Új Szó, 2001. november (54. évfolyam, 252-275. szám)
2001-11-13 / 261. szám, kedd
2 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR ÚJ SZÓ 2001. NOVEMBER 13. KOMMENTÁR Baloldali egytálétel PÁKOZDI GERTRÚD Kis János egy nagy építőipari cég alkalmazottjaként évek óta hol az ország egyik, hol a másik végében dolgozik. Újabban többnyire valamelyik félkész autópálya-szakaszon. Munkáltatója annak rendje és módja szerint hozzájárul étkezési költségeihez. Megveszi tehát az adott hónapra esedékes étkezési utalványokat, majd általában az építkezéshez legközelebb eső településen megpróbálja meleg ételre váltani. Ha nem sikerül, megteszi helyette a saláta vagy a felmelegíthető konzerv, esetleg a felvágott stb. Persze erre is jobbára csak munkaidő után van lehetősége. A meleg étel fogyasztására feljogosító kuponokat Kis Jánoshoz hasonlóan sok ezren váltják be hideg ételre meg egyéb olyan árura, amely az utalványokat fizetőeszközként elfogadó kereskedőknél kapható. A hírek szerint akadt olyan is, aki taxisnak fizetett vele. Nem tudom, Vladimír Maňkát, a Demokratikus Baloldal Pártjának színeiben politizáló parlamenti képviselőt az „árucserének” mely formája késztette arra, hogy az adótörvény módosítása keretében előterjessze jogszabály-szigorító javaslatát: januártól étkezési utalványért valóban csak meleg kosztot adhassanak. Javaslata meghallgatásra talált, így nagy a valószínűsége, hogy az eredetileg is erről szóló törvénynek januártól már a gyakorlatban is sokkal szigorúbban szereznek majd érvényt. Nincs könnyű helyzetben a jogszabály végrehajtási feltételeinek kidolgozásával megbízott pénzügyminisztérium. Különösen ha figyelembe veszi - márpedig azt kellene tennie -, hogy a naponta mintegy 400 ezer utalványos „kosztoló” közül hányán vannak, akiknek munkahelyén nincs üzemi étterem, nincs forró gulyást vagy más meleg egytálételt is árusító büfé, és akiknek munkahelyéhez a legközelebbi üyen szolgáltató cég is több tíz küométerre van. A Munka Törvénykönyve értelmében azonban az ilyen cégnél dolgozók is jogosultak napi meleg ételre. Baloldali képviselőnknek azonban a jogszabály nem e pontjának „megtarthatatlansága” szúrt szemet, hanem az a „szociális” gyakorlat, amely valamelyest segített azokon, akik munkásként nem jutnak étteremközeibe. Baloldaliként olyan törvénymódosításon törhette volna a fejét, amely az eredeti jogszabály lehető legszélesebb körű érvényesítését teszi kötelezővé. Szinte bizonyos, hogy a szigorítás nem az utalványokkal való visszaélés eddigi nyerteseit sújtja, hanem azokat az alkalmazottakat, akik rajtuk kívül álló okokból kénytelenek hideg salátára cserélni a meleg gulyást. Arra a jótékonykodóra hasonlít Marika képviselő, aki a vüág- talant annak akarata ellenére is átvezeti a zebrán. JEGYZET 3:4 L V. KRASZNICA MELITTA A cím nem sporteredmény, hanem a családunktól Pozsonyban és Komáromban azonos idő alatt ellopott kerékpárok számát jelzi. Ezzel valószínűleg meghaladjuk az országos átlagot, sőt talán még a Guinness-féle Rekordok könyvébe is bekerülhetnénk, bár - azt hiszem, teljesen érthető módon - ez egyáltalán nem tesz boldoggá bennünket. Valamennyi alkalommal szakszerűen lelakatolt kerékpárt kötöttek el a tolvajok, legtöbbször fényes nappal. Sőt, az ellopott biciklik számával arányosan növekedett az általunk használt láncok vastagsága, és persze ára is. Az utolsó már majdnem annyiba került, mint maga a bringa. Két bicajunkat egyébként kétszer is ellopták. Pozsonyban egy szemben guruló kétkerekűben felismertük a sajátunkat, és nulla perc alatt leszállítottuk róla elképedt utasát; egy másik alkalommal pedig jelenlegi lakhelyemen, Komáromban a városi rendőrség talált rá elveszett drótszamarunkra. Az ember fia, illetve lánya azonban közben okosodik. Mert ugyan mi vigasztalhat egy hoppon maradt kerékpár-tulajdonost? Csakis az, hogy kárát megtéríti a biztosítója. Igen ám, de a mi biztosítónk (a nevét nem írom le, mert még reklámnak vennék) csak négyezer koronáig téríti a kárt. Nem, nem úgy, ahogyan logikus lenne, tehát hogy az ötezer koronás bicaj árából négyezret kifizet, hanem úgy, hogy ha a bicaj négyezernél csak egy koronával is drágább volt, a károsult semmit nem kap. Miután az ember ezt megtanulta, másodszor már tuti, hogy 3999 koronás bringát vesz, vagy - mit tagadjuk - ilyen számlát állíttat ki a kereskedővel. A lopás után pedig kezdődik a már jól ismert procedúra. Irány a rendőrség, ahol mosolyogva nyugtatgatják a dühöngő károsultat, hogy aznap ő a tizedik ilyen bejelentő. Nem kell tehát ebből akkora ügyet csinálni, és pláne ne higgye senki, hogy direkt vele szórakoznak a tolvajok. Aztán csak úgy, négyszemközt elárulják: a bicaj megtalálásának esélye gyakorlatilag nulla (bár azért akadnak kivételek, lásd fentebb). „Különben is, mit tehetnénk? - kérdezi ajegyzőkönyvet felvevő rendőr. - Ilyen összegű lopás csak kihágásnak minősül. Ha tehát el is kapnánk az illetőt, rövid formális kihallgatás után el kell engednünk. Ő pedig hazafelé menet - hogy ne kelljen gyalogolnia - újabb biciklit lop magának.” Tanulság? Járjon az ember gyalog, vagy fogadjon őrző-védő szolgálatot. Esetleg vegyen egy jó nagy farkaskutyát, és kösse oda a parkoló kerékpárjához. Jobb ötletem nincs. Ha Önöknek van, írják meg, mert karácsonyra ismét kerékpárt készülök vásárolni... LEVÉLBONTÁS Mire fordítják az utalványt? Vladimír Marika szerint 6 milliárd koronáért veszik a cégek az étkezési utalványt, ám 3,5 milliárd korona nem meleg kosztra megy. Ezt a pénzt hónapokra, napokra felbontva azok a háziasszonyok költik el, akik így igyekeznek valamelyest növelni a család szerény havi kösztpén- zét. Ha utánaszámolunk, nem nagy vagyon. Ezt sajnálják a képviselő urak. Azt hiszik, hogy ez szeszre megy el. Döntésüknél érezni lehetett: ki mint él, úgy ítél. Ne tévesszék össze a közönséges halandót a mélyen tisztelt képviselő urak egynémelyiké- vel. Nem mindenhol van az első helyen az alkohol. Ott, ahol be kell osztani a pénzt, az alkoholvásárlás rendszerint szóba sem jön. Nem mindenkinek van arra pénze (étkezési utalványa) és ideje, hogy részegre igya magát. Ez az egész olyan, mint amikor az öreg reszkető koldustól elveszik a koldusbotot. Az alkoholizmus elleni harcot máshol kezdjék el. Dr. Bence, Fél TALLÓZÓ ROMÁN SAJTÓ A magyar szélsőségesek bojkottál- ják Romániát címmel számolt be a Ziua a budapesti román követség előtt szombaton rendezett tiltakozó megmozdulásról. A liberális lap szerint az elmúlt időszak viszonylagos nyugalma után rendkívül erőteljesen felélénkültek a románellenes magyar akciók. A budapesti tüntetés mellett ilyen románellenes akciónak minősítette a lap azt, hogy „a múlt héten a Duna Televízió román területen mutatott be egy úgynevezett dokumentumfilmet, Hagymakupolás honfoglalás” címmel. A Ziua szerint mindezt megelőzte, hogy a Magyar Emberi Jogok Alapítvány Adrian Nastase román miniszterelnök egyesült államokbeli látogatása során „azt kérte az amerikai hatóságoktól, ne vegyék fel a NATO-ba Romániát”. A Ziarul Politic szerint nem meglepő, hogy irredentista tüntetést tartottak. Mindez akkor történt, amikor „a magyar hatóságok nem adnak válaszd’ az olyan szélsőséges erőknek, mint a Csurka István vezette MIÉP, az Orbán Viktor vezette magyar kormány pedig nem' kíván nyíltan elhatárolódni - ettől a csoporttól. A téma biztosan elsimított minden apró ellentétet az egyes nemzeti hegemónok között- Mancika, telefonálja körbe a kórházakat, hogy holnap estétől erősítsék meg az éjszakai ügyeleteket. Kezdődik a választási kampány... (Gossányi Péter rajza) Dzsihád Alsó-Ausztriában A festői szépségű osztrák Kranichberg várban találkoztak a hét végén Európa szalonképtelenjei, hogy egy könnyed nacionális dzsembori keretében tovább szőjék a nemzetiek nemzetközi hálóját - ez önmagában, akárhogy nézzük, normális körülmények között nem hír, legfeljebb kis színes lehetne az újságok „Aminek nem mentünk utána” rovatában, valahol Schlecht Csaba és egy környezetszennyezés között. SERES LÁSZLÓ Esetünkben azonban többről van szó. Nincsenek normális körülmények, éspedig egyrészt attól, hogy' egy kormányzó osztrák párthoz közeli hetilap párthoz közeli rendezvényéről van szó, másrészt a találkozó magyar sztárvendégét, Cs. Istvánt potenciális jövő évi kormánytényezőként mutatták be. Ez így azért más minőség. Mindig is érdekelt, miről beszélnek nemzetközi fórumokon szélsőnemzeti tényezők, mi lehet az a közös platform, ami alapján, mondjuk, egy francia lepenista egyetért egy magyar csurltistával és viszont, azon a mottón túlmenően, hogy „mi vagyunk azok az emberek, akiktől a szüléink mindig óvtak minket”. Mit válaszolt például a kranichbergi büfében a MIÉP-es delegált az osztrák szabadságpárti képviselőnek, ha az közölte volna, hogy a magyar munkaerő az EU-csatlakozás után inkább ne jöjjön a festői szépségű Ausztriába dolgozni? Azt, hogy mi meg a ti gazdáitok küldjük haza, zsebszerződni? És mit mond a Fla- mand Blokk vezetője, ha egy olasz posztfasiszta viccből azt pedzegeti, hogy a belgák hová álljanak? A résztvevők nyüván arra fókuszáltak, ami összeköt: így például most, az Afganisztán elleni imperialista-do- nista agresszió idején a pastu, az arab nép felkarolására, a palesztinokkal való szolidaritásra - mintha eddig nem az lett volna a közös platform, hogy megpróbálják kirakni országaikból a rohadt segélykérő, valutázó arab álmenekülteket, akik elveszik derék néptársaiktól a legjobb munkákat. A találkozó témája egyébként is „Az európai jobboldal és a média” volt, ez biztosan elsimított minden apró ellentétet az egyes nemzeti hegemónok között, elvégre tudjuk, kik irányítják a médiát, és kik állnak minden mögött. Ez bizony a magyar Cs. István (ahogy a német nyelvű Pester Uoyd találóan nevezte: „MIÉP-Führer”) szakterülete, valamint azé a festői szépségű lapé, amelynek négyéves fennállását a résztvevők ünnepelték. Erről a lapról jelentette ki Susanne Riess-Passer FPÖ-elnök Budapesten, hogy pártja abszolúte nem kapcsolódik hozzá, és az elnök asszony igazat beszélt: a hetilap kapcsolódik pártjához - az viszont ezer szállal. A négy éve alapított Zur Zeit lényegében semmi másban nem látja feladatát, mint hogy publicisztikai hidat építsen az egyébként nem nád FPÖ „nemzeti konzervatív”, nagynémet ideológiát képviselő szárnya és a szervezett helyi szélsőjobboldal között. Az Andreas Khol ÖVP-vezető jóvoltából idén 800 ezer schü- lingből közpénzen finanszírozott, a bécsi FPÖ által hirdetések útján támogatott Magyar Nemzet, elnézést, Zur Zeit alapítója, Andreas Mölzer évekig Haider főideológusa volt, most karintiai kultúrmegbízottja. Mölzer először a kilencvenes évek elején próbált meg Aula címmel szélsőjobboldali lapot kiadni, kevés sikerrel, ráadásul hogy, hogy nem, véletíenül becsúszott a lapba egy holokauszttagadó írás. Az ügynek azonban volt következménye, a lapot a bíróság elítélte, ráadásul egy Mölzerék szerint „sztálinista” törvény alapján, amely a második világháború óta tiltja nemzetiszocialista pártok és orgánumok újbóli felbukkanását. 1997-ben jött létre a német yuppie-nári Junge Freiheit mintájára a Zur Zeit, amely tulajdonosi és személyi kapcsolatokkal kötődik az FPÖ politikusaihoz, így Grasser pénzügyminiszterhez és John Gudenus FPÖ-képviselőhöz, aki történetesen a lap egyik kiadója. A hétvégi míting egyik főszónoka Alsó-Ausztria FPÓ-vezetője, Barbara Rosencranz volt, akinek a félje nem Guildenstem, hanem Horst Jakob Rosencranz neonáci exaktivis- ta, korábban az osztrák Nemzeti Demokrata Párt (NDP) és más alkotmányellenes kis pártok, illetve külföldiellenes aláírásgyűjtések szervezője, a Fakten című szélsőjobbos lap szerkesztője. A női egyenjogúAz ügynek azonban volt következménye, a lapot a bíróság elítélte. ság jegyében azonban Barbara saját jogán is szerepel Az osztrák szélsőjobboldal kézikönyve című kiadványban, mégpedig „a szélsőjobboldal és a Szabadságpárt közti prominens kötőkapocs”-ként. Barbara a találkozón arról beszélt, mennyire örül, hogy olyan emberekkel tölti a hétvégéjét, akik „nem csatlakoztak a főáramlathoz”, ehelyett „önállóan és szabadon gondolkodnak”. Ilyen önálló és szabad egyéniség volt például Lothar Höbelt történész és FPÖ-tanácsadó, aki fájlalta, hogy ma már nem lehet négereknek nevezni a feketéket. A Zur Zeit publicistáinak köréhez tartozik a tekintélyes konzervatív Alois Mock exkülügyminiszter, Emst Nolte történész, Alain de Be- noist francia neoguru éppúgy, mint német és osztrák náci „nemzeti forradalmárok”, valamint a magyar Cs. István MIÉP-elnök, akinek egyik antiszemita írását idén júliusban közölte a Zur Zeit. A főbb gondolatmenet, headline-okban: Európát 1945 óta zsidó világ-összeesküvés kolonizálja, a zsidók a világ pénzügyi rendszerének alakítói, ők és az amerikaiak kényszerítik az európaiakat egyesülésre, még a volt jugoszláviai NATO-bevetések is Izrael érdekét szolgálják, és persze ezek irányították az FPÖ kormányzati részvétele elleni nemzetközi hisztériát is. (Közérdekű felhívás: megkérem a Zur Zeit-es kollégákat, legközelebb közlés előtt konzultáljanak a szerző kezelőorvosával, gyógyszerészével. Köszönöm.) A Zur Zeit még 1997-ben közölte Robert Prantner teológus antiszemita véralgebráját arról, hogy egyszer a zsidók is kérhetnének bocsánatot az általuk elkövetett rituális und keresztényellenes gyilkosságokért. Az államügyészség akkor nem lépett, mivel nem látta bizonyítottnak az uszítást, idén januárban azonban egy év felfüggesztett szabadságvesztésre ítéljék Hans Gamlich Zűr Zeit- szerzőt, amiért egy 1999-es írásában „nagy szociális forradalmárnak” nevezte Adolf Hitlert, Rudolf Hesst pedig „bátor idealistának”. Gamlich ezen túlmenően „szükséges önvédelmi preventív akcióként” jól megvédte a második világháborút, és közölte, hogy a holokauszt hatmillió áldozata „dogma” és „mítosz”, hiszen ciklon B- vel fizikailag lehetetlen volt annyi zsidót megsemmisíteni. Ami esetleg minőségi különbség Ausztria és Magyarország között, az az, hogy míg az osztrák belügyminisztériumjelentéseiben holokauszt- tagadása miatt szerepel a Zur Zeit című lap, addig a magyar Nemzet- biztonsági Hivatal éves jelentésében keresve sem találnánk nyomát Cs. István hetilapjából, mondjuk, a következő idézetnek: „David Irving tudományosan bizonyította, hogy nem voltak Auschwitzban tömeggyilkoló gázkamrák.” (Szőcs Zoltán: Harc a józan ész ellen, Magyar Fórum, 2000. ápr. 27.). A szerző szerint az áldozatok számát „az üzlet érdekében” hamisították meg, na kik? Talált. Az Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000-ben című remek kis kötet egyébként bőven dokumentálja Cs. Istvánék nyilas hetilapjának publicisztikai munkásságát, amelyből kiderül, hogy némely cikkükhöz képest ifj. Hegedűs felebaráti gyűlölködése maga a humanizmus. A magyar alkotmányvédők számára azonban a szélsőjobboldal Cs. Istvá- néktól jobbra kezdődik, valahol a Martens bakancsok és a nullásgépek világában: az igazság (és élet) odaát van. Van még egy jelentős különbség Ausztria és Magyarország között: a nyilvánosság Lajtán túli állapota, működőképessége állandó elhatárolódásra kényszeríti a kormányzó demokratákat, köztük és legelsősorban is Schüssel kancellárt, aki érdekes módon soha nem mondana olyat, hogy a francia elnök sem Le Pentől való elhatárolódásokkal kezdi a napját - talán mert tudja, hogy az állítás nem igaz, a francia jobbolBőven dokumentálja Cs. Istvánék nyilas hetilapjának munkásságát. dal semmilyen közösséget nem vállal a neofasiszta Nemzeti Fronttal vagy a festői szépségű Kranichberg prominens vendégével, Bruno Még- ret-vel, a rivális Nemzeti Republikánus Mozgalom vezetőjével. Aztán: európai miniszterelnök nem nyilatkozza egy bekezdésen belül azt, hogy egyrészt a szélsőjobb antiszemita, tehát nem lesz együttműködés vele, másrészt semmilyen koalíciókötés nincs és nem is lesz kizárva. Pláne hogy pártelnöke pár napra rá határozottan azt nyilatkozta: de igen, ki van zárva. (Jó lenne hinni Pokorní Zoltánnak, de ő volt az, aki még az 1998-as kam- pányfinisben is határozott „nem”-et mondott a kisgazdákra.) Sehol Európában miniszterelnök nem hagyta volna szó nélkül, hogy egy parlamenti párt vezetője mély megértéssel viseltessen a civilizációnkat fenyegető fundamentalista terror iránt, és az áldozatokat hibáztassa a merényletért. Európai konzervatív párt nem a sajnálatos EU-kényszerrel indokolná a nyilasokkal való koalíció elképzelhetetlenségét. S tudtommal nincs olyan európai konzervatív miniszterelnök, alti annak érdekében, hogy tőle jobbra már ne legyen párt, elmegy egészen odáig - hogy aztán már megkülönböztetni se lehessen attól, akinek a retorikáját és szavazóbázisát ily módon le akarta nyúlni. Még az sem kizárt egyébként, hogy ily módon választást is lehet nyerni ebben az országban - csak a győzelem árába rossz belegondolni. A szerző újságíró, az Élet és Irodalom szerkesztője
