Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-22 / 294. szám, szombat
Karácsony ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 22. Díszbe a szívünket SZILVÁSSY JÓZSEF Állítsátok meg a Földet, ki akarok szállni! sóhajt egyik aforizmájában Stanislaw Jerzy Lee. Mintha őt visszhangozná a negyvenéves vállalkozó asszony, aki így fakadt ki: - De jó lenne már nyugdíjba menni! Csak azt tenni, amihez kedvem van. Szívgyógyász ismerősön ismételgeti mind sűrűbben, hogy az intenzív osztályon is egyre több a harmincegynéhány éves súlyos beteg. Közülük egyre többnek itt dobban utolsót a szíve. Eltűnőben életünkből a szabad szombat, hovatovább a vasárnap is. Aki lemarad, az kimarad. Jó keresettől, még több pénztől esik el, esedeg munka nélkül marad. Kihűlőben vagy már szétdúlva a családi fészkek. Vádak záporoznak gyermekeink riadt tekintetéből: apu és anyu miért ordibál egymással, miért verekszik. Miért maradok újra egyedül a napköziben, miért ad át egymásnak az ügyeletes pedagógus meg a szomszéd, amig végre valamelyikük megérkezik. Manapság tele az óvodák és az iskolák jobb sorsra érdemes szomorú tekintetű, vagy agresszív gyerkőcökkel. A rendelők meg neurotikus kis páciensekkel. Miközben szüleik loholnak, zakatolnak tovább. S még bosszankodnak is, hogy karácsonykor legalább három napig semmi biznisz a láthatáron. Nemrég egyik barátom Audijában viharoztunk Kassáról hazafele a behavazott úton. Még jóval a Szoroskő előtt levette a lábát a gázpedálról. - Mivégre ez a nagy rohanás? - szakadt ki belőle. Aztán poroszkáltunk, dumcsiztunk derűsen, s mindössze egy órával később értünk haza.Talán mégis vissza kellene térni elődeink értékrendjéhez, akik ama bizonyos hetedik napon valóban megpihentek. Akik még tudtak családi és más társas ünnepet ülni. Meg kellene fogadnunk a kis herceg szavait, aki szerint kellenek az ünnepek, amikor díszbe öltöztetjük a szívünket. Amikor legalább néhány órára kizátjuk lakásunkból és lelkűnkből a világ ostoba feneségeit. Akkor talán megérezzük és rádöbbenünk, mit jelentenek életünkben szeretteink. S ha ezután újabb idegtépő napok törnek ránk, mégsem jut eszünkbe, hogy ki akarunk szállni felbolydult Földünkből. Mert tudunk olyan oázisról, ahol erőt meríthetünk mindennapi küzdelmeinkez. Az egyetlen ünnep BODNAR GYULA Nincs még egy ünnep, mely anynyira tudná kínálni a közhelyeket, mint a karácsony, általában a szeretet vagy éppen annak hiánya köré csoportosítva a fogalmakat, szervezve a közlendőt. Talán mert a karácsonyt, mint a szerelmet, csak érezni, átérezni lehet, szavakban kifejezni nem. Fölösleges tehát minden erőfeszítés, fáradozás, különösen, hogy hajlamosak vagyunk a szeretet fogalmát pusztán az érzelmek szintjén, és ott is leegyszerűsítve, kezeim és alkalmazni. Pedig a szeretet - Nietzschével szólva - „mi más lenne..., mint megérteni a tényt és örülni neki, hogy valaki más másféle és ellentétes módon él, dolgozik és érez, mint mi? A szeretet csak akkor hidalhatja át öröm útján az ellentéteket, ha nem szünteti meg és nem tagadja őket”. Igen, a megértésről lenne itt szó, vagyis szellemi-tudati jelenségről, az élni és élni hagyni erkölcsi parancsáról, arról a képességről, mellyel bele tudjuk képzelni magunkat mások helyzetébe. Hátha még mindehhez a bennünk szunnyadó segítő szándék is fel-felébredne és munkálkodna, nemcsak vészhelyzetben! El kellene végre hinnünk, hogy a fogyasztói társadalom piacán, kis és nagy áruházaiban, hipermarketjeiben megvásárolt különféle termékekben tárgyiasuló szeretetünk ajándékai között legnagyobb és legszebb ajándék az ember, vagyis amit