Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-29 / 297. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 29. Külpolitika 2001 Mindannyian érezzük, mekkora az ellentmondás a nyugati szándékok és az afganisztáni valóság között Folytatódik a közel-keleti végtelen történet Új időszámítás kezdődött Ő irányítja a világpolitikát igazságügy-minisztere máris kö-Gromiko-görcsök HÁTTÉR Nagyon bonyolult is, meg nagyon egyszerű is a világpolitika. Egyszerű, mert senkit sem kell ma győzködni arról, hogy ha tíz év múlva megkérdezik az elemzőket, mire emlékeznek a 2001-es esztendőből, mindenki a WTC, a New York-i ikertorony elleni terrortámadást fogja említeni, mint olyan eseményt, amely megváltoztatta a világot. ÖSSZEFOGLALÓ Szeptember 11-e olyan, mintha tegnap történt volna, s érdekes módon már szinte alig beszélünk arról, hogy a washingtoni Pentagont is hasonló támadás érte. Talán azért, mert a Pentagon az amerikai katonai hatalom jelképe, míg a Világkereskedelmi Központ felrobbantásával a modern civilizáció, a szabad világ jelképét rombolták le. Valószínűleg ezért is sikerült olyan gyorsan létrehozni a terrorizmus elleni nemzetközi koalíciót. Csupán a Pentagon elleni támadást sokan hajlamosak lettek volna „amerikai belügynek” tekinteni, de a WTC elleni támadással a terroristák az egész Nyugat ellen intéztek kihívást, és saját sírjukat is megásták. Nem tudni, ki mondta ki először, hogy szeptember 11-én új időszámítás kezdődött a világpolitikában, de nagyon igaza volt. Az egyszerűség kedvéért azt szoktuk mondani, hogy ami előtte igaz volt, utána már érvényét vesztette. Persze lehet kötekedni, sok területet és példát felhozni arra, hogy mi minden nem változott, de akkor a lényeget nem látjuk. Csúnya szóval élve: trendről, állandóan bővülő folyamatról van szó, amely fokozatosan éri el a ma még állóvíznek tűnő területeket - legyen szó akár országokról, akár az emberiség előtt álló nagy problémákról. Emlékek i. e. 2001-böl Szeptember tizenegyedike még a nemzetközi történések iránt fogékony, aktív újságolvasók emlékezetéből is kitörölte az év első felében történteket, pedig voltak nagy horderejű, a lapok címoldalain hetekig szereplő események. Januárban - az eddigi leghektikusabb amerikai választások után - hivatalba lépett George Bush. Februárban, fölényes győzelmet aratva, a keményvonalas Likud vezéralakja, Ariel Sáron lett Izrael miniszterelnöke. Áprilisban teljesen befagyott a kínai-amerikai viszony a két repülőgép összeütközése és a kínai pilóta halála miatt. Szlobodan Milosevicset kiadták Hágának, májusban Olaszországban Silvio Berlusconi megnyerte a parlamenti választásokat, júniusban Bulgáriában pedig II. Simeon excár lett az államfő. Megannyi politikai szenzáció, és akkor még nem említettük a göteborgi EU-csúcsot, az antiglobalisták sorozatos randalírozásait a nagy világkonferenciákon. A szakkomentárokat leszámítva igazából az afganisztáni tálibok is csak tavasszal kerültek a médiumok figyelmének homlokterébe, amikor megkezdték a felbecsülhetetlen értékű óriás Buddhaszobrok lerombolását. Amerika egységes lett Nézzük, mi változott alapvetően szeptember 11-e után. A teljesség igénye nélkül ragadjuk ki a legfontosabb területeket. Elsősorban Amerikáról kell szólni, azért is, mert szenvedő alany, azért is, mert a világ vezető hatalma. Januárban nehéz jövőt jósoltak Bushnak, mondván, kettészakadt az ország, a Gore-tábor még a legitimitását is megkérdőjelezte. Mélyülni látszott a szakadék a hagyományos értékeket vallók, a család szerepét előtérbe helyezők, a vidéki cowboyok, a templomba járó kisvárosi polgárok világa és az értelmiségibb, kozmopolitább, a külvilágra nyitottabb Gore-kínálta Amerika között. De Bush már az első intézkedéseivel- tízéves adócsökkentési program- bizonyította, hogy nincsenek kisebbrendűségi komplexusai, és keresztülviszi azt, amit ígért. De még mindig csak Amerika felének volt az embere. Szeptember 11- után mindenki elnöke lett, határozottságával egyesítette Amerikát. Ami rendkívül fontos volt és a Bush-csapatot dicséri: a célok és eszközök gyors meghatározása, úgy, hogy azokat ne lehessen félremagyarázni: a háború nem egy vallás és nem egy ország ellen irányul, hanem a terrorizmus ellen, mindenütt, ahol felüti a fejét - tehát több országban, több szervezet ellen, katonai, pénzügyi-gazdasági, rendőri-titkosszolgálati, legiszlatív és politikai-diplomáciai eszközökkel. Teljesen új típusú háború ez, csak a kezdete ismert, a vége nem. A katonai eszközök terén a legszembetűnőbb a változás a Clinton-adminisztráció filozófiájához képest. Clintonék például Jugoszlávia ellen is csak a légicsapásokra hagyatkoztak, szemben a hadvezetés szárazföldi műveleteket is sürgető álláspontjával. S a katonai erő ilyen „féloldalas” alkalmazása csak félsikert hozhat(ott). Igaz, most a kihívás is jóval nagyobb. Egy területen szenvedtek kudarcot a Bush-csapat eredeti elképzelései, de javára legyen mondva, a terrortámadások után ezt felismerte - kénytelen volt felismerni -, és villámgyorsan korrigálta is. Arról van szó, hogy Amerika nem zárkózhat be, nem vonulhat ki egyetlen válságövezetből sem, különösen nem a Közel-Keletről. A kivonulás természetesen politikailag értendő, ennek nem mond ellent az, hogy például a balkáni békefenntartó missziókban az európai fegyveres erőknek kell nagyobb szerepet vállalniuk. Át kellett értékelni a külkapcsolatok rendszerét, hiszen az USÄ által korábban lator országoknak nevezett államok is jelentkeztek a terrorellenes koalícióba, vagy legalább kinyilvánították együttműködési készségüket. A washingtoni külügyminisztérium szemében felértékelődött Közép-Ázsia, a posztszovjet országok mellett az egyik legfontosabb szövetséges Pakisztán lett. És ami számunkra is különösen fontos: új szerepkörben kellett jelentkeznie a NATO-nak és az Európai Uniónak is, ami természetesen mindkettő esetében hatást gyakorol a bővítési folyamatra. Quo vadis iszlám? Iszlám terrorizmusról lévén szó, nem szabad megfeledkezni az iszlám világról, arról, hogy milyen hatással volt szeptember 11-e az iszlám országokra. Erről valójában még nagyon keveset tudunk, a szakértők is inkább csak találgatnak, tapogatóznak. Azt valószínűnek tartják a tálib rezsim bukása után, hogy a fundamentalista, a legkonzervatívabb iszlám állameszmének befellegzett, bebizonyosodott a tarthatatlansága. A tálibok is azt állították magukról, hogy ők állnak a legközelebb a Korán tanainak megvalósításához, s lényegében a teokráciát valósították meg, amikor az állam életének legfontosabb döntéseit nem az állami, hanem az egyházi szervek hozták. A fundamentalizmus hatása alól egyetlen iszlám állam vezetése sem tudja magát kivonni, ugyanakkor harcolni is kénytelen ellene. Az iszlám világ demokratizálódása feltehetően igen lassú, hosszadalmas folyamat lesz, valószínűleg nem a nyugati világ kategóriái és értékrendje mentén történik majd, ezért előfordulhat: talán fel sem fogjuk mindjárt ismerni, hogy miről van szó. Példa rá: december 22-érf hivatalba lépett a nyugati segítséggel felállt ideiglenes afgán kormány, amelynek zölte, a törvénykezesben érvényben marad a saría, azaz a jövőben is lesznek nyilvános kivégzések, megkövezések, végtaglevágások. Mindannyian érezzük, mekkora az ellentmondás a nyugati szándékok és az ottani valóság között. Mégis, valószínűleg azzal ártunk a legkevesebbet, ha ezt rájuk bízzuk. Putyin atyuska birodalma Kétségkívül Oroszország a szeptember 11-e utáni világ sztárja, éspedig vitathatatlanul Putyin helyzetfelismerésének köszönhetően. A szürke kis emberből, KGB-főnökből világpolitikai tényező lett - s az most mellékes, hogy magától lett-e ilyen vagy pedig valakik „megcsinálták” őt. Moszkva ismét majdnem a régi nagyságában csillog-villog a nemzetközi porondon. Putyin kívánságára Washingtonban-is módosult a szóhasználat, a csecsen hazafiakból csecsen terroristák lettek, a szabad sajtót elnyomó orosz elnökből pedig demokrata, a terrorizmus elleni harc éllovasa, Guszinszkijról az amerikaiak pár hónap alatt azt is elfelejtették, hogy eszik-e vagy isszák. Új NATO-orosz csúcsszerv létesül, és ma már senki sem tekinti fantasztának, politikai kalandornak azt, aki Moszkva NATO-tagságát pedzegeti. Persze ehhez az is kellett, hogy Putyin odahaza végrehajtsa azokat a tisztogatásokat, amelyeket végrehajtott, hogy már-már az egypártrendszert idéző módon egyesítse az őt támogató pártokat, hogy nyolcvan százalék körüli otthoni népszerűsége vetekedjen az amerikai elnök amerikai népszerűségével. Olyan embert állított a parlament élére, aki azonnal javasolta az elnöki mandátum 7 évre szóló meghosszabbítását (a franciák most akarják 5-re csökkenteni), s ha az alkotmánytörvényt is jóváhagyják, akkor Putyin, a mostani megbízatásból hátralévő hárommal együtt, összesen akár 17 évig is elnök lehet még. A javára kell írni, hogy azért gazdasági reformokat és eredményeket is fel tud mutatni. Tehát Oroszország jelenleg a Putyin irányította demokrácia állapotában leledzik, s pillanatnyilag úgy tűnik, csak egyvalami tud neki korlátokat szabni, azt pedig úgy hívják: Amerika. A korábbi hetek kardcsörtetó nyilatkozataival szemben meglepően jámbor beletörődéssel fogadta Bush minapi bejelentését arról, hogy az USA egyoldalúan (!) felmondja az 1972-es ABM- szerződést, amely korlátozza az új országos rakétavédelmi rendszer kiépítésében. Nem lehet sikeres a terrorizmus elleni harc a közel-keleti válsággóc megszüntetése, az izraeli-palesztin rendezés nélkül. Ezt az alapigazságot talán már az iskolás gyerekek is betéve fújják, csakhogy könnyebb mondani, mint megcsinálni. Az arabokkal szemben kezdetben keményebben fellépő Bush szeptember 11-e nélkül talán sosem mondta volna ki a bűvös szót: palesztin állam. Ezt a fikciót az utóbbi években már annyian agyonragozták, hogy csak kevesen tudatosították: azáltal, hogy az amerikai elnök szájából elhangzott, megvalósíthatóbbá vált, még akkor is, ha a jelenlegi állapotok miatt látszólag az ellenkezője igaz. Ugyanis ha az amerikai elnök valamit kimond, azzal kötelezettséget is vállal, különben hitelét veszti a világ szemében. Közvetítenek is szorgalmasan a washingtoni diplomaták, az avatatlanok számára nehezen követhető szavakon és sorrendeken lovagolnak a felek. Az évtizedek óta húzódó bonyolult problémát azzal tehetjük egyszerűbbé és érthetőbbé, ha kimondjuk: megoldás akkor lesz, ha a két főszereplő, Ariel Sáron izraeli kormányfő és Jasszer Arafat palesztin elnök helyrehozza szarvashibáit. Arafat nagyot hibázott, amikor nem akart megállapodni Sáron elődjével, a munkapárti Ehud Barakkal, aki szinte minden engedményre hajlott. Arafat Gromiko-görcsöt kapott: mindent kevesellt, amit Barak csak felajánlhatott. (Andrej Gromiko egykori szovjet külügyminisztert az amerikaiak nevezték el Miszter Nyernek, mert a kétoldalú tárgyalások rendre azzal értek véget, hogy nemet mondott.) Ezzel megbuktatta Barakot, aki a palesztinok iránti engedékenységével egyébként is kivívta az izraeli jobboldal, az ortodox zsidók, a telepesek Illik néhány szót ejteni a szlovák külpolitikáról is a nemzetközi helyzet áttekintésekor. Már csak azért is, mert az ország külpolitikai törekvései tiszteletre méltóak. Sok politológus úgy véli, ez a kabinet legsikeresebb területe, itt tudta a legtöbbet megvalósítani választási ígéreteiből. Az ország nemzetközi imidzse jó, az uniós csatlakozási tárgyalásokon a lezárt fejezetek számát tekintve az élbolyba tartozunk, s a pillanatnyi állás szerint minden esély megvan arra, hogy a jövő évi prágai NATO-csúcson Pozsony meghívót kapjon a szövetségbe. Ha így tekintünk a dologra, akkor a szlovák külpolitika kész sikertörténet. A felületes szemlélő számára. Mert a külpolitika nagyon is belpolitika-függő valami. Csak a naivak hiszik, hogy a rossz hazai teljesítményt hosszabb távon szépre lakkozhatják a külföld szemében a diplomaták. Ha a belpolitikában létjogosultságot nyer a tisztességtelen eszközök alkalmazása, az óhatadaüul kihat a nemzetközi teljesítményre is. Minél rosszabb volt idehaza a koalíció gazdasági teljesítménye, minél jobban marakodtak a kormánypártok, minél érezhetőbbé vált a polgárok kiábrándultsága, a kormány - Dzurindával az élen - annál nagyobb erőfeszítéseket tett külföldön annak érdekében, hogy az EU és a NATO vezetőivel kapartassa ki magának a belpolitikai harcban elvesztett gesztenyét. Alig van számottevő európai politikus, diplomata, akiből ki ne könyörögték volna a „vallomást”: ha a jövő évi választásokon Meéiar győz, az veszélybe sodorja uniós vagy NATO- csatlakozásunkat. Emlékezzünk, mennyire zokon vették Dzurindáék, amikor Robertson NATO-főharagját. Sőt a palesztinok leggyűlöltebb ellenségének, Ariel Sáron tábornoknak a 2000 szeptemberi Templom-hegyi sétáját ürügyül használva szabadjára engedte az újabb intifádát, súlyosbítva a szélsőséges palesztin szervezetek terrorista akcióival. Mindezzel csak azt érte el, hogy a kéménykezű katona, a palesztinok által népirtással is vádolt volt hadügyminiszter Sáron lett februárban a zsidó állam kormányfője. Sáron színrelépésének egyik következménye pedig az lett, hogy az arab államok Öböl-háború után szertefoszlott egysége ismét helyreállni látszik. Ő maga is érezte, hogy baj lesz, ezért kérte fel külügyminiszternek a nagytekintélyű munkapárti Simon Pereszt, akit a kompromisszumok embereként ismernek, sőt még a hadügyi tárcát is a rivális pártnak adta. De nem tudja átlépni a saját árnyékát, a rendezési menetrendben jottányit sem enged saját feltételeiből, most ő kap minden más elképzeléstől Gromikogörcsöt. Sáron azt ígérte, hogy rendet csinál a palesztinokkal, de semmit nem ért el - az ezernél is több halottat leszámítva. És amikor Arafat az öngyilkos palesztin merényeletek folytatása miatt kezdett teljesen hiteltelenné válni a vüág szemében, Sáron elképesztően rossz taktikával „visszahozta” őt azáltal, hogy kijelentette: Arafat nem partner, Arafatot el kell távolítani, ráadásul Ramalláhban blokád alá is helyezte. Azzal pedig, hogy nem engedte a palesztin elnököt elutazni Bedehembe a karácsonyi éjféli misére, akkora öngólt rúgott, amelyért már Kacav izraeli államfő is elszégyellte magát. Sáron hitele, tekintélye is megroggyant, és már érzi, hogy a sok semmit, amit fel tud mutatni, a háborús állapotok szorításában vergődő Izraelben sem fogják sokáig jutalmazni. Pillanatnyüag itt tart a történet. Folytatása 2002-ben. titkár az év elején azt merte mondani, hogy nem a választási eredményektől, hanem a kritériumok teljesítésétől függ, kapunk-e meghívót az észak-atíanti szövetségbe. A külügyminisztérium még egy primitív affért is kirobbantott a Lengyelországból érkezett állítólagos rejtjeles levéllel, amelyben az amerikai kormány is elutasította volna Mečiarékat. S amikor Washington cáfolta, hogy ily módon beavatkozott volna a szlovák belügyekbe, a kormány nagyon gyorsan eltussolta az ügyet. Hasonlóan tisztességtelen volt az MKP elleni kampány. Amikor felmerült Bugárék kormányból való kilépésének, a koalíció szétesésének lehetősége, Dzurindáék ismét az uniós diplomatákat uszították a magyarokra, akik, sajnos, vállalták is a dicstelen szerepet. Vélhetően úgy gondolta a Nyugat, hogy egy gyenge Dzurinda-kormány is jobb a Meéiar-félénél. Szlovákia szomszédpolitikája sem csupa sikertörténet. Béccsel azért van baja Pozsonyríak, mert az osztrákok atomerőmű-ügyben hajthatatlanok, s rendre előhúzzák a Beneš-dekrétumok kérdését, Prágával pedig legújabban a vízumügy miatt rúgta össze a port. Á szlovák-magyar viszonyban valóban pozitív fordulat történt, a kirakatpélda a Mária Valéria híd, de az Esterházy-ügy körüli affér vagy az, amit a szlovák diplomácia a státustörvény kapcsán produkált, nem válik Pozsony díszére. Nem nagy dicsőség pont Romániával szövetkezve harsogni a magyarellens szólamokat. Igaz, miután a laekeni EU- csúcson kiderült, hogy Bukarest mégsem olyan jó a Nyugat szemében és kimarad a bővítés első köréből, némiképp enyhült a magyar kedvezménytörvénnyel kapcsolatos szlovák szóhasználat is. Ez is a 2001-es év krónikájához tartozik. Felejtsük el. Felejtsük el? Ő a világ legkeresettebb terroristája (Archívumi felvételek) Az oldalt írta: MALINÁK ISTVÁN Szlovákia szomszédpolitikája sem csupa sikertörténet Kapargatjulc a gesztenyét HÁTTÉR
