Új Szó, 2002. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-04 / 3. szám, péntek

DUNA-VOLGYI SZELLEMI FIGYELŐ 2002. január 4., péntek 2. évfolyam, 1. szám Új kulturális stratégiánk kulcsszavainak a következőeknek kéne lenniük: sokrétűség, gazdagság, nyitottság, önazonosság, önbizalom, legvégül, de legeslegelsősorban pedig: vonzerő Irodalom és anyanyelv HIZSNYAI ZOLTÁN Lukács Zsolt: Kőkorszak I., tusrajz I rodalomról és anya­nyelvről, illetve ezek kap­csolatáról szólanák elő­ször, majd pedig a nemze- mam ti önazonosság fogalmá­nak mibenlétéről vázol­nék föl néhány gondolatot, kitérve arra a kérdéskörre is, amely tanács­kozásunk címében ekként foglalta­tik össze: Az irodalom szerepe a nemzeti identitás megtartásában. Ha mi, írók, irodalomról beszélünk, általában a szépirodalomra gondo­lunk, eseüeg néhány olyan tudomá­nyágra is, melynek vizsgálódási kö­re a szépirodalomra is kiteljed. Fo­galomtorzító leegyszerűsítésünk azonban ma már nem egészen alap­talan, és egyáltalán nem előzmény- telen. Először is, a művészi iroda­lom gyakorlatilag már jó ideje a művészetekhez kötődik. Másrészt a tudományos, filozófiai, vallásos, po­litikai irodalom és az újságírás stb. - tehát mindaz, ami korábban ehhez a gyűjtőfogalomhoz tartozott -, úgy érzem, nem tart már igényt az „iro­dalom” címkére. Sőt, a tudományos diszciplínák művelőinek körében az utóbbi két évtizedben talán kissé pejoratív értelme is lett az „iroda­lomnak”, mint valami olyan tevé­kenységet jelölő terminus techni- cusnak, amelyben kiemelkedő sze­repe van egy sor nehezen definiál­ható és a személyiség egyedi jegyei­hez, karizmájához kötött fogalom­nak, úgymint: intuíciónak, empati­kus készségnek, a sajátságos, szug- gesztív kifejezésmódnak, az érzék­letes láttatás képességének, a non- konformizmussal elegy - vagyis a normatívák sündisznóállásain kívül rekedő, az olvasó „teremtő képzele­tére”, társalkotói együttműködésére is támaszkodó, tehát pontadannak és fölöttébb csapongónak vélt - nyelvi mívességnek és gondolati­ságnak. Bizonyos lekicsinylés néha még azon tudósok részéről is érez­hető a szépirodalommal, de különö­sen az egzakt módszerekkel legke­vésbé vizsgálható költészettel szem­ben, akik magának a szépirodalom­nak a tanulmányozásával keresik a kenyerüket. Egyszóval, nagyon úgy néz ki, „irodalom” szavunk megmaradt az írott formában rögzített, krea­tív és öntörvényű művészi alkotá­sok jelölőjének. És e jelölt - leg­alábbis legbenső lényegét, megis­merés- és közlésmódjának termé­szetét tekintve - érdektelennek. A kör lassan bezárul. Az egyik irányból tehát a tudomány­talan szempontok szerint tevékeny­kedő, komolytalan csepűrágónak vagy az ítészi bonckésnek kiszolgál­tatott kísérleti egérnek kijáró, rosszul palástolt fitymálás és leke­zelés, az alacsonyabbrendűség su- gallásának deprimáló légköre övezi az irodalmat. Nem más ez, mint az irodalom társadalmi-kulturális sze­repének, kompetenciájának és je­lentőségének alábecsülése az adott kulturális téridőben. A másik oldalról viszont a politika és a politikai beállítottságú közírás, illetve az ezek hatása alatt álló lap- szerkesztői koncepció kerít, és a szépliteratúra egy ellenkező előjelű félreértésének jegyében a művészi irodalom illetékességi rá­diuszát művileg a valóságosnál és a lehetségesnél távolabb igyekszik kitolni - de talán pontosabb, ha úgy fogalmazok: áthelyezni. Erről az oldalról gyakorlati kérdések or­voslása, ilyen vagy olyan irányú és célú agitációs tevékenység, illetve ideológiai állásfoglalás kéretik szá­mon az irodalomtól. Az anyanyelvről alkotott ideológiai elképzelések sokban hasonlatosak a szépirodalomról alkotottakhoz. Ez a hasonlóság - legalábbis részben - valószínűleg abból ered, hogy a ho­mo politicus a nyelvet és az irodal­mat egyaránt változatlannak és ho­mogénnek, valamiféle élettelen kö­vületnek szeremé látni. Vagyis könnyen kezelhető, kortesbeszédek retorikai frázisai közé minden ne­hézség nélkül beilleszthető és szük­ség esetén egyszerűen kiemelhető ideológiai panelnek. Másrészt való igaz: a nyelv és a szé­pirodalom számtalan irányba való egyidejű indázásában, szertelen ka- csosodásában és öntisztító képessé­gében, csak az élő természethez ha­sonlítható végtelen gazdagságában és pazarlásában, organikus meta­morfózisainak befejezhetetienségé- ben és folytonos erjedésében van valami mélyen azonos. Mint ahogy az irodalom nyelvének sincs és nem is lehet - akár csak egyetlen rövidke korszakra: életérzésre és kulturális szituációra méretezett - etalonja, a nép nyelve sem ismeri, s ha ismer­né sem ismerné el, az élő nyelv va­lóságánál mindig is lomhábban változó akadémiai megkötöttsége­ket. Ezt a pofonegyszerű tényt már a nyelvtudomány újabb iskolái is elismerik és elfogadják: regionális nyelvváltozatokról beszélnek, és ezeket a nyelvváltozatokat saját belső logikájuk és szociográfiai meghatározottságaik fényében vizsgálják és gondozzák. Ebben a szemléletben nyernek végre létjo­got a kisebbségben élő magyar táj­egységek nyelvváltozatai is, ame­lyek sajátságos egységekként ek­ként kerülnek először a nyelvtudo­mányi kutatás látómezejébe. Az író nyelve sohasem pusztán a sa­ját anyanyelve. Az irodalom nyelvé­re nagy hatást gyakorolhat annak a régiónak a nyelvváltozata is, amelyben az író pillanatnyilag al­kot, vagy amelyben régebben huza­Az anyanyelvről alko­tott ideológiai elkép­zelések sokban hason­latosak a szépiroda­lomról alkotottakhoz. Ez a hasonlóság - legalábbis részben - valószínűleg abból ered, hogy a homo politicus a nyelvet és az irodalmat egyaránt változatlannak és ho­mogénnek, valamiféle élettelen kövületnek szeretné látni. mosabb ideig élt. Vannak írók, akik egyéb nyelvváltozatokat is tudato­san vizsgálnak. Magam is ezek közé tartozom: bújom a szlengszótára­kat, nagy érdeklődéssel figyelem az utca emberének nyelvezetét a tévé­ben, újabban az internetes nyelvet és az interneten megjelenő nyelv- változatokat is igyekszem követni, vidéken a tájszólások sajátosságait próbálom feltérképezni, s ha, mondjuk, lemegyek Budapestre, és beülök valahová, gyakran megesik, hogy a szomszéd asztaloktól átszűrődó beszédfoszlányokat föl- jegyzem. Aztán az élő nyelvváltoza­tok mellett ott van még az irodalmi nyelv, vagyis rendkívül gazdag, időben a Halotti Beszédig vissza­nyúló nemzeti irodalmunk számos jeles alkotójának a különböző törté­nelmi korszakokban formálódó és nagyon különböző nyelvi hatások alatt edzett nyelvezete. És akkor még a szépírói kreativitás révén megképződó, az alkotás hevében kikristályosodó nyelvi nóvumokat nem is említettem. Amikor írni kezdek vagy szerkesztői munkámat végzem, mindez hatás­sal van rám, és jó okom van, hogy föltételezzem, ezen hatások alól egyetlen író sem vonhatja ki magát. Ebből a szellemi humuszból szökik szárba egy-egy konkrét versem vagy esszém épp aktuális stílusa, sőt, az adott stílusból következő logika (a „stíllogika”) révén bizonyos fokig valószínűleg még gondolatmene­tem is. Ez az, ami megmarad utá­nam. Nem úgy, hogy változatlan marad, hogy nyelvi monolittá szik­kad, hanem úgy, hogy mindenkor kisajátítható, szétzilálható és újra­rendezhető halmaza marad a kom­munikációnak, hogy részese lesz a mindenkori folyamatos nyelvterem­tés orgiasztikus misztériumának. Ez az a nyelv és nyelvi logika, amit részben - persze, mindig csak rész­ben - átörökítek a fiamra, aki ter­mészetszerűleg édesanyjától és nagyszüleitől, a különböző médiák­tól, a maga diák-szubkultúrájától és - mivel multikulturális közegben nevelkedik - természetesen az összes környezetében megjelenő idegen nyelvtől is megkapja a kellő nyelvi ingereket. A nyelvi hatások­nak ebből a sokrétű és - ezt vastag­gal aláhúzom! - rangsorolhatatlan egyvelegéből formálódik az ő anya­nyelve. Es ez a formálódás, ez az er­jedés, a hatásoknak ez az egymásra rétegződése aztán egész élete során követi majd, függetlenül attól, lesz- e valaha köze a szépirodalomhoz avagy sem. Nyelve minden bi­zonnyal a magyar nyelv valamelyik nyelvváltozatának egyéni variánsa lesz. Tehát ha Pozsonyban marad, kisebbségiként kell leélnie az életét, s nagyon remélem, szűkebb környe­zetének viselkedésmintáiból elég tapasztalatot és bölcsességet merít­het a közösségi létezés ezen formá­jához, és hogy a minőségi megma­radás technikáiból kreál magának egy testre szabott túlélési stratégiát. Kisebbségiként nőttem fel magam is, és megtanultam hátrányos hely­zetemet előnnyé avatni. Ez ma már legalább egy idegen nyelv és kultúra behatóbb ismeretét jelenti, és a többkultúrájú közeg révén, mely­ben élek: sajátos látásmódot. Sajá­tosságaimat értéknek tudom, olyan értéknek, mellyel ha jól sáfárko­dom, közvetve a magyar kultúrát is gazdagíthatom. Amit hozzáadok ehhez, nem ugyanaz, amit amabból elvettem. A kettő között ott vagyok én, aki nemzetem kulturális hagyo­mányain átszűrve honosítom és te­szem a magyar kultúra kontextusá­ban kommunikációképessé az ide­gen értékeket. Ugyanakkor értékként megélt sajá­tos helyzetem védelmez leginkább az anyakultúrámtól való eltávolo­dástól és az asszimilációtól. Ugyanis épp e kulturális cserebere epicent­rumában érzékelhető és tudatosít­ható igazán az identitás és a hagyo­mányok mibenléte. Jól tudom, bár­mily jól működjön is nemzetem hat­árokon átívelő kulturális anyagcse­réje, nem ér, nem érhet el minden hatás, ami Magyarországon elérne. Ami hiányzik, ami átplántálhatat- lan, mert más kihívásokra történő reakcióként, más szellemi égalj alatt eresztett gyökeret, azt pótolni kell. Credóm - mely, lám, a leegy­szerűsítő ideológiákat képviselők nyelvénél talán nem is szegénye­sebb és pontatlanabb saját nyelve­zet kimunkálására adott módot szá­momra - így hangzik: Vagy te asszi­milálod környezetedből a haszno­sat, a befogadhatót, így egészítve ki az anyaországból érkező impulzu­sokat, vagy téged asszimilálnak; a harmadik lehetőség mindenki szá­mára a legrosszabb: ingerszegény szellemi környezetbe kényszerítve magad, végül szellemileg dek- lasszálódsz. S ami így megmarad ál­talad, már messziről sem azonos az­zal, amit védelmezni próbáltál. A szlovákiai magyarok életstratégi­ája, sajnos, többnyire az utóbbi ne­gatív végkifejletek irányába mutat. A kisebbségi ember vagy mereven elhatárolódik a többségi nemzet kultúrájának hatásától - s ezt ha­tármelléken, nagyobb tömbökben élve kisebb (de azért egyre csak halmozódó) szellemi károsodások­kal is megúszhatja -, vagy pedig fo­kozatosan kihátrál eredeti identitá­sából. De mivel az impulzusszegény állapot hosszú távon a szellemi me- tabolizmus felborulásához, az identitás politikai populizmusokon túli valós tartalmainak fokozatos felszívódásához vezet, az előbbi stratégia is az identitásvesztés na­gyon is valós lehetőségét veti fel. Az anyaországba való áttelepedés csak látszatmegoldást jelent az egyén számára. Felnőtt korban ugyanis - most már ellenkező irányú folya­matként - könnyen ez is az identi­tás, a szellemi kötődések, a szülőföldhöz való viszony összeku- szálódásával, az egyén érzelmi ta­lajvesztésével járhat. A nemzeti önazonosság megtartá­sának támogatását az etnikai ki­sebbségek körében kétféle módon látom produktívnak. Először is, a többségi nemzet kultú­rájához való viszony gyökeres átér­telmezését szükséges szorgalmazni, és az aktív beilleszkedést elősegítő azon életstratégiákat kelletik nép­szerűsíteni, amelyek, elébe menve a többkultúrájú régiókban óhatatla­nul föllépő külső kulturális hatások­nak, ezen hatások szelekciójához, feldolgozásához és az anyakultúrá­ba való transzformálásához jelente­nek használható technikákat.-A leg­hatékonyabb védelem ugyanis nem a statikus harcálláspontok fölösle­ges kulturális áldozatokkal járó megtartásában, a terjeszkedő kultú­rák szellemi muníciójának ignorálá- sában vagy destruktív felszámolásá­ban rejlik, hanem a kulturális tér be­ható megismerésére, az idegen szel­lemi hasadóanyag mindenkori gyors asszimilálására támaszkodó rugalmas harcászatban. A másik lehetséges cselekvési irány a saját kultúránk kezelésével - és nem a lekezelésével! - kapcsolatos. Új kulturális stratégiánk kulcssza­vainak a következőeknek kéne len­niük: sokrétűség, gazdagság, nyi­tottság, önazonosság, önbizalom, legvégül, de legeslegelsősorban pe­dig: vonzerő. Ami a legfontosabb: kultúránkat a maga sokrétűségében rejlő gaz­dagságában kellene tudnunk (és akarnunk) felmutatni. Ehhez az eszmerendszerek közötti immár évszázados állóháborút be kéne re- kesztenünk, és szétvernünk a kul­túrán belül is megtelepedett ideo­lógiai szekértáborokat. Ma még az események nem éppen ebbe az irányba mutatnak. Aztán bele kéne nyugodnunk, hogy egy kis nemzetnek bármilyen gaz­dag is a kultúrája, ez a kultúra csak akkor lehet igazán vonzó, ha a külső hatásokra nyitott, követke­zésképp: ha mindenkor komparábi- lis a maga kultúrkörének meghatá­rozó nemzeti kultúráival. Nem in­kább és nem kevésbé, csak úgy és oly mértékben, mint ahogy azok is egybevethetőek egymással. Viszont egy kis nemzet kultúrája csupán akkor lehet nyitott, ha legyőzi kishitűségét, szűkkeblűsé- gét és frusztráltságát, ha valamikép­pen önbizalomra tesz szert és le­vetkőzi kínosan őrzött önmegkü­lönböztető maníijait, ha tehát nem fél annak mutatkozni, ami: egy sa­játságos, de saját kultúrkörében na­gyobb nehézségek nélkül dekódol­ható, többé-kevésbé paralel jelensé­geket egyedi kontextusban felmuta­tó kulturális „nyelwáftözatnak”. Egyszóval, ha önazonossága, identi­tása sértetlen. Valahogy így, ilyen stációk érintésé­vel jöhet létre a vonzerő. Ha pedig egy kultúrának erős a von­zereje, akkor nem kell attól tartama, hogy tömegesen veszti el híveit. És hogy mi lehet ebben a manő­verben az irodalom feladata? Hogy mi „az irodalom szerepe a nemzeti önazonosság megtartá­sában”? Az irodalomnak - a ha­gyományosan fogalmi ernyője alá tartozó összes diszciplínával egyetemben -, az irodalomnak és mindennek, ami a nemzeti kultú­ra fogalomkörébe tartozik, ebben a mélyen humánus hadművelet­ben az a legfontosabb feladata, hogy értékként számon tartott sokrétűségével, poétikai pluraliz­musával belső kohéziót teremt­sen, s hogy a lehető legnagyobb vonzerőt fejtse ki. Ehhez önazo­nosságra van szüksége. Mindnyá­junk önazonosságára. Mai ta­nácskozásunk címét épp ezért ek­ként látom pontosíthatónak: Az önazonosság szerepe a nemzeti irodalom megtartásában. (Elhangzott 2001. október 8-án Székesfehérváron „Az irodalom szerepe a nemzeti önazonosság megtartásában” című tanácsko­záson.) NÉVJEGY Lukács Zsolt grafikusművész A Kassán élő fiatal grafikusművész 1993-ban végzett a kassai Pavol Jozef Safárik Egyetem Pedagógiai Karán, amelynek rajz sza­kos hallgatója volt. 1994 és 2000 között a Pozsonyi Képzőművé­szeti Főiskolán il­lusztrációt és sza­bad grafikát tanult. 1998-ban a pozna- ni Akadémia Sztuk Pienknych előadá­sait látogatta. 1994-től vesz részt csoportos kiállítá­sokon: munkáit lát­hatták a Rovás al­kotócsoport több kiállításán, a szent­endrei Interna­tional Art Expo Friss, valamint a Hommage a Alapy Gáspár című komá­romi kiállításon. Egyéni kiállítások­kal Kassán, Eperje­sen, Szepsiben, Ko­máromban és Prá­gában mutatkozott be. Tagja a Szlová­kiai Magyar Képző­művészek Társasá­gának. (tébé) Lukács Zsolt: Kőkorszak IV., tusrajz

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents