Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)
001-10-31 / 251. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2001. OKTÓBER 31. TÉMA: A HALOTTAK NAPJA Már az ókorr civilizációkban is rendeztek szertartásokat, amelyek során megidézték az elhunytak szellemét Gyertyák imbolygó fénye Somogyi Tibor illusztrációs felvétele Az élet a születés és az elmúlás örök körforgása. Az élőlények közül csak az ember képes tudatosítani a halál kérlelhetetlenségét és szükségszerűségét. Ez a tudat egyszersmind hatalmas szellemi energiákat is képes megmozgatni, hogy minél távolabbra tolja ki a vég bekövetkeztének pillanatát. ÖSSZEÁLLÍTÁS De az is az ember sajátossága, hogy az elhunyt és a túlvilágra költözött elődökről nem feledkezik meg, emléküket ápolja, s időnként felkeresi szeretteinek végső nyughelyét, hogy virágot helyezzen el, és gyertyát, mécsest gyújtson. Már a 35-50 ezer évvel ezelőtt élt Neander-völgyi emberek maradványait borító agyagrétegekben is kimutattak különböző virágokból származó pollent, s ebből a kutatók arra következtettek, hogy a halottakat nem hagyták magukra, hanem valamilyen szertartás keretében eltemették őket, s bizonyos használati tárgyak, ételek mellett virágokat is elhelyeztek a sírban. Napjainkra a mindenszentek (latinul: Festum omnium sanctorum) és a halottak napja (latinul: Commemoratio omnium fideli- um defunctorum) szinte egybemosódott, pontosabban szólva