Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-06 / 280. szám, csütörtök
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 6. KOMMENTÁR Legyél helyettem én JUHÁSZ LÁSZLÓ Ha Pavol Hamžík ma elkiáltaná magát a parlamentben, „Ide hozzám, aki SOP-s, kap egy mikuláscsomagot!”, nem lenne nagy a tülekedés. Ha azt is hozzátenné, hogy „Csak az jöjjön, aki 1998-tól közénk tartozik!”, talán 3-4 képviselő tarthatná a markát, sőt, még magának Hamžíknak sem jutna csokimikulás, legföljebb egy virgács. Utólag persze könnyű okosnak lenni, de a Polgári Egyetértés Pártjának totális bukása már a kezdet kezdetén előrevetítette árnyékát. Az SOP ugyanis nem választási pártként alakult, mint az MKP vagy az SDK, hanem elnökválasztási pártként jött létre. Egyetlen feladata Schuster államfő elnöki székbe juttatása volt, jelöltlistáját pedig gyakorlatilag a Markíza televízió állította össze. Még egy miniszteri bársonyszékről is hajlandóak voltak lemondani a köztársasági elnök tisztségének megszerzése érdekében. Az elnökültetés sikerült, a választásokon ismeretlenül is nyolc százalékot szereztek, nem csoda, hogy hirtelenjében az exházédéeszes exminiszter exképviselő Hamžík pártelnök-miniszter nagyratörő terveket kezdett szövögetni. Pár hónapja még azt fontolgatta, újra kellene tárgyalni a koalíciós szerződést, hiszen mégiscsak jól jönne az a plusz egy tárca. Arra hivatkozott, jócskán megerősödött az SOP parlamenti frakciója, hiszen a két LDÚ-s, Juraj Svec és Ján Budaj is megérkezett a klubba, két zöld társaságában. Hamžík már akkor is nagyvonalúan napirendre tért a béka feneke alatt lévő támogatottságuk fölött. Preferenciákról ennek a pártnak az esetében már régóta nem beszélhetünk, Hamžíknak sikerült gyakorlatilag nullaszázalékos párttá zsugorítania az SOP-t, ma már örülhet, hogy a parlamentben megmaradt a szedett-vetett frakciója. Sohasem volt igazán világos, kikkel és miben akarnak polgárilag egyetérteni, a parlamenti szavazásoknál, majd utóbb a december 1-jei önkormányzati választásokkor kiderült, kivel és merre tart az SOP, melynek végül összesen nyolc megyei közgyűlési hely jutott az egész országban. Egyszóval, így néz ki ma egy parlamenti és kormánypárt, amely saját frakciójában is kisebbségben van. Hamžík a legújabb hírek szerint már a jövő évi választásokra készül, és partnereket keres: „Szebb napokat látott, régebben testes, ma már karcsú, alkalmazkodó típusú párt megbízható partnert keres. Minden megoldás érdekel, bokszolok, autóversenyzők és színésznők se kíméljenek. Jelige: Legyél helyettem én.” JEGYZET Pergő volt a Rosta SZENTGALI ANIKÓ Rendkívüli volt a kedd esti markízás Rosta. Nemcsak azért, mert hosszabb volt a megszokottnál, és három helyett nyolcán veszekedtek egymással, hanem a hatása is rendkívüli az emberekre. Nekem azóta Rusko rokonszenvesebbnek, a nagytermetű Koncoš kevésbé gusztustalannak, Malíková csúnyábbnak, Kozlík ostobábbnak, Fico pedig alamuszibbnak és kevésbé veszélyesnek tűnik. A többiek hozták formájukat, bár Hrušovskýban csalódtam. Nem bírt egyenes választ adni arra, pártja miért nem támogatja a magyar megyeielnök-jelölteket, miközben a magyar párt Kassán támogatásáról biztosította Rudolf Bauert. Hrušovský egyébként is jelentéktelen személynek tűnik, talán mégsem neki kellett volna Čarnogurskýt felváltania a párt elnöki székében. A műsorvezető profin reagált a vitázók minden egyes szisszenésére, néha mármár segített Bárdosnak, aki nem győzött tiltakozni a „magyar kártya” újbóli előhúzása ellen. A legjobban talán Rusko szerepelt. Persze, csóválják a fejüket néhányan, neki könnyű, egy egész televízió áll mögötte, ráadásul a kisujjában van a tévés szereplés tudománya. Mégis, most más volt. Világosan kijelölte az utat, melyen haladni akar, ezért az alapelveikkel, programjukkal különböző erők szóba se jöhetnek partnerként. Nem azért, mert rosszak, hanem azért, mert a problémákat másképpen akarják orvosolni. Ezzel szemben Fico gerinctelenül senkivel sem zárja ki az együttműködést. Ő is egyértelműen kijelölte az irányt: kormányfő akar lenni, s a cél szentesíti az eszközt, bárkivel lepaktál. Rusko kiállt a magyarok és a polgári társadalom mellett. Nem kellett volna, mégis megtette. Megpróbálta Dzurinda is, ám Rusko hatásosabb volt. Talán még örülni is fogunk az ANO- nak? Mindenesetre nemcsak rám volt hatással a vita. Néhány , jó szlovák” meghallotta a „magyar kártyások” üzenetét. Egyikük bosszúsan a buszmegállóban arról győzködi ismerősét: az egész rendszer úgy rossz, ahogy van, túl sok magyar került a regionális parlamentekbe, ezért nehogy magyarra szavazz, a szlovák ember szlovák megyei elnököt akar! A választások közeledtével egyre többen próbálnak majd magyarellenes hangulatot kelteni, a Rostán sem véletlenül pergett át annyi megjegyzés a magyarokról... WWW.UJSZO.COM Olvasóink on-line fóruma Figyeljétek meg, hogy az MKP-t is elérte a „HZDS- vagy CSEMADOK - szindróma”! A leglelkesebb híveik a demokrata nyanyák, mert szép ember B.B. ’89- ben egy csomó ember foglalkozott a rendszerváltással helyi szinten. Csakhogy ezeket négy év elteltével a harmadik vonal leseperte a színről. Nézzetek körül környezetetekben, hányjóhiszemű, lelkes, naiv „forradalmárt” csináltak ki az akamokök meg a kommunisták az MKP leple alatt! Hogy a párton belül tisztogatnak, mondhatnánk, hogy pártbelügy. Csakhogy ott ülnek az önkormányzatokban, utóbb meg a megyei választásokon indultak. Vannak nekünk magasan képzett, nyelveket beszélő, kommunista összeköttetésekkel ugyan nem, de kellő tapasztalattal rendelkező embereink is a placcon! Aztán meg bőgünk, hogy hová lett 50 ezer magyar. Kell egy csapat! Minarik Ede Fiúk, értem a frusztrációt, de próbáljunk magunkon és az MKP-eliten is segítem. Mit lehetne termi megváltoztatására? én is A közölt vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. TALLÓZÓ SME Kisebb botrány keveredett a Comenius Egyetem Bölcsészkarán a díjátadás, mert olyanok is kaptak emlékérmet, akik aktív részesei voltak a 70-es évek normalizációjának. Ezért a kar öt tudományos munkatársa nem volt hajlandó átvenni a díjat. „Az ő (a normalizációban résztvevők) politikai hátterű döntéseik helyrehozhatatlan emberi tragédiákat okoztak”, írja nyílt levelében Anton Heretik, Eduard Krekovič, Braňo Hochel, Valér Mikula és Soňa Szomolányi, melyet Ladislav Kiczko dékánnak címeztek. „Jutalmazásuk az áldozatokkal szembeni tiszteletsértés, és egyben összekuszálja azt az értékrendet, melyet a kar követendőnek tart”, áll a levélben. Ladilav Kiczko ennek ellenére kitart valamennyi díjazott mellett. Döntését azzal indokolja, hogy a múlt rendszerben valamennyi akadémiai funkciót betöltő egyetemi tanár valamüyen mértékben pártbefolyás alatt állt. „A kitüntetettek között nincs senki, aki részt vett volna valamilyen tömeges boszorkányüldözésben”, állítja a dékán. A liberálisok és a szocialisták komoly nemzetiségi koncepcióját fogalmazta meg a „hurrá-hazafiságok" ellenében Jászi Oszkár és Masaryk Idestova húsz éve annak, hogy Illyés Gyula arról nyilatkozott: Jászi Oszkár „gondolatai, beleékelődve a történelmi fejlődésbe, nagyon magasra fogják emelni az ő személyiségét”. E. FEHÉR PÁL Jászi Oszkár a magyar polgári demokrácia talán legnagyobb formátumú egyénisége volt, aki 1919 után haláláig, 1957-ig száműzetésbe, emigrációba kényszerült, akár úgyis, mint az őszirózsás forradalom - amelyet ma annyian becsmérelnek könnyű szívvel - nemzetiségi minisztere, egy Duna-medencei konföderáció eltervezője (vereségét lényegében beismerve, München után az emigráns-sorsot megismerő Milan Hodža az ő nyomdokain halad, s mindketten Kossuth Lajost követik). Illyésnek akkor is igaza volt, ha tudjuk, hogy leghívebb tanítványa, Borsody István azt állapította meg róla, hogy , Jászi is sikeresebb gondolkodónak, mint megvalósítónak bizonyult”, s másik kardinális észlelete szerint „a körülmények, amelyek között Jászi kudarcot szenvedett, rendkívül kedvezőtlenek voltak. Nincs az a rugékonyság vagy politikai rátermettség, ami segítségére lehetett volna”. Ma már Jászi öröksége nagyjából hozzáférhető, komoly kutatások (például Hanák Péter vagy Litván György munkájának eredményeképpen) bontják ki Jászi személyiségének nagyságát, amelyet annak idején mégiscsak Ady Endre vett észre elsőként. Ennek a feltáró tevékenységnek egy újabb mérföldkövére szeretném felhívni a figyelmet: Litván György kiadta Jászi Oszkár 1919 és 1923 között vezetett naplóját. (Persze egyéb Jászi-ügyekre is rá kellene irányítani a szlovákiai magyar közösség figyelmét, mert tapasztalásaim szerint alig-alig él az itteni köztudatban, holott a liberálisok és a szocialisták egyetlen komoly nemzetiségi koncepcióját fogalmazta meg a „hurrá-hazafiságok” ellenében, s nem véletlen, hogy Ady ilyen mondatokkal köszöntötte egyik művét: „Ha van valamit érő, továbbszálló, továbbküzdó szép és jó az én munkámban s életemben, csak abban és ott, ahol és miben a Jászi utakkal összetalálkozhatott.” De hát (jegyezhetem meg talán némileg jogos keserűséggel: az igaz, hogy Jászit nem olvassák, de hát Adyt se nagyon) Jászi naplójára nem csupán azért érdemes felfigyelni, mert rengeteg csehszlovákiai vonatkozása van. Sűrűn járt Pozsonyban a jelzett időszakban, a levert magyar forradalmak emigránsaként, Prágában az új csehszlovák állam első vonalbeli vezetőivel tartott rendszeres kapcsolatot, egyik hűséges segítője az a Sas Andor, aki majd a Komenský Egyetem magyar tanszékének első vezetője lesz. Ezek fontos utalások, eddig nem ismert adatok, amelyek fontosak a Csehszlovák Köztársaságban formálódni kezdődő magyar szellemi élet históriájának minél alaposabb megismeréséhez. Tanulságosabb és aktuálisabb azonban, ha a napló több, mint négyszáz oldalából azt vesszük észre, hogy a levert forradalmak után is milyen makacsul és a küzdelmet fel nem adva kereste a magyar demokrácia megvalósításának lehetőségét. Természetesen tudatában kellett lennie ama ténynek, hogy a Horthy- Magyarország nem csupán személyében üldözte őt, hanem mindenek fölött eszméit tekintette elfogadhatatlanoknak. Hadd hivatkozzam újra a tanítványra, Borsody Istvánra, aki konstatálta ugyan a kedvezőtlen politikai konstellációkat, de azt is megírta mesteréről: ,Jászi nagysága abban rejlett, hogy a létező mögött meglátta a lehetőt”. Erről vall ez a napló. Persze a napról napra feljegyzett események - áhogyan ez egy őszinte napló esetében rendesen lenni szokott - nem magasztos eszmékről, hanem hétköznapi bajokról, irtózatos kínlódásokról szól. A vezérmotívum, ez az emigráns élet velejárója, hogy pénzt és útlevelet kell szerezni, rohangálni különböző követségekre, kétes egzisztenciák támogatásáért muszáj könyörögni, hiszen hazája, ahol a fehérterror tombol, megtagadta őt. A naplóból azonban világos, hogy Jászi abban reménykedett, hogy az úgy nevezett utódállamok, azaz Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia vezető politikusai, akiknek egy részét még a Monarchia idejéből ismerte, észreveszik, hogy elemi érdekük a Horthy-rend megbuktatása. Jászi viszont azt nem vette észre sokáig, hogy a kis antant országainak előnyösebb egy reakciós Horthy-rendet támadni - nemzetközi rokonszenvtől kísérve -, mint egy valóban demokratikus budapesti kormányzattal, amelyben, mondjuk, Jászi miniszterként intézkedhetett volna, a trianoni béke„Ugyanazokon az utakon mentem, ugyanazon célok felé, mint Masaryk.” szerződés igaztalanságainak demokratikus helyrehozásáról tárgyalni. Jászi többször tárgyal Masaryk elnökkel, Milan Hodžával, Benešsel. Akik személyes ügyekben készséggel segítenek. Minden egyéb tárgyalásnak azonban az a feltétele, hogy Magyarországon demokratikus kormány kerüljön uralomra. Hodža és Beneš kétségeket ébreszt az idők során Jásziban, de Masarykról változatlan a jó vélemény: „Masaryk elnök tegnap fogadott s több mint egy órát beszélgettünk. Éppoly kitűnő benyomást tett reám, mint a múltkor. Ő ma Európa legrokonszenvesebb vezető államférfia: tiszta, messze látó, dogmákon, pártokon, osztályokon felülemelkedő” - 1920. június 8-án jegyezte fel ezt Jászi. Később egy tanulmányában nem csekély keserűséggel ezt állapítja meg: „Ugyanazokon az utakon mentem, ugyanazon célok felé, mint Masaryk. A világ nézése és a problémák megmarkolása is rokon. S az eredmény? Az egyik oldalon: államalapítás és ragyogóan kiélt élet. A másikon: egy összetört ország és egy feldúlt élet”. Ezt a szomorú tényt dokumentálja a napló. És ki mindenkivel próbálkozott összefogni Jászi a magyar demokráciáért; Kolozsvárott Groza Péterrel találkozik, Zágrábban Miroslav Krleža, az író a partnere. Krleža és Jászi 1922. február 3-án találkozott. Krleža jegyzi be naplójába: „rokonszenves és érdekes ember, Petőfi- és Ady-rajongó, lelkes magyarbarát. Finom, intuitív kedély: a Dunakonföderáció eszméje az ő lelkében is él”. A baj az volt, hogy a dunai államok társulása csak Krležát, az írót lelkesítette. Pedig tudnunk kell, hogy Jászinak feltétlenül igaza volt. A naplójában beszámol, hogy milyen nehéz körülmények között írta a magyar forradal mák tanulságait összegező könyvét a Magyar kálvária magyar feltárnadás-t. Zárómondataiból idézek: „fi reváns gondolatáról úgy a magunk mint Európa érdekében le kell mon dánunk, de úgy a magunk, mint Eu rópa érdekében soha meg nem al kuvó intranzigenciával követelnünl kell, hogy Közép-Európa és égés: Európa gazdasági egysége mielőbl megvalósulhasson, hogy a magya rok nemcsak egyenrangú polgára legyenek új állami-ságuknak, ha nem magyarok maradhassanal nyelvben, kultúrában, teljes és za vartalan lelki kontaktusban azzal i 7-8 millió magyarral, aki a rég anyaországban maradt”. Ezeket szavakat több, mint nyolcvan évve ezelőtt vetette papírra egy emigrád óba kényszerített tudós politikus Mi mutathatná jobban Jászi (é naplója) aktualitását, hogy most, a Európai Unióhoz való csatlakozá küszöbén pontosan erről van szc Meg arról, hogy milyen lassan őrö nek a történelem malmai. LEVÉLBONTÁS Egy tollvonással a jövőért A történelem folyamán nagyon sokszor döntötték el egy tollvonással népek, országok sorsát, évtizedekre vagy évszázadokra meghatározva fejlődésüket. II. József halálos ágyán egy tollvonással vonta vissza egy két kivétellel szinte valamennyi rendeletét, melyekre egész uralkodását alapozta. A huszadik században is ilyen könnyelműséggel döntöttek a nemzetek felett, gondoljunk csak a Trianonban megrajzolt határokra vagy arra, hogy a második világháború végéhez közeledve Churchill egy darab papírra firkálva adta át Moszkvában Sztálinnak az európai országok megszállásának tervét. A történelem most a kezünkben van. Mi alakíthatjuk. Nem kell hozzá más, mint elmenni a szavazóhelyiségbe, és egy rövidke tollvonással bekarikázni a magyar megyeielnök-jelölt sorszámát. Ha erre sem vagyunk képesek, méltatlanok vagyunk elődeinkhez, akik életüket sem sajnálták, ha gyermekeik jövője volt a tét. Könnyelműségünkkel idegenek kezére játsszuk azt az örökséget, amelyet apáink, nagyapáink hagytak ránk, amelyért vállalták a kitelepítést, deportálást és a hazátlanságot. Ez pedig a magyar vidék és a magyar jövő. Mi lesz a Csallóközzel, a Dunaszerdahelyi és Galántai járás magyarságával, ha Mečiar csicskásainak kezébe kerül? A választ tudjuk, hiszen saját bőrünkön tapasztalhattuk. Európába igyekezve fontos, hogy megbecsüljenek bennünket a nyugati világban. Hogyan érhetjük el az európai népek megbecsülését, ha saját jövőnk közömbös lesz számunkra? Nagyon sokszor hallottuk a napokban, hogy a nyugati országokban is alacsony a részvételi arány. Csakhogy ott a választások tétje nem a puszta megmaradás! Ott egymással szem ben álló, de egy akaraton lévő, európai gondolkodású pártok váltját egymást, a kormányzásban pedig nincs látható különbség. Az összehasonlítás tehát rossz. Nekünk tör ténelmi kötelességünk, hogy elmenjünk szavazni, és a magyar jelölteket válasszuk. Iskoláink, kulti ránk, intézményeink léte forog ko< kán. A nagyvilág pedig csak úgy fc gad el bennünket, ha látja, hogy nem terelgethető birkanyáj vagyunk, hanem céltudatos nemzet. Mindenki alakíthatja a jövőt. Csal egy tollvonás kell hozzá. Sárközi János Szentpéter (Ľubomír Kotrha rajza) - Én már csak rendőri védelemmel merek az utcára menni.
