Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-22 / 294. szám, szombat
6 Karácsony ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 22. Szegénység, alkoholizmus, kirekesztettség, nyelvvesztés, kilátástalanság - legközelebbi nyelvrokonaink, a nyeftyejuganszki hantik mindennapos gondjai Segélykiáltás Szibériából Valahol Nyugat-Szibéria fölött, egy december eleji éjszakán. Repülőgépünk ádáz küzdelmet vív az egyre erősödő hóviharral. A TU-154-es hatalmas teste vészjóslóan billeg ide-oda, amikor a sűrű hóesésben feltűnik a leszállópálya. Csikorogva, nagy sebességgel érünk földet, pár méter után azonban, erős rázkódás közepette, kicsit kacsázva ismét elrugaszkodunk a földtől - ijedt tekintetek, kiömlött kávé. MOLNÁR IVÁN A leszállópálya túl rövidnek bizonyult, teszünk egy kört a város felett, hogy újra megpróbáljuk a földet érést. Újra feltűnik előttünk a fények hosszú sora, a gép nagy ívben veszi be a kanyart, hogy aztán orral lefelé hajtson neki a pályának. Ijedt arcok, várakozással teli tekintetek. Hamarosan újabb rázkódás, dübörgés, csend. A gép végre leszállt. Az ajtóba lépve arcomba csap a jeges levegő, hátam mögött azonban még hallom az utaskísérő hangját: „Üdvözöljük Szibériában!” A repülőtéri épület leginkább egy mátyusföldi vagy csallóközi falucska vasútállomásához hasonlít. Olyan a kiszolgálás is. Az utasoknak egy órát kell várniuk csomagjaikra a hófúvásban, ügyelve arra, hogy valaki el ne lopja azokat. Nekem hál’ istennek nincs mit féltenem, még Moszkvában eltűnt az összes csomagom. Buszsofőrünk nagydarab, kedélyes orosz ember, Egy hanti asszony, hagyományos népviseletben (Archívum) fején hengerforma szőrmesapka. Szerinte szerencsés emberek vagyunk, mert Szibéria a legszebb arcát tálja elénk, a hőmérő csak -25 fokot mutat. Buszoznunk sem kell sokat, szállodánk itt van nem meszsze - állítja, hogy aztán három órát zötykölődjünk a hómezőn. Hajnali háromkor érkezünk meg a százezer lakosú Nyeftyejuganszkba. Panelház panelház hátán, amiről az embernek Pozsonyligetfalu, vagy más hasonló szlovákiai lakótelep jut az eszébe. A város központjában szálloda és szórakoztatóközpont képviseli a nyugati civilizációt. Las Vegas-i kivilágítás posztkommunista barakkokon, a hotel ennek ellenére standard európai szállónak nevezhető. Vendéglátónk, a Jukosz olajtársaság azonban nem azért utaztatott bennünket több ezer kilométeren keresztül, hogy aludjunk. Öt órányi pihenés után újra együtt utazunk. Ezúttal autóbuszon. Programpont: városnézés. Vezetőnk nehéz helyzetben van, hiszen nagyjából olyan feladatra vállalkozott, mintha mi akarnánk pozitív fényben bemutatni egy nyugati turistának a kassai Luník IX. lakótelepet. A harminc éve alapított bányászváros történelmi magját az ötvenes évek stílusában épült, itt-ott már düledező blokkok alkotják. - Balra egy új bevásárlóközpont, jobbra a posta épülete látható - találja fel magát idegenvezetőnk. A város legszebb épülete a templom. Nagy vörös épület aranyozott hagymakupolákkal, nagy szakállú, pravoszláv pópának is beillő koldussal és rengeteg hívővel. A hátsó sorokban állók bizalmatlan tekintete és a suttogás jelzi, nem kívánt vendégek érkeztek, hitetlenek, idegenek. Vezetőnket ez azonban szemlátomást nem zavarja, az épp folyó istentisztelet ellenére hangos szóval vezet körbe a templomban, minden egyes képet külön elemezve. A rövid városnézést hosszúra nyúlt buszozás követi, a repülőtérre utazunk. Irány az olajmezők! Helikopterünk alacsonyan száll, hogy a lehető legtöbbet lássunk a tájból. Ameddig a szem ellát, hatalmas hómező húzódik, a távolban összeolvadva a hófehér éggel. Egy idő után képtelenek vagyunk megkülönböztetni, hol ér véget a föld és hol kezdődik az ég. Itt-ott azonban fasorok, kisebb erdők tűnnek fel, jelezve, mégsem vesztünk el. - Nyáron gyönyörű ez a táj - próbálja meg túlkiabálni a helikopter zúgását a velünk utazó Makszim Kiszelev, a Jukosz információs osztályának vezetője. Hatalmas víztükör, szigetekkel és zöldellő erdőkkel. Büszkén meséli, hogy olajvállalatuk mennyi mindent tett annak érdekében, hogy ez a környezet megmaradjon olyannak, amilyen évezredeken keresztül volt. Makszim mosolyog, és elmondja, Oroszország egyik legnagyobb olajmezője felett repülünk. Alattunk több mint 14 milliárd hordónyi olaj vár arra, hogy kitermeljék. Makszim mosolyog, és nem beszél a problémákról - ez a munkája. Célja, hogy a szlovákiai újságírókban a lehető legjobb képet alakítsa ki Oroszországról és a Jukoszról. Gondok azonban itt is vannak. Az olajlelőhelyek körül gázbuborék található, a bányászok többnyire ezt használják ki az olaj felszínre juttatásához. Ehhez azonban modern technikára van szükség. Ennek hiányában vizet pumpálnak a furatba, hogy az olaj közelebb kerüljön a felszínhez. Ezzel azonban akár a felével kevesebb olajat képesek a felszínre hozni, ráadásul több lelőhelyet teljesen elárasztottak. Egy 1989-es adat szerint a víz aránya az olajban elérte a 67 százalékot, jelentősen hozzájárulva az olajvezetékek rozsdásodásához. Európai uniós szakértők szerint évente így 1 millió tonnányi olaj jut a tundra földjébe. Makszim erről nem beszél. Helyette bemutatja a legmodernebb munkahelyeiket, a hatalmas fúrótornyokat és a környezetbarát technikát. Mi a valóság, és mi csak puszta díszlet? A kérdésre nem kapunk választ, Potemkin szelleme azonban úgy tűnik, a huszonegyedik század Oroszországában is jelen van. Az olajmunkások barakkjai közül például csak az elsőt nézhetjük meg belülről is, bámészkodásra nincs idő. Sietünk, kiabál Makszim, megakadályozva, hogy a kíváncsi újságírók a többi bódéba is betérjenek. Helikopterünk az esti szürkületben indul visszafelé, alattunk a befagyott tavon horgászok ácsorognak a lékek mellett. A távolban faházikó. Hantik - jegyzi meg Makszim, kimutatva az ablakon. A társaság olajmezőin 52 osztják, saját nyelvükön hanti család él, összesen mintegy 210-en. Önelnevezésük jelentése nagycsalád, nemzetség, így nem csoda, ha többségük ma is egymástól nagy távolságokra szétszórt faházikókban él. A generátoroknak hála már nem számít különlegességnek a televízió és a modem technika egyéb vívmányai sem. Ennek ellenére óriási méreteket ölt az alkoholizmus, és az átlagéletkoruk is csak 50 év körül mozog. A létszámcsökkenés és az alkoholizmus okait este, a társaság által fenntartott nyeftyejuganszki múzeum szakembereivel beszéljük meg. Ők a szovjet kisebbségpolitkát tartják a jelenség fő okozójának, közrejátszott azonban az olajtáraságok konkurenciaharca is. A férfiakat a háborúk vitték el, a gyerekeket a szovjet hatalom bentlakásos iskolákba kényszerítette, ahonnan legtöbbször már nem volt visszatérés. A nők, magukra maradva, orosz férfiakkal házasodtak össze. Erőszak, vér, hátborzongató történetek sora kíséri legközelebbi nyelvrokonaink elmúlt száz évének történelmét. Nem csoda, ha az 1989-es népszámlálás idejére alig 22 ezren maradtak, több százezer négyzetkilométeres területen szétszórva. Közülük is azonban csak a 60 százalékuk beszéli a nyelvet. Kihalófélben lévő nép. Rájöttek erre az oroszok is, így most jöhet a pozitív diszkrimináció, a kirakatpolitíka. A Jukosz a területén élő 52 család között évente 6,5 millió rubel értékű élelmiszercsomagot oszt szét. Pénzt - a magas alkoholizmusra hivatkozva - nem folyósítanak. Az osztjákok továbbra is nyugodtan halászhatnak és vadászhatnak a területen, cserébe pedig hallgatnak, és nem avatkoznak be a társaság ügyeibe. Este a városi szórakoztatóközpontban zajlik az élet. Billiárdklubok, bowling, karaoke-bár, diszkóklub, félóránként sztriptíz. A szovjet időknek látszólag semmi nyoma. Gyönyörű, a legújabb nyugati divat szerint felöltözött orosz lányok, életerős fiatal férfiak. Költik a pénzt, az olajüzlet jól jövedelmez. A folyosón az egyik sarokban fiatal srác gubbaszt. Fekete hajából, nagy fekete szemeiből, kinőtt, múlt századi öltönyéből bárki rájöhet, hogy szülei nem harminc évvel ezelőtt költöztek a vidékre. Ő bizony őslakos. Szomorúan meséli, hogy örült a ma esti diszkónak, a haverjai azonban nem jöhettek el, mások pedig nem hajlandók vele szóba állni. Ő csak egy hanti.