Új Szó, 2001. november (54. évfolyam, 252-275. szám)

2001-11-30 / 275. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2001. NOVEMBER 30. E_ Gondolat lapjainkban kevés a könyvkiadáshoz a kultúra iránti igény kielégítésének szándéka. Nietzschei imagináció kell hozzá, az embernek egy kicsit gyermekké kell válnia Fényűzés - a la Kalligram PETER ZAJAC A".. ........{ Kalligram Könyvkiadó a gründolás novem­beri eseményeket kö- I vető időszakában jött ■■(■i létre. Az egyesületek és alapítványok ideje volt ez, amikor a kultúra sok­színűsége belső szükségletté vált. A kultúra a pluralitás otthont adó közege, a szabadság domíni­uma és lakmuszpapírja. Elképzel- heteden szabad, független és egy­szersmind öntörvényű, autentikus alkotók nélkül. Ott, ahol a kultúra nem szabad, búvópatakként él to­vább, és előbb-utóbb felszínre tör. így volt ez a nyolcvanas évek vé­gén is. Az irodalomban a szabad­ság és a pluralitás új egyesületek, kiadók és folyóiratok igénylésében nyilvánult meg. így jött létre Szlo­vákiában az Archa (Bárka), a Fragment (Töredék), a Tichá voda (Csendes Víz), a Modrý Peter (Kék Péter), később a Drewo a srd (Fa és Harag), az L. C. A., a Studňa (Kút) és egy sor más kisebb kiadó Eperjesen, Námesztóban (Námes­tovo) vagy Szenicében (Senica). A Kalligram Kiadót és kiadói fo­lyóiratot 1991-ben teremtette meg a szlovákiai magyar irodalom plu- ralizálásának szükségessége. Mert „az új könyvkiadóknak és folyóira­toknak köszönhetően felgyorsult és láthatóbbá vált az a differenci­álódási folyamat, amely a szlová­kiai magyar irodalomban jóval a politikai fordulat előtt kezdődött”. A Kalligram nem a szlovák kul­turális közeg meghatározta kiadó­ként jött létre, hanem a szlováki­ai magyar kulturális közösség azon törekvéséből, hogy a ma­gyar kultúra kontextusában megőrizze sajátos arculatát. A szlovákiai magyar kultúra számá­ra ez kulcsfontosságú kérdés, ez határozza meg a helyét az egye­temes magyar kultúrában. Grendel Lajos ezzel kapcsolatban asszimilációs és integrációs törek­vésekről beszél, és ezen nem a magyarok szlovákiai asszimiláció­ját érd, hanem kultúrájuk integrá­lását a magyarországi magyar kultúrába. Az integráció Grendel szemében sajátosságot jelent. Te­hát még egyszer: a Kalligram nem a szlovák, hanem a magyar kul­túra felé fordul. Ezért kell mindjárt az elején leszögeznünk, hogy a Kalligram a hazai, szlovákiai ma­gyar olvasót megcélzó nagyralátó integrációs projektum, amelynek nemcsak a közös nyelv, hanem ér­dekes kínálata révén sikerült Ma­gyarországon teret nyernie. A Kalligramnak már a kezdet kezdetén széles volt a látóköre, hamar túllépte a kisebbségi látás­mód korlátáit. Érdeklődése az iro­dalomtól a történelmen, szocioló­gián és filozófián át a politikáig teijedt, a Csallóköz regionális kér­déseitől Közép-Európa történelmi, politikai és bölcseleti kérdéseiig. Nálam hivatottabbaknak kell el­dönteniük, milyen mértékben si­került a Kalligram Kiadónak ma­gyar közegben keresztülvinnie in­tegrációs törekvéseit. A kívülálló csupán annyit állapíthat meg, hogy a szlovákiai viszonyokat te­kintve ez nem volt könnyű fel­adat. Gazdaságilag azért nem, mert manapság könyvet kiadni böjttel felérő vállalkozás, ideoló­giai szempontból pedig azért, mert az ablakon kidobott kom­munista ideológia nacionalista változatban szüremkedett az aj­tón vissza. így aztán Mečiar ural­mának idején annak a képtelen intézkedésnek is tanúi lehettünk, hogy a Kalligram Kiadót kiakol- bólították a budapesti Szlovák Intézetből, noha ott a szlovák kultúrát közvetítette - igaz, hogy magyaroknak, és magyarul. Napjainkban azonban kevés a könyvkiadáshoz a kultúra iránti igény kielégítésének szándéka. Nietzschei imagináció kell hozzá, az embernek egy kicsit gyermek­ké kell válnia, vagy ahogy Kuko- relly Endre írja egyik versében Szigeti Lászlót jellemezve - két kábítószer rabjának kell lennie: a könyvé és a kávéé. Szigeti Lászlóban egy életre rög­zült nemzedékünk vágya, hogy szabadon megválaszthassa olvas­nivalóját. A hatvanas évek elején akár egy teljes éjszakát is képesek voltunk eltölteni az antikvárium előtt, mert este fölfedeztük a ki­rakatában Joyce Ulyssesének 1930-as égszínkék, számozott ki­adását Ladislav Vymetal és Jarmi­la Fastrová fordításában, Josef Kaplický kötéstervével valódi an­gol papíron és valódi angol vá­szonkötésben. Az én „kisorako­zott” kötetem volt a 132. De biztos A Kalligram kiadó minden új könyve esetében Szigeti László dunaszerdahelyi lakása a Duna mente középpontja és Közép- Európa gondolatbeli közepe. De ez is csak kimondatlan álom, és Szigeti előtt jobb, ha nem beszélünk róla, nehogy rontást hozzunk rá. vagyok benne, hogy ha talán nem is cseh, hanem magyar fordítás­ban, Szigeti Lászlónak is van ott­hon egy hasonló Joyce-a. Aztán végre eljött az idő, amikor már nemcsak az antikváriumok­ban, hanem a könyvesboltok pult­jain is elérhetők lettek a „mi köny­veink“. És már nemcsak az első köztársaság kiadóitól, hanem az újak, az Odeon, a Mladá fronta, a Vyšehrad, a Melantrich, a Českos­lovenský és a Slovenský spisovateľ vagy a Smena kiadásában. Vagy öt évig tartott ez, aztán húsz évre is­mét mindennek befellegzett. A jó könyvek másutt jelentek meg. Ez a vágy az, amely tökéletesen érthetővé teszi számomra Szigeti László elhatározását, hogy 1989 után könyveket fog kiadni, noha lett volna számos egyéb lehetősé­ge is. Ha pszichoanalitikus lennék, bizonyára előhozakodnék a tu­datalattival, így azonban inkább a szenvedélynél maradok. Mert ugyan mi más, mint a szenvedély, juttathat el egy egyébként épeszű embert odáig, hogy immár nem csupán azt kívánja szabadon el­dönteni, hogy mit olvas, hanem azt is, hogy milyen könyvet ad ki. A Kalligram Könyvkiadó két aján­dékot kapott útravalóul, az emésztő szenvedélyt és önnön szükségességének tudatát. És e kettőhöz 1994-ben egy harmadik is társult. A Kalligram első szlo­vák nyelvű kiadványaként megje­lentette Juraj Spitzer Nechcel som byť Žid (Nem akartam zsidónak születni) című visszaemlékezése­it, majd 1997-ben elindította az OS (Tengely, illetve az Občianska Spoločnosť — Polgári Társadalom kezdőbetűi) című folyóiratot. Ez volt a szlovák olvasót kisze­melő kalligrami kaland kezdete. Létrejött a Domino nevű könyvso­rozat, amelynek talaján megszüle­tett a kilencvenes évek szlovák esszéje. A Váhy (Mérleg) című so­rozatban a hasonló, magyar nyel­vű Tegnap és Ma sorozat mintájára egymást érték a múlt század utol­só negyedének szlovák íróiról ké­szült monográfiák. Az OS-sorozat keretében globális kontextusba ágyazott szlovák és közép-euró­pai kérdéseket elemző esszéművek fordításai jelentek meg; elindult egy nagyszabású sorozat, a Majstri vied (A Tudományok Mesterei) kiadása korunk legégetőbb tudo­mányos kérdéseiről, s a megszűnt Archa Kiadótól a Kalligram filo­zófiai művek kiadását is átvállalta. Ráadásképpen újabb lehetséges ter­vek kezdeményei bontakoztak ki: Megjelent az expresszionizmus Krik a ticho sto­ročia (Az évszázad kiáltása és csend­je) című antológiá­ja, amely mintegy előrevetít egy újabb, a huszadik századi költői „iz­musokat” tárgyaló sorozatot; két szín- háztudományi ta­nulmány, Arthur Schnitzlerről, illet­ve a shakespeare- i színházról a Theatrum Mundi című sorozat első köteteként; vala­mint Nádas Péter, Csáth Géza, Záva- da Pál és Tálamon Alfonz műveinek szlovák fordításai, melyek lehetséges magyar szerzők sorát vetítik előre. Létrejött a kap­csolatok igen fi­nom hálója. A magyar vagy a szlovák olvasók Szlovákiában, il­letve Magyaror­szágon nemcsak saját irodalmuk szövegeit vehették kezükbe, hanem szlovák, cseh, len­gyel írók műveit is, és ráadásképpen valamiféle közép­európai „időjárás­jelentést” is, a kö­zép-európai szelle­mi légkörről írt, a nemzeti látásmó­don felülemelkedő elmélkedéseket. A szlovák szerző a Kalligram Könyv­kiadó révén a kö­zép-európai kon­textus részévé vált. Része lett nemcsak a magyar, ha­nem a cseh, lengyel, szlovén, hor- vát és szerb összefüggéseknek és kapcsolatrendszereknek is, a szlo­vák olvasó pedig természetesen e művek fogyasztójává vált. Vagyis a Kalligram kétszeres tett szolgála­tot a szlovák kultúrának. A Kalligramban minden megkét­szereződik, ennek a kiadónak cseppet sem könnyű, többszörös identitása van. A magyar írókról szóló monográfiák segítik a szlo­vák írókat bemutató monográfiák világra jöttét, a filozófiai művek fordításai eljutnak a szlovákiai magyarok kezébe is, Nádas Péter, Mészöly Miklós, Földényi F. Lász­ló, Drago Jančar és David Alhaba- ri a szlovák kulturális kontextus részévé szervesül, Pavel Vili- kovský, Martin M. Šimečka, Jáchym Topol és Peter Pišťanek a magyar részévé válik, és sorstár­sunk, Tálamon Alfonz egyszeriben nemcsak ugyanannak a Trianon előtti kocsmának a törzsvendége, amelyet Grendel Lajos látogat, ha­nem annak is, amelybe a két fia­tal szlovák író, Vladimír Balia és Michal Hvoreckýjár. Az a modern szlovák esszé tanít meg gondolkozni, amelynek ha­gyományait a magyarok alapoz­zák meg. Emlékezni, megjegyez­ni és nem felejteni pedig Juraj Spitzer, Miroslav Kusý, Ján Čar- nogurský, František Mikloško, Ľubomír Lipták, Jozef Jablo- nický, Ivan Kamenec és Milan Šútovec, akiket történetük, sor­suk és hagyományaik minden kü­lönbözőségében és merőben el­térő voltában a romantikus mes- sianista, Michal Miloslav Hodža- féle „diametrális egység” fog ösz- sze, talán szlovák mivoltuk kö­zép-európai értelmezéseként, így fest a gyakorlatban a közép­európai kultúra, még ha értelmi­ségi körökben erről már-már il­letlenség is szót ejteni. Ez Viseg- rád, ha nem is az, amelyet a Vi­segrádi Négyek támogatnak. De ez már a hamisítatlan közép-eu­rópai paradoxonok egyike. Ahogy a történelem paradoxo- nai közé tartozik a hétköznapok történelme is, amelyről elmond­ható: az ember nem is közép-eu­rópai, ha életében legalább egy­szer nem erőszakolták meg vala­miért, akárcsak Grendelnél a kas­sai Schmidt család, amelyben az unokának „eszébe ötlött, hogy ta­lán az húzhatná ki mindnyájukat a kátyúból, ha elfelejtenék az anyanyelvűket, s ezentúl Közép- Európában mindenki angolul be­szélne”. És aki még mindig hitet­lenkedik, az megtudhatja, hogy „egyrészt mert az angol világ­nyelv, másrészt, se nem német, se nem orosz.” Legalábbis így van Grendel hazájában, Abszurdisz- tánban, amely feltűnően hasonlít Valér Mikula regénybeli Mucsájá- ra (utalás Mikula Na Zapadákove nič nového - Mucsán semmi új­ság című könyvére, szlovákul ugyanis a Zapadákov - Mucsa összecseng a Nyugat - Západ szóval), amelyből sohasem lesz Nyugat, mert nincs benne soha semmi újság. És ha valaki még mindig nem hin­ne a hétköznapok történelmé­nek, olvassa el Bibó István filozo­fikus történelemmagyarázatát ar­ról a Közép-Európáról, amelyet a három európai történelmi régió egyikeként Szűcs Jenő így ír le a Kalligram OS című sorozatában: „A magyar történelem »közép-ke- let-európai« jellege azért sajátos képlet, mert hibrid módon kettős arculatú: egyrészt kora újkori »ke­let-európai« fordulata a nyugati képlethez képest szélsőségessé fo­kozta a gazdasági-társadalmi szerkezet torzulásait és kiegyen­súlyozatlanságát (következéskép­pen a társadalmi és politikai erőviszonyok megmerevedését), másrészt azonban a fordulat szá­zadokon át sem volt képes kiiktat­ni a szerkezet »nyugatias« alkate­lemeit.” S hogy ez a felemás álla­pot a kora középkortól egészen napjainkig tart? De hiszen még mindig Közép-Európában va­gyunk, és mi ketten Szigeti László­val tudjuk, hogy soha semmilyen kimondott álom nem valósul meg, s ha netán igen, akkor csal: meg­késve, mint a könyveknek a fényűzése a számítógépek es internet világában. De így is megéri. Még ha a Kallig­ram Könyvkiadó tíz évéből az is ki­derül, milyen magas a szabadság kitáruló kapujának íve, amely alatt áthaladva a kultúra eljutott a ré­gi hatalomtól az újig. A Kalligram Kiadó minden új könyve esetében Szigeti László du­naszerdahelyi lakása a Duna mente középpontja és Közép-Eu­rópa gondolatbeli közepe. De ez is csak kimondadan álom, és Szigeti előtt jobb, ha nem beszélünk róla, nehogy rontást hozzunk rá. Enél- kül is kapunk nála kávét és köny­vet, és mert udvarias, ahogy mife­lénk szokás, mindenkit meghall­gat, és legalább egy pillanatig az lesz az érzésünk, hogy igaza van. (Fordította F. Kováts Piroska) wmmmm névjegy mm Fodor Kata grafikus- és festőművész 1984-ben végzett a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola grafika sza­kán Orest Dubay tanítványaként. Ma elsősorban festőként és il­lusztrátorként van jelen ahazai képzőművészeti életben. Kedvenc technikája az akvareli, amelyet azonban nem az akvarellfestészet- ben gyakori tartalom, téma, vagyis a táj megörökítésére használ, hanem elsősorban viselkedési típusokat, a férfi-nő viszonyt kifeje­ző egész alakos figurákat és fiktív, ún. pszichológiai portrékat fest. A zömmel az erősen intenzív piros és annak sokféle árnyalatából, valamint a rózsaszín és a narancssárga színekből építkező, nagy­mértékben expresszív figurális akvarelljeinek középpontjába stili­zált emberi alakok kerülnek. E figurák nagy ívű gesztusaiban, pro­vokatív testtartásukban az érzelmek, az ember érzésvilágának ál­lapotai tükröződnek. Ezeken a nagyméretű ironizáló testképeken és portrékon a lélek rezdüléseiről árulkodnak a képalakok arcán leginkább kiemelt, szélesre festett szájak, óriási fogak, hatalmas fogsorok is, amelyekről az is leolvasható, milyen érzelmekkel fo­gadjuk a külvilágból felénk érkező impulzusokat. A stilizált figurá­val kombinált állati testrészek, a védekezést, támadást kifejező gesztusok, pózok nem a legfinomabb és legértékesebb belső tulaj­donságainkra, és a nem éppen tökéletes emberi kapcsolatokra (is) utalnak. A telített színek, az egybeérő és együttéló piros-rózsaszín- narancssárga hármas színtest ütköztetése a viharos kékkel és a méregzölddel, a hol lágyan hullámzó, hol erőteljesen cikázó spon­tán vonalvezetés egyfajta nem ártatían és nem veszélytelen játékra utal. Nem teljesen veszélytelenre, mert ezt a játékot” - mindenna­pi létünket - meglehetősen vad szenvedélyek fűtik, (tallósi) (ív aj; - fft t e i\ Fodor Kata: Fűbe harapva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents