Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)
2002-02-09 / 34. szám, szombat
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mmt csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az életekével De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti ” (Arany János) 2002. február 9., szombat 6. évfolyam, 6. szám A téma nem elhanyagolható - az élet igazolta, hogy nagyon sok kisgyermek kimondott vagy elfojtott problémákkal küzd éppen azért, mert idő előtt ültették be az iskolapadba Iskolaérett? Adjuk vagy ne adjuk? - II. MALIK ÉVA M int ahogy a gyümölcs sem egyszerre érik I be, a gyerekek sem | egyformák a fejlő- tmmmmmmm elésben, s nem válnak egyszerre, pontosan szeptember 2-ára iskolaéretté. Az iskolai sikerek nem csupán az értelmi szinttől függenek, sok minden más is közrejátszhat, például a látás, a hallás, a finom mozgási mechanizmusok fejlettségi foka, a szociális érettség. A beiratkozás hivatalos aktus, a gyermek iskolába csak fél évvel később kezd majdjárni. Ha közben kétségeink támadnak, jelentkezzünk a legközelebbi pedagógiai-pszichológiai központban, ahol általában tavasz elején végzik a felméréseket. Ha kiderül, hogy gyermekünk mégsem iskolaérett, még mindig kérhetünk halasztást számára, s megkímélhetjük egy sor életre szóló kellemeden élménytől. E témát jártuk körül Miroslava Bo- jarová gyermekpszichológussal. A kérdés megválaszolása - hogy az a gyermek, aki augusztus 31-én született, ugyanolyan fejlett-e, mint az a társa, aki néhány órával később, szeptember 1-jén - nagyon nehéz. Ez utóbbinak egy egész évvel több ideje van a fejlődésre. Itt természetesen ellentmondást érzünk, ezért adott a lehetőség, hogy különbséget tehessünk az egyes gyermekek egyéni fejlődése között. Hosszúhosszú évek gyakorlata bizonyítja, hogy nagy különbség van abban, ha a gyermek megfelelő fejlettséggel indul az iskolába, megfelelő felkészítéssel, kollektívatapasztalatokkal, vagy éppen csak betöltötte azt a bizonyos korhatárt. Ebből a szempontból sérülékenyebbek a fiúk. A gyerekek többsége általában hatéves korra iskolaérett. Sajnos sok szülő ódzkodik átlépni a pszichológus küszöbét. Hidat alatt talán attól fél, azt fogja hallani, hogy gyermeke kevésbé tehetséges, nem elég érett. Pedig a többség általában alkalmasnak bizonyul a tanulás elkezdésére. Sok esetben azok közül is, akiknek a halasztást ajánljuk, csupán arról van szó, hogy még nem jött el az iskolába állás pillanata. Nekik csupán időre van szükségük ahhoz, hogy megszeressék a rajzolást, hogy képesek legyenek huzamosabb ideig ülni, tudják helyesen fogni az íróeszközt, tudjanak figyelni a tanító nénire, hogy örüljenek az iskolában. Hogyan lehetne jellemezni az iskolaérett gyermeket? A test fejlettségi fokát elsősorban a gyermekorvos állapítja meg. A hatéves gyermek külsőleg is változást mutat, a kiskori gömbölydedség kezd eltűnni, a végtagok megnyúlnak, koordináltabbá válik a mozgás, növekszik a fizikai teherbírás. És észrevehetően kezdenek kibontakozni a gyermek szellemi képességei. Aktívan be tud kapcsolódni az irányított foglalkozásokba. Az eljövendő elsős képes önállóan tisztálkodni, öltözködni, enni, érthető, világos kérdéseket tud feltenni, fantáziája gazdag, anyanyelvének szótárában általában 2500 szó található, beszéde tiszta, könnyen tanul verseket, dalocskákat, legalább hatig el tud számolni, tud az ollóval bánni, rajzolni, ismeri a színeket. Ismeretlen emberekkel is képes beszélgetni, kortársaival tud együtt játszani, kibírja huzamosabb ideig az édesanyja nélkül. Persze, nem minden gyermek egyforma, mindenkinél más és más dolgok mennek jobban. Mikor vigyük gyermekünket pszichológushoz? Általában problémák merülhetnek fel a késő nyári hónapokban születetteknél, a hátrányos szociális környezetből kikerült gyermekeknél, az idült és a mozgásszervi betegségekben szenvedőknél, a beszédhibákkal küszködőknél, azoknál, akik még nem teljesen egyértelműen jobb- vagy balkezesek, azoknál, akik még kezdetlegesen tudnak csak rajzolni, akiknek túlságosan nagy a mozgásigényük, képtelenek az összpontosításra, mozdulataik nem eléggé koordináltak, érzelmileg vagy szociálisan éretlenek, képtelenek az idegenekkel való kapcsolatteremtésre, sírósak, túlságosan függenek a szülőtől stb. Ha a legcsekélyebb kétely is felmerül bennünk gyermekünk iskolaérettségével kapcsolatban, mindenképpen keressük fel a szaktanácsadót. Ma már minden nagyobb városban működik ilyen, nem kell hozzá előzetes orvosi ajánlás, és ingyenes. A pszichológiai vizsgálat eredménye mennyire kötelezi a szülőt? Ha olyan gyermekkel találkozunk, aki még nincs teljesen felkészülve az iskolára, annak halasztást ajánlunk (ha egyéb, egészségi oka van, vagy fejlődésbeli rendellenesség mutatkozik, akkor szakorvos igazolja a halasztást). Ha a törvény szerint már iskolaköteles a gyermek, akkor a szülőnek nem muszáj megfogadnia a pszichológus tanácsát, viszont ilyenkor is ajánlatos. Ha a szülő gyermekét hatodik életéve betöltése előtt szeretné beíratni (tehát kivételt kér a törvény előírta korhatár alól), mert elég fejlettnek tartja, akkor viszont kötelessége, hogy elhozza, s mi ítéljük meg, valóban alkal- mas-e az iskolára. Miből áll egy ilyen pszichológiai vizsgálat? Somogyi Tibor felvétele A gyermekeknek először is a szülők jelenléte nélkül, kisebb csoportokban bizonyos feladatokat kell megoldaniuk, ahol nem pusztán az eredmény a fontos. A szakember a feladatok megoldásának folyamatában hasznos ismereteket szerezhet arról, hogyan tud a gyermek közösségben dolgozni, milyen bátor, mennyi segítségre van szüksége, képes-e a szülő nélkül, egyedül megbirkózni bizonyos feladatokkal. Ez a foglalkozás kb. egy órát tart. Ezeket a feladatokat tapasztalt szakemberek állították össze, s csak abból a tudásanyagból indulnak ki, amelynek egy hatéves gyermek általában birtokában van (egyszerű matematikai fogalmak, geometriai ábrák s a gyermekrajzok például nagyon sok értékes információval szolgálhatnak arról is, hogy mennyire fejlett a gondolkodásuk). Egészségüeg sérült gyermekek esetében úgy igyekszünk segítséget nyújtani, hogy más szakemberhez (logopédus, szakorvos) irányítjuk őket, hogy az iskolakezdést minél felkészültebben várhassák. Nem megalapozott az a vélemény, hogy ha a gyermek halasztást kap az iskolakezdéshez, akkor meg kinövi az óvodát, s ott kezd el unatkozni? Ebben a korban a gyermek játszásigénye még nagyon nagy, tehát nem valószínű, hogy túlságosan elkívánkozna abból a környezetből, ahol sok játék és pajtás várja. Sok iskoláskorú pontosan arra panaszkodik, hogy nincs ideje eleget játszani. Nekünk, felnőtteknek, a mi véleményünknek nagyon nagy szerepe lehet abban, miként fogadja el, hogy tovább marad az óvodában. Először is: ne kezdjük el túlságosan hamar emlegetni az iskolát. Az iskolai dolgokat sem ajánlatos túl korán megvenni, s a beiratkozásra is azzal vigyük magunkkal, hogy elmegyünk megnézi belülről az iskolát. így nem éli bele magát túlságosan abba, hogy iskolás lesz. Ne becsüljük le a gyermek figyelmét és értelmi képességeit, vigyázzunk elejtett megjegyzéseinkre, s arra, hogy senki se becsülje le képességeit a halasztás miatt. Nagyon fontos, hogy soha ne ijesztgessük a gyereket az iskolával! Mi tehát a teendő, hiszen az idő sürget, a beiratkozások már zajlanak, bár a gyermekek csak fél év múlva, szeptemberben lépnek be az iskola kapuján? Ha szeptemberig betölti a 6. életévét, mindenképpen írassuk be, aztán tavasszal látogassuk meg valamelyik pedagógiai-pszichológiai központot. Ha a pszichológus halasztást ajánl, s mi elfogadjuk, akkor az ezt igazoló írást vigyük el abba az iskolába, ahol a beiratkozás megtörtént. Feltétlenül jelezzük viszont az óvodában is, hogy gyermekünk egy évvel tovább marad, nehogy időközben elfoglalják a helyét. A lecke tehát fel van adva - ezúttal nem a gyerekeknek, hanem nekünk, szülőknek! Ne feldjük viszont, hogy az iskolába való beiratkozásnál nem csupán arról az egyetlen évről döntünk. Hogy sikeres vagy kudarcokkal teli lesz-e az indulás, az a további éveket is nagyban befolyásolhatja. Milyen a szülői tapasztalat a gyermekek korkedvezményes beíratásával kapcsolatban? Árvái Józsefhé, három gyermek édesanyja: Két gyermekem szeptember első felében, a harmadik pedig október első felében jött a világra. Mivel egymás után születtek, huzamosabb ideig otthon voltam velük, így a legidősebb járt ugyan óvodába, de nem három évig, s meg kell mondanom, hogy nem túl jól rajzolt. Mielőtt beírattuk Volna az iskolába, kikértük az óvónők véleményét, és elvittük őt pszichológushoz is, nehogy valamit elrontsunk, de valamennyien megnyugtattak, hogy beadhatjuk őt az iskolába. Nem bántam meg egy pillanatig sem. Nem telt bele sok idő, és a tanító néni szólt, alig győzi lefoglalni a gyereket, hogy ne orozza el folyton a többiek elől a választ. Tehát, ha még egy évet várunk, akkor talán már „túl érett” is lett volna. Most a közgazdasági egyetem negyedikes hallgatója, tehát ennyi év után elmondhatom, hogy jól döntöttünk. A második és a harmadik gyermekkel már nem mentünk pszichológushoz, mert össze tudtuk hasonlítani az értelmi és felkészültségi szintjüket az elsőével, így őket is előbb adtuk be. A középső most elsőéves az építészetin, a legkisebb pedig elsős gimnazista. Laikusként azt gondolom, biztosan nem jó, ha a gyermek „éretlen”, de az sem, ha túl fejlett, mert akkor esetleg el is lustulhat az iskolában. Nagy Pétemé, szintén három gyermek édesanyja: A legidősebb fiam most jár az általános iskola negyedik osztályába. Június 18-án született, ugyanazon a napon, mint a középső lányom. A fiút nem adtuk be iskolába, mert valahogyan olyan gyenge fizikumúnak, játékosnak találtuk. A kisebbik viszont ebben az évben, júniusban lesz hatéves, s úgy gondoltuk, hogy őt már beadjuk. Talán azért, mert lány, talán azért, mert időközben született egy harmadik is, de őt önállóbbnak találjuk. Természetesen tavasszal még kikérjük egy pszichológus tanácsát is ez ügyben, hiszen szeptemberig van időnk eldönteni, hogy végül beül-e az iskolapadba, vagy sem... A romániai magyarok akkor félelmükben nem merték vállalni magyarságukat, ám a szlovákiai magyarok számának csökkenése ma egyáltalán nem magyarázható a félelemmel Mekkora örömet szerezhet néhány magyar szó, ha édes anyanyelvűnk GAÁL LÁSZLÓ A nyósomnak nemrég Pozsonyba kellett | utaznia. Nem igazán ismeri ki magát a fővárosban, így többször is a járókelőkhöz fordult segítségért. Persze, szlovákul kérdezősködött, de amikor az egyik piac mellett két hölgyet hallott magyarul beszélgetni, magyarul kért útbaigazítást. Kapott is, ráadásul megtudta, mekkora örömet szerzett, hogy magyarul szólt, mert ilyesmi Pozsonyban ma már nagyon ritkán fordul elő. Ez az eset is csak alátámasztja a legutóbbi népszámlálás nemzeti ségekre vonatkozó eredményeit, melyek szerint a szlovákiai magyarság létszáma rohamosan csökken. Koronázó városunkban, amely valaha háromnyelvű volt, méghozzá nemcsak oly módon, hogy éltek benne magyarok, németek meg szlovákok, hanem általában beszélték is mindannyian mind a három nyelvet, ma egy pozsonyi magyar asszonynak rendkívüli élményt jelent, hogy anyanyelvén beszélhet az utcán. Anyósom esete egy másikat juttatott eszembe, azt magam éltem át vagy másfél évtizeddel ezelőtt. Prágai főiskolásokként barátommal Romániába kísértük el geológus ismerősünket, aki ún. bányavirágok, az ércbányákban fellelhető kristályos kőzetek után kutatott. Olyan bányászokat kerestünk, akik ez ügyben segítségére lehettek volna. Mivel cseh barátunk a francián kívül csak néhány román szóval tudott kommunikálni a helyi lakosokkal, mi barátommal magyarul próbáltunk érdeklődni, tudván, hogy vegyesen lakott területen járunk. Megszólítottunk egy idősebb nénit, aki először összerezzent, félve körülnézett, nem hallhat-e bennünket valaki, majd könnyekkel a szemében, visszafogott hangon mondta, mennyire örül nekünk. Elmondta, a faluban sok magyar él, de az utcán nem mernek beszélni, mert sosem lehet tudni, nem hallja-e meg valami besúgó, mert az akkori Ceaucescu- korszakban az ilyesminek könnyen lehettek volna kellemetlen következményei. Hát, ez a néni jutott eszembe anyósom pozsonyi történetét hallgatva. A kettő között kétségkívül van némi párhuzam, de korántsem azonosítható a két eset. A romániai magyarok ott és akkor félelmükben nem merték vállalni magyarságukat, a szlovákiai magyarok számának az utóbbi tíz év alatti ötvenezres csökkenése viszont egyáltalán nem magyarázható a félelemmel. Az itteni magyarok merhetnék, de nem akarják vállalni azt, akik. Nyilván ennek a nem akarásnak az „ellenszere” kíván lenni az utóbbi időben oly sokat vitatott státustörvény, mellyel éppen azért biztosítanak kedvezményeket a külhoni magyaroknak, hogy „megérje” nekik magyarnak maradni. Ám hovatovább úgy tűnik, hogy visszájára sül el a dolog. Szlovákiában már nemcsak a nacionalisták, hanem a magukat konzervatívnak nevezők is érvényteleníteni szeretnék a státustörvényt. De nemcsak a szlovák politikusok bírálják a kedvezmények biztosítását, hanem a magyarországi ellenzékiek is. Jóllehet, csak kampányfogásnak használják a bírálatot, ám az egyszerű állampolgárnak nem sok kell, hogy felháborodjék: az ő adójából „idegeneket” támogatnak. Mert tévedés lenne azt hinni, hogy odaát mindenki tárt karokkal váija a külhoni magyart. Megboldogult anyám mesélte, hogy amikor fiatal korában rövid ideig egy győri leányiskolában nevelkedett, ott már a gyerekek is szigorúan megkülönböztették, ki az „anyaországi”, és a néhány felvidékit szinte kiközösítették. Igaz, ez régen volt... Egy ismerősömmel történt, hogy amikor a budapesti Nyugati pályaudvaron a portékáját kínáló alkalmi árusnál alkudozni próbált, az nyilván a tájszólásából felismerte, hogy határon túli, s lenézően vetette oda: cseszkókkal nem üzletelek. Ez meg ma van... Ilyen tapasztalatok után a kis- hitűek százszor is meggondolják, érdemes-e hangoztatniuk külhoni magyarságukat. A legrosszabb esetben arra a következtetésre jutnak, hogy nemcsak hangoztatni, megtartani sem érdemes. így aztán valóban egyre ritkább öröm lesz, ha egy magyarhoz magyarul szólnak a szlovák fővárosban.