- Szergej vagyok - nyújtja kezét bizonytalan mozdulattal.- Örvendek, engem Ivánnak hívnak - válaszolok. Tágranyílt szemmel csodálkozik. Nem érti, hogyan hívhatnak egy magyart Ivánnak. Mivel én hosszas gondolkodás után sem vagyok képes értelmes magyarázatot adni, Szergej elmeséli, nevét orosz apja után kapta.- Küencéves koromban halt meg. Csak arra emlékszem, hogy olajmunkás volt, rengeteget ivott, és ha úgy hozta a kedve, akkor végigverte az egész családot. Nem kímélte anyánkat és a nővéremet sem. A hanti nyelvből is csak halála után ragadt ránk valami, mert addig szigorúan megtiltotta, hogy anyánkkal anyanyelvén beszéljünk. Máig hallom a hangját: Egy nyelvet, amit a kutya sem ért, fölösleges megtanulni, az orosszal bárhol érvényesülhettek.- És, igaza volt? - kérdezek vissza.- A nővérem pincérnő itt á városban, én az iskola befejezése után olajmunkás szeretnék lenni - mondja büszkén. Most azonban ennél is jobban foglalkoztatják őket a közelgő ünnepek, hiszen ha rövid időre is, de újra viszontláthatják édesanyjukat, aki apjuk halála után egy hantihoz ment férjhez. Most több mint kétszáz kilométerre innen, kint a pusztán élnek egy faházikóban. Ők ketten a nővérével viszont az év nagy részét benn töltik a városban, csak az iskolai szünidőben és a nagyobb ünnepekre járnak haza. Szergej, úgyanúgy mint a nővére, az iskola befejezése után sem kíván hazatérni, hiszen mint mondja, neki már itt a városban van az otthona. Hogy a szüleivel öregkorukra ki fog törődni, egyelőre nem érdekli. Szerinte senki nem tiltja meg nekik, hogy a városba költözzenek, ha ennek ellenére mégis a pusztát választják, magukra vessenek. A hideg szibériai reggelben a Moszkvába induló repülőgépünk ezúttal minden gond nélkül száll fel, hogy percek múlva a város halvány körvonalai is eltűnjenek. A napkeltében gyönyörködve senki nem gondol arra, mi lesz itt harminc, ötven, Száz év múlva. Mi lesz, ha elfogy az olaj? Az oroszok valószínűleg elköltöznek, új lelőhelyek után nézve. A hantiknak azonban nincs hová menniük - marad az alkoholizmus, a kilátástalanság. Egy nép őrlődik fel a szemünk előtt, egy nyelv tűnik el mindörökre. A legközelebbi nyelvrokonaink nyelve. De kit érdekel ez? Talán még bennünket, magyarokat sem. Fő, hogy jön az olaj, a dollármilliók, a hantikon pedig már úgysem segíthet senki - nyugtatgatjuk megbolygatott lelkiismeretünket, így azonban unokáink azonban már csak a múzeumokban kiállított viaszfigurákon keresztül ismerhetik meg a népet, amelyről - a problémák és a töhb ezer kilométeres távolság ellenére - büszkén mondhattam az orosz és szlovák kollégáknak: ők a rokonaim. A karácsonyi vásár egyik büféasztalánál a mustáros zsírt tunkolja egy bajszos úr, szalvéta híján lepedőnyi zsebkendőjébe törli száját, majd elégedetten odébbáll Sültlcolbász-illatú adventi koszorúk JUHÁSZ LÁSZLÓ- Ötvennégy korona lesz - teszi elém a papírtálcán gőzölgő, arasznyi sültkolbászt. Az árus levágott ujjú kesztyűt visel a hideg ellen, kabátját fehér kötény védi, feje búbján kötött sapka. Két szelet kenyérke, csöpp mustár dukál a koleszterinbombához - már a látványtól is öszszefut a számban a nyál. Elégedetten fordulok ki a fabódé elől, hátrapillantok, mögöttem már kígyózik a karácsonyi kolbászra, cigánypecsenyére várók sora. A pozsonyi Fő téren lassan egy hónapja kínálják portékájukat az árusok. Évek óta helyre kis egyenfabódékat építenek a városháza előtti négyzetméterekre szorgos kezek. A legjobb árusítóhelyekért hagyományosan nagy harc folyik: tavaly is bírálták a kiválasztás módszere miatt a polgármesteri hivatalt, ám idén sem változott semmi. Az árusok pályázatot nyújthattak be, melyben licitálniuk kellett, mennyit adnának a standokért. 4800 korona volt a sátorponyvával fedett árusítóhely kikiáltási ára, de akadt, aki napi tízezret kínált érte. A hagyományos büféstandok használatáért napi 3000 koronát is adtak. Volt, hogy ketten összebeszéltek, és most - megosztva a költségeket - egy gyékényen árulnak. A licitálós módszerrel idén nyolcvanöt engedélyt adott ki a magisztrátus, huszonkét bódéban falatozó működik. Üres helyet keresni reménytelen vállalkozás a talponállók hangulatát idéző büféasztaloknál. Egymás nyakába szuszog az ajándékra és a kolbászra éhes tömeg, pedig szerda este van, és a metsző decemberi hideg kegyetlenül bekúszik a kabát, pulóver alá. „Rétegesen öltözködj!” - kicsit későn villan az agyamba az anyai intelem, miközben összehúzom kabátom gallérját, és utat török a tömegben. A hangulat - talán a hó és a hideg miatt - már-már karácsonyi, bár a tér díszítésénél igencsak szűkmarkúan mérte a mannát a városháza: néhány szomorú villanykörte hivatott pótolni a díszkivilágítást. Az ácsolt fastandokba szerencsére jutott áram, a villanymelegítő azonban csak arra elég, hogy ne fagyjon meg a reggeltől estig a téren ácsorgó árusok lába. Az áru nagy része kapcsolódik az ünnepkörhöz: méhviasz gyertyák, adventi koszorúk, karácsonyfadíszek, gyertyatartók minden mennyiségben és kivitelben. A domborfém süteményesdobozok századelő hangulatát idézik, a kézzel gyártott, merített levélpapírt és borítékot pedig alig tudom letenni, oly kellemes a tapintása. Bóvlit nem látok, a giccs pedig szubjektív kategória. „Halló, szia, én vagyok! Találtam törpét.” A mobiltelefont egy középkorú hölgy tarija a füléhez, az egyik stand elől ad férjének gyors helyzetjelentést. „Van műanyagból, az olcsóbb, és kerámiából is... Nem sok, 370 korona... Jó, akkor megveszem.” A törpeárus standja az egyetlen, amelyre nyugodt szívvel rásüthető a giccskavalkád kifejezés, még a műanyag adventi koszorúnak is meg tudok bocsátani, mert valódi dió és fagyöngy díszíti. Kezemben a papírtálca, rajta lassan hűl a vacsorám. Szétnézek. Az egyik asztalnál már a mustáros zsír maradékát tunkolja egy bajszos úr, szalvéta híján lepedőnyi zsebkendőjébe törli az orra alatt pompázó, tekintélyt parancsoló szőrcsomót, majd elégedetten odébbáll. Vércseként csapok le a négyzetcentiméterekre, szemem sarkából látom, ahogy egy srác is rámozdult a felszabadult helyre. Ő megtorpan, én megpróbálok némi részvétet erőltetni arcomra, „Bocs, haver - villantok a szememmel -, én nyertem, de azért boldog karácsonyt!” Százöt korona egy kiló ponty - hirdeti felirat a tér legeldugottabb sarkában; a halak heringek módjára összezsúfolva kádjaikban. Úszásra nem gondolhatnak, örülnek, hogy jut egy korty víz. A halárus panaszáradatba kezd. Elmondja, nem volt ötezer koronája, hogy jobb helyet kapjon, délelőtt tíz után már nem engedik be szállítója teherautóját, az árait pedig nem tudja lejjebb vinni. „Tudom, az egyik hipermarketben nyolcvanért adják a hal kilóját, de nekem így is alig éri meg.” Sercen a kolbász vörös bőre, omlik számban a fenséges csemege. Hoppá, megfeledkeztem az innivalóról, így is lecsúszik a falat, de azért nem ártana egy pohárka ital. A karácsonyi puncshoz és a forralt borhoz már volt szerencsém, most ki kellene próbálni valami egzotikusabbat. A medovinának nevezett, fűszeres mézbor nem tud meggyőzni, utána alig sikerül szétfeszítenem összeragadt ajkaimat. Amikor aztán megtudom, hogy a hriatö fantázianevű kotyvalék szilvapálinkából és szalonnából készül, gyorsan kérek inkább két deci forralt fehérbort. Kapok is, huszonkét koronáért, műanyag pohárban. Az utolsó kortynál aztán eszembe jut, tulajdonképpen ajándékot akartam venni a karácsonyi vásárban. Azt nem árulhatom el, végül mit vettem. Ugye, megértik? Az ajándékok csak hétfőn kerülnek a fa alá. A Fő téren csak napközben lehetett közlekedni (Somogyi Tibor felvétele)
