Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-20 / 292. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 20. Kitekintő Néhány héten belül Kabul szívében ott lobog majd a fehér-kék-piros zászló - és nemcsak szimbolikus értelemben. Moszkva az Északi Szövetség támogatójaként ismét befolyásra tör Orosz visszatérés Afganisztánba Putyin elnök diplomatikusan megemlítette: szerinte az Egyesült Államok nem készül tartós jelenlétre Közép-Ázsiában. (Fotó: internet) A kabuli Bagram repülőtér betonján - a mudzsahidek ellen harcoló szovjet vadászbombázók egyik fő támaszpontján - tizenkét Il-76-os óriás szállítógép landol. A gépekből kék egyenruhába öltözött orosz fiatalemberek szállnak ki, oldalukon Kalasnyikov géppisztolyokkal, övükben tőrökkel. SZALAI ZOLTÁN A Il-76-osok gyomrából terepjárók és teherautók gördülnek elő, amelyekkel a csapat az afgán főváros közepére hajt, ahol tábort vernek a volt bolgár nagykövetség épülete mögötti üres telken. A körbe állított Kamazokra álcahálók kerülnek, az őrök pedig elfoglalják helyeiket. Aki azt hiszi, hogy mindez két évtizeddel ezelőtt, Afganisztán szovjet megszállásának előestéjén játszódott le, nagyot téved. A fent leírt jelenet november utolsó napjaiban zajlott le. Moszkva persze sietett megnyugtatni a világ és saját országának közvéleményét is, hogy szó sincs Afganisztán újabb lerohanásáról. Az 1989 óta nem tapasztalt orosz jelenlét pusztán humanitárius célokat szolgál. A kék egyenruhás férfiak az MCSSZ, az orosz katasztrófaügyi minisztérium munkatársai, akiket leginkább földrengések, árvizek és más természeti csapások idején szoktak bevetni. Kabulban a feladatuk egy tábori kórház felépítése, a segélyszállítmányok szétosztásának előkészítése, valamint az orosz nagykövetség céljára átengedett épület rendbehozatala. A Kalasnyikovok pusztán a kórház biztonságát szolgálják - hangzott a moszkvai érvelés. S valóban, egy hétnek sem kellett eltelnie, már állt a sátrakból összeállított tábori kórház. A kabuliak jelentős része ennek ellenére rossz szájízzel vette tudomásul a fegyveres oroszok feltűnését.- Az oroszok egyszer már voltak itt nálunk, és akkor rengeteg ember meghalt. Nem kedvelem őket. Orvos vagyok, és állítom, hogy nincs szükség rájuk - vélekedett Rajur Kosztani, egy 38 éves orvos. A körülötte állók közül többen még harciasabb hangot ütöttek meg. - Az oroszokat egyszer már legyőztük. Ha rossz szándékaik vannak, újra harcolni fogunk ellenük - mondta egy férfi, akit az AP hírügynökség idézett. A szkeptikusok szerint az ultramodern műtősátor nem pusztán az orosz nagylelkűséget, hanem Oroszország befolyását is szimbolizálja. Véleményük alátámasztására felhozzák, hogy Kabul központjában, az orosz sátraktól mindössze száz méterre már van egy működő kórház.- Ha valóban segíteni akarnak, miért nem olyan helyre mentek, ahol semmilyen egészségügyi ellátás nincs? - teszik fel a kérdést. És valóban, a demonstratív orosz jelenlét kiáltó ellentétben van az amerikaik és a britek „szégyenlősségével”. Miközben az oroszok Kabul kellős közepén sétálgatnak, az amerikai és brit elit egységek a főváros északi szélén lévő Bagram repülőterén húzzák meg magukat. Az orosz szakemberek nem túl bőbeszédűek, amikor az újságírók a döntés hátteréről faggatják őket. Az első napokban a sajtót nem is engedik az orosz tábor közelébe, és a beígért sajtótájékoztatók is elmaradnak.- Nem tudom, hogy miért éppen itt állítottuk fel a tábori kórházat. De ennek eldöntése nem is az én feladatom. Rám az tartozik, hogy segítsek a rászorulókon - vonogatja a vállát Tatyjana Nazarova orvosnő, aki a csecsen háborúban megfelelő tapasztalatot szerzett. Valerij Vosztrotyin, katasztrófaügyi miniszterhelyettes szintén csak általánosságokra szorítkozik.- Konkrét, igazi segítséget szeretnénk nyújtani az ittenieknek - mondja Vosztrotyin, aki mellesleg maga is az afgán háború veteránja. A dolgot csak bonyolítja, hogy Moszkva sem Washingtonnal, sem az ENSZ-szel, sem más nemzetközi szervezettel nem egyeztetett a humanitárius segítségnyújtás ügyében. Abdullah Abdullah, az Északi Szövetség külügyminisztere Szerint azonban minden a legnagyobb rendben van.- Természetesen tudtunk az oroszok érkezéséről, hiszen nem ejtőernyővel dobták le őket. Néhány héttel ezelőtt Kabulban járt egy orosz küldöttség és akkor miden részletben megállapodtunk - közölte. Abdullah nem osztja az oroszok ittlétével kapcsolatos félelmeket. - Nem közösíthettünk ki egy országot amiatt, ami évekkel ezelőtt történt. AŽ Orosz Föderáció különben sem azonos a Szovjetunióval. Az afgánok megértik ezt. Ide pedig nem katonák, hanem humanitárius segély érkezik - hangsúlyozta az Északi Szövetség külügyminisztere. Számos megfigyelő úgy véli, Moszkva elérkezettnek látta az időt arra, hogy learassa elmúlt fél évtizedes Afganisztán-politikájának gyümölcsét. Oroszország ugyanis - Iránt leszámítva - egyedüliként támogatta szinte a kezdetektől fogva az Északi Szövetség tálibellenes harcát. így az orosz diplomácia most joggal számíthat arra, hogy az Afganisztán jövő szempontjából immár meghatározó szövetség nem feledkezik el az egykori nagylelkű segítségről. Az Egyesült Államoktól eltérően, Oroszország számára ugyanis létfontosságú Afganisztán. Az elmúlt egy évtized megmutatta, hogy Moszkva számára milyen veszélyeket rejt magában az, ha nem tudja kontrolálni az ottani helyzetet. A tálibok támogatásával az iszlám radikálisok komoly mértékben megingatták az Oroszország „lágyékának” számító közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságok stabilitását. A Moszkva legfőbb szövetségesének számító Tádzsikisztánban egyenesen orosz beavatkozás kellett a polgárháború megfékezéséhez. Ennek fényében persze érthető, hogy Oroszország Afganisztánt - de legalábbis annak északi részét - saját befolyási övezeteként szeretné elkönyvelni. Putyin elnök a héten diplomatikusan meg is említette, hogy szerinte az Egyesült Államok nem készül tartós jelenlétre Közép-Ázsiában. Az orosz elnök hangsúlyozta, hogy a közép-ázsiai államok független országok, így jogukban áll önálló külpolitikai döntéseket hozni. - Számunkra persze távolról sem közömbös, hogy mi történik a térségben - hangsúlyozta Putyin athéni látogatása előtt görög újságíróknak nyilatkozva. Áz államfőnél egyértelműbben fogalmaznak az orosz katonák. Vlagyimir Popov tábornok, a Tádzsikisztánban állomásozó orosz erők parancsnoka a közelmúltban kijelentette, hogy az Északi Szövetség elegendő segítséget kapott Oroszországtól, hogy „befejezze a dolgot”. Szavai szerint a szövetség már nem szorul semmilyen további támogatásra. Bár Popov egyetlenegyszer sem tett említést az Egyesült Államokról, az érintettek számára világos volt, hogy az orosz főtiszt valójában az Északi Szövetségnek nyújtandó esetleges amerikai támogatás kapcsán fejtette ki a nézeteit. Még világosabb a Popov-nyilatkozat üzenete, ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy két nappal azelőtt egy másik orosz tábornok egészen nyíltan kifejtette: Oroszország magára veszi a felelősséget Észak-Afganisztán sorsáért. A szavakat máris követték a tettek. Az orosz MCSSZ kék egyenruhás emberei nekikezdtek a tábor háta mögött található, az új orosz követség céljára szánt épület rendbe hozásának. Néhány héten belül végezhetnek és Kabul szívében ott lobog majd a fehér-kék-piros orosz zászló. És nemcsak szimbolikus értelemben. Moszkva, 2001. december Szovjet harcjárművek tíz év háború után elhagyják Afganisztánt 1989-ben (Reuters) Szaddám Húszéin fő ellenfele szerint a diktatúra napjai meg vannak számlálva, hiszen a külső és belső ellenzék mindenképpen akcióba lép, méghozzá igen rövid időn belül Az iraki sejk, aki sokat sejt PÓCS BALÁZS Gondolta volna, hogy az új iraki elnök tökéletesen beszél magyarul? Persze nem csoda: Szemir Szabih Khelil al-Dulaimi sejk édesanyja magyar, és a nyelvtanulásba a magyar feleség is „besegített”. A 38 éves iraki férfi mégsem Magyarországon lakik, ám nem is Irakban.- Igyekszem mozgásban maradni, így érzem magam biztonságban - mondja mosolyogva. Ellenségekben vélhetően nem szenved hiányt: az Iraki Független Kormány elnökeként egyetlen célja megdönteni Szaddám Húszéin rendszerét. A sejk inkább sejtet, mint mesél. Amikor azt kérdezem, próbálták-e már eltenni láb alól, ismét mosoly a válasz; aztán az iraki főellenálló hozzáteszi: volt „több apróság”. Hágában például rálőttek, de ő megmenekült, és - a helyi hatóságokkal együttműködve - „a problémát megszüntették”. A független kormány tagjainak többsége Irakban van, tudom meg aztán, és csupán a megfelelő pillanatra vár. Ha például Amerika légitámadást intéz Irak ellen, ők belülről segítenek megbuktatni a rezsimet; akár e£y krimiben, képesek elvágni a kommunikációs csatornákat, a víz- vagy az áramellátást. Csak a sejk utazgat Európában és a Közel-Keleten, a család marad Magyarországon. Két kislány (kilenc- és tízévesek) és egy fiú (tizennégy éves) izgulnak érte idehaza. „Ok sosem jártak Irakban, annyira azért nem vagyunk bátrak” - jelzi Szemir, hogy az ellenállásnak is vannak határai. Az iraki férfi sem szívesen látott vendég szülőhazájában, ahol még 1994-ben, a távollétében - lázadás címén - halálra ítélték.- Egy Irak elleni támadás önmagában semmit sem ér: erős helyi ellenzék nélkül csak polgárháborúhoz vezet - tekint a sejk a jövőbe. De ez nem Afganisztán, nyugtat meg rögtön, az iraki ellenzék egységes, vagyis erős. Feltűnik, milyen magától értetődően beszél Szemir Szabih Khelil al-Dulaimi egy amerikai légiháborúról. Talán tud valamit? „Az Egyesült Államok most szerkeszti az indokot” - közli, és sokat sejtetően megjegyzi, hogy ők is segítettek bizonyítékokat találni. Ha jönnek a légicsapások, a harcok szárazföldi részét már maguk is „megoldják”.- Nem szeretnénk, ha csizma taposná a homokot - érzékelteti, hogy katonákat nem kértek a Nyugattól. A sejk, aki jelenleg több kormánnyal is tárgyal, az iraki akciót „mindenféle ENSZ-összeülés nélkül” képzeli el. Méghozzá igen rövid időn belül: januárban még várnak, és ha kiderül, hogy nem kapnak segítséget, egyedül is nekivágnak - akár már februárban. A stratégiai részletek, úgy tűnik, kevésbé titkosak. A ldindulópont Jordánia lenne, magyarázza Szaddám fő ellenfele, onnan nyolcvanezer ember indulna meg Irakba. Kizárólag irakiak, pontosít gyorsan. S hogy honnan lenne ennyi önkéntesük? Csak Németországban 24 ezer menekült él, fedi fel a sejk a gyors toborzás titkát. Az iraki diktatúra napjai tehát - ha minden igaz - meg vannak számlálva, hiszen a külső és belső ellenzék mindenképpen akcióba lép. Légi segítség nélkül is sikerrel lehet járni, például felkelést elindítani az országban, de így több lenne az áldozat - ismeri el a félig magyar férfi.- Ha a félelem eléri az embereket, bármit el lehet adni - indokolja a sejk, miért lenne könnyű megszerezni a közvélemény támogatását egy iraki beavatkozáshoz. Ott vannak mindjárt a vegyi fegyverek: a gyártásukat ellenőrző ENSZ-testület, az UNSCOM „semmit sem ért”, mert a szakértők elől annak idején „mindent eldugtak”. Az iraki ellenálló teljes egyszerűséggel és őszinteséggel ezt válaszolja, amikor azt tudakolom, milyen szerepet szán magának a rendszerváltás utáni Irakban. Édesapja (szintén al-Dulaimi sejk) lenne ugyan a rangidős, ám ő súlyos beteg. És, választásokat is rendeznének?- teszem fel a naivnak bizonyuló kérdést. A sejk másként látja a dolgokat. „Lenne egy váltás, az elnököt máshogy hívnák” - kezdi fejtegetni, hogy a voksolás intézménye nem működik a Közel-Keleten. Elismeri, hogy egy efféle változás az irakiaknak demokratikus lenne, „Európának persze nem”.- Mindent nem engedhetek meg - összegzi demokráciafelfogását a mosolygós elnökjelölt. Majd - némi öniróniával - hozzáteszi, hogy demokrácia ez is, csak „elég vastag korlátokkal”. És különben is, „szép lesz, jó lesz, csak nem úgy, ahogy itt”. Áz iraki népnek erőskezű vezető kell, egyébként pedig, ha jól élnek az emberek, „mi ellen lázadnának”? A családtagoknak tetszik az ötlet, hogy egy napon Irakban élhetnek. „Én is átéltem a váltást” - utal a sejk arra, hogy az újrakezdés nehézségei előtte sem ismeretlenek. A fiának legalább az arab név segíti majd a beilleszkedést. „Egy fiúnak arab név kell, a lányokat bárhogy hívhatják” - csúszik ki a száján, aztán ő is elneveti magát, és mentegetőzni kezd. Nem úgy gondolta. Szemir Szabih Khelil al-Dulaimi sejk (Fotó: Népszabadság)
