Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)
2001-12-14 / 287. szám, péntek
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 14. KOMMENTÁR Robert Fico önbizalma TÓTH MIHÁLY Fico cseppfolyós helyzetben fogadott el meghívást a HZDS konferenciájára, amelyen egyeden téma szerepelt: Szlovákia NATO-tagsága. Elképzelhető, hogy Dzurinda naponta imájába foglalja, Brüsszelben és Washingtonban vajha félreérthetetlenül deklarálnák már, hogy Mečiar győzelme esetén szó se lehet az ország NATO-, illetve EU-taggá válásáról. Lévén, hogy a nyugati politikusokra a naivság legkevésbé jellemző, megnyilatkozásaik egyre csak dodonaiak maradnak. A HZDS elnökéről sok minden elmondható, de az semmiképpen, hogy a politikai sakkjátékban ne tudná minden más szlovákiai ellenfelénél jobban megtervezni a lépéseit. Könnyű helyzetben van, pártja támogatottsága 10 éve mindig 30 százalék körüli. A kormánykoalíció politikusai csak mérsékelten lelkesedtek amiatt, hogy a Smer elnöke meghívója szemébe mondotta: Mečiarral semmiképpen. Lelkűk legmélyén talán azt várták, hogy Fico majd ismét kétértelmű kijelentést tesz, ezzel többé-kevésbé Mečiar mellé sorolva magát? Nyilatkozatával tulajdonképpen bejelentette: megpályázta a kormányfői bársonyszéket. Össze se lehet számolni, az elmúlt 12 év alatt hány politikus tette le a nagyesküt, hogy azzal vagy amazzal a párttal soha nem lépne koalícióra, illetve, hogy fogadalmukról hányán feledkeztek meg fél órával a választási eredmények közzététele után. A politikai folklór tartományába sorolható, hogy Mečiarhoz hasonlóan Fico is kijelentette: az ország NATO-taggá válása érdekében hajlandó feláldozni magát, a védelmi szervezetbe csak vigye be Szlovákiát a ma is kormányzó pártszövetség. Kajánkodva azt már nem mondta ki, hogy tessék parlamenti többségre szert tenni. De önzetlenségi rohamában arról is hallgatott, müy hatalmas különbség van az anyagilag bespájzolt HZDS és a bespájzolásra még csak most készülő Smer között. Fico váltig állítja, fiatalságának köszönhetően esetieg még 8 év múlva is lesz ideje karriert csinálni. Kudarca esetén vajon nem hátrálnának ki mögüle két hét alatt a támogatói? Mindezek ellenére felmerül a kérdés, a politikacsinálók demokratikus része megengedheti-e magának, hogy szájtátva és kárörvendve szemlélje Mečiar és Fico álkonfliktusát. Szinte kitapintható, hogy a NATO-nak ma összehasonlíthatatlanul nagyobb érdeke Szlovákia taggá fogadása, mint jó két hónapja. JEGYZET Nagy utazás JUHASZ KATALIN Ennek a cégnek utána lesz nézve, de alaposan! Addig is, míg ez megtörténik, elmesélem, mi történt a szüleimmel, és még negyven emberrel, hogy okuljanak belőle. Ezek az emberek a karácsonyra készülődő Budapestet szerették volna látni. A postaládájukban találtak egy színes cetlit, olyat, amilyet bizonyára az önökébe is tuszkoltak már, amelyen 100-120 korona közötti szimbolikus összegért egy kellemes kirándulással, valamint jó ebéddel egybekötött árubemutatóra invitálja önöket egy cég. Nos, az én kispénzű szüleim a nyáron ily módon jártak Bajmócon, sőt majdnem eljutottak a Tátrába is, ahol a szomszéd szerint finom volt a kaja, és nem is tartott sokáig a termékbemutató, volt idő egy Csorba-tó körüli sétára is. Mivel édesapám évek óta nem látta a magyar fővárost, szüleim engedtek a csábításnak. Reggel ötkor Rimaszombatban beszálltak a buszba, és irány... egy Gyügy melletti falu, ahol a termékbemutató és a jó ebéd zajlott. Ezt a cirka százötven kiloméres kis kitérőt ugyan nem tüntették fel a meghívón, ám ki törődik ilyesmivel, amikor fantasztikus késkészletek, alvásserkentő juhtakarók és hihetetlenül hosszú életű fazekak vártak rájuk, az egész cucc elvihető potom harmincezerért. Nem is értem, miért nem kellett senkinek. Megvolt a kirakodóvásár, felszolgálták az ehetetlen mócsingokból álló jó ebédet, aztán délután egykor irány Budapest! Nem szaporítom, négyre értek oda, egy külvárosi, mocskos piacon rakták ki őket, azzal, hogy hatkor indulás haza. Aki a karácsonyi fényben úszó Váci utcára volt kíváncsi, végtelen metrózás után húsz percet tölthetett atmoszféra-fixálással, ha nem akart ottfelejtődni. Ezután már csak egy másfél órás ácsorgás következett a határon, és este 11-re otthon is volt a turistacsoport. A dolog szociopszichológiai aspektusainak elemzésére nem térek ki, elég az hozzá, hogy a negyvenöt ember morgott ugyan, de nagyobb cirkuszra senki sem ragadtatta magát. Én pedig még most is reszketek a dühtől, pedig nem is velem csinálta ezt a cég, amelyiknek alaposan utána lesz nézve. Addig is ajánlom önöknek, fontolják meg, milyen ajánlatnak dőlnek be! Kulturális ficamok DUSZA ISTVÁN A tévé mindenkit meghülyít. Ez alól azok sem kivételek, akik csinálni hivatottak ezt a szömyetegszerű szellemi konglomerátumot. Függetlenül attól, hogy kereskedelmi vagy közszolgálati-e, amit sugároznak, a lényegi azonossságok rendszerint találkoznak és összemosódnak. Történt a minap, hogy a magyar színház nagyasszonyát a közönség szavazatai alapján egy bulvárlap az év színésznőjévé nevezte ki. Aki ért a színházhoz, az nem lepődött meg, de aki a bulvárt és az azt olvasó emberek ízlését is ismerni véli, már szaporábban vette a levegőt. Csoda ez a nő! Nincs a pályán teljesebb tudású és rejtélyesebb szellemiségű színésznő. Ő a mostani nagy, a legnagyobb. Aztán megszólal, és mondani is nagyot akar. S amit mond, az talán sért. Vagy mégsem? Annyira, amennyire az igazság mindig sérthet? De ezzel a gesztussal akár vissza is utasíthatta volna a díjat. Jó, nem illeszkedik mindabba, amit a bulvár kitermel és kiemel. Meg aztán egy kivagyi fotóssal meggyűlt a baja a színésznőnek, aki szereti, ha tudja, mi történik vele meg az aktfotóival. Nem engedték, hogy tudja. Balhézott és perelt. Nyert. Most is nyert egy címet. De akkor se kellett volna kiemelni magát azzal a mondattal, hogy ő talán nem is ide tartozik. Az év színésznője lett. A közönség szereti. Ahogyan azt a színészt is, aki az év színésze lett. De ő csak a közönségről beszélt. Még akkor is, ha tudja, hogy a könnyű műfaj hálás fogadtatásra talál, de a szakma számára vért kell izzadni, hogy elfogadják. Mert van egy cáfolhatatlan mondás: Aki nagyon letolja a gatyáját, igen nehezen tudja visszahúzni. S ezt olyan down-ok tudták mint Feleki, Rajz vagy Bilitsi. Nagyon nagynak kell lenni ahhoz, hogy ezt a manapság divatos gatyatologatást akkora méltósággal tudja a színész elviselni, amilyennel az év színésze viseli. A közönség egyelőre tudja ezt. Meddig? Na, ezt nem lehet tudni, mert még nem eléggé tévéhülye. ■ Tudod, én már nem merek karácsonyfát venni, mert tavaly az asszonyt találtam alatta a szomszéddal... (Ľubomír Kotrha karikatúrája) TALLÓZÓ H O S P O D Á R S K Y JD E N N í K A napilap emlékeztet a legutóbbi közvélemény-kutatás eredményeire: a Focus ügynökség felméréséből egyebek között az is kiderül, hogy a szavazásra jogosult polgárok több mint tizenhat százaléka nem menne el választani, a megkérdezettek tizenöt százaléka pedig nem tudta eldönteni, éle ezzel a jogával. Egyre erősödik viszont a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS), a Smer és a Magyar Koalíció Pártja (MKP). A kormányalakításhoz azonban - természetesen ha a jelenlegi tendencia megmarad - a mostani ellenzéki pártok támogatottsága éppen elegendő. Akkor is, ha a többi párt - leszámítva a Szlovák Nemzeti Pártot (SNS) - esetleg koalíciót alkotna. A cikkíró szerint a HZDS támogatottságának további növekedése várható. A helyzetet csak a baloldali pártok, tehát a kommunisták és a Demokratikus Baloldal Pártja (SDĽ) tudná megváltoztatni. Szlovákiának egy „egészséges elme” kormányzó hatalmára lenne szüksége - fogalmaz a cikkíró. Ariel Sáron izraeli miniszterelnök palesztin polgárháborúra spekulál és a nevető harmadik szerepére készül Mi és ki jöhet Arafat után? Talán szerda volt az a nap, amely nagyon szemléletesen megmutatta, milyen tragikusan labilis a palesztin-izraeli helyzet. Amerikai közvetítéssel megszületett a megegyezés újabb szándéka - majd órákon belül szétlőtték. GÖRFÖL ZSUZSA Mivel már tizenöt hónapja szüntelenül folytatódnak az összecsapások, a sokadik kudarc nem volt meglepő, csak lehangoló. Merthogy újfent bebizonyította, a megegyezési készség hangoztatása mindkét részről csak üres szólam, tartalmatlan gesztusok sora. Sáron és Arafat, az izraeliek és a palesztinok úgy általában ugyanazt mondják és ugyanazt teszik, mégsem képesek megállapodni. Mert amit tesznek, azt nem azonos cél érdekében, hanem egymás ellen cselekszik. Elég, ha idézünk két jellemző nyilatkozatot: „Nem mi kezdtük a háborút, minket csak belerángattak”. Vagy: „Békejobbot nyújtok gyermekeink érdekében”. Melyik származik Sarontól és melyik Arafattól? Teljesen mindegy, a kijelentések szabadon cserélgethetők, a dörgedelmek mellett ilyen malasztos mesékkel szokták a nagy nyilvánosság előtt szórakoztatni egymást és a külföldi közvetítőket. Bár hasonló a szótár, a célok természetesen homlokegyenest eltérőek. Sarou azt igyekszik bizonyítani, hogy a palesztinokkal nem lehet békét kötni, nem lehet nekik országot adni mindazzal, ami vele jár, mivel még azokkal a korlátozott jogokkal sem tudnak élni, azokat a kötelezettségeiket sem tudják teljesíteni, amelyek a jelenlegi autonómiaszerűségből fakadnak. Arafat ezzel szemben LEVÉLBONTÁS Történelmi időzavar Most, hogy újra a szlovák és román diplomácia célkeresztjében a státustörvény, az embernek olyan érzése támad, mintha ezen országok külpolitikájában valamiféle időzavar mutatkozna. Mintha nem ismernék a jelenkor politikai arculatát és követelményeit, nem akarnák megérteni, hogy a felmerülő társadalmi problémákat nem lehet azokon az utakon megközelítem, amelyeken 50 vagy 80 évvel ezelőtt. Nem a szlovák külügyi államtitkár kijelentése volt meglepő - miszerint Szlovákia nem tűri el állampolgárai és egy másik ország intézményesíazt állítja, hogy a terrorizmust a megszállás szülte, a reménytelenség és a megaláztatás, amiben a palesztin népnek évtizedek óta osztályrésze van. A független palesztin állam - a megfelelő határok között - képes lenne véget verni a fanatikus terrornak. Mint oly sok esetben, az igazság most is valahol félúton van. Csakhogy ez a„félút” Jicchak Rabin izraeli miniszterelnök erőszakos halála óta egyre hosszabb. Benjamin Netanjahu kormányzása akkora kitérőt jelentett, hogy a Rabin-tanítványnak számító Barak országlása éppen csak a korrigáláshoz volt elég, a továbblépéshez már nem. Majd jött Sáron, aki még a kormányfői poszt elnyerése előtt a tudatos provokációk útjára lépett, és még el is aknásította azt maga után. Eközben Arafat csak megy, jár körbe-körbe, mert mozgástere egyre kisebb - híveinek száma szintúgy. Jasszer Arafat már csak amolyan márkanév, amelyet mindenki ismer. Mindenki tudja, hogy a „palesztin ügy” szinonimája, de - maradva a hasonlatnál - nem midenki vevő rá. Arafat tragédiája ugyanaz, ami Rabiné volt: hama-Jasszer Arafat már csak amolyan márkanév, amelyet mindenki ismer. rabb értette meg, mi kell népének, mint maga a nép. Személyes tragédiájának beteljesülése már akkor elkezdődött, amikor berobbant a nemzetközi köztudatba, egyik kezében olajággal, a másikban géppisztollyal. Mert voltak, akik csak az olajágra figyeltek, s voltak, akik csak a géppisztolyt ismerték fel. Márpedig a jelkép egyértelmű tett kapcsolatát -, hanem az, hogy elvárta a fejlett nyugati demokráciák támogatását is állásfoglalásához. Ehelyett csupán román kollégája testvéri kézszorítását érezte, ami biztosan jólesett, ám jelentősége meglehetősen csekély. Nyolcvan év gyakorlata után nehéz lehet megszokni, hogy nincs meg a csodalámpás, amelyből egy kis dörzsölésre előbújt a francia és angol dzsinn, aki minden kívánságát fenntartás nélkül teljesítette az egykori kisantant államainak. Hiszen valóra vált Iorga és Bratiami Dnyepertől a Tiszáig terjedő Nagyromán Birdalomról szőtt álma, és egy varázsütésre életre kelt a Beneš térképén berajzolt Csehszlovákia is. Nem egészen harminc év múlva pedig akadálytalanul lehetett elűzni szülőföldjükről a szudétákat, szászokat, magyarovolt: a hazájukból elüldözött és a megszállás alatt sínylődő palesztinok magukhoz tértek a letargiából és válaszúihoz értek: vagy harcolni fognak jogaikért, vagy - ha a másik fél is úgy akarja - békés úton szerzik vissza azokat. A „vagy-vagy” helyett bekövetkezett az „is is”, pedig Arafat abban a híres ENSZ-beli beszédében éppen ettől óvott. A hidegháború kellős közepén azonban a palesztin ügy is csak eszköz lett, mivel az ellenséges táborok számára a Közel-Kelet nem volt más, mint a szembenállás egyik frontvonala. A tragikus folytatás közismert - közismert a történelem és a nyugtalanító valóság egyaránt Jasszer Arafat megítélése - ugyancsak köztudottan - pedig változó. Az ellentmondásos történések szimbólummá degradáltak egy ügyes politikust. Kinek a harc, kinek a béke szimbólumává - pártállás szerint. Maga a jelenlegi izraeli kormány - lévén koalíciós - is ezzel a dilemmával küszködik. Igaza van Saronnak, Arafatnak van terrorista múltja is - ugyanúgy, mint az izraeli miniszterelnöknek. Igaza van Peresznek is, Arafat sokat tett a megegyezésért, a békéért - együtt kaptak Nobel-békedíját, ő már csak tudja. Furcsán tudathasadásosak maguk a palesztinok, s általában az arabok is. Akik úgy vélik közülük, hogy Izrael ellen fegyverrel kell harcolni, fel nem foghatják, miért forszírozza az egykoron sikeres gerillavezér a tárgyalásokat, mikor azok bizonyítottan sehová sem vezetnek. A megegyezéspártiak csalódottak, mert szerintük Arafat eldobta az olajágat, különben nem engedné, hogy a terroristák robbantgassanak. Az igazán sajnálatos pedig az, hogy éppen kát. Bármennyire is beárnyékolják jelenünket, mindez ma már a múlté, a jelenlegi politikai viszonyok között nem ismétlődhetnek meg. Egyrészt, mert ma már elavult a nemzetállami eszme, másrészt pedig akadályozza a mind határozottabban körvonalazódó közös Európa ténye. Ebben az egységesülésben vannak kisebbek és nagyobbak, erősebbek és gyengébbek. Viszont abszolút domináns - aki a többiek jóváhagyása nélkül is dönthetne világpolitikai kérdésekben - nincsen. A németek, a britek gondosan ügyelnek, hogy a gall kakas kukorékolása ne hallatszon ki a kórusból, és fordítva. Ezenkívül itt van egy dinamikusan fejlődő Magyar Köztársaság, melynek kormánya - elődjével ellentétben - olyannyira törődik az országhatárokon kívül rekedt ez a béketábor fogyatkozik a palesztin oldalon, miközben Izrael - egyelőre - még mindig cirka felefele arányban béke-, ületve harcpárti. Elméletileg tehát Izrael az, amelynek - a szinte minden napra jutó tragédiák ellenére - van még esélye a megegyezés javára kibillenteni a mérleget. Ezzel szemben Ariel Sáron leplezetlenül Arafat félreállításán munkálkodik. Képtelen átlépni saját katonamúltjának árnyékát, nem Izrael aligha élvezhetné a nevető harmadik pozícióját. látja, hogy palesztin oldalon még nincs olyan személyiség, aki Arafat helyére lépne. Arafat félreállítása akár polgárháborúhoz is vezethetne, és - Sáron reményeivel ellentétben - Izrael aligha élvezhetné a nevető harmadik pozícióját. Az egymás ellen küzdő palesztin erők elóbb-utóbb éppen Izrael ellen fordulnának. Csak ez jöhet akkor is, ha a palesztin ellentétek megmaradnak politikai síkon, bár ennek kicsi a valószínűsége. A Hamász, az Iszlám Dzsihád és a hozzájuk hasonló kisebb szélsőséges szervezetek programja ugyanis köztudottan Izrael elpusztítása, nem pedig annak a kévéskének az elfogadása, amit Sáron és elvbarátai hajlandóak lennének a palesztinoknak odavetni. Ha pedig Sáron netán arra számít, hogy majd mások nyerik meg neki a háborút - lásd: Afganisztán -, akkor félő, hogy csalódni fog. A civilizált világ - az Öböl-háború, Szomália, Bosznia, Koszovó és most Afganisztán után - már éppen hadviselési kedvének határára jutott. nemzetrésszel, hogy még alkotmányába is belefoglalta. A kommunista magyar kormányok közönye után a szomszédos országok számára mellbevágó lehet ez az intenzív odafigyelés. Ráadásul Magyarország, a nagy európai számonkérésen, szomszédaival ellentétben, jelesre vizsgázott, ennek következtében tagja a világ legerősebb katonai szövetségének. Változnak az idők. Bele kell törődni - akár tetszik, akár nem -, hogy nemzetállamok megteremtésén fáradozni a harmadik évezred küszöbén, más népcsoportok kárára - elszigetelődést, lemaradást jelent. A státustörvény január elsején életbe lép, mintegy jelezve a magyar nemzet évezredes, megbonthatatlan egységét. Sárközi János Szentpéter