magunkból tudunk átnyújtani a másik embernek. És van még egy, az idő, melyben önmagunk, szavaink, érintéseink, játékos kedvünk, azaz a gyakran mogorva, ideges emberképünk mögött rejlő kincseink átnyújtása történne. Feltételes módot használok, merthogy évtizedek óta hallani, éppen ebből az ajándékból van a legkevesebb, és amiből kevés van, az, mint tudjuk, drága, sőt az idő pénz, manapság meg egyre inkább az, bár mifelénk számtalan esetben látástól vakulásig dolgozva sem hoz annyit, amennyi elegendő lenne a méltó emberi élethez. Következésképpen, az egyik ajándék, az idő hiánya miatt nincs mikor osztogatnunk a másikból, örök kincseinkből. Vagy ez csak kifogás? Mindenesetre látok szenvedni embereket attól, hogy alszik a család, amikor elindulnak munkahelyükre, és alszik, mire hazaérnek, s olykor még a hétvége sem lehet az együttlété. Marad a karácsony, az egyetlen ünnep, átadni egymásnak belső kincseinkből a lehető legtöbbet. Kampány, karácsony BÁRAK LÁSZLÓ Emberek, karácsonykor szeretni kell! Meg lett ez üzenve már sokak által és sokféleképpen. Karácsonykor a szeretetnek van ugyanis a kampánya. Kampányvilág. Volt itt egyébként kampánya, s lesz is még mindenfélének: pepsinek, cocának, fűnek, fának, havasi gyopárnak, pitbullnak, pulinak, Vad angyalnak, Izaurának, hidegnek, s noná, a melegnek... Legutóbb az önkormányzás polgári kampánya folyt például, meglehetősen nacionális felhangokkal ugyan,de legalább így lett őszinte a kampány. Aztán itt van a korrupció - Tetszik tudni az úr - szólt a minap egy korrupcióellenes kampány aktivista - mi a legborzasztóbb a korrupcióban? Az a legborzasztóbb, uram, ha kimarad belőle az ember - válaszolt maga a kérdező... Most terrorellenes kampány van. Bár közben mázsaszám hordták a postások a szomszéd által szomszédnak címezett, valószínűleg kellő műgonddal borítékolt nulláslisztet minálunk is. Nyilván csak azért volt a borítékokban nullásliszt, mert e tájakon anno, nem kreáltattak lépfenespóragyártó föld alatti laboratóriumok, továbbá, amint fennebb deklaráltatott, terrorellenes kampány van, s a nulláslisztes boríték mégis huszonegyedeik századibb formája legendásanmegénekelt fülemileperpatvaraink lerendezésének, mintha ölre, majd fiskálishoz mennénk... A kampány alatt...! Szóval van kampány nyakig. Kaszál belőle a hatalom, mozgatja a bizniszt. Tetszik, nem tetszik, mindkét fenomén, a hatalom, meg ugye, a biznisz sajtostól ront a házba. A kampánnyal nevezetesen. Ám most karácsony lesz, a sajtóban tehát szeretet van. Emelkedett szeretetkampány. Ä gyűlölet szítására is alkalmas szavak mostan más sorrendbe állíttatnak, többnyire ugyanazon szakemeberek által. így készülnek lám a szeretette hangoló mondatok. A technológia ugyanaz, csak úgymond, a keverési arány, a sorrend más... Ahol tegnap még arról lehetett olvasni, hogy az erőszakos bűncselekmények kétharmada a családon belül zajlik, most fenyőillattól, megejtő, boldog családi pillanatokról, örömtől kipergő, őszinte könnyekről szól az üzenet... Hogy mindez cinikus lenne így? Talán mégsem az. Évszázadokkal ezelőtt nem volt karácsonyfa, nem volt öncélú ajándékozási láz, mégis megtelt a lélek boldog áhítattal A hit ragyogása Téli út (Nagy József metszete) Ma már nemcsak a városokban, hanem a falvainkban is decembertől megtalálható a kivilágított fenyőfa. Sok helyen oda az adventi áhítat és várakozás. A csillogó-villogó üzletekben és bevásárlóközpontokban tülekednek az emberek. BARTAL KÁROLY TAMÁS Ezekben a napokban sokan egyre idegesebben és fáradtabban térnek nyugovóra. Egyre többen érezzük úgy, hogy a vakító csillogás, a kidiszített lakás és a felcicomázott karácsonyfa és alatta halomba rakott sok ajándék nem teremt megnyugvást, harmóniát a lelkűnkben. Úgy érezzük, hogy itt nincs valami rendben. Nem üyen karácsonyra vágytunk, hiszen a fényszórók kévéjében felszakadozik a szent éj varázsa. A betlehemi történéseket megörökítő bibliai elbeszélés mind kevésbé érdekli a szétzüálódó vüágot. Sokan, nagyon sokan ezt is elintézik egy lenéző mosollyal vagy kézlegyintéssel. Bizony, bizony, kellene egy új Szent Ferenc, akinek a karjaiban úgy éledne meg a kis Jézus szobra, ahogy Umbriában azon az éjszakán a Poverellóban, s ahogy évszázadokon át megtöltötte az emberek lelkét, egész lényét fénnyel és melegséggel. A betlehemi esemény valóság, még akkor is, ha a mai, Istentől elidegenedett emberek nem veszik figyelembe. Miként azt sem, hogy ezek a személyek elidegenednek embertársaiktól is, s ezért egyre ridegebb, fagyosabb, csörtetőbb és kíméletlenebb mai világunk. Az igazi karácsony szépségét, szívet melengető varázsát, örömét és boldog áhítatát csak az tudja megélni, akik képes magába szállni, lélekben elvánc >rol Betlehembe és igyekszik miné' kö zelebb kerülni Isten szereteténe. tit kához. Betlehem nem mítosz, i jm mese. Szent Lukács evange sta ugyan Zakariással kapcsolatban angyali jelenést említ és beszámol a pásztoroknak küldött angyali üdvözlettől, ám a születésnél már nincsenek angyali lények és ragyogó fények. A pásztorok nagyon is hétköznapi üzenetet kapnak: „Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” Igaz, a gyermek szüle sé nek híradását az angyalok éneke követtte: „Dicsőség a magasságban az Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Ha a hit fényében közelítjük meg ezt az eseményt, föltehetjük a kérdést: Hol van az a magasság és hol az a föld? A magasság, a természetfölötti valóság Mária karjaiban jelent meg, akit ő bepólyált és jászolba fektetett. Benne találkozik a magasság, aki a Szentlélek által fogantatott Mária szíve alatt. így lett Jézus, a valóságos Isten, valóságos ember is, egy személyben. így teljesedett be a jövendölés. Ez a mélységes és utolérhetetlen bravúrja Istennek. Ez a titka a karácsonynak. A mesének nyoma sincs. Mégis, mindez hit nélkül értheteden, kigúnyolható, mint minden, ami a kereszténység lényegéhez tartozik. De aki tud hinni Isten ígéreteinek és üzenetének, az felismeri a pólyában sírdogáló gyermekben a gyönyörűséges beteljesedést. Hát nem fönnséges ez a találkozás? Az Isten egy síró gyermek képében! Isten fia egy lett közülünk, testvérünk lett. Ezzel az ember Isten szeretetének a ragyogásába került, részesült a méltóságában. Földre szállt az ég. Mit jelent mindez nekünk? Ebben az eldurvult, egyre cinikusabb világb .1, ebben az elanyagiasodott karácsonyi hangulatban jó lenne végre magunkba szállni és tudatosítani a karácsony üzenetét, ahogyan azt a keresztény ember értelemzi. Ám ha következetesek vagyunk, akkor rádöbbenünk, hogy a kereszténységnek nincs is külön karácsonyi üzenete. Tévednénk, ha a karácsonyt tartanánk a kereszténység legnagyobb ünnepének. Mert valóban gyönyörű a keresztény lelkületű karácsony, de ezt az ünnepet nem lehet szétválasztani a húsvéttól. Elevenítsük csak fel magunkban újra Assisi Szent Ferencet, aki nagy tisztelője volt a Szent Keresztnek, s aki a testén viselte Krisztus sebhelyeit is. Egyben ő volt a kezdeményezője a jászol tiszteletének is. Megértette a szoros összefüggést. Megértette: Jézus ezért jött közénk, hogy életével, halálával és feltámadásával megnyissa számunkra az örök boldogság távlatait. Az emberi méltóságot új dimenzióval gazdagította, kegyelmével az istengyermek rangjára emelte. íme, ez Isten legszebb karácsonyi ajándéka. És ha ő nem jött volna közénk, nem lenne karácsonyunk és nem lenne húsvétunk sem. Távol áll tőlem, hogy lenézzem azokat, akik eltávolodtak Krisztustól és nélküle ülik meg a karácsonyt. Az viszont igaz, hogy őseink keresztény szellemben ünnepeltek. És tudtak szépen ünnepelni. Évszázadokkal ezelőtt nem volt karácsonyfa, nem volt öncélú ajándékozási láz. Éltek viszont a gyönyörű népszokások, a betiehemi játékok. Az akkori emberek a hit ragyogásában örültek és ünnepeltek. A legszegényebb családban is megnyitották a ládafiát, mindehol elővették az ünneplő ruhát és énekelték a gyönyörűséges karácsonyi énekeket. E dallamok hallatára ma is megtelik a lelkünk boldog áhítattal. E rohanó világban kívánok minden embertársamnak meghitt perceket, boldog ünneplést. Vértezzük fel magunkat szeretettel, reménységgel és erős hittel. Mert nagy a sötétség és a keserűség mai vüágunkban, de felcsillant a világosság, a betlehemi Gyermek. Az ő vüágosságát fogadjuk be, hogy felragyogjanak a szomorúság és csüggedés éjszakái. Hiszen megszületett a Gyermek, az Emmanuel, aki később kijelentette: „Bízzatok, mert legyőztem a vüágot”. Aki mer hinni Jézusnak, biztosan megtelik a lelke boldogsággal, hálával. És képes lesz arra, hogy szerettei és embertársai felé sugározza ezt az örömet karácsonykor, miként máskor is. A szerző jászóvári premontrei apát Megszűrnek filléres gondjaink MALINÁK ISTVÁN Mi a fenének jöttem ide, zúgolódok magamban, miközben a szupermarket polcán az ízléstelen papírbetlehem tovább rontja amúgy sem rózsás hangulatomat. A múltkor a vásárban kerámiából láttam, sokkal szebbet. Amaz túl drága volt, ez túl giccses. A kompromisszum: nem veszek betlehemet, s miközben ezt eldöntőm, arra gondolok, a behemót kosarakkal tülekedők közül vajon hányán gondolnak arra, hogy az igazi Betlehemet, a várost - már majdnem egybeépült Jeruzsálemmel - megint szédőhetik. Nemrég az izraeliek ismét behatolta’ palesztin területre, bekvárté! ózták magukat a legszebb szállodába, a palesztinok pedig rájuk gyújtották, leégett sok környező ház is. Szóval, abban a Bedehemben az idén sem lesz karácsony, igaz, már táv"' sem volt, már akkor is ott dühöngött az őrület. Engem meg a gördülő bevásárlókosár kerget az őrületbe, akkora mint egy fél lovasszekér, mindig a legrosszabb pillanatban önállósítja magát. Mások úgy cikáznak vele a polcok között, mintha jogsijuk lenne hozzá, én meg automatikusan mormolom a bocsánatkéréseket, miközben továbbormótiankodom vele. Valójában magamra vagyok mérges, szüntelen elbámészkodom, pedig azért engedtem a rábeszélésnek, mert reméltem, hogy itt, az ácsorgások közben majd lesz időm átgondolni a témát. Külpolitikai karácsonyi tárcát kell írnom, a feladat egyszerű: szellemes indítás, megható közép, csattanó poén a végére -otthon már csak gépbeverem, és kész. De fia poén sem jut eszembe, hiába zongorázom végig gondolatban az egész afganisztáni háborút, a New York-i ikertoronytól bin Ladenen át Kandahárig, csupa klisé lesz, ha leírom, hogy itt meg ünnepi asztal, csülagszóró, megbékélés. Némi iróniával arra gondolok, aki önszántából vállalkozott arra, hogy háromszor is körbefurikázza ezt a munkacsarnokszerű szörnyűséget karácsonyi bevásárlás címén, az maga adta fel minden ülúzióját, és meg sem érdemli a békés, boldog karácsonyt. Valahol középtájt, a tengeri herkentyűk birodalmában rájövök, hogy megint elvesztettek engem, hiába ágaskodom, az ismerős piros kabát úgy felszívódott az árukínálatban, mint szürke szamár a ködben. Megint egy rossz pont - a javamra. Mert közben nézegethetem a mélytengeri csodákat, bár akkor se tálalnám fel őket az ünnepi asztalon, ha a pénzt, amibe kerülnek, nekem adnák, de ahogy a kígyózó sort nézem, azért fogy belőlük rendesen. Igaz, a lazac, messziről felismerem a kanadai természetfilmekből, gusztusos, együtt leszünk a gyerekekkel, s ha mindenkire szép nagy szeleteket számítok, akkor hány darab is kellene? Már ez is jó a karácsonyban, a kiszámíthatóság, az, hogy lehet pontosan tervezni. A karácsony az a nap, amit nem szoktak lemondani. Szabadságszerető, lezser fiúk, egyre ritkábban jönnek, de karácsonykor menetrendszerűen megérkeznek. Nő a pocakod, mondják, én meg megkérdem, mikor nősülnek már meg, közben szorgalmasan nyitogatom a vörösbort, ők megkérdezik, akarok-e unokát, én meg huszadszor is elsütöm a viccet: ha nekem írnoka kell, majd csinálok magamnak, ők meglapogatják a hátamat, öreg, te nem javulsz, vigyorgunk, enyém a dicsőség, semmit sem változtam, épp úgy csípem a humort, mint azelőtt. Végre az italospolcok közé jutottam, valamivel otthonosabban mozgok, tudok tájékozódni is, az előbb, a női fehérneműk közé keveredtem, s a rusnya szekérnek is pont akkor kezdett el nyikorogni valamelyüt kereke, szinte lesírt rólam, hogy nem odavaló vagyok, gondolhatták, hogy ez a pacák biztos nem azért jött ide, mert vásárolni akar. De a jó vörösbor, az szent dolog, van vagy harmincféle, abból húsznak az ára szentségtelen. Itt még egy poén is eszembe jut, valahová be keü majd építenem: vége a szegényes karácsonyoknak, ezentúl nem lesznek filléres gondjaink - a jegybank ugyanis meg akarja szüntetni a filléres pénzérméket. Sokba kerül az előállításuk, a kezelésük, a könyvelés is egyszerűbbé válik. Müliókat lehet megtakarítani, ha kivonják őket a forgalomból, de arra már nem emlékszem, pontosan hány miüiót mondott a bank szakértője. Bár a fene megeszi, mert ez sem külpolitikai poén, csak amolyan poénka, amilyen egy üveg Jim Beámról eszébe juthat az embernek. Szívesen elfogadnám ajándékba, igaz, én Uyet nem veszek a telkeimnek, senki se mondhassa, hogy az apjuk szoktatja őket alkoholizálásra. Mást keü kitalálnom, ha valamit venni akarok nekik, márpedig akarok. Nehéz eset mind a kettő, csupa szőrmék - arcszesz, borotvapenge számításba sem jöhet náluk, nem úgy mint nálam. Csak vigyorognak, hogy én akkor is borotválkozom, ha nem megyek sehova, légy már kicsit lezserebb, biztatnak, amikor kiselőadást tartok arról, hogy a génjeimbe van kódolva: a karácsonyi vacsorához nyakkendő dukál. Otthon úgy tanultam, azért van az embernek a hétköznapi mellett ünneplőruhája, hogy ünnepkor felvehesse. Az ünnep hétköznapi ruhában nem volt ünnep, hanem szentségtörés, amelynél nagyobb talán csak az lett volna, ha az ember hétköznap ünneplőben parádézik. Mondom, a frissen borotvált arc, a vasalt ing tartást ad, nem ereszti el magát az ember, szerintük viszont néhány fekvőtámasztól lenne jobb a tartásom, kinyúlt trikóban is. Ennél a pontnál általában figyelemelterelő pohártöltögetés kezdődik. S most nekem is valahol itt kellene kiagyalnom a befejezést, gondolatban végigfutom a világatlaszt, hol mindenütt háborúznak, éheznek, nyomorognak szenteste is, de megint csak Betlehem jut eszembe. Betlehem, eszenciája a vüág kórképének, a további részletek fölöslegesek, nehezen emészthetők a nagyérdemű számára. Úgy van ez, mint a beteg emberrel. Ha valakire azt mondják, daganata van és meg kell műteni, rögtön tudja mindenki, mi a lényeg. De hogy hány daganata van, az igazából csak a sebész számára érdekes. És ez így van jól.
