Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-29 / 297. szám, szombat
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 29. VENDÉGKOMMENTÁR Mečiar visszatérőben a hatalom csúcsára A szlovákiai megyei önkormányzati választásokat Mečiar pártja nyerte, s ezzel még inkább megerősítette a pozícióját a jövő szeptemberi országos parlamenti választások előtt. Ezt a kétségtelen tényt csupán a jelenlegi szlovák kormányfő értelmezi másképpen. Az ő kötelező derűlátása arra épül, hogy a megyei voksolások második fordulójában az előző körhöz képest is kevesebben járultak az urnákhoz. Emiatt a 22 százalékos részvételt nem tekinti reprezentatív mintának. Szerinte jövőre egészen más végeredmények is születhetnek. Mindez azonban nem több illúziónál, mert Mečiar pártja nélkül alighanem lehetetlen lesz kormányt alakítani. Nemcsak ezért, mert a HZDS ellenfelei viszálykodnak, hanem amiatt is, hogy az MKP várhatóan a szavazatok több mint 10 százalékát szerzi meg. Arra is fényt derítettek a mostani önkormányzati választások, hogy nemcsak a Robert Fieo vezette Smer, hanem az SDĽ is képes együttműködni a HZDS- szel, s ez a baloldali párt sem riad vissza a nacionalizmustól, így aztán annak a tisztességes szlovák választónak, akinek nem tetszik a KDH katolikus integrizmusa és a legtöbb jobboldali politikai tömörülés délibábos jövőképe sem, lassanként nem marad más választása, mint az, hogy szeptemberben a Magyar Koalíció Pártjára voksoljon. Legfőbb ideje, hogy a cseh politikusok és újságírók is leszámoljanak a Szlovákiával és Mečiarral kapcsolatos fekete-fehér szemléletmódjukkal. Mert mára már nyilvánvaló, hogy tévedés volt a HZDS pártvezérét a demokrácia forrásánál gubbasztó békaként vagy Lukasenkóhoz, Milosevicshez hasonló Ördögként, minden szlovákiai bajok okozójaként beállítani. Mečiar kormányfőként és pártelnökként valóban- 1 r nem viselkedett demokrataként. Nagyon hosszú a bűnlajstroma. Ám a véleménynyilvánítás szabadsága és más emberi jog az ő országlása alatt - gyakran az akarata ellenére - mégiscsak érvényesült. Mindez főleg a szókimondó sajtó, a független magántelevízió, a színészek, a civil szerveződések, vagyis a bátor polgárok érdeme. Az Alkotmánybíróság többször korrigálta Mečiarék törvénytelen határozatait, habár döntéseit nem mindig vették figyelembe. Megőrizte függetlenségét az akkori államfő is. A Dzurinda-kabinet az eltelt három esztendőben valóban kétségbevonhatatlan érdemeket szerzett a demokratikus elvek meghonosításában, a szlovákiai jogrendnek az európai normák szerinti korszerűsítésében, s a csőd szélén álló gazdaság fokozatos talpra állításában. Csak az a nagy baj, hogy ezekről az eredményekről a választópolgárok többsége nincs meggyőződve. így aztán Mečiar újabb visszatérésre készül. Annak köszönhetően is, hogy sok szlovák ember a kisebbségi komplexusát nagyképű hejszlovák harsogással kompenzálja. És rendíthetetlenül ennek megtestesítőjére, Mečiarra voksol, aki ma már nagy NATO-párti és Szlovákia európai integrációjának a leghangosabb szószólója. Visszatérése nem restaurálna semmiféle diktatúrát, mert Szlovákia sorsáról továbbra sem Vlado és még csak nem is a HZDS dönt, hanem újra csak a polgárok határoznak. Azért az sem lesz mellékes, hogy ä soron következő választási kampányban milyen szlovák erőkkel rokonszenveznek a cseh politikai tömörülések. Például a cseh jobboldal újra öszszekacsint-e Mečiarral, mint ahogy azt 1992-től öt éven át tette. A szerző neves cseh emberjogi harcos, közíró |gÍÉÉ| JEGYZET Lecke - emberségből SZENTGÁLI ANIKÓ Azt hittem, velem ilyen nem fordulhat elő. És tessék: bennragadtam a liftben. A negyedik és az ötödik emelet között. Rémálom. Nyomogattam a gombokat, kinyitottam, becsuktam a belső ajtót, megint gombnyomás,* semmi. Próbáltam tízszer, százszor, csak nem indúlt a felvonó. Türelmes voltam, régi ház ez, gondoltam, majdcsak megmozdulok valamerre. Nem nagy ügy, mindenkivel megtörténhet. Nem estem pánikba, ám tizenöt perc után kezdett melegem lenni. Megnyomtam a vészcsengőt. Sokadszorra egy férfihang megkérdezte, hol vagyok. Megmondtam, de nem jött kiszabadítani. Elővettem hát a mobiltelefonomat és felhívtam lakótársamat, aki bölcsen azt tanácsolta: próbáljam nyomogatni a gombokat. Ekkor már nagyon melegem volt, de azért kitartóan tettem azt, amit ajánlott. Egyszercsak megcsörrent a telefonom. „Halló, itt Uszama bin Laden beszél”- mondta egy hang. „Tessék? Ki az?” - kérdeztem, és egyáltalán nem voltam vicces kedvemben. Nem féltem, csak a télikabát miatt csurgott rólam a veríték. „Mondom, Uszama bin Laden vagyok... Ha-ha-ha, bevetted, mi?” - hallottam ismerősöm kacagását, aki a lehető legjobbkor próbált tréfálkozni. Elküldtem a jóédesanyjába, és szinte a végszóra megindult a lift. A ház előtt egy lapátos ember kérdezte, én csöngettem-e olyan eszeveszetten. Jött volna ő megmenteni, ha egy órán belül nem mászik ki senki a házból, de tudta ő, hogy csak „átmeneti zavarról” van szó. No, ez a nap is jól kezdődött, gondoltam magamban mindaddig, amíg fel nem szálltam a buszra... Az utak csúsztak, hideg volt, a buszom is kihagyott egy járatot. Az emberek bosszúsak voltak, hangosan szidták a tömegközlekedést és a magas árakat. Egyikük hirtelen rám szisszent, szemével figyelmeztetett, hogy vigyázzak a táskámra, mert a mögöttem álló alak gyanúsan mocorog. Megköszöntem egy hálás pillantással, mert bizony már volt úgy, hogy pénzt és más értéket loptak tőlem. De nem ez a fontos. Jóakaróm egy rómának tűnő asszony volt. Tűnő, mert nem kérdeztem, a nemzetiség egyébként is magánügy, és nem is említeném, ha nem az enyémmel ellentétes esetekről hallanék lépten-nyomon. Mert a jótettekről keveset beszélnek. A liftkaland ellenére igenis jó napom volt, talán mert egy újabb leckét kaptam emberségből. TALLÓZÓ PRAVDA A miniszterek fizetése novembertől államtitoknak számít. Erről maguk a tárcavezetők sem tudtak, ám az intézkedést nem fogadták túl lelkesen. A Pravda Ivan Simko belügy- és Müan Ftáčnik oktatási minisztert idézi, mindketten először hallottak a titkosításról, amelyet egyébként a Nemzetvédelmi Hivatal kérésére a kormányhivatal léptetett hatályba. Ftáčnik szerint a hivatalnokok saját felelősségükre döntöttek így. A kabinetiroda erre a következőképpen reagált: elemzést készít; jogsértés esetén megváltoztatják a rendelkezést. „Csodálkozom, hogy éppen ilyesmit kellett titkosítani” - fogalmazott Maria Kadlečíková miniszterelnök-helyettes. Ladislav Orosz jogász szerint nagyon könnyű kiszámítani a miniszteri fizetéseket. Egy tárcavezető ugyanis a másfélszeresét kapja egy parlamenti képviselő illetményének, amely a hivatalosan- Én már hozzászoktam a terrorcselekményekhez, hiszen állandóan terrorizálnak bennünket a hülye politikusok! megállapított ádagbér háromszoro(Gossányi Péter rajza) sa. Az utóbbit pedig egyáltalán nem tartják titokban. Magyarul is megjelent az a szatirikus hangvételű könyvsorozat, amellyel az idegengyűlölet ellen akarnak fellépni Miért nem bírjuk - a másikat? Valamikor a kilencvenes évek elején egy londoni kiadó sorozatot indított a xenofóbia, azaz az idegengyűlölet ellen, és a szatirikus hangvételű publicisztikai írásokat most a budapesti Pannonica adta ki magyarul. E. FEHÉR PÁL Az egyes kötetek szerzői arra keresnek választ például, hogy miért nem „bírjuk” a többi nemzetet, például a németeket. „Az osztrákok szerint - olvashatjuk az egyik lehetséges választ - a jó német az, aki jó messze van, lehetőleg túl az óceánon, vagy még annál is messzebb...” A másik elképzelhető felelet: „Az olaszokat meghökkenti a németeknek az a képessége, hogy ügyeiket a hivatalnokok megvesztegetése nélkül intézik el, ám emellett azt tartják róluk, hogy egyáltalán nincs stílusuk.” Egy angol szerint viszont „a franciák csak azzal törődnek, ami az életben igazán számít: franciának lenni. Szilárd meggyőződésük, hogy erkölcsileg, együttesen és egyénileg is felsőbbrendűek mindenki másnál a Földön. Sárinjuk abban rejlik, hogy mindezek ellenére sem utálnak minket, többieket: csupán sajnálnak bennünket, amiért nem lehetünk mi is franciák...” A „ruszkik” esetében a helyzet - újra hangsúlyozom: egy angol höígy szerint - a következő: „Az oroszok önképét mi sem summázza jobban, mint frappáns és szókimondó szólással élve: »Lehet, hogy országom bűzös trágyadomb, de az én bűzös trágyadombon.«” Hadd tegyem hozzá ehhez a valóban meghökkentő mondathoz, hogy Puskin valóban leírta egyszer egyik önéletrajzi feljegyzésében, hogy ne panaszkodjon a bűzre az, aki az árnyékszéken él, de azért nem biztos, hogy - mondjuk - mi, magyarok kedvelnénk, ha valaki Arany János híres Szózat-paródiájával jellemezne bennünket: „Hasadnak rendületlenül légy híve, ó, magyar...” Mielőtt még bármilyen előítélettel élnénk e sorozat kemény jellemrajzai okán, le kell szögeznem, hogy a szerzők tudatosan szembesítik az olvasókat az egyes nemzetekre vonatkozó legválogatottabb s olykor legostobább előítéletekkel, sztereotípiákkal. Éppen azért, hogy az általánosítások veszélyeire, igaztalanságára figyelmeztessenek. Arra a tényre, hogy a részletekben igaznak tűnő megfigyelések kollektív igazsággá való emelése megtévesztő. Az „amcsikról” szóló kötetben egyebek között ez olvasható: „Az összes többi országhoz hasonlóán Amerika is azt hiszi magáról, hogy a világ legjobb országa. A különbség az, hogy az amerikaiaknak bizonyítékuk is van erre: a világon mindenhol vannak emberek, akik óriási áldozatokat hoznak azért, hogy eljuthassanak az Egyesült Államokba, s gyakran életüket is kockáztatják ebbéli igyekeztükben. Kell ennél nyomosabb bizonyíték?” Persze hogy kellene, s nyilván fölös számú gazdasági és politikai érvet lehetne még felsorolni, de felesleges erőfeszítés lenne, mondjuk, azzal előhozakodni, hogy milyen erős az amerikai hadsereg, mert erről egyrészt a vietnamiaknak egészen más a véleményük, mivel volt szerencséjük legyőzni őket egyszer, másrészt azt viszont tudjuk, vagy legalábbis tudnunk kellene, hogy nincsen a világnak olyan országa, amelyik a legjobb lenne - amúgy és általában. Na és a „digók”? „Az erős hazafias érzület hiányának előnye, hogy az olaszoknak nem kenyere a háborús uszítás és a nacionalizmus. Jól tudván, hogy a legtöbb vita kompromisszumok, békítés, megalkuvás és megvesztegetés keverékével megoldható, az olaszok mindent megtesznek a konfrontáció elkerüléséért. Valójában bármely, Olaszországot megszállni készülő külföldi hatalomnak nem ártana először egy ajánlattal előhozakodnia, mielőtt katonák életét tékozolná el. Ha az ár megfelelő, még az sem elképzelhetetlen, hogy a digók még abba is beleegyeznek, hogy országukat elkótyavetyéljék.” Ezzel ellentétben „az angolokat csakis egy háború tudja egyesíteni. A háborúskodáshoz különben elég jól értenek is, de velük született szerénységük miatt egészen a háború legvégéig úgy tűnik, mintha vesztésre állnának. Ettől még édesebb a győzelem, ráadásul az ellenfelet is jól felidegesítik.” Ez, ugyebár, kevésbé ironikus megállapítás. Kritikus, önkritikus, de azért - mivel mégiscsak angol szerzőről és angol kiadóról van szó- nem nehéz kiérezni a hazafiúi büszkeséget is e sorokból, hiszen a fontos a végeredmény, és angolok- e tétel szerint - mindig győznek. Ez természetesen aligha igazolható történelmileg. Mert hát hol van már az angol gyarmatbirodalom? Hat kötet jelent meg eddig magyarul, és a sorozat mondandójának lényege, hogy ráébressze az olvasókat - humoros, ironikus eszközökkel -: mindenkiben él a hajlam, hogy előítéletek alapján gondolkozzék a másságról. Ézért fordulhat elő, hogy egy német némi viszolygással gondoljon egy olaszra, egy angol kételkedjék akár valós teljesítmény alapján szerzett amerikai eredményben vagy hogy egy francia lebecsülje, titokban akár, egy másik nemzet kulturális vívmányait. Ám ez a könyvsorozat azért is született, hogy az angolokat (és most már a fordítás révén minket, magyarokat nem különben) ráébressze: a mai világban az előítéletekért túlságosan nagy árat kell fizetni. Az egyesülő Európában, a globális világban akár még az előítéletek miatt elmulasztott lehetőségek is szinte elviselhetetlen veszteségnek tűnnek. És az angolok, akiknél Marx még mindig a világtörténelem egyik legnagyobb gondolkodójának számít, pontosan ismerik annak a Marx által megfogalmazott tételnek az igazságát, hogy „az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától”. Az angolok azt szeretnék, ha nevetve búcsúznánk előítéleteinktől, kivált azoktól, amelyek a nemzetekre vonatkoznak. Ézért jobb tisztázni minél alaposabban, hogy miért nem bírjuk - a másikat. Egyelőre azonban - úgy látszik -, hogy mindehhez leginkább mégis angolnak kellene lenni. Mert képzeljük csak el, hogy egy vállalkozó kedvű és merész magyar író, hírlapíró, szociológus vagy bárki azt írná meg, hogy - miért nem bírjuk a szlovákokat? És egy felvilágosult szellemiségű, ugyancsak bátor szlovák értelmiségi pedig megírhatná, hogy miért nem bírják a magyarokat... Nem a gyűlölet, a vak nacionalizmus szítására, hanem a pontos nemzeti önismeret, a reánk váró közös jövő érdekében. Hogy végre mi is nevetve búcsúzzunk a múlttól, közös múltunktól. A két ország azt tervezi, hogy három esztendő alatt 1500 jelzés kerül az 1350 kilométer hosszú közös szakaszra Vietnam-Kína: elhelyezték az határkövet MTI-HÁTTÉR Vietnam és Kína megkezdte a két ország közötti szárazföldi határ kijelölését. A vietnami sajtó tegnapi beszámolója szerint Vietnam északkeleti részén, Mong Cai településén Le Cong Phung vietnami külügyminiszter-helyettes és kínai kollégája, Vang Ji előző nap helyezte el az első határkövet. Kína és Vietnam között rövid ideig tartó, de véres háború zajlott le 1979-ben, amelynek hátterében ott volt a határvita is, habár közveden kiváltó oka nem az volt, hanem Kambodzsa vietnami megszállása, amely egyet jelentett a kínaiak által pártfogolt maoista vörös khmerek hatalmának bukásával is. A két ország azt tervezi, hogy három év alatt 1500 határkövet helyez el az 1350 kilométer hosszú közös határon. Hanoi és Peking a határvonaláról nyolcévi tárgyalás után 1999-ben állapodott meg. Ezzel még nem rendeződött minden határprobléma a két állam között, hiszen a Vietnami-öbölben vitatják felségvizeik határait, és kölcsönösen igényt tartanak a Spratíy- és a Paracel-szigetcsoportra a Dél-kínaitengeren. LEVÉLBONTÁS Hajlékot a hajléktalannak Egy éjszaka azt álmodtam, hogy valamilyen csoda folytán nem kell megfagyniuk a hajléktalanoknak, mert összefog az ország aprajanagyja az ő érdekükben. Ne csodálkozzanak ezen a furcsa kezdeten, de tudják, főleg karácsony táján minden megtörténhet(ne), még ez is. A napokban döbbenten állapítottam meg, hogy mennyi az elhagyatott, romos, de apró javításokkal lakhatóvá tehető ház a falunkban, így van ez máshol is. Minden község képes arra, hogy egy két házat erre a célra rendbe hozzon. A kályhát, szenet, hasonlókat, eseüeg az élelmet elő tudná teremteni a falu közössége, persze nem négycsillagos szállodai szinten, de ezek a szerencséden embertársaink nem fagynának meg és nem éheznének, legalább az őszi-téli időben szállást találnának. Polgármester nem vagyok, és nincs is szándékomban az lenni, de gondolom, a faluvezetőknek kellene ezt kezdeményezniük. Ezt a kérdést a falunkban én magam megoldanám, de mint munkanélküli nem tehetem. Részemről ez csupán egy gondolat Önök felé, akik közzé tehetnek egy felhívást és kezdeményezhetnek. Szalai László Kürt
