Új Szó, 2001. december (54. évfolyam, 276-298. szám)

2001-12-14 / 287. szám, péntek

2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2001. DECEMBER 14. KOMMENTÁR Robert Fico önbizalma TÓTH MIHÁLY Fico cseppfolyós helyzetben fogadott el meghívást a HZDS konferen­ciájára, amelyen egyeden téma szerepelt: Szlovákia NATO-tagsága. Elképzelhető, hogy Dzurinda naponta imájába foglalja, Brüsszelben és Washingtonban vajha félreérthetetlenül deklarálnák már, hogy Mečiar győzelme esetén szó se lehet az ország NATO-, illetve EU-tag­­gá válásáról. Lévén, hogy a nyugati politikusokra a naivság legkevés­bé jellemző, megnyilatkozásaik egyre csak dodonaiak maradnak. A HZDS elnökéről sok minden elmondható, de az semmiképpen, hogy a politikai sakkjátékban ne tudná minden más szlovákiai ellenfelénél jobban megtervezni a lépéseit. Könnyű helyzetben van, pártja támo­gatottsága 10 éve mindig 30 százalék körüli. A kormánykoalíció poli­tikusai csak mérsékelten lelkesedtek amiatt, hogy a Smer elnöke meg­hívója szemébe mondotta: Mečiarral semmiképpen. Lelkűk legmé­lyén talán azt várták, hogy Fico majd ismét kétértelmű kijelentést tesz, ezzel többé-kevésbé Mečiar mellé sorolva magát? Nyilatkozatá­val tulajdonképpen bejelentette: megpályázta a kormányfői bársony­széket. Össze se lehet számolni, az elmúlt 12 év alatt hány politikus tette le a nagyesküt, hogy azzal vagy amazzal a párttal soha nem lép­ne koalícióra, illetve, hogy fogadalmukról hányán feledkeztek meg fél órával a választási eredmények közzététele után. A politikai folklór tartományába sorolható, hogy Mečiarhoz hasonlóan Fico is kijelentet­te: az ország NATO-taggá válása érdekében hajlandó feláldozni ma­gát, a védelmi szervezetbe csak vigye be Szlovákiát a ma is kormány­zó pártszövetség. Kajánkodva azt már nem mondta ki, hogy tessék parlamenti többségre szert tenni. De önzetlenségi rohamában arról is hallgatott, müy hatalmas különbség van az anyagilag bespájzolt HZDS és a bespájzolásra még csak most készülő Smer között. Fico váltig állítja, fiatalságának köszönhetően esetieg még 8 év múlva is lesz ideje karriert csinálni. Kudarca esetén vajon nem hátrálnának ki mögüle két hét alatt a támogatói? Mindezek ellenére felmerül a kér­dés, a politikacsinálók demokratikus része megengedheti-e magának, hogy szájtátva és kárörvendve szemlélje Mečiar és Fico álkonfliktu­sát. Szinte kitapintható, hogy a NATO-nak ma összehasonlíthatatla­nul nagyobb érdeke Szlovákia taggá fogadása, mint jó két hónapja. JEGYZET Nagy utazás JUHASZ KATALIN Ennek a cégnek utána lesz nézve, de alaposan! Addig is, míg ez megtörténik, elmesélem, mi tör­tént a szüleimmel, és még negy­ven emberrel, hogy okuljanak belőle. Ezek az emberek a kará­csonyra készülődő Budapestet szerették volna látni. A postalá­dájukban találtak egy színes cet­lit, olyat, amilyet bizonyára az önökébe is tuszkoltak már, ame­lyen 100-120 korona közötti szimbolikus összegért egy kelle­mes kirándulással, valamint jó ebéddel egybekötött árubemuta­tóra invitálja önöket egy cég. Nos, az én kispénzű szüleim a nyáron ily módon jártak Bajmó­con, sőt majdnem eljutottak a Tátrába is, ahol a szomszéd sze­rint finom volt a kaja, és nem is tartott sokáig a termékbemutató, volt idő egy Csorba-tó körüli sé­tára is. Mivel édesapám évek óta nem látta a magyar fővárost, szü­leim engedtek a