Új Szó, 2001. november (54. évfolyam, 252-275. szám)

2001-11-30 / 275. szám, péntek

Gondolat ÚJ SZÓ 2001. NOVEMBER 30. Számunkra a politika nem szólhat csak a hatalomról. Az emberről kell szólnia, a méltóságos emberéletről. Arról, hogy emberivé tegye a világot. Olyan országban élek... BUGÁR BÉLA lyan országban élek, amely komoly nemzeti ellentétek és bizalmat­lanságok nyomán jött létre 1993. január 1-én. Alkotmánya a szlovák nemzet országaként határozza meg a Szlovák Köztársaságot, de lám, annak ellenére, hogy magyar nem­zetiségű vagyok, a Szlovák Köztár­saság Nemzeti Tanácsa alelnöke- ként, a kormánykoalícióban megha­tározó szerepet játszó Magyar Koa­líció Pártja elnökeként érkeztem az Önök országába. Szlovákiában nem sokkal az 1989-es forradalom után már sejtettük - nyilvánvalóvá azon­ban csak Vladimír Mečiar hatalo­mátvétele után vált -, hogy orszá­gunkban a politikai és gazdasági, ám kivált a posztkommunista ál­lampolgárok mentális átalakulása sokkal bonyolultabb folyamat lesz, mint azt korábban feltételeztük. Václav Havel szerint a legnagyobb érték, amelyet a posztkommunista országok Európának ajándékozhat­nak, a fasiszta és a kommunista to­talitarizmus és a velük szembeni el­lenállás megtapasztalása. Ma már tudjuk, hogy ez a borzalmas tapasz­talat önmagában kevés egy sajátos közép-európai fejlődési modell megalapozásához. Szükségeltetik hozzá az európai tradíció értékeibe vetett szenvedélyes hit, amelynek nemcsak Havelben, de mindazon közép-európai polgárban munkál­nia kell, akinek nem közömbös a személyes felelősségvállaláson ala­puló igazságért való kiállás. Az 1989-et követő transzformációs fo­lyamatokban azok a posztkommu­nista társadalmak értek el figyelem­re méltó eredményeket, amelyek habozás nélkül fölvállalták az euró­pai tradíciók legfőbb értékeinek, a plurális demokrácia, a joguralom, a szabad piacgazdaság, az emberi jo­gok és a kisebbségvédelem hangsú­lyozásának átvételét. Vagyis neki­fogtak az európai tradíció értékeit garantáló jogállam és az őt moráli­san legalizáló jóléti társadalom alapjainak lerakásához. Azok az or­szágok azonban, amelyek válasz­tott elitje geopolitikai szűklátó­körűség vagy autoriter törekvések következtében más megoldásokban reménykedtek, valamennyien mély válságba kerültek. Mi a szerepünk? Olyan országban élek, amelyet ugyanilyen sors ért. Az Európai Unió kelet felé történő bővítését csupán formálisan támogató, nem­egyszer Moszkvára kacsintgató Vla­dimír Mečiar kormányozta Szlová­kiának üyen sors jutott. Élesen élt az emlékezetünkben az 1990-es első szabad választások hangulata. Ak­kor három szlovákiai magyar párt létezett, egy liberális, egy keresz­ténydemokrata, és egy népnemzeti szellemiségű. Közülük csak a liberá­lisok lettek a szlovák kormánykoalí­ció tagjai. Közülünk sokan, keresz­ténydemokrataként jómagam is azt állítottam, hogy a kisebbségi pártok igazi helye az ellenzéki padsorok­ban van. Onnan keményebben el­lenőrizhető a többségi hatalom. 1998-ban azonban, miután a mečia- ri választási törvény kikényszerítet­te a három kisebbségi párt fúzióját, ezt a nézetünket alaposan felül kel­lett vizsgálnunk. Mi a szerepünk eb­ben az országban? Az örökös, vi­szonylag kényelmes ellenzékieske­dés, vagy a teljes felelősségvállalás az ország sorsának, arculatának kia­lakításában? Tüdtuk, ez utóbbi a ne­hezebb feladat, kivált egy olyan kö­zegben, ahol a többség számára a velünk való együttműködés kény­szerből erény. Ugyanakkor azt is tudtuk, ha a szlováldai magyar poli­tika nem támogatja koalíciós sze­repvállalásával az ország EU-hoz és a NATO-hoz történő csatlakozását, hosszú időre elveszíthetjük szlovák demokrata partnereink bizalmát. Márpedig a bizalom hiánya nem­csak egy ország szellemi irányultsá­gát és rendjét képes felbomlasztani, a bizalom hiánya a civilizációt is ké­pes megsemmisíteni. Mindezen tényezők tudatosítása mellett, derült égből villámcsapás­ként ért műiket 2001. július 4-e. A Szlovák Köztársaság Nemzeti Taná­csa ezen a napon szavazott arról a közigazgatási törvényről, amely ti­zenkét területi egységre, azaz me­gyére osztotta volna fel az országot. Ezt a törvénytervezetet szakmai szö­vetségeseink és a civil társadalom meghatározó polgári mozgalmai is támogatták. Csakhogy koalíciós partnereink nagyobbik hányada a kormány által beterjesztett változat ellenében együtt voksolt az ellen­zékkel a mečiarizmus szellemiségé­ben fogant arrogánsán antidemok­ratikus elvek alapján kreált nyolcas megyerendszer fennmaradására. E szavazást követően elkerülhetetlen­nek látszott a kormányból való kilé­pésünk. A Magyar Koalíció Pártjá­nak döntése, hogy kormányban ma­radjon-e vagy sem, nem az intellek­tust tette próbára, inkább a lelkiis­meretet. Lelküsmeretünk egyér­telműen a kilépésre voksolt. Intel­lektusunk viszont kompromisszum­keresésre kötelezett minket. Egy párt, akárcsak az állam, a reak­cióiért is felelős, viselkedése döntés. Miként az embernek, a pártnak is az a lényege, hogy cselekvésben éljen. Egy demokratikus pártnak meg kell edződnie: attól, hogy a másik oldal vádol, még nem biztos, hogy a vád igaz. Talán nem is a kisebbségi tuda­tunknak, nem is a jog iránt érzett tiszteletünknek, hanem a puszta együttérzésünknek tulajdonítható, hogy a többségi nemzet habitusa, világszemlélete iránt érzett tapinta­tunk nemegyszer indít bennünket arra, hogy akkor is fizessünk, ha nem tartozunk semmivel. Sok ki­sebbségi párt ilyenkor küépne a kor­mányból, faképnél hagyná a több­ség politikai képviselőit. 2001 nya­rán a Magyar Koalíció Pártja válasz­tóinak mintegy 30 százaléka voksolt a kivonulás mellett. A többség azon­ban azt sugallta, hogy a bölcs or­szágépítés alfáját és ómegáját a konszenzuskeresés, és nem a kivo­nulás, az elzárkózás jelenti. Kor­mányban maradtunk, mert az eszünkkel döntöttünk, nem a szí­vünkkel. Ha kilépünk, s nem segít­jük hozzá az országot az új közigaz­gatási törvényhez, amely a kor­mánykoalíció hibrid jellegéből adó­dóan ugyan jó néhány pontján fele­más, akkor hozzájárulunk a radiká­lis társadalmi átrétegeződésből fa­kadó félelem és bizonytalanság el­mélyüléséhez - s kilépésünkkel még Szlovákia EU- és NATO-csadakozá- sát is veszélyeztetjük. Ellentétben a posztkommunista or­szágok radikális nemzeti pártjaival, az egyértelműen etnikai választóbá­zissal rendelkező Magyar Koalíció Pártja nem valami ellen, hanem va­lamiért dolgozik. Szlovákia jogál­lammá formálásához elengedhetet­len volt e közigazgatási törvény ki­csikarása a centralizált hatalomhoz zömében ragaszkodó szlovák politi­kai elitből. Azt tekintettük legfőbb feladatunknak, hogy Szlovákiában törvények révén megszüárdítsuk a demokratikus állam négy alappillé­rét, a pluralizmus elméletén alapu­ló versenypolitikát, a minimális ál­lamot, az egyéni és kisebbségi sza­badságjogokat, valamint a szabad­kereskedelmet. Olyan országban élek, amelyben a legerősebb kisebbségi párt, a Ma­gyar Koalíció Pártja az állam legfon­tosabb szerepét a szolgáltató sze­repben látja. S úgy látszik, ez nem­csak az országunkban élő kisebbsé­gek, de a többség számára is meg­határozó szerepfelfogás. Nyüván ennek is köszönhető, hogy az utóbbi hónapokban támogatottsága túl­nőtt az etnikai választók számará­nyán. Ezzel párhuzamban folytono­san hangsúlyozzuk azt a közismert tapasztalatot, hogy a szociális túl­szabályozás könnyen veszélybe so­dorja az államot. A demokratikus állam nem szabályozhat túl sem a munkaadók, sem a munkavállalók javára. Példaként hadd említsem, hogy a kommunista állam szociális túlszabályozása a munkavállalók ja­vát szolgálta, csakhogy a kommu­nizmus munkavállalói kultúrája nem garantálta a termelési kultúra versenyképességét. Bukásának ez volt az egyik alapvető oka. A másik oka az erős állam képzetét nyújtó centralizmus fenntartásában, a har­madik az egyéni és kisebbségi jogok teljes marginalizálásában, a negye­dik a pluralizmus lekezelésében rej­lett. A közép-kelet-európai térséget fenyegető másik nagy veszélyt az et­nikai túlszabályozásban látom. Tör­ténelmi példával élve, a magyarok számára a legtragikusabb következ­ményű etnikai túlszabályozás a 19. század végén abban az Apponyi-féle törvényben jelentkezett, amelyet önök is nagyon jól ismernek, s amely megnehezítette a monarchia területén élő nemzeti kisebbségek anyanyelven történő tanulását és művelődését. Ez a többségi nemzet asszimiláló törekvéseit szolgáló et­nikai túlszabályozás a győztes ha­talmak versaille-i tárgyalásain meg­határozó szerepet játszott abban, hogy az első világháborút követően a magyar anyanyelvű lakosság több mint egyharmada került a nagyha­talmak által megrajzolt Magyaror­szág határain túlra. A szabadság felelőssége A jugoszláv háborúk infemóiríak tu­datosításakor leheteüen nem nagy­ra értékelni azt a tényt, hogy egyet­len puskalövés sem kísérte Csehsz- loválda kettészakítását, azaz az ön­álló Cseh és az önálló Szlovák Köz­társaság létrejöttét. A szlovákoknak szinte ölükbe hullott a függetlenség és a szabadság, nem fizettek érte ál­datlanul sok vérrel, mint a lengye­lek, a magyarok s megannyi európai nemzet, s mivel a szabadság szá­mukra nem kiharcolt, valóságos, konkrét, hanem, absztrakt, metafi­zikai érték, ez a szabadság képtelen ellensúlyozni az egzisztenciális bi­zonytalanság és a szociális lecsúszás érzetét. A Magyar Koalíció Pártja és a szlovák pártok együttműködésé­nek az a vitathatatlan történelmi célja, hogy a szlovák társadalom szí- ne-java felismerje: a szabadság csak felelősségként létezik. A felelősség­nek pedig a választó számára is ér­telmezhető tiszta politikai és társa­dalmi játékszabályokban kell meg­nyilvánulnia. Olyan országban élek, amelyben a magyarok szívükön viselik az állam sorsát. Ez a közösség nem határvál­tozásban, hanem otthonteremtés­ben gondolkodik. Nem gettósodik, hanem integrálódik; érdeke a jóléti társadalom, a szólás- és a vállalko­zás szabadsága, miközben termé­szetesen ragaszkodik nemzeti iden­titásához, az anyanyelven történő oktatáshoz, az anyanyelvi kultúra ápolásához. Az ezekhez szükséges intézményrendszer fenntartásához és állami támogatásához. A polgári értékrendet képviseli, biztonságos hazában akar élni. Felelőssége teljes tudatával részt vállal a hatalomból, intenzív szerepet vállal az ország ar­culatának kialakításában. A Szlová­kiában élő magyarok véleményfor­máló személyiségei már az 1989-es rendszerváltásban is meghatározó szerepet játszottak. Az azóta eltelt több mint egy évtizedben a szlovák többségi elit számára egyértelművé tették, hogy kerülik a konfliktusos beszédmódot, mivel tisztában van­nak azzal, hogy a középkelet-euró- pai nemzetállami bürokráciák parti­kuláris érdekei csak nagyritkán szolgálják saját államuk európai versenyképességét, nyelvhas ználatukkal, döntéseikkel többnyi­re önveszélyes szociál­is és etnikai konfliktu­sokat hívnak elő. Ezt az 1989-től konszen­zuskereső, de a de­mokratikus jogállam eszményéhez minden helyzetben ragaszko­dó magatartása alap­ján akár újarcú kisebb­ségnek is nevezhet­ném napjaink szlová­kiai magyaljait. Nem véletlenül valljuk azt, hogy a terrorizmus va­lódi laboratóriumai a korrupciós rendsze­rek. Számunkra a kor­rupció rákfene, amely a megsemmisülésig gyengítheti a demok­ratikus társadalmi be­rendezkedés törékeny szerkezetét. Tisztában vagyunk az­zal, hogy az erőszak és az erőszakmentesség körüli párbeszéd összekapcsolódik a va­gyon és a vagyonta- lanság tényével. Az emberiség történeté­ben ez mindig is össze­kapcsolódott. Még a legjámborabb ember­ben is lüktet igazsá­gérzet. Az 1989-et kö­vető radikális társa­dalmi átrétegződést nagyon sok kiderítet­len jogtalanság, erőszak, gazdasági és pénzügyi bűneset árnyékolja be. De nemcsak a vagyonosok és va­gyontalanok láthatatlan ellenfeszü­lésének enyhítésére, mindenekelőtt az igazság és a jogállamiság, azaz saját és gyermekeink tiszta jövője miatt kell mindent megtennünk azért, hogy országunkban a bírói ta­lárt valós etikai aura övezze. De nemcsak az ország belbiztonságát, hanem a tiszta vizet és tiszta levegőt is leheteden nemzetközi kapcsola­tok nélkül garantálni. Aki nem így látja, az a nemzet partikuláris érté­keit az egyetemes értékek fölé eme­li. Nincsen osztrák, szlovák, magyar vagy szerb Duna. Ismerjük ugyan a nemzeti légtér fogalmát, a felvilágo­sodás óta a művészet nemzeti gló­buszokat és égboltokat is ismer, en­nek ellenére az a realitás, hogy egyetíen közös égboltunk van. Es nem az égbolt emberfüggő, hanem az ember égboltfüggő. Balga az, aki azt hiszi, hogy egy folyó szennyezé­sének és önérdekű vízgazdálkodá­sának káros következményeit elke­rüli, ha a romlás tünetei csak a szomszéd ország területén mutat­koznak meg. Számunkra a politika nem szólhat csak a hatalomról. Az emberről kell szólnia, a méltóságos emberéletről. Arról, hogy emberivé tegye a vüá- got. A világ, Szlovákia, önmagunk emberibbé tétele a tét. A demokrati­kus állam egyik fő funkciója, hogy a területén élő polgárok a lehető leg- nyitottabban éljenek, hogy szabad mozgásterületet biztosítson a polgá­rok képviselte tudás, a tudás révén képződő minőségi munkaerő, s az általa képződő gazdaság és gazdag­ság számára. Sokan ellenzik ezt az irányvonalat, Közép-Európa térsé­gében kivált a nacionalista szélső- jobboldali és -baloldali pártok, és a velük rokonszellemű radikális civü csoportosulások. Nyelvhasznála­tukkal ők is tanúsítják, hogy a törté­nelemről kétféle beszédmód léte­zik: a konfliktusos, harcias és a bé­kés, kooperáló. A konfliktusos be­szédmód sztereotípiákra, kiürese­dett sémákra, ellenségképekre épít. Ha társadalmi összetartásról beszél­nek, azonnal nemzeti összetartás­nak nevezik, s arra intelmezik a ki­sebbségeket, Szlovákiában termé­szetesen mindenekelőtt a magyaro­kat és a romákat, hogy az ő elvárá­saiknak megfelelően formálják át közösségi tudatukat. A rászoktatás- nak nevezett mechanizmus segítsé­gével igyekeznek oktatási és állam­polgársági elméleteikben kihasznál­ni azt az elemi, univerzális emberi hajlamot, hogy az ő kisebbségekről alkotott véleményük megfelelési kényszert vált ki. És valóban kivált. A radikális nacionalisták konfliktu­sos beszédmódjának elemeit bizo­nyos helyzetekben a plurális de­mokráciák nyitottságát a nemzetál­lam jakobinus szellemével öszsze- kotyvasztó legközelebbi szlovák partnereink is bevetik ellenünk. Rá­adásul a radikális nacionalistáknak és a populistáknak még ahhoz is van „kurázsijuk”, hogy nemzetellenes- séggel vádolják meg a médiát. Az integráció nyelve Olyan országban élek, amelyben a nacionalisták, a nemzetállam imá­dói és a populisták mindenekelőtt a nemzeti tudat megreformálásától, modernizálásától óvnak. Nem lát­ják, hogy a kisnemzetek jövőjét ép­pen az a szüntelenül táguló anya­nyelvi kultúra garantálja, amelynek szüntelen tágulását egyedül az e- gyetemes művelődésre, a szakmai információkra, a teljes világra való nyitottság, ha úgy tetszik, a mássá­gok, a különbözőségek anyanyelvi kultúrájukba történő integrálása biztosíthatja. Az a közép-európai többségi politikus, mértékadó sze­mélyiség, médiaszakember, aki ön­védelmi érvekkel nemzete zártsá­gáért agitál, valójában a szubkultú­rába süllyedés veszélyével fenyege­ti nemzetét. Nekünk, szlovákiai magyaroknak borzalmas lenne, ha a szlovák társadalom nem az euró­pai egység egyik mobil eleme, ki­csiny, de kreatív hajtóeleme lenne, hanem bezárkózó, önimádó kire­kesztés, az európai többség számá­ra szubkulturális különc. Hogy ezt elkerüljük, ahhoz el kell sajátíta­nunk az integráció, az újszerűség nyelvét. Ez a nyelv annyival bonyo­lultabb mint a bezárkózás konflik­tusos beszédmódja, amenynyivel gazdagabb. Amennyivel többet fe­jez ki: a múlttal egyetemben a jövő­ben rejlő lehetőségeket. Mivel emberi alaptulajdonság, hogy félünk az újtól, az ismeredentől, az integráció nyelvét használókkal szemben is kételyekkel viselkedünk. Pedig az integráció nemcsak a gaz­dagodás nyelve, hanem a megbéké­lésé, a konszenzuskeresésé is egy­ben. Empátia, nyitottság és bátorság kell a megértéséhez. Bátorság, hi­szen úgy tapasztaltam, ha integráci­óról beszélünk, akkor saját korlátá­ink ellen harcolunk. Gondolkodá­sunkat túlságosan megkötik megha­tározottságaink, korlátáink, úgy­hogy minden idegenség, másság csak gazdagító lehet. Ilyen gazdago­dást hozhatna Szlovákia életében az a szemléletváltás, amely a nemzetál­lam prioritásának hangsúlyozása helyett a valóságosabb tényt, az or­szág multikulturális jellegét hangsú­lyozná. Úgy érzem, meglehetősen messze vagyunk még ettől a lényegi szemléletváltástól, ám biztatónak tartom, hogy az önigazgatási reform idején a szlovák civil szervezetek a mi decentralizációs törekvéseinket támogatták. Ráadásul többjei mutat arra, hogy amennyiben kisebbségel­lenes hangnem kerekedne felül az országban, felülemelkedve a negatív társadalmi hozzáálláson, ezek a szlovák civü szervezetek valós és megfogható módon védelmeznék a kisebbségeket a jogtalan támadá­sokkal és a kirekesztéssel szemben. Olyan országban élek, amelyben tény, hogy mi, demokratikusan gon­dolkodó szlovákok, magyarok, ro­mák és a többi kisebbségek megva­gyunk szenzáció nélkül. De nehe­zen viseljük a jogállam hiányossága­it, a szabadság deficitjét, az identi­tásunkat ért hatalmi támadásokat. Tüdőm, semmi értelme a boldogság definíciójára törekedni. Számomra, politikus számára mégis az a legbol- dogítóbb, amikor újból és újból van módom megtapasztalni, hogy a kö­zösségben gondolkodó kisember számára mit is jelent a boldogság. Itt, Közép-Európában a boldogság az a parányi különbség, ami egy volt állapot és az azt követő, az előzőnél jobbnak érzett állapot között fenn­áll. Meggyőződésem, hogy a politi­kában kizárólag konszenzussal ér­hető el ez a boldogság. Az előadás az újvidéki egyete­men, a Közép-európai tolerancia című szimpóziumon hangzott el VJV/1N UULm Szerkesztők: Mislay Edit (tel. 02/582 383 13), Szüvássy József, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gálfalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Prievozská 14/A, P. O. Box 49, 820 06 Bratislava 26

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents