Új Szó, 2001. november (54. évfolyam, 252-275. szám)
2001-11-27 / 272. szám, kedd
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2001. NOVEMBER 27. KOMMENTÁR Mitől hiteles a taps? PÁKOZDI GERTRÚD A parlament ugyan csak a jövő héten kezdi meg a 2002. évi költségvetés vitáját, a bizottságok azonban már egymás után fogalmazzák meg igényeiket. Ezek kivétel nélkül az állami kiadások növekedését vetítik előre. A pénzügyek gazdái közben megpróbálják úgy irányítani a büdzséről folytatott pártközi tárgyalásokat, hogy kimenetelük garantálja a költségvetési provizórium elkerülését. A kormánypártok, persze, eleve elutasítják még a lehetőségét is az ideiglenes költségvetésnek, pedig tisztában vannak megállapodásaik törékenységével. A költség- vetési tervezet ugyanis állami alapok finanszírozásával már nem számol. Ha nem sikerülne még e héten elfogadható kompromisszumos megoldást találniuk az alapokról, akkor félő, hogy a költségvetési provizóriumról nem mint lehetőségről kellene beszélnünk, hanem mint kész tényről. Ismerve a szlovákiai viszonyokat, bizonyosak lehetünk abban, hogy hamarabb születik elfogadható kompromisszum az állami alapok leépítésének kérdésében, mint abban, hogy miképpen lehetne olcsóbbá tenni az állam működését. A kilátásba helyezett módosítójavaslatok megfogalmazói mintha fittyet hánynának arra a tényre, hogy ha a parlament eleget tenne kérésüknek, jövőre még nagyobb költségvetési deficittel kellene számolnunk. Mondani se kell, ezt az adófizetők bánnák. Miközben folyik a költségvetési tételek ide- oda csoportosítása, remélhetően a lehető legjobb (netán a legkevésbé rossz) megoldások keresése, sorra érkeznek a hírek kórházak csőd szélére sodródásáról, a vasút lehetetlen helyzetéről, behajtatlan adó- milliárdokról. Az ilyen hírek végső soron egytől egyig megalapozottan arról szólnak, hogy az állam - főképp az államkassza legfőbb őre, a pénzügyminisztérium - nem teljesíti azokat a kötelezettségeit, amelyek az ország működtetésének legfőbb törvényéből, az állami költségvetésből következnek. Az „eredmény”: pillanatnyilag 68 milliárd korona befizetetlen adót tartanak nyilván a bevallottból. Az adócsalások miatti bevételkiesésről meg csak homályos elképzeléseink lehetnek. Ahol büntetlenül lehet csalni, talán nem is azon kellene csodálkoznunk, hogy például legálisan bejegyzett szeszgyártók arra kényszerítik kereskedelmi partnerüket, feketeárut is vásároljanak tőlük, hanem azon, hogy ilyen viszonyok között még viszonylag stabil marad a gazdaság. Olyannyira, hogy a külföld tapsol nekünk. Mikor tapsolhat az állampolgár, tapasztalva, hogy olcsóbb és hatékonyabb lett az állami bürokrácia működtetése? JEGYZET gyár nemzetiségű nők elenyésző hányada „ovátlanította” nevét, a hivatalokban továbbra sem kérjük a magyar nyelvű űrlapokat és még sorolhatnám. Igaz, ezekben az esetekben „csak” a nemzeti öntudatról van szó, amelynek vállalása olykor pluszmunkát és többletköltséget is jelent. A státustörvénnyel kapcsolatban azonban más a helyzet. Ebben az esetben már azok számára is megéri magyarnak lenni, akik eddig nemigen igyekeztek megtartani nemzetiségüket. Az igazolványhoz nem kell más, mint hogy az illető magyarnak vallja magát és - a négy kritérium egyikeként - például beszélje ezt a nyelvet. Óhatatlanul eszembe jutnak a vegyes házasságokban élők és gyermekeik, akik az esetek 90 százalékában szlovák iskolába járnak. Vagy - ami még rosz- szabb - a magyar szülők szlovák iskolába íratott csemetéi. Ők milyen erkölcsi jogon kérvényezik majd a magyarigazolványt? Mert hogy lesznek ilyen státusmagyarok, arra mérget vehetünk. Státus, magyarok V. KRASZNICA MELITTA Ha minden igaz, akkor februártól kézbe vehetjük a magyarigazolványt. Legalábbis ezt ígérte elmúlt heti pozsonyi megbeszélését követően Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár, és szombaton megalkották a végrehajtó rendelkezéseket is. A státustörvénnyel Magyarország részben anyagi támogatást nyújt, de ami ennél sokkal fontosabb, óriási erkölcsi gesztust tett az anyaországtól elszakítottak felé. A kedvezmények egyebek között a művelődésre, az oktatásra, az utazásra és nem utolsósorban a munka- vállalásra vonatkoznak, ám a gyakorlat mutatja meg, miként tudunk élni velük. Az eddigi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy parlamenti képviselőink által itthon kivívott jogainkkal ezt nemigen tesszük: a maLEVÉLBONTÁS Labancok, lakájok Herczeg Ferenc, a 20. század első évtizedeinek nagy írója nevezi így Pro libertate című művében azokat a magyarokat, akik a császár szolgálatában közreműködtek a kuruc szabadságharc leverésében. Egyik oldalon a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc és a mögé felsorakozó nemzet határtalan önzetlensége, a másik oldalon pedig maroknyi karrierista, aki egy európai nagyhatalom csatlósaként várakra, uradalmakra és címekre cseréli fel magyarságát. A Károlyi család grófi címét úgy szerezte, hogy Károlyi Sándor báró, a kuruc hadak generálisa megkötötte a szatmári békét, s Majténynál a kuruc hadakkal letetette a fegyvert. Mindez ma már csak a múlt, a la- bancság, a hazaárulás, ellenségeink lakájlelkű kiszolgálása viszont a szomorú jelen. Nem is olyan régen még hány magyar tisztviselő irodájában állt az asztalon a kassai kormányprogram kiagyalójának, Klement Gottwaldnak mellszobra. Mennyi politikus van még, aki szélsőségesnek nevezi azt, aki Trianont vagy a beneši dekrétumokat elítéli! Mennyi magyar nevű és nyelvű tisztviselő állt annak a hatalomnak szolgálatában, amely meg akart fosztani bennünket iskoláinktól, vagyonúnktól. Az utóbbi sikerült is; s most termőföldek és üzemek formájában a lakájok kezében van. Most ismét találkozhatunk velük, azoknak a szlovák pártoknak a listáján, melyek a magyarlakta régiókban ellenünk tömörültek koalíciókba. Nem kell sokat találgatni, kinek az érdekeit képviselnék, ha valamilyen szerencsétlenség folytán bekerülnének a megyei közgyűlésekbe. Rajtunk, választókon múlik, adunk-e nekik lehetőséget. Minden felvidéki magyarnak, aki szemernyi felelősséget is érez nemzeti közösségünk iránt, kötelessége elmenni szavazni, hogy a labanc magyar garázdálkodása tovatűnő rossz emlék legyen csupán, ne pedig mindennapjainkat keserítő valóság! Sárközi János Szentpéter TALLÓZÓ THE GUARDIAN Vladimír Mečiar volt miniszterelnök visszatérése a szlovák kormány élére jelentősen befolyásolhatná Szlovákia csatlakozási esélyeit az európai és euroatlanti szervezetekbe. Az 1998-as kormányváltást követően Szlovákia rakétastartot vett, és az eltelt három évben utolérte a csatlakozási folyamatban előtte járó szomszédait. Veszélyes jel azonban - írja a brit lap -, hogy Mečiar mozgalmának folyamatosan 29 százalék körüli a támogatottsága, viszont Mikuláš Dzurinda kormányfő pártja ekkora támogatottságról nem is álmodhat. Ami Mečiart illeti, mintha kicserélték volna: az utóbbi években NATO-pártivá vált, és nincs nála odaadóbb híve az Európai Uniónak. Ennek ellenére a nyugati országok vezetői még mindig nem tartják megbízható partnernek, és ha netán a 2002-es választásokat követően mégis ő kerülne a mi- Ebben a régióban legalább olyan nehéz munkát találni, mint Afganisztánban Oszama bin Ladent megta- niszterelnöki székbe, annak egész lálni... (Gossányi Péter rajza) Szlovákia inná meg a levét, írja a The Guardian. Ha a tálibok elkerülhetetlen veresége után a csecsének nem állítják félre szélsőségeseiket, akkor ügyük elveszett Elsődleges cél - hátsó szándék Mindennek megvan a maga ideje. Az amerikai-orosz csúcstalálkozót az orosz és a csecsen elnök megbízottjának megbeszélései követték. Széles mosolyok után komor hallgatás. Az összefüggések viszont szembetűnőek. GÖRFÖL ZSUZSA t Putyin orosz és Bush amerikai elnök első ízben Szlovéniában találkozott. Mosolyuk még óvatos volt, az amerikaiak szája viszont utóbb fülig ért: nagyon jól szórakoztak elnökük kijelentésén, mely szerint belenézett Putyin szemébe, és úgy döntött, hogy bízhat benne. Igazán baráti érzelmeket viszont nyilvánvalóan azután kezdett táplálni iránta, hogy szeptember 11-én Putyin volt az első államfő, aki együttérzését fejezte ki neki és felajánlotta segítségét. Novemberben Bush már saját birtokán látta vendégül az orosz elnököt, megjegyezvén, hogy Texasban az emberek csak a jó barátokat hívják meg a házukba. Szeptember 11. után sok minden megváltozott, ám a fentiek is bizonyítják, hogy a nagypolitika legfontosabb kérdése még mindig ugyanaz a klasszikus: „Qui prodest?” Az érdekek mozgatják a világot, s mostanság az Egyesült Államok ésr Oroszország elsődleges érdeke több ponton találkozik, bár szándékaik, célkitűzéseik, cselekedeteik mozgatórugói különbözőek. Vlagyimir Putyin népszerűsége úgy 70 százalékos, pozícióját csak a csecsenföldi konfliktus kiszélesedése ingathatná meg. Ugyanazé a konfliktusé, amelynek köszönhetően rakétasebességgel államfő lett. Az oroszok elismerése mellett viszont el kellett könyvelnie a kemény külföldi bírálatokat is a polgári lakosságot cseppet sem kímélő tisztogató hadműveletek, a hadifoglyokkal való embertelen bánásmód, a megadást választó csecsének megkínzása és meggyilkolása miatt. Azt pedig az oroszok sem nagyon hiszik el neki, nem még a külföldiek, hogy Csecsenföldön vallási fanatikusok és terroristák harcolnak a civilizáció ellen, és szó nincs függetlenségi háborúról. Korábban George Bush úgyszintén keményen bírálta a túlkapásokért későbbi barátját, bár tény, hogy ő is elismerte: a csecsen terrorizmus létezik és nagyon aktív. De nyilván nem lenne, ha az oroszok elismernék a csecsének önrendelkezési jogát. Szeptember óta nagyot változott a retorika: Washingtonnak nem érdeke, hogy az oroszokat Csecsenföld miatt bírálja, hiszen szüksége van egyrészt éppen a csecsenföldi, másrészt afganisztáni tapasztalataikra és hírszerzési forrásaikra. Természetesen a csecsen vezetés is érzékek a változást: közvetlenül az Egyesült Államok elleni Putyin pozícióját csak a csecsenföldi konfliktus ingathatja meg. terrortámadások után jelentős of- fenzívát indított az orosz erők ellen, de a remélt eredmény elmaradt - abban a hektikus időszakban az oroszokat nem érte váratlanul a harci cselekmények intenzitásának növekedése. Ráadásul a csecsének ezzel öngólt lőttek: még az iszlám országok sem voltak elragadtatva tőlük, sőt. Ezek után már annyit sem illett mondani az oroszoknak, hogy ,jó, jó, de azért mégis...” A „de” eltűnt a diplomáciai szótárból. Mégsem volt haszontalan a változás - úgy általában. Ahmed Zakajev és Viktor Kazancev, a két elnöki megbízott háromórás, zárt ajtók mögötti, azóta is titokkal övezett tárgyalásokat folytatott. Ha figyelembe vesszük, hogy ez közvetve Aszlan Maszhadov csecsen elnök Moszkva általi elismerését jelenti, akkor akár fordulatról is beszélhetünk. A folytatás bármikor bekövetkezhet, a tényleges rendezési folyamat viszont bizonyára csak az afganisztáni rendezés oldalvizén képzelhető el. Ha a tálibok elkerülhetetlen veresége után a csecsének nem állítják félre a saját iszlám szélsőségeseiket, akkor ügyük elveszett - nem lehet nem látni, hogy Putyin éppen erre spekulál. Ha viszont felülkerekednek a mérsékelt csecsen erők, akkor nyilvánvalóvá válik, ami eddig sem volt hétpecsétes titok: Oroszország már nagyon sok befolyási övezetét veszítette el, a stratégiai fontosságú Csecsenföldet most már nem adja - itt akar valamiféle példát statuálni az esetleges többi elégedetlenkedőnek. Kérdés, mit fog látni ekkor Putyin szemében az amerikai elnök, ha egyáltalán belenéz. Koszovó: a november 17-én tartott választások eredményei valamelyest megnyugtatták a nemzetközi közösséget Rugovával vagy Thaqival a függetlenség felé ONDREJCSÁK RÓBERT A november 17-i választások új korszak kezdetét jelentik Koszovó történetében. Az 1999-es konfliktus után a térség a nemzetközi közösség irányítása alá került. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú határozata (1999. június 10.) alapján a szervezet főtitkára felhatalmazást kapott, hogy ideiglenes közigazgatást vezessen be Koszovóban. A nemzetközi közösség vette át - természetesen a katonai ellenőrzést is beleértve - az élet szinte minden területének ellenőrzését és irányítását, hiszen a jugoszláv, illetve szerb kormányzat, állam gyakorlatilag nem gyakorolhatja fennhatóságát a nemzetközi jog alapján még mindig hozzá tartozó területen, amióta a Milosevics-féle Koszo- vó-politika vereséget szenvedett. Az ENSZ-közigazgatás célja azonban nem állandó nemzetközi kormányzat felállítása volt, hanem hogy az átmeneti időszakban segítsen a koszovóiaknak létrehozni saját polgári és politikai intézményeiket. Párhuzamosan a hatáskörök átruházásával csökken az ENSZ és az EBESZ szerepe, így a Koszovóban állomásoztatott adminisztratív erők létszáma is. Ebben a folyamatban az első lépés az EBESZ nevével fémjelzett helyi önkormányzati választások kiírása és megtartása volt tavaly, november 17-én pedig megtartották a parlamenti választásokat. A legfelsőbb törvényhozó szerv később elnököt is választ. Az elnök fogja kinevezni a miniszterelnököt és a kormány többi tagját. A parlamentnek 120 tagja van, húsz mandátum automatikusan a koszovói nem albán kisebbségeket illeti. A húsz hely közül tíz a szerbeké, négy a roma, egyiptomi és askali etnikai közösségé (Koszovóban hivatalosan etnikai közösségek vannak, nem kisebbségek), három a bos- nyákoké, két hely a koszovói törököké, egy mandátum pedig a gora- ni közösség politikai erőinek volt fenntartva. Ezek az „automatikus” helyek - a választásokon megszerzett helyekkel kiegészülve - meghaladják azt a létszámot, amely a számarányukból adódóan járna nekik, illetve amennyit képesek lettek volna megszerezni. Például a szerb közösség így 10+11, tehát 21 helyet szerzett, amely az összes képviselői hely több, mint egyhatoda, miközben a szerbek jelenleg Koszovó lakosságának jóval kevesebb, mint tíz százalékát alkotják. A kisebbségi közösségek felülreprezen- tálása szavatolja számukra, hogy nem marginalizálódnak teljesen az új koszovói parlamentben, így a választóik számára is volt értelme részt venni a szavazáson. A koszovói szerbek politikai képviselete, a Povratak (Visszatérés) részvételének tehát ez volt az egyik fő oka. A másik fő ok a belgrádi vezetés hozzájuk intézett felhívása volt, hogy vegyenek részt a voksoláson. Mivel a szerbek körében még mindig nagyon erős a központi hatalom autoritása, hallgattak a belgrádi szóra, és részt vettek a szavazáson. Feltétlenül meg kell még említeni a szerb pravoszláv egyház vezetőjének szavazásra buzdító felhívását is; az ő tekintélye szintén nagyon fontos tényező. Mindenesetre a jelek arra utalnak, hogy a szerbek politiai képviselete a továbbiakban sem kíván csupán passzív szerepet játszani Koszovó politikai életében, hiszen tagjai kijelentették, hogy készek koalíciót kötni a számukra megfelelő politikai erővel. Itt viszont felmerül egy nagyon komoly probléma. A szerbek természetesen hallani sem akarnak Koszovó függetlenségéről, ezért minden bizonnyal csak azzal akarnak koalíciót kötni, aki szintén elutasítja a függetlenséget. Csakhogy Koszovóban jelenleg nincs egyetlen számottevő albán politikai szubjektum sem, amely ne az elszakadást szorgalmazná. Ebben a tekintetben nincs különbség az Ibrahim Rugóvá vezette mérsékeltek és a Hasim Thaqi által irányított radikálisok között. Persze ez tökéletesen megfelel a koszovói albánok közhangulatának és - nagyon fontos érzelmeinek is. Természetesen nem lehet kijelenteni, hogy nincs egy koszovói albán sem, aki Belgrad fennhatósága alatt szeretne élni, de az teljesen bizonyos, hogy ha vannak is, nagyon kis létszámban. A választások eredményei valamelyest megnyugtatták a nemzetközi közösséget, hiszen a mérsékeltnek tartott Ibrahim Rugóvá pártja 47 szavazatával egyértelműen a legerősebb párt, s kormányt is alakíthat. Ehhez azonban partnerekre van szüksége. Itt elsősorban két kisebb politikai erő segítségére számíthat (a Nyugat reménykedik a szerbekkel kapcsolatban is). Valamelyest elégedettségre ad okot, hogy az UCK soraiból táplálkozó, Thaqi-féle párt nem tudta igazán megszorítani Rugováékat, azonban még így is a szavazatok körülbelül negyedét kapta. A jövőre gondolva nagyon fontos megjegyezni: ha Ru- gováék nem képesek teljesíteni a koszovói albánok elvárásait - például a függetlenség terén - fennáll a lehetősége annak, hogy Thaqi pártjának népszerűsége emelkedni fog. Mindenesetre a koszovóiak tettek egy újabb lépést afelé, hogy saját kezükbe vegyék a sorsukat. Ez kétségkívül óriási pozitívum az elmúlt évtized tapasztalataihoz viszonyítva. Ezt követően az idő múlásával egyre inkább rajtuk múlik, hogy élnek ezzel az eséllyel.