csábításnak. Reggel ötkor Rimaszombatban beszálltak a buszba, és irány... egy Gyügy melletti falu, ahol a termékbemutató és a jó ebéd zaj­lott. Ezt a cirka százötven kilo­­méres kis kitérőt ugyan nem tün­tették fel a meghívón, ám ki törődik ilyesmivel, amikor fan­tasztikus késkészletek, alvásser­kentő juhtakarók és hihetetlenül hosszú életű fazekak vártak rá­juk, az egész cucc elvihető potom harmincezerért. Nem is értem, miért nem kellett senkinek. Meg­volt a kirakodóvásár, felszolgál­ták az ehetetlen mócsingokból álló jó ebédet, aztán délután egy­kor irány Budapest! Nem szapo­rítom, négyre értek oda, egy kül­városi, mocskos piacon rakták ki őket, azzal, hogy hatkor indulás haza. Aki a karácsonyi fényben úszó Váci utcára volt kíváncsi, végtelen metrózás után húsz per­cet tölthetett atmoszféra-fixálás­sal, ha nem akart ottfelejtődni. Ezután már csak egy másfél órás ácsorgás következett a határon, és este 11-re otthon is volt a turis­tacsoport. A dolog szociopszicho­­lógiai aspektusainak elemzésére nem térek ki, elég az hozzá, hogy a negyvenöt ember morgott ugyan, de nagyobb cirkuszra sen­ki sem ragadtatta magát. Én pe­dig még most is reszketek a dühtől, pedig nem is velem csi­nálta ezt a cég, amelyiknek ala­posan utána lesz nézve. Addig is ajánlom önöknek, fontolják meg, milyen ajánlatnak dőlnek be! Kulturális ficamok DUSZA ISTVÁN A tévé mindenkit meghülyít. Ez alól azok sem kivételek, akik csinálni hivatottak ezt a szömyetegszerű szellemi konglomerátumot. Függetle­nül attól, hogy kereskedelmi vagy közszolgálati-e, amit sugároznak, a lényegi azonossságok rendszerint találkoznak és összemosódnak. Tör­tént a minap, hogy a magyar színház nagyasszonyát a közönség sza­vazatai alapján egy bulvárlap az év színésznőjévé nevezte ki. Aki ért a színházhoz, az nem lepődött meg, de aki a bulvárt és az azt olvasó emberek ízlését is ismerni véli, már szaporábban vette a levegőt. Cso­da ez a nő! Nincs a pályán teljesebb tudású és rejtélyesebb szellemi­ségű színésznő. Ő a mostani nagy, a legnagyobb. Aztán megszólal, és mondani is nagyot akar. S amit mond, az talán sért. Vagy mégsem? Annyira, amennyire az igazság mindig sérthet? De ezzel a gesztussal akár vissza is utasíthatta volna a díjat. Jó, nem illeszkedik mindabba, amit a bulvár kitermel és kiemel. Meg aztán egy kivagyi fotóssal meggyűlt a baja a színésznőnek, aki szereti, ha tudja, mi történik vele meg az aktfotóival. Nem engedték, hogy tudja. Balhézott és perelt. Nyert. Most is nyert egy címet. De akkor se kellett volna kiemelni ma­gát azzal a mondattal, hogy ő talán nem is ide tartozik. Az év szí­nésznője lett. A közönség szereti. Ahogyan azt a színészt is, aki az év színésze lett. De ő csak a közönségről beszélt. Még akkor is, ha tudja, hogy a könnyű műfaj hálás fogadtatásra talál, de a szakma számára vért kell izzadni, hogy elfogadják. Mert van egy cáfolhatatlan mondás: Aki nagyon letolja a gatyáját, igen nehezen tudja visszahúzni. S ezt olyan down-ok tudták mint Feleki, Rajz vagy Bilitsi. Nagyon nagynak kell lenni ahhoz, hogy ezt a manapság divatos gatyatologatást akkora méltósággal tudja a színész elviselni, amilyennel az év színésze viseli. A közönség egyelőre tudja ezt. Meddig? Na, ezt nem lehet tudni, mert még nem eléggé tévéhülye. ■ Tudod, én már nem merek karácsonyfát venni, mert tavaly az asszonyt találtam alatta a szomszéddal... (Ľubomír Kotrha karikatúrája) TALLÓZÓ H O S P O D Á R S K Y JD E N N í K A napilap emlékeztet a legutóbbi közvélemény-kutatás eredménye­ire: a Focus ügynökség felméré­séből egyebek között az is kide­rül, hogy a szavazásra jogosult polgárok több mint tizenhat szá­zaléka nem menne el választani, a megkérdezettek tizenöt százalé­ka pedig nem tudta eldönteni, él­­e ezzel a jogával. Egyre erősödik viszont a Demokratikus Szlováki­áért Mozgalom (HZDS), a Smer és a Magyar Koalíció Pártja (MKP). A kormányalakításhoz azonban - természetesen ha a je­lenlegi tendencia megmarad - a mostani ellenzéki pártok támoga­tottsága éppen elegendő. Akkor is, ha a többi párt - leszámítva a Szlovák Nemzeti Pártot (SNS) - esetleg koalíciót alkotna. A cikk­író szerint a HZDS támogatottsá­gának további növekedése várha­tó. A helyzetet csak a baloldali pártok, tehát a kommunisták és a Demokratikus Baloldal Pártja (SDĽ) tudná megváltoztatni. Szlovákiának egy „egészséges el­me” kormányzó hatalmára lenne szüksége - fogalmaz a cikkíró. Ariel Sáron izraeli miniszterelnök palesztin polgárháborúra spekulál és a nevető harmadik szerepére készül Mi és ki jöhet Arafat után? Talán szerda volt az a nap, amely nagyon szemléletesen megmutatta, milyen tragiku­san labilis a palesztin-izraeli helyzet. Amerikai közvetítés­sel megszületett a megegye­zés újabb szándéka - majd órákon belül szétlőtték. GÖRFÖL ZSUZSA Mivel már tizenöt hónapja szüntele­nül folytatódnak az összecsapások, a sokadik kudarc nem volt meglepő, csak lehangoló. Merthogy újfent be­bizonyította, a megegyezési készség hangoztatása mindkét részről csak üres szólam, tartalmatlan gesztusok sora. Sáron és Arafat, az izraeliek és a palesztinok úgy általában ugyan­azt mondják és ugyanazt teszik, mégsem képesek megállapodni. Mert amit tesznek, azt nem azonos cél érdekében, hanem egymás ellen cselekszik. Elég, ha idézünk két jel­lemző nyilatkozatot: „Nem mi kezd­tük a háborút, minket csak belerán­gattak”. Vagy: „Békejobbot nyújtok gyermekeink érdekében”. Melyik származik Sarontól és melyik Ara­­fattól? Teljesen mindegy, a kijelen­tések szabadon cserélgethetők, a dörgedelmek mellett ilyen malasz­­tos mesékkel szokták a nagy nyilvá­nosság előtt szórakoztatni egymást és a külföldi közvetítőket. Bár hasonló a szótár, a célok ter­mészetesen homlokegyenest el­térőek. Sarou azt igyekszik bizo­nyítani, hogy a palesztinokkal nem lehet békét kötni, nem lehet nekik országot adni mindazzal, ami vele jár, mivel még azokkal a korlátozott jogokkal sem tudnak élni, azokat a kötelezettségeiket sem tudják teljesíteni, amelyek a jelenlegi autonómiaszerűségből fakadnak. Arafat ezzel szemben LEVÉLBONTÁS Történelmi időzavar Most, hogy újra a szlovák és román diplomácia célkeresztjében a stá­tustörvény, az embernek olyan ér­zése támad, mintha ezen országok külpolitikájában valamiféle időza­var mutatkozna. Mintha nem is­mernék a jelenkor politikai arcula­tát és követelményeit, nem akarnák megérteni, hogy a felmerülő társa­dalmi problémákat nem lehet azo­kon az utakon megközelítem, ame­lyeken 50 vagy 80 évvel ezelőtt. Nem a szlovák külügyi államtitkár kijelentése volt meglepő - miszerint Szlovákia nem tűri el állampolgárai és egy másik ország intézményesí­azt állítja, hogy a terrorizmust a megszállás szülte, a reménytelen­ség és a megaláztatás, amiben a palesztin népnek évtizedek óta osztályrésze van. A független pa­lesztin állam - a megfelelő határok között - képes lenne véget verni a fanatikus terrornak. Mint oly sok esetben, az igazság most is valahol félúton van. Csak­hogy ez a„félút” Jicchak Rabin izra­eli miniszterelnök erőszakos halála óta egyre hosszabb. Benjamin Ne­tanjahu kormányzása akkora ki­térőt jelentett, hogy a Rabin-tanít­­ványnak számító Barak országlása éppen csak a korrigáláshoz volt elég, a továbblépéshez már nem. Majd jött Sáron, aki még a kor­mányfői poszt elnyerése előtt a tu­datos provokációk útjára lépett, és még el is aknásította azt maga után. Eközben Arafat csak megy, jár kör­­be-körbe, mert mozgástere egyre kisebb - híveinek száma szintúgy. Jasszer Arafat már csak amolyan márkanév, amelyet mindenki is­mer. Mindenki tudja, hogy a „pa­lesztin ügy” szinonimája, de - ma­radva a hasonlatnál - nem miden­­ki vevő rá. Arafat tragédiája ugyanaz, ami Rabiné volt: hama-Jasszer Arafat már csak amolyan márkanév, amelyet mindenki ismer. rabb értette meg, mi kell népének, mint maga a nép. Személyes tragé­diájának beteljesülése már akkor elkezdődött, amikor berobbant a nemzetközi köztudatba, egyik ke­zében olajággal, a másikban gép­pisztollyal. Mert voltak, akik csak az olajágra figyeltek, s voltak, akik csak a géppisztolyt ismerték fel. Márpedig a jelkép egyértelmű tett kapcsolatát -, hanem az, hogy elvárta a fejlett nyugati demokráci­ák támogatását is állásfoglalásához. Ehelyett csupán román kollégája testvéri kézszorítását érezte, ami biztosan jólesett, ám jelentősége meglehetősen csekély. Nyolcvan év gyakorlata után nehéz lehet meg­szokni, hogy nincs meg a csodalám­pás, amelyből egy kis dörzsölésre előbújt a francia és angol dzsinn, aki minden kívánságát fenntartás nélkül teljesítette az egykori kisan­­tant államainak. Hiszen valóra vált Iorga és Bratiami Dnyepertől a Ti­száig terjedő Nagyromán Birdalom­­ról szőtt álma, és egy varázsütésre életre kelt a Beneš térképén beraj­zolt Csehszlovákia is. Nem egészen harminc év múlva pedig akadályta­lanul lehetett elűzni szülőföldjükről a szudétákat, szászokat, magyaro­volt: a hazájukból elüldözött és a megszállás alatt sínylődő paleszti­nok magukhoz tértek a letargiából és válaszúihoz értek: vagy harcol­ni fognak jogaikért, vagy - ha a másik fél is úgy akarja - békés úton szerzik vissza azokat. A „vagy-vagy” helyett bekövetkezett az „is is”, pedig Arafat abban a hí­res ENSZ-beli beszédében éppen ettől óvott. A hidegháború kellős közepén azonban a palesztin ügy is csak eszköz lett, mivel az ellen­séges táborok számára a Közel-Ke­let nem volt más, mint a szembe­nállás egyik frontvonala. A tragi­kus folytatás közismert - közis­mert a történelem és a nyugtalaní­tó valóság egyaránt Jasszer Arafat megítélése - ugyan­csak köztudottan - pedig változó. Az ellentmondásos történések szimbólummá degradáltak egy ügyes politikust. Kinek a harc, ki­nek a béke szimbólumává - pártál­lás szerint. Maga a jelenlegi izraeli kormány - lévén koalíciós - is ez­zel a dilemmával küszködik. Igaza van Saronnak, Arafatnak van ter­rorista múltja is - ugyanúgy, mint az izraeli miniszterelnöknek. Iga­za van Peresznek is, Arafat sokat tett a megegyezésért, a békéért - együtt kaptak Nobel-békedíját, ő már csak tudja. Furcsán tudathasadásosak maguk a palesztinok, s általában az ara­bok is. Akik úgy vélik közülük, hogy Izrael ellen fegyverrel kell harcolni, fel nem foghatják, miért forszírozza az egykoron sikeres gerillavezér a tárgyalásokat, mi­kor azok bizonyítottan sehová sem vezetnek. A megegyezéspárti­ak csalódottak, mert szerintük Arafat eldobta az olajágat, külön­ben nem engedné, hogy a terroris­ták robbantgassanak. Az igazán sajnálatos pedig az, hogy éppen kát. Bármennyire is beárnyékolják jelenünket, mindez ma már a múl­té, a jelenlegi politikai viszonyok között nem ismétlődhetnek meg. Egyrészt, mert ma már elavult a nemzetállami eszme, másrészt pe­dig akadályozza a mind határozot­tabban körvonalazódó közös Euró­pa ténye. Ebben az egységesülés­ben vannak kisebbek és nagyobbak, erősebbek és gyengébbek. Viszont abszolút domináns - aki a többiek jóváhagyása nélkül is dönthetne vi­lágpolitikai kérdésekben - nincsen. A németek, a britek gondosan ügyelnek, hogy a gall kakas kukoré­kolása ne hallatszon ki a kórusból, és fordítva. Ezenkívül itt van egy di­namikusan fejlődő Magyar Köztár­saság, melynek kormánya - elődjé­vel ellentétben - olyannyira törődik az országhatárokon kívül rekedt ez a béketábor fogyatkozik a pa­lesztin oldalon, miközben Izrael - egyelőre - még mindig cirka fele­fele arányban béke-, ületve harc­párti. Elméletileg tehát Izrael az, amelynek - a szinte minden napra jutó tragédiák ellenére - van még esélye a megegyezés javára kibil­lenteni a mérleget. Ezzel szemben Ariel Sáron leple­zetlenül Arafat félreállításán mun­kálkodik. Képtelen átlépni saját katonamúltjának árnyékát, nem Izrael aligha élvez­hetné a nevető harma­dik pozícióját. látja, hogy palesztin oldalon még nincs olyan személyiség, aki Ara­fat helyére lépne. Arafat félreállí­­tása akár polgárháborúhoz is ve­zethetne, és - Sáron reményeivel ellentétben - Izrael aligha élvez­hetné a nevető harmadik pozíció­ját. Az egymás ellen küzdő palesz­tin erők elóbb-utóbb éppen Izrael ellen fordulnának. Csak ez jöhet akkor is, ha a palesztin ellentétek megmaradnak politikai síkon, bár ennek kicsi a valószínűsége. A Ha­­mász, az Iszlám Dzsihád és a hoz­zájuk hasonló kisebb szélsőséges szervezetek programja ugyanis köztudottan Izrael elpusztítása, nem pedig annak a kévéskének az elfogadása, amit Sáron és elvbará­tai hajlandóak lennének a paleszti­noknak odavetni. Ha pedig Sáron netán arra számít, hogy majd má­sok nyerik meg neki a háborút - lásd: Afganisztán -, akkor félő, hogy csalódni fog. A civilizált világ - az Öböl-háború, Szomália, Bosz­nia, Koszovó és most Afganisztán után - már éppen hadviselési ked­vének határára jutott. nemzetrésszel, hogy még alkotmá­nyába is belefoglalta. A kommunis­ta magyar kormányok közönye után a szomszédos országok szá­mára mellbevágó lehet ez az inten­zív odafigyelés. Ráadásul Magyar­­ország, a nagy európai számonké­résen, szomszédaival ellentétben, jelesre vizsgázott, ennek következ­tében tagja a világ legerősebb kato­nai szövetségének. Változnak az idők. Bele kell törődni - akár tetszik, akár nem -, hogy nemzetállamok megteremtésén fáradozni a harma­dik évezred küszöbén, más népcso­portok kárára - elszigetelődést, le­maradást jelent. A státustörvény ja­nuár elsején életbe lép, mintegy je­lezve a magyar nemzet évezredes, megbonthatatlan egységét. Sárközi János Szentpéter

Next

/
Thumbnails
Contents