Új Szó, 2002. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-07 / 5. szám, hétfő

Kitekintő ÚJ SZÓ 2002. JANUÁR 7. Harminchat órás országfelfedező utazás Quettából Pesavárba, ezer mérföldes kerülővel - Pakisztán egy jó ideig még nem az idegenforgalomból fog megélni Pakisztán vonatablakból Búcsú a lahori pályaudvaron. Indiába indul a Samjotha expressz. (Reuters) Mit árul el magáról Pakisz­tán másfél nap alatt? Sokat. Legalábbis akkor, ha az em­ber ezt az időt helyiek kö­zött, egy vonaton zötyögve tölti. Az afgán határ mentén fekvő két nagyváros, Quetta és Pesavár között éppen 36 órányi az út. BÁN CSABA Ha az embert véletlenül Quettába veti a sors, akkor szeretne onnan minél hamarabb eljutni. Lehető­leg nem Beludzsisztán felé, az irá­ni határ irányában, hiszen éppen onnan érkezett, 14 órán át zöty- kölődve a kősivatagban, turbá- nos-szakállas exmudzsahidek tár­saságában, hanem sokkal inkább az ország belseje felé. Ekkor Quetta (ejtsd: kojta) vasútállomá­sához kell kimenni, sárral borított utcákon, szamárkordékat kerül­getve. Az út pénzváltó bódék mel­lett halad, meg egy mozi mellett, amelyet felgyújtott a mérges tö­meg, mert amerikai filmet ját­szottak benne. Jegyet vásárolni nem egyszerű dolog: hamarosan már a Legfőbb Állomásfőnök fogad. A hierarchi­kus rendszert még a brit Indiától örökölte Pakisztán. Hálókocsi is létezik, de arra már régen eladták a jegyeket, vagyis marad a „sima” ülőkocsi. Nincs mese, valahogy el kell innen jutni. Olcsón megúsz- szuk: az 1000 mérföldes távra szóló jegy csupán hétdollárnyi he­lyi pénzbe kerül. A vonat csak másnap indul, addig fel lehet fe­dezni a várost. Jellegtelen házak sorakoznak mindenfelé - az 1935-ös földren­gés letarolta Quettát, és egyetlen pillanat alatt 40 ezer ember pusz­tult el. A laza törzsi szövetségek által uralt Beludzsisztán határ menti városa akkor kezdett gyara­podni, amikor a britek szemet ve­tettek rá mint afgán kampányuk lehetséges kiindulópontjára. Elő­ször 1839-ben jutottak el innen Kandahárba, ahol a tálib uralom központja volt, másodjára pedig az 1878-as hadjárat során hasz­nálták „logisztikai bázisnak” a vá­rost. Mindkét vállalkozás 2-3 éven belül csúfondáros véget ért, mint ahogyan a ’80-as évek szov­jet kalandja is. Friss Time a peronon Quetta bazárja a többi keleti pi­achoz képest nem jelentős, itt vi­szont valódi afgán szőnyegkeres­kedővel lehet találkozni. Abdur Rahman széles turbános, negy­venöt körüli férfi, dús szakálla mellkasáig ér. A határon túl, Kandahárban élt egészen 1984- ig, amikor a szovjetekkel vívott harcok elől elmenekült. Sem a mudzsahideket, sem az őket kö­vető tálibokat nem szívelte; ő leg­inkább csak kereskedni szeret, ha hagyják. A bazár után megéhe­zünk: az étteremben az asztalo­kon kívül nagy, elfüggönyözött helyiségek is vannak, egy-egy magas emelvénnyel, székek nél­kül. Amikor belép egy kéthetes borostás férfi, mögötte három be­A kocsiban szívbaj kerül­get: már induláskor bokáig ér a szemét, mi lesz itt még ezután? burkolódzott nővel, megértjük, hogy az'elzárt rész a családi trak­tus. Az európai nőre nem szólnak rá, de nagyon megnézik, még ha a kendő alól nem is sok látszik az arcából. Eljött az indulás ideje. Naivan az indulás előtt húsz perccel érke­zünk ki a peronra, pedig ekkorra már mindenki irdatlan méretű zsákokkal felhurcolkodott a vo­natra. A kocsiba fellépve kis híján szívbaj kerülget: már induláskor bokáig ér a szemét, mi lesz itt még ezután? Akinek nem jutott hely a hálókocsira, az bizony fa­padokon fogja végignézni a nagy pakisztáni tájat. A négyszemélyes padokon öten-hatan ülünk, de páran a csomagtartókra kúsztak fel, és ott vackolták be magukat. Az első fél órában még kicsit za­var, hogy mindenki a két fehér embert nézi, de mindent meg le­het szokni. Igaz, hogy Quetta és Pesavár épp olyan messze van egymástól, mint a Budapest és Prága, a vonat mégis csak egy hatalmas kerülő­vel jut el célpontjára. Elsőként a Bolan-hágón haladnak át a sínek. A vasutat a britek az Afganisztán elleni második hadjáratuk idején, 1878-ban építették meg. A XIX. században az egyik legfőbb angol félelem az volt, hogy az oroszok megtámadják Indiát, ezért min­denképpen szükséges volt Afga­nisztánt angolbarát ütközőállam­ként megnyerni. A hosszú órákon át kialakul a vas­úti élet rutinja: ötven-száz kilo­méterenként megállunk negyed­órára. Ekkor mindenki rohan le sült húsért, friss kenyérért; még kólát is lehet kapni. Nagyobb vá­rosok (érts: húsz háznál több) pe­ronján pedig még friss Time is kapható a rikkancsoktól. A pa­kisztániak akármennyire is szegé­nyek, végtelenül előzékenyek és vendégszeretők. Fapados szom­szédunk, egy lahore-i traktorgyár könyvelője, addig nem nyugszik, míg meg nem hívhat minket egy jókora csicseriborsós lepényre. Egyébként rajtunk kívül egyedül ő visel nyugati ruhát. A férfiakon egységesen salvar kamiz van, va­gyis egy laza, bő nadrág és egy még lazább, térdig érő ing: az egésznek hálóköntös-jellege van. Pontosan ilyenben ül velünk szemben egy birkózó külsejű baj­szos férfi. Az a kevés nő, akit látni lehet, a salvar kamiz női változa­tában, plusz fejkendőben utazik. A táj egyhangú, kopár kősivatag. Ezt a monotóniát töri meg valami nagy hangzavar. Két alacsony fér­fi - vagy inkább suhanc? - rohan át a folyosón, a földön kuporgó emberek lábára, gigantikus mo- tyóik tetejére taposva. Közvetlen mögöttük újabb három férfi, szemmel láthatóan az előzőket üldözik. Végre megjelenik a szí­nen négy egyenruhás alak, talán rendőrök lehetnek, akik az egész eddigi bandát próbálják elkapni. Szomszédaink magyarázzák el a helyzetet az elkapott pastu-urdu nyelvű szófoszlányok alapján: a két első Iránból csempészett vala­milyen illegális árucikket (pl.: csaptelep, dunyha), ezért üldözik őket. Éjszaka kicsit lecsitul az élet, de valahogy nem akarózik aludni. A kosz már-már lábszárközépig ér, ha ébren maradok, talán nem vá­lók annyira a környezetem részé­vé. Reggelre már átkeltünk az In­dus hídján, valahol Bahavalpur környékén lehetünk, Pandzsáb tartományban. Ebben a városban gyilkolták le a keresztény hívőket, de a vonatról csak annyi látszik, hogy ezernyi gyerek játszik a por­ban, a szegényes vályogviskók ol­dalára pedig bivalyürülék-pogá- csákat tapasztanak. Amint meg­száradtak, ezzel lehet tüzelni, de végszükségben tégla gyanánt is használható: nem egy „ház” lát­hatóan ebből épült. A települések között a táj rikítóan zöld, főleg a monszun utáni hónapokban. Min­denhol robosztus vízibivalyok da­gonyáznak, valahol dolgozni is látni őket: faekéket húznak a föl­deken. „Panes ab” jelentése a környéken beszélt nyelveken (urdu, pastu, perzsa, hindi, pandzsábi) „öt víz”, mely a Himalája nyugati nyúlvá­nyaiból lezúduló folyókra utal. A vasút most éppen a Szatledzs és a Ravi folyamok között döcög Lahore felé. A moszlimok és a hindu vallásból ötszáz éve kivált szikhek lakta vidéket az angolok viszonylag későn, 1849-ben tud­ták birodalmukba illeszteni. India függetlenné válásakor, 1947-ben a tartomány közepén húzták meg a mozlim-hindu választóvonalat, vagyis az önálló Pakisztán és In­dia határát. Ezért éppen itt, az In­dia és Pakisztán északi területeit átszelő Nagy Főútvonal (Great Trunk Road) mentén alakultak ki elkeseredett összecsapások az ott­honukat elhagyni kényszerülők között, a világtörténelem legna­gyobb lakosságcseréje alkalmá­val. A pakisztáni oldalon ez majd­nem tiszta mozlim államot hozott létre: a lakosság 96 százaléka mozlim, a hinduk aránya alig 1% fölött áll (a keresztények 3%-ot képviselnek). Egy úr angol öltönyben Itt a termékeny völgyekben már jóval nagyobb a népsűrűség. Az ország lakossága most 145 millió fő, s ez évi majdnem 3 százalék­kal bővül. Nem is csoda: egy átla­gos családban öt (!) gyermek van, és minden második ember 18 év alatti. Mindezek mellett az anal­fabétizmus aránya az egyik leg­magasabb a világon: országos szinten az emberek 38%-a tud ír- ni-olvasni, de a nők esetében az arány még rosszabb: 20% alatti. Mindezt útitársunk, a traktorgyár könyvelője panaszolja, de a sta­tisztikák is igazolják őt. Az angol öltönyt viselő könyvelő most leszáll, hiszen Lahore-ba ér­keztünk. A XVII. században fény­korát élő, kabuli bázisról Delhi fe­lé terjeszkedő mogul birodalom itt hagyta névjegyét: Mind a mai napig Lahore, Delhi és Ágra meg­szólalásig hasonló erődöket és pa­lotákat őriz városmagjában. Nem véletlen az indiai városokkal mu­tatott párhuzam, hiszen ide csu­pán tizenöt kilométer a határ, on­nan pedig újabb tíz Amritsar, a szikhek szent városa, ahol Indira Gandhi 1984-ben elrendelte az Arany Templom megrohamozását és amiért később az életével fize­tett. A Quetta Express életében Lahore nem más, mint egy jelentős le- és felszállóhely. Új szomszédokat kapunk: tucatnyi kamaszkorú ka­dét száll fel, egyenruhába öltözve térnek vissza katonai iskolájukba, Jhelum városba. Egészen közel van ide Kasmírnak Pakisztánhoz tartozó fele, Azad Kasmír (vagyis „szabad” Kasmír). A srácok éppen ezt tartják fontos célnak majd ka­tonai pályafutásuk során, vagyis egész Kasmír „felszabadítását”. Csempészbazár Egyelőre azonban más célt kell el­érnie, ugyanis immár másfél órá­ja veszteglünk egy kis falu állo­másán. Újabb másfél óra múlva érkezik egy felmentő szerelvény, amelyre egy perc alatt át is pako­lunk. A véletlen úgy hozta, hogy egy színtiszta női kocsiba száll­tunk fel, vagyis most éppen én éreztem magam marslakónak. Ravalpindibe, vagyis a főváros melletti nagyvárosba késő este ér­kezik meg a vonat; ekkorra már éppen 36 órája vagyunk úton. A végső szakaszt Pesavár felé más­napra halasztjuk. Pesavár még békeidőben is egy zűrös határváros benyomását kel­ti. Nem is véletlen, hiszen ide már csak 50 kilométer a Khyber-hágó, Afganisztán kapuja, amelyen ke­resztül az évezredek során több­ször is indult már invázió India el­len. Az elmúlt két évtized során egy-másfél millió afgán menekült érkezett a városba és közvetlen környékére, s ehhez jönnek még hozzá az utóbbi egy hónapban ér­kezők. Az utcákon vadkeleti han­gulat uralkodik, a csempészáru­kat áruló bazáron átvágtat egy törzsi ruhába öltözött, jobbján kardot viselő lovas. Rendszeres látvány a burkába burkolt afgán nő, akinek csak egy szűk rács je­lenti a külvilágot. A város egymástól jól elkülönülő részekre oszlik. Az óvárosi rész lé­nyegében egy hatalmas nagy ba­zár, itt hömpölyögnek a szikár arcélű, javarészt tétlen emberek. Ettől kicsit nyugatra helyezkedik el az egykori brit katonai telep, vagyis a „cantonment”, amely a szubkontinens minden jelentő­sebb városában megtalálható. Ezektől még nyugatabbra, az af­gán határ felé nyúlik hosszú kilo­métereken keresztül a „csempész­bazár”, ahol pakisztáni-indiai- kínai-orosz árukat kapni, a nej­lonzoknitól kezdve a DVD-le- játszóig. A piac eldugottabb szeg­leteiben fegyvereket is. Ez a fegy­verpiac a 80-as években alakult ki, amikor a mudzsahidek talán legfőbb utánpótlási útvonala ép­pen innen, Pesavárból indult az ide 270 km-re lévő Kabul felé. Egy közeli falu teljes lakossága már akkoriban ráállt a fegyvergyártás­ra. Kis kovácsműhelyekben meg­lepő precizitással képesek ál- Kalasnyikovokat vagy ennél ko­molyabb fegyvereket is előállíta­ni, melyek a piacon 10-20 dollá­rért kelnek el. Ha mindezek után bárki is úgy gondolja, hogy Pesavárból épp­úgy menekülni kell, mint Quettá­ból: igaza van. Pakisztán egy jó ideig még nem az idegenforga­lomból fog megélni. Pesavár-Quetta, 2002. január Pesavárban rendszeres látvány a burkába burkolt afgán nő, akinek csak egy szűk rács jelenti a külvilágot (Archívum) Szerbiában az átlagember néhány percre elfeledi a triviális gondokat, ha a lapokban izgalmas olvasnivalót talál a királyi család mindennapjairól Őfelsége hetente egyszer-lcétszer fogadást rendez PILCZ NÁNDOR Őfelsége, a király (igazán csak trónörökös, de azt a mai Szerbiá­ban nem tartják elég előkelőnek) nemrégiben a dedinjei Fehér Palo­tában biliárdszobát rendeztetett be a kishercegeknek: ne unatkoz­zanak szegények a londoni víg na­pok után. Őfelsége hetente egy- szer-kétszer fogadást rendez. Hol az ortodox egyház képviselőinek, hol a kormánytagoknak, valamint a média urainak. Minden ilyen je­lentős társadalmi eseményről” ri­portokban számolnak be a lapok, így láthatták az ámuló olvasók pél­dául a Magyar Szó főszerkesztő aszszonyát is őfelsége oldalán. A királyi családban vannak gon­dok is. A „királyné” - pletykalapok tudósítása szerint - nem állhatja a régebbről Belgrádban élő előkelő királyi nagynénit, Jeliszavetát, aki számos jótékonysági rendezvény révén igyekszik enyhíteni az itt élők nyomorán. Állítólag a szép ar­cú, szerbül jól beszélő hercegnő (aki fiatal korában a belgrádi Fe­hér Palotában élt) egyengette Alekszandar Karagyorgyevics trónörökös visszatértét. De hálára nem számíthat. Csak albérlőként tartózkodik az udvarban, s nem szívesen látják a „királyi” fogadá­sokon és bálokon sem. Őfelségének nem kis főfájást okoz, hogy a régi palotát egyelőre csak használatra kapta vissza, tehát nem adhatja el, s más módon sem rendelkezhet vele. És mi lesz a sze­mélyzettel: ki fizeti a szobalányo­kat, pincéreket, szakácsokat, ker­tészeket és a többieket? Egy londo­ni biztosítási exügynök (ez volt a trónörökös eddigi foglalkozása) jövedelme aligha fedezi az extra költségeket, még ha a bérek ázsiai szinten vannak is. A lakosságnak az a része, amelyik a palota nemrég kiköltözött (kommunista-szocialista) lakói­nak életét követte lélegzet­visszafojtva, most a királyi gon­dok iránt mutat megkülönbözte­tett érdeklődést. Minek is törőd­ne más, földszinti gondokkal? Lesz-e áram, vagy sötétben fo­gunk dideregni ezen a télen is? Lesz-e tanítás, vagy ismét sztrájk­ba lépnek az elégedetlen pedagó­gusok? Ki fogja mostanában el­torlaszolni az utakat? Hány nép­konyhát kell megszüntetni, ha a külföldi emberbaráti szervezetek napokon belül nem juttatják el a szükséges segélyt? Hány nyugdí­jas és beteg hal meg, ha záros ha­táridőn belül nem rendeződik a gyógyszerellátás, és nem sikerül ingyen vagy minimális összegért hozzájutniuk az életmentő gyógyszerekhez? Az átlagember néhány percre fele­di az ilyen triviális gondokat, ha bármelyik lapban izgalmasabb ol­vasnivalót talál a királyi család mindennapjairól. Szerbiában a lakosság egyharmada szegénységben él, 36,5 százaléka, azaz 2,8 millió ember havi jövedel­me nem haladja meg a 30, ezen be­lül másfél millióé pedig még a 20 dollárt sem. A korábbi tendenciák­kal ellentétben a nyomor nem a fa­lusi, hanem a városi lakosságot sújtja a leginkább, 22 százalékuk a szegénységi küszöb alatt él. A lapok persze közlik ezeket az adatokat is, de visszhangtalanul. Őfelsége dolgaihoz még csak hoz­zászól az olvasó a lapok megfelelő rovatában, a szegénység és a kirá­lyi fenségek viszonyáról azonban eleddig egyeden egy nyugdíjas ej­tett szót nyilvánosan. Hogy lehet az - írta az egyik népszerű függet­len napilapnak -, hogy a királyi család villámgyorsan, parlamenti döntés nélkül visszakapta vagyo­nát, címét, állampolgárságát, azoknak a nyugdíjasoknak vi­szont, akik az elmúlt 50 évben épí­tették és fejlesztették az országot, nyíltan megmondták: nem számít­hatnak arra a 25000 eurónak meg­felelő összegre, amelyet a Milosevics-rezsim az elmúlt évti­zedben különféle machinációkkal ellopott tőlük. Válasz nincs. A lényeg - úgy tűnik - az, hogy Szerbiának van a talon­ban egy királya is. Újvidék, 2002. január

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents