Új Szó, 2001. november (54. évfolyam, 252-275. szám)
2001-11-12 / 260. szám, hétfő
2 Vélemény és háttér ÚJ SZÓ 2001. NOVEMBER 12. KOMMENTÁR Súlytalan sóder SZILVÁSSY JÓZSEF Szerdán kezdődik hivatalosan a megyei önkormányzati választások előtti kampány, ám a médiában már megkezdődtek az alig burkolt pengeváltások. Máris akadnak olyanok, akik bűzbombákkal igyekeznek ellehetetleníteni ellenfeleiket. Ebből a sárdobálásból sem maradt ki Robert Fico, aki amint hírét vette annak, hogy a pozsonyi jobboldali választási szövetség Ľubo Roman egykori művelődési minisztert, jelenlegi színházigazgatót jelöli a megyei elnök tisztségébe, tüstént azt harsogta, hogy az istenadta szlovák népnek már elege van a nagypolitikába furakodó színészekből. Mintha ő maga nem ripacskodna szinte naponta közéletünk legkülönbözőbb színhelyein. Talán már nincs is olyan megyeielnök-jelölt, akiről bizonyos jólértesültek ne közölték volna, hogy leginkább a jó fizetés reményében indul választási csatába. Sokan meg már teli szájjal szajkózzák, hogy legeslegfontosabb céljuk a lakosság szociális helyzetének a javítása. Ami valóban nemes cél, ám konkrét elképzelések híján csupán súlytalan sóder. Ezúttal nem pártlistára voksolunk, s ez a tény még inkább növeli a rivalizálást és gerjeszti az indulatokat a pártok jelöltjei és a független indulók között. Dél-Szlovákia magyarok lakta térségeiben is. Ennek legkülönbözőbb megnyilvánulásai a médiában, legújabban pedig az internetes honlapokon is már ott sisteregnek. Természetesen a szócsaták bizonyos mértékig elkerülhetetlenek, ám a képviselőjelöltek még mostani, felajzott idegállapotukban sem feledhetnék azt, amire a politológusok és más szakértők kitartóan figyelmeztetnek: a lakosság jelentős része ma még nem ismerte fel, mennyire fontosak a regionális parlamenti választások. S egyébként is egyre kiábrándultabbak, napi megélhetési gondjaik miatt. Őket csakis úgy lehet kimozdítani mostani közönyükből, ha a jelölt olyan konkrét programmal áll eléjük, amelyről úgy érzik, hogy a szívükből beszél. Ilyen értékrend különösen a szlovákiai magyarság magatartása miatt életbe vágóan fontos, hiszen a nyolcmegyés közigazgatási rendszer több térségben csökkenti képviselőink esélyeit. A személyeskedés, az indulatos lejáratási kampány pedig tovább ronthat a helyzeten. Marad az egyetlen kitörési pont: a valós gondokra és tennivalókra összpontosító, pozitív kampány, amely rádöbbenti a polgárokat, hogy ezúttal is mindnyájunknak el kell menni, hiszen most aztán valóban szülőföldünk, lakóhelyünk boldogulása a tét. Nem mindegy, kikre bízzuk jövőnket. A magyar jelöltek közül a legtöbben csak akkor lehetnek befutók, ha két héten át üyen célirányos programmal gyarapítják a szavazni és a rájuk szavazni óhajtók táborát. Bolsevik szivárvány TÓTH MIHÁLY Búvópatakhoz hasonló František Mikloško működése. Rašla pártállami ügyész viselt dolga kapcsán ismét felszínre tört. A politikus fején találta a szöget: „Nem az a kérdés, kinek volt kommunista igazolványa, hanem hogy a hatalomgyakorlásban, politizálása stílusában ki érvényesít ma is kommunista módszereket. Nemcsak a volt kommunisták között vannak ilyenek...” Nem mernék a keresztény- demokrata politikus nevében találgatni, és még a kérdést is halkan mondom ki, nem arra az egykori pártbelijére gondolt-e, aki kilépett az olvasható Kereszténydemokrata Mozgalomból, és nagy, de kevésbé olvasható pártot hozott össze. Nem kell ahhoz mikloškói éleslátás, hogy felfedezzük: Dzurinda pártjának csak olvashatatlansága maradt meg, nagysága odalett. A bírálat aligha csak konkrét pártra vonatkozik, hanem a szlovákiai politizálás, a közélet egészére. Mikloško olyan keresztény politikus, akiről elképzelhető, hogy amikor lelkigyakorlatot tart, még azt is megvizsgálja, hogy a nap folyamán nem tett-e olyat, ami inkább bolseviknak, mint kereszténydemokratának minősíthető. Hány olyan pártelnök van, akinek orcáját szégyenpír árasztja el, mert azon kapja magát, hogy pártépítő igyekezete sógorságban van a bolsevik egypártrendszer ideájával? Hány olyan társadalomtudós van, aki a történelemtudomány, a szociológia művelése közben az elmúlt egy évtizedben is nem tanulmányozta, honnan fúj éppen a szél? Van-e az országban olyan rendőrtiszt, aki szakmája alapelveivel teljesen ellentétben egy-egy kényes beavatkozásnál nem arra gondol, hogy politikai váítógazdaságban élünk, így minden pártnak megvannak az érinthetetlen szent tehenei? A farkcsóváló és bokacsattogtatásra mindig kész újságírókról nem is beszélve. Csupa bolsevik relikvia... Mikloškónak volt kurázsija arra utalni, hogy pótcselevés, amikor november 17-e felé közeledve minden évbeh menetrendszerűen előveszik az 50-es években hozott ítéletek megfogalmazóit, és azzal ijesztgetik Biľakot, hogy majd ismét elolvassák a Brezsnyevnek átadott meghívólevelet. A demokráciajogszolgáltatása a visszamenőlegesség tilalmával maga tette lehetetlenné az évtizedekkel későbbi felelősségre vonást. Mikloško az én olvasatomban arra utalt, hogy míg a régi bűnök megtorlását a retroaktivitás tilalma lehetetleníti el, a mostaniak leleplezését egy másik szörnyszülött, a politikai akarat hiánya gátolja. Van egy ember a szlovák parlamentben, aki arra figyelmeztetett, hogy a bolseviz- mus a politikai szivárvány minden színében itt ível Szlovákia egén. LEVÉLBONTÁS Telefonos nyelvváltás Orvosi váróterem Komáromban. Türelmesen várakozunk a csendes helyiségben. Mellettem fiatal anyuka ül, három év körüli kislányával jött a rendelésre. Beszélgetnek, szlovákul folyik a társalgás. Elég hosszú ideig kell várni, a nő egyre többször nézi az óráját. Egyszer csak a kézitáskájából előkerül a mobiltelefon. Nyomkodja a számokat, mikor létrejön a kapcsolat, az édesanyjával beszél. Tisztán, szépen hibátlanul, magyarul. Megkéri őt, hogy a fiút hozza haza az iskolából. Azután még egy kicsit elcsevegnek apró-cseprő dolgokról. A telefon visszakerül a táskába. A kislánnyal tovább társalognak, szlovákul. Nem nehéz kitalálni azt, hogy a magyar nagymama milyen nyelvű iskolába ment az unokája elé. Vajon szót értenek-e egymással egyáltalán? Falubelimet hívom telefonon. Szlovákul jelentkezik be. A meglepetéstől elakad a hangom. Azt hittem, rossz számot hívtam. Már éppen elnézést akarok kérni, mikor újból beleszól a kagylóba. Én vagyok, csak tudod, Szlovákiában élünk, és ez már így szokás, így illik bemutatkozni. Jalsovszky Vilmos Marcelháza tsttiidions ,:>n \otir ^ '’iKijX'i: (Reuters-felvétel) Lehet választani. Parlamenti választásokat tartottak Ausztráliában TALLÓZÓ DER TAGESSPIEGEL A német lap szerint az Egyesült Államok az interneten keresztül toboroz Afganisztánt megjárt orosz veteránokat a tálibok ellen. Moszkvai nagykövetsége november elején e- mailben kereste meg az egykor Afganisztánban járt orosz katonák egyesületeit. Az üzenetek, amelyekkel Washington tapasztalt püótákat, légi irányítókat és fedélzetiágyú- kezelőket toboroz, láthatók voltak az NTV magántelevízióban is. A legégetőbb szüksége az amerikaiaknak olyan veteránokra van, akik az egykori szovjet különleges alakulatok tagjaiként szereztek tapasztalatot terroristák megsemmisítésében, földi közelharcban és az ellenség hátországában végrehajtott vakmerő műveletekben. Az ilyeneknek havi 5000 dollár zsóldot kínál az elektronikus körlevél - ez az orosz tisztek számára csillagászati összeg. A zsol- dot nagy összegű életbiztosítás egészíti ki - írta a berlini lap. A dolog szépséghibája: az új orosz büntető törvénykönyv megtiltja az ország polgárainak, hogy külföldi hatalom zsoldjába szegődjenek, ezért négytől nyolc évig teijedő szabadság- vesztés szabható ki. Az észt nemzeti öntudat nem a képzelt, vagy valaha volt hősi múltra, történelmi érvekre alapozódik, hanem a munkára Szolzsenyicin, az észtek és az EU „Azt mondják, a nemzetiség nem jelent semmit, és mindenfajta nemzetiségben akadnak rossz emberek. Ahány észtet eddig ismert Suhov, egyetlen gonosz embert sem talált közöttük.” Ez a véleménye Ivan Gyenyiszovicsnak, Szolzsenyicin hősének, s az is tudható az író önéletrajzi írásaiból, hogy maga sem gondolja másként. E. FEHÉR PÁL Ez a jellemzés akkor jutott az eszembe, amikor egy európai uniós jelentést olvastam, amely szerint a 12 felvételre váró ország közül Észtország a hatodik helyen áll, Ciprus, Magyarország, Szlovénia, Csehország és Szlovákia után, de a lettek, a litvánok, Málta, Lengyelország, Bulgária és az utolsó helyen található Románia előtt. Ám ez az adat nem tükrözi igazán a teljesítmény nagyságát. Például azt, hogy a felsorolt államok közül az egyetlen ország, amelynek a XX. század első feléből húsz évet leszámítva (1920 és 1941 között) soha, semmikor nem volt önállósága: hol a németektől, hol a dánoktól, de a legtovább az oroszoktól függött 1990 előtt. És hát ne feledjük, hogy a szovjet birodalom része volt, ennek minden politikai és gazdasági következményével. Aztán nem mellékes az sem, hogy kicsi ország. Igaz, mondjuk, Málta még kisebb, de azért gondoljunk csak bele: micsoda különbség, ha egy ország brit koronagyarmat volt korábban és lakosainak 90%-a angol anyanyelvű, vagy ha szovjet gyarmatként élt és népességének egyharmada, 475 ezer ember a birodalom többségi nemzetéhez tartozik, az oroszokhoz. Szóval érdekelni kezdett, hogy létezik-e valamilyen összefüggés az észtek teljesítménye és Szolzsenyicin megfigyelése között? Ötször, vagy hatszor jártam (persze, a szovjet hatalom idején) az észteknél. Mindannyiszor, már 1964-ben, az első találkozáskor is az volt az érzésem, mintha nem a Szovjetunióban járnék. Először: mindenki köszönt, észtül köszönt: „Tere-tere”, és a rendőr sem ordítozott, ha világossá lett előtte, hogy nem értjük őt. Természetesen nem értettük, mivel ő észtül beszélt, mi pedig oroszul próbáltunk válaszolni. A vendéglátó-ipari egységek előtt nem állt sor, s amikor kávét rendeltem, a pincér azt válaszolta: „A kávéra várni kell”. „Mennyit?” - kérdeztem gyanakodva, a moszkvai nem éppen kellemes tapasztalatok után, tudván, hogy a „szejcsasz” akár fél órát is jelenthet, a jobbik esetben. „Négy percet” - szólt a válasz és valóban négy perc múlva érkezett a kávé. A Vaana Tomas nevezetű 40 fokos italt azonban azonnal hozták és - mint Európában általában - nem egy deci, hanem fél deci volt az alapűrmérték. A nyolcvanas évek elején pedig példátlan dolog történt: az észtek megváltoztatták az orosz helyesírást. Addig ugyanis a főváros nevét, Tal- linnt csak az észtek írták kettős n- nel, az oroszoknak elég volt a szó végén egy „n” betű: Tallin. (Verek- nyén most is így írják a kultúrház nevét - az orosz módi szerint..) Az észt pártközpont (!) és az akadémia azonban nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe: nyilván megalázónak vélték és a szovjet alkotmánynak a népek egyenjogúságáról rendelkező szakaszára hivatkozva követelték Moszkvától, hogy fővárosuk nevét az észt és ne az orosz helyesírás szerint használják. Az oroszok nem nagyon értették, hogy miért olyan fontos ez, de engedtek. Az észtek viszont tudták, hogy ez az apróság nagyon lényeges. Egy USA-ban élő orosz író írta le, miután néhány évet Tallinnban is dolgozott emigrációja előtt: „Sehol sem tűnt olyan nevetségesnek a szovjet hatalom, mint az észteknél”. Példaként említ egy tallinni szerkesztőségi értekezletet, ahol a felszólaló - az akkoriban szokásos frázisokat ismételve - elmondotta, hogy „nagyapja és apja harcban álltak az észt önkényuralommal”. Az észt főszerkesztő azoban rögvest helyreigazította: „Észtországban nem volt önkényuralom”. A felszólaló zavartan javítani próbál: „A cárizmus ellen harcoltak.” A fő- szerkesztő azonban nem hagyta magát: „Észt cárizmus sem volt. Itt orosz cárizmus volt”. Azt hiszem, hogy ez a nyugodt öntudat őrizte meg az észteket. Egy észt irodalomtörténésznél, Jaan Undusknál olvastam: „az észSehol sem tűnt olyan nevetségesnek a szovjet hatalom, mint az észteknél. tekből soha nem lesz sem baszk, sem pedig litván. És nem csupán azért nem, mert az észt királyság eszméjét már a XIII. században eltemették, vagy mert az észtek később sem éltek a terror eszközeivel annak érdekében, hogy megteremtsék államiságukat”, hanem tudatában voltak annak, „hogy csak magukat vádolhatják történelmi kudarcaik miatt”. Az észtek nemzeti tudatát azzal a történettel tudnám a leghívebben jellemezni, amelyet legnagyobb élő írójuknál, a Nobel-díjra is többször jelölt Jaan Krossnál olvastam: „Mennyi kétszer kettő?” - kérdik Kross egyik hősétől. A válasz így hangzik: „Az újszülött számára a végtelenség, a haldokló számára - amennyit óhajt, az imperátornak pedig nulla”. „Tehát nem négy?” ismétlik meg a kérdést, mire a felelet: „Négy csak az Isten számára, de hát ezt senki nem kérdi...” Ezt az igazságot ismerték mindig az észtek. És hallgattak és dolgoztak, igyekeztek tartani a rendet. Nem hivatkoztak a hősi múltra, hiszen ilyen nem is volt, még legendáikban sem, nem hivatkoztak az orosz túlerőre, mert az valóságos és ezért túlságosan veszélyes túlerő volt, a szabadulás esélye pedig igen csekély. Nem a szabadság mértéke volt nagyobb az észteknél a szovjet hatalom éveiben, mint a birodalom más tájain, hanem a józan ész hatása, és ezért a szorgalmas lojalitás is rejtett ellenállásnak tűnt a központi hatalom szemében. Az észteknél pedig az önfenntartás egyedüli lehetséges eszközének. Szolzsenyicintől sokszor nem idegen a misztika, de az, amit az észtekről írt - a legvaskosabb realizmus. És Észtország mai siker- történetének ez az egyik magyarázata. (Persze, azért ne feledkezzünk meg a hatalmas finn segítségről sem, amely különben, ám semmiképpen sem mellékesen, a szovjet hatalom évtizedeiben is létezett.) Az észt nemzeti öntudat nem a képzelt, vagy valaha volt hősi múltra, nem történelmi érvekre alapozódik, hanem a munkára és egyes egyedül a munkára és a pontos helyzetismeretre építkezik. Az észteknek nincsen úgynevezett nemzeti küldetésük, s még kevésbé olyan álságos hivatástudatuk, amely szerint nekik kellene megváltaniok - mondjuk - a Baltikumot. Ők dolgoztak, és mivel most ez lehetséges, dolgoznak is. Egyébként ők is rokonaink. A mostanában egyes körökben annyira divatosnak tűnő sumerológusok szerint ők a „halszagú rokonság”. Az észtek pedig óriási üzletet csinálnak a sprotiból... Az USA továbbra sem hajlandó csökkenteni az üvegházhatást okozó gázkibocsátását, Japán már igen Egyezség a marrákesi klímakonferencián MTI A marrákesi ENSZ klímakönferen- cián szombaton a 167 ország képviselője megállapodásra jutott a kiotói klímavédelmi jegyzőkönyv gyakorlati megvalósításáról szóló dokumentum szövegéről, és ezzel elhárult a korábban az okmány ratifikálása előtt álló akadály. A mostani marrákesi tárgyalások alapja a július végén Bonnban elért kompromisszum az 1997-es kiotói klímavédelmi jegyzőkönyv gyakorlatba történő átültetéséről. Ennek értelmében a 38 legfejlettebb ipari államnak 2012-ig üvegházhatást okozó gázkibocsátását átlag 5,2 százalékkal kell csökkentenie az 1990-es szinthez képest. Eddig egyetlen nagy ipari állam sem ratifikálta a jegyzőkönyvet. A világ teljes üvegházgáz-kibocsátá- sának 25 százalékát adó Egyesült Államok Bush elnök hivatalba lépése után bejelentette: mivel a kormány az amerikai gazdaságra nézve hátrányosnak tartja, nem is fogja ratifikálni a megállapodást. Ezzel megtorpanni látszott a kiotói folyamat, de az összkibocsátás 5 százalékáért felelős Japán - amely korábban az amerikai állásponttal azonosult - bejelentette, hogy ratifikálni készül a jegyzőkönyvet. Az Európai Unió erőteljesen szorgalmazza a jegyzőkönyv életbe léptetését, és szeretné elérni, hogy 2002 őszéig az érintettek ratifikálják az egyezményt. Oroszország az utolsó pillanatig fenntartásokat fogalmazott meg az okmánnyal kapcsolatban, de jelezte, hogy kész ratifikálni azt. Alekszandr Bedritszkij, az orosz küldöttség vezetője a tárgyalásokat követő sajtóértekezleten kijelentette, hogy a mostani meg egyezés megnyitotta az utat a ra tifikálás előtt, így Oroszország számára is. Olivier Deleuze, az EU főtárgyaló ja azt mondta: meggyőződése hogy sikerült megmenteni a kiotó jegyzőkönyvet; a folyamat ezze megfordíthatatlanná vált.
