kialakulását. Az utóbbi években sajnos tapasztalnunk kell: az ágazat költségvetése nem teszi lehetővé mindenki számára a korszerű kezelést. A hatalom viszont ne az orvosokra ruházza át a szelektálás felelősségét, a kormány, a szaktárca mondja ki: mire futja a havonta befizetett betegbiztosítási díjakból. És amíg a miniszter, az egészségbiztosító nem tudja bizonyítani, hogy egy- egy orvos csak azért kezelte betegét ésszerűtlenül és drága orvosságokkal, mert ebből anyagi haszna származott, bé nélkül ne mondjon át sem. Fölöttébb furcsa az is, hogy Roman Kovác azt ajánlja az orvosi kamarának: a szakmai társulás döntse el, szükséges-e felmérni a túlköltekező orvosok felkészültségét, ugyanis tudnia illene, hogy az 1992. óta hatályos törvény értelmében a kamarának nincsenek olyan hatáskörei, amelyek jogtip- rás nélkül lehetővé tennék a szakmai rátermettség felülbírálását. Ráadásul: a Szlovák Orvosi Kamarához a minisztérium még nem juttatta el a névsort, de a tárca kifogásait sem. Az orvosi kamara és a Magánorvosok Társulásának vezetősége megalapozatlannak tartja a vádakat. A kiragadott számok nem tükrözik a kezelés minőségét. Rávilágítanak viszont a népesség egészség- ügyi helyzetére, valamint arra, hogy a szomszédos posztkommunista országokban jóval több pénzt fordítanak a diagnosztizálásra, a betegek gyógyellátásra, mint Szlovákiában. A kincs között két olyan tízdollárost is találtak, amely az amerikai kontinens meghódításának idejéből származott Húsz éve ért véget a csehszlovák arany útja KOKES JÁNOS Immár két évtizede, hogy 1982 februárjában a zürichi repülőtéren rendkívüli biztonsági intézkedések közepette a levegőbe emelkedett három arannyal megrakott Tu-154-es csehszlovák repülőgép, s elindult Prága felé. A csehszlovák vezetés fellélegzett: végre visszakaptuk a nácik által 1939-ben elrabolt aranyunkat. A Csehszlovák Nemzeti Bank széfjeibe húsz évvel ezelőtt összesen 18 460 kilogramm arany került vissza, amelyet a II. világháború vége óta Washingtonban és Londonban őriztek, s amelynek értéke a nyolcvanas évek elején elérte a 250 millió dollárt. Hatalmas összeg. Az említett aranykincs a két világháború közti Csehszlovákia nemzeti valutája, a korona tartalékát képezte. Az arany egy részét az önálló Csehszlovákia megalakulása (1918) után országos gyűjtés során adták össze főleg Csehországban, így a lakosságot erős érzelmi szálak fűzik a kincshez. A Csehszlovák Nemzeti Bankban egyébként 1938 szeptemberében összesen 94 772 kilogramm arany volt. A német megszállástól való félelem miatt azonban a bank az arany többségét rövidesen külföldi bankokba utalta át, s Prágában csak 6366 kilogramm maradt. Alig néhány hónap múlva, 1939 márciusában, a német kormány képviselője Prágában erőszakkal kényszerítette ki: a Csehszlovák Nemzeti Bank akkori vezetése adjon utasítást, hogy a Nagy-Britanniában és Svájcban őrzött aranyat utalják át Németországba. Bár úgy a brit, mind a svájci banknak is tudomása volt arról, hogy az átutalási utasítás müyen körülmények között született meg, az aranyat mégis elküldték Németországba. A náci rendszer az így megszerzett cseh, illetve más európai országokból származó aranyat és pénzt a háború finanszírozására használta fel. Az aranytartalékok 57 százaléka a háború végén a győztes szövetséges hatalmak kezébe került. Sorsáról a második világégés utáni párizsi békekonferencia döntött. A döntés értelmében Csehszlovákiának 24,5 tonna aranyat kellett volna visszakapnia. Csehszlovákia 1948-ban vissza is kapott 6070 kilogramm aranyat, de hosszú időre ez volt minden. Közbeszólt ugyanis a történelem. Csehszlovákiában 1948 februárjában rendszerváltás zajlott le, a kommunisták átvették a hatalmat, rövidesen államosítottak mindent, és diktatúrát vezettek be. Bár Nagy-Bri- tannia és Franciaország még így is hajlandóak lettek volna az arany visszaszolgáltatására, az Egyesült Államok ezt megakadályozta. Washington csak akkor lfett volna hajlandó visszaadni az aranyat, ha Prága kártérítést kér a Csehszlovákiában államosított amerikai vagyonért. A csehszlovák-amerikai vagyonjogi vita egészen 1981-ig tartott, amikor a felek aláírták az immár harmadik kétoldalú megállapodást. Ennek értelmében Prága kötelezte magát, hogy az államosított vagyonért az amerikaiaknak 81,5 millió dollárt, míg a briteknek 24 millió font sterlinget fizet - ez utóbbit a londoni csehszlovák kormányzat háborús adósságai fejében. Ezeket a csekkeket a csehszlovák kormány képviselője 1982. február 20-án a zürichi repülőtéren át is adta Washington és London képviselőinek, minek következtében Prága is átvehette a 18,46 tonna aranyat. A nácik által elrabolt csehszlovák aranytartalék fordulatos, izgalmas útja ezzel befejeződött, s ismét a prágai széfekbe került. Természetesen ez már nem az eredeti arany volt. A szakértők a visszadott kincs között például két olyan amerikai arany tízdollárost is találtak, amely az amerikai kontinens meghódításának idejéből származott. E két pénzdarab történelmi értéke messze meghaladja az erdeti, egyszerű arany tízdollárosákét. Áz aranytartalékok újabb osztására 1992. után került sor, amikor Csehország és Szlovákia elváltak egymástól. Mint ismeretes, az arany- tartalék elosztása ismét izgalmas, s hosszú ideig tartó folyamat volt.
