Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)

001-10-04 / 228. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2001. OKTÓBER 4. Kultúra Nádasi Myrtill és Takács Zoltán álmai két külön világban. Egyikük balerina, színésznő, író, másikuk tudós. Mindkettejük élete szép, izgalmas mese Kleopátra és a kígyótudós f I I T Nem ismerik egymást. Soha nem találkoztak. Mégis szinte szóról szóra ugyanazt mondják. Az em­ber nem alakíthatja a kör­nyezetéhez az álmait. Épp ellenkezőleg: magának kell megteremtenie az álmainak megfelelő környezetet. Egyi­kük New Yorkban, másikuk Londonban él. Egyikük bale­rina, színésznő, író, aki új hazájában új álmokat talált. Másikuk tudós, aki oda ment élni, ahol régi álmait valóra válthatta. Mindkette­jük élete olyan, mint egy iz­galmas, szép mese. De ezek igaz mesék. FÉDERER ÁGNES Kicsit aggódtam, megismerem-e. Eddig csak filmekben és fényké­pen láttam ugyanis. Meglehetősen udvariadanul számolgattam élet­korát. Ha 1965-ben hagyta el Ma­gyarországot... A kávézóba aztán egy nagyon vonzó, csinos, szerény, kedves, vidám hölgy lépett be. Nádasi Myrtill. Vajon mond-e ez a név még valamit? Azt hiszem, ma is sokan emlékeznek rá. Hiszen rö­vid itthoni pályafutása robbanás- szerű és egyedi volt. Gyerekszí­nészként kezdte, balerinaként vég­zett a Balettintézetben, mindössze tizenhét esztendős volt, amikor a Vígszínház tagja lett. Aztán négy évad, színpadi főszerepek és fil­mek után váradanul elment. Férj­hez, egy magyar filmrendezőhöz, Londonba. 1965-ben még sokan azt jósolták, nagy sztár lesz. Olyan, mint a pél­daképe, Ruttkai Éva. Az elmúlt hé­ten, a balettintézeti évfolyamának találkozóján aztán így summázta az eltelt évtizedeket: „Szerencsés vagyok, mert sokfélét csinálhat­tam az életben!”- Balerinának „muszáj” volt men­ni, hiszen szinte járni is a rúdnál tanultam meg, apám és francia származású anyám is táncművész volt - meséli. - Imádtam táncolni, de amikor végeztem, éppen az apám volt az Opera balettigaz­gatója, ezért úgy gondoltam, jobb, ha a színészetet választom. Nem akartam az apám, anyám lánya­ként, árnyékában sikereket elérni. Fantasztikus társulat volt akkor a Vígben: Sulyok Mária, Latinovits Zoltán, Bulla Elma, Páger Antal, Várkonyi Zoltán. Azt mondták ró­lam: nagy karrier vár rám. Amikor kimentem Londonba, csak legyin­tettem, mindegy, hogy Budapesten vagy ott leszek híres. Fiatalon az ember nem mérlegeli a döntései következményeit. Alig múltam húszéves. Még az sem zavart, hogy egyetlen szót sem tudtam angolul. Kisvártatva aztán megértettem, egy színésznő az anyanyelve nél­kül nem sokat ér. Voltak olyan pil­lanatok, órák persze, amikor elke­seredtem. De soha nem gondol­kodtam azon, mi lett volna, ha... Nem lettem ismert, híres London­ban, de sokat foglalkoztattak, tud­tommal én vagyok az egyetlen ma­gyar színésznő, aki rendszeresen fellép angol színpadokon. A házas­ságom jól sikerült, két lányom szü­letett. Itthonról sokszor máskép­pen látszik minden. Valóban meg kellett tanulnom, hogy vannak hosszú időszakok, amikor nem dolgozik az ember. Hogy a sikert sokszor igen nagy csend követi. Feladhatta volna. De nem tette. Először is, megtanult jól angolul. (Ez két évig tartott.) Addig musi­calekben lépett fel, hiszen táncolni- „angolul” is - jól tudott. Aztán jöttek a szerepek, például mexikói lányt alakított egy tévéjátékban, és színpadra lépett a Hegedűs a ház­tetőn című darabban. Később írni is kezdett: forgatókönyveket, rá­diójátékot. Tavaly pedig egy mo­nodrámát Kleopátráról.- Bár nagyon vágytam rá, soha nem játszhattam el Shakespeare Kleopátrájának szerepét. Megír­tam hát Kleopátra történetét ma­gamnak. Női szemszögből. Sokat kutattam, hogy ne csak azok a sztereotípiák legyenek benne, amelyek mindenkinek eszébe jut­nak róla, például a híres szerelmei. Fantasztikusan egyenjogú, „mo­dern” nőként élt. Négy gyereke volt, húsz évig uralkodott egyedül úgy, hogy ő volt a hadseregnek a vezetője is. A darabom arról szól, hogy Kleopátra szelleme kétezer „Mindenki csak magát okolhatja azért az álla­potért, ahol éppen tart.” éve bolyong, már nagyon fáradt, és az istenekkel beszélget, hogy engedjék végre megpihenni. Egy­fajta számvetésre kényszerül köz­ben. Két londoni színházban is el­játszottam, jó kritikákat kaptam, sőt tavaly ősszel Budapesten is elő­adtam kétszer, természetesen an­golul. Aztán voltam vele Máltán és nyolc amerikai városban. Ameri­kába jövőre is visszahívtak vele. Sokan kérdezik, miért éppen Kleo­pátra? Olyan szerepet kerestem, amit elfogadnak tőlem is, olyan alakot, aki egy kicsit egzotikus, mint amilyen egy magyar szülész­nő Londonban, igazi angol szere­pekben nem érdemes konkurál­nom az angol színésznőkkel. Be­hozhatatlan hátrányból indulok, még akkor is, ha ma már nagyon jól beszélem a nyelvet. Aztán egy önálló estre csak akkor jön be a kö­zönség, ha sztár tartja. Vagy ha va­laki olyanról szól, például Kleopát­ráról, akit mindenki ismer. És itthon? A családjából már senki nem él. Lányai közül csak az idő­sebbik beszél magyarul. Vajon kö- tődik-e még Magyarországhoz? Hiszen jóval többet élt már ott, mint itt.- Magam is meglepődöm, hogy né­ha még felismernek itt-ott, na per­sze ilyen névvel, mint a Myrtill, könnyű. Hívtak filmre, néhány év­vel ezelőtt egy színházi főszerepre is. De a valóság az, hogy középko­rú, nagyon tehetséges magyar szí­nésznők verik az asztalt szerepért, most pont Londonból hozzanak ide valakit? Elszoktam attól, hogy úgy érezzem: mindig a színpadon kell lennem. Engem nem bánt, ha éppen üresjáratban vagyok, mert akkor írok, utazom, kutatok, olva­sok, vagy csak gondolkodom a kertben, a családomnak élek, hi­szen két nagy lányom van. Feltöl­tődöm. Kitalálok valamit. Tovább­lépek. Koreográfiákat csinálok, vagy egyetemre járok, két diplo­mát is szereztem. Évekig volt saját műsorom a BBC magyar nyelvű adásában. Megtanultam jól spa­nyolul, mert szerettem volna spa­nyolul elolvasni bizonyos műve­ket. Régóta tervezem, hogy meg­írom a szüleim történetét. Most pedig van például egy félig kész darabom Bartókról, pénzt kellene szereznem a londoni bemutatójá­ra. Közben azért követem azt is, hogy mi történik itthon. Ha tehe­tem, mindig megnézem a jelentő­sebb bemutatókat, igaz, leginkább csak a Vígszínházban. A barátaim gyakran mondják is, Myrtillt kell felhívni Londonban, ő biztosán megmondja, hogy ki játszotta ek­kor és akkor, ezt vagy azt a szere­pet. Nem mellesleg a magyar szín­házból kandidáltam. Próbálok az életkorára még vélet­lenül sem utalni, de a kíváncsisá­gom erősebb. Nem állom meg, hogy ne kérdezzem arról is, mi a titka szépségének, honnan a derű és fiatalos vidámság, amit sugá­roz? Kicsit zavarba jön. Szégyenlő­sen elmosolyodik.- Nem örülök az évek múlásának. Bosszant. Mert belül épp olyan va­gyok, mint amilyen harmincéves koromban voltam. Engem nem annyira szépnek, inkább szexisnek mondtak. Ez azért hiányzik. Sze­rencsére a balett konzervál. Még most is járok hetente kétszer gya­korlatra, viccelődtem is az évfolyamtalálkozón, hogy piruet­tet már nem gyakran csinálok, de a karmozdulatom, na, az még gyö­nyörű. Taká« Zoltánra hónapokat vár­tam. ígérte, hogy a nyár elején - a vüág két pontja között - néhány napra majd hazalátogat. Augusz­tus elején aztán azzal hívott fel, hogy végre már itthon van, de ren­geteg a dolga, és másnap Burmába repül. A múlt héten megint időzött egy kicsit Budapesten, de mire ezek a sorok megjelennek, ő már régen Dél-Afrikában lesz. Az utazás az élete. Azaz a kígyók. Mert a kígyók miatt utazik. Vegyünk egy jóképű, harminchá­rom éves fiatalembert, aki az egyik leghíresebb amerikai egyetemen kutató. Évente három-négy hóna­pot tölt kint „terepen”, a világ leg­különbözőbb pontjain, őserdők­ben, sivatagokban. Ez két hosz- szabb utazást jelent, és hat-hét ki­sebbet, beleértve nemzetközi kon­ferenciákat, előadásokat. De sza­bad idejében is szívesen jön-megy a nagyvilágban - eddig nagyjából kilencvenkét országban járt már -, repül, búvárkodik, és imád fotóz­ni. Azt csinálja, amit szeret. Egyszóval, irigylésre méltó, sike­res. Azonnal, hevesen tiltakozik, ami­kor így summázom az életét.- Mindenkinek akad olyan dolog az életében, amiért irigyelni lehet őt. A siker látszata mögött pedig rengeteg tanulás, munka, pofon, hasra esés, csapda, lemondás van- mondja. - Most mesélhetnék pél­dául arról, hogy amikor Kaliforni­ában dolgoztam, csak úgy tudtam egy használt kocsit venni magam­nak, hogy hónapokig az egyik elő­adóteremben laktam. így megta­karítottam a lakbért. Aki volt már ott, annak nem kell magyaráznom, hogy autó nélkül meghal az em­ber, mert nem tud mozogni. Éjjel egyre jártam búvártanfolyamra, ha majdnem beledöglöttem a fá­radtságba, akkor is, mert az volt a legolcsóbb kurzus. Itthon minden­kit csak a pénz érdekel, én ameri­kai mércével nem vagyok gazdag, igaz, az egyetem valóban lehetősé­get biztosít arra, hogy utazzam, úgy éljek, és azzal foglalkozzam, amit szeretek. Mindenki csak ma­gát okolhatja azért az állapotért, ahol éppen tart. Vagy nem képes többre, vagy nem mer elindulni, hogy megvalósítsa azt, amit kigon­dolt, megálmodott. Mögöttem sem álltak gazdag rokonok vagy segí­tők, mindent önerőből értem el. A legnagyobb tőkém pedig a kitartá­som volt. De hogy is kezdődött? Takács Zoltán Erdélyben szerette meg az állatokat. A Csíkszeredái nagypapánál töltött nyarakon ámulatba ejtette őt a Hargita fan­tasztikus szépsége. Egész nap járta a vidéket, figyelte a természetet. Roppan racionális oka van annak, hogy miért éppen a hüllők, kígyók érdekelték a legjobban. Ezek vol­tak ott a „legkézzelfoghatóbb” ál­latok, magyarázza mosolyogva. Később - életkorához mérten azonban viszonylag korán - hatá­rozottan eldöntötte, hogy a mér­ges kígyóknak szenteli majd az életét, így már maga szervezett is­kolás társainak viperagyűjtő uta­kat a Zemplénben, és első gimná­zium után, nyáron, Bulgáriában. Levélben kért engedélyt az ottani tudományos akadémiától kutatás­ra, amit meg is kapott, legfeljebb életkorát furcsállották. Amikor el­telt a harmadik év is a gimnázium­ban, egyszerűen bekopogott a Sze­gedi Biológiai Központba, elmesél­te, hogy őt mi érdekelné, és lehető­séget kért ottani tanulásra, mun­kára. Nem sokkal később, még szintén gimnazistaként, kiment Prágába egy tudományos konfe­renciára, ahol angolul - természe­tesen úgy tanulta meg a nyelvet, hogy minden szabad idejében kí­gyós cikkeket fordított - bemutat­ta azt a saját készítésű tábláját, amely a kígyók méregapparátusát magyarázta el. (Egy évvel később, a prágai egyetemen járva megle­petten látta, hogy a táblája időköz­ben egyetemi tananyag lett.) A családja, bár nem kötődött szo­rosan a természettudományokhoz, hiszen édesapja villamosmérnök, édesanyja pedig könyvelő, elnéző türelemmel viselte „megszállottsá­gát”. (Mi mást is tehettek volna, visszatartani úgysem lehetett, amiben tudták, inkább segítették.) Takács Zoltán előbb a szegedi, majd a budapesti orvostudományi egyetem gyógyszerészeti karára járt. Mivel továbbra is csak a kí­gyók érdekelték, nem lelkesedett a kötelező nyári gyógyszertári gyakorlatokért. Inkább levelekkel bombázta az amerikai egyeteme­ket, fogadják őt ott nyári gyakor­latra.- Nem ismertem senkit - meséli -, de rengeteg tudományos cikket ol­vastam, tudtam, hogy melyik vá­rosban, melyik egyetemen, ki fog­lalkozik kígyókkal. írtam nekik. Végül Kaliforniából igenlő választ kaptam. Szereztem egy ösztöndí­jat a repülőjegyemre, majd őszin­tén megírtam az egyetemnek, hogy adjanak valamennyi pénzt a megélhetésemre, mert itt Magya­rországon mi nem vagyunk olyan gazdagok, hogy magam finanszí­rozzam a kinntartózkodásomat. Aztán már csak a hivatalos minisz­tériumi engedélyek beszerzése volt hátra - akkor még nem lehe­tett olyan egyszerűen munkát vál­lalni külföldön -, de elszántságom miatt annyira nem lehetett velem mit kezdeni, hogy hamar ráütötték a pecséteket a papírjaimra. így kezdődött. Kijutni csak először volt nehéz, ott már egyik ismeret­ség hozta magával a másikat. Tü- datosan készültem arra, hogy a diplomámmal ott folytatom majd az életemet. Egyszerű, logikus döntés volt. Amerikában lehet ugyanis legjobban tudománnyal foglalkozni. Ma a Columbia Egyetemen dolgo­zik New Yorkban, két fő kutatási területen. Az első farmakológiai jellegű: leegyszerűsítve, azt vizs­gálja, vajon mi a molekuláris alap­ja annak, hogy a mérges kígyók re- zisztensek a saját mérgükkel szem­ben. Ehhez gyűjt ő maga is kígyó­kat, amelyekből aztán szövetmin­tákat vesznek, DNS-t vonnak ki. A kutatást gyógyszergyártó cégek is szponzorálják, hiszen a végcél az lenne, hogy az így nyert ismeretek alapján a későbbiekben minél in­kább ki lehessen küszöbölni a kü­lönböző tabletták, szerek mellék­hatásait. A másik kutatás populá­ciógenetikai, amelynek főképp ter­mészetvédelmi jelentősége van. Délkelet-Ázsia kígyóállományát vizsgálja, ez egyfajta genetikai ál­lományfelmérés.- Ha holnap mondjuk sok pénzt nyernék a lottón, akkor is min­dent ugyanígy csinálnék tovább. Az hajt, hogy megismerjek, meg­tapasztaljak új, szép dolgokat. A kígyókat azért is szeretem, mert felkeltik az érdeklődést. Elretten­tenek, ugyanakkor el is gondol­kodtatnak. Egy-egy nagyobb ku­tatási munka két évig is eltart, ez­alatt nincsenek kézzelfogható eredmények, csak nagyon sok munka. Bizonyos értelemben ez tesz magabiztossá, hiszen képte­lenség ilyen hosszú ideig hatal­mas energiákat ölni valamibe, ha abban, no és önmagában nem hisz, nem bízik mindenekfelett az ember. Nekem a siker feltételeiről mindig három dolog jut eszembe: józan ész, pénz, buzdító környe­zet. Úgy alakult a sorsom, hogy most Amerikában élek, de csak azért, mert ott vannak meg a si­ker feltételei, azaz ott van lehető­ségem arra, hogy megvalósítsam, amiről még gyerekfejjel álmod­tam. De ára is van a tudományos szabadságomnak, hiszen nagyon hiányzik az igazi otthonom. Ott én mindig csak „otthontalan” le­hetek. Ma már tudom, hogy való­jában ott is csak az boldogul, aki itthon is sikeres lehetne. Nádasi Myrtill ma... «_ __LjSs________ .. .és 1956-ban

Next

/
Thumbnails
Contents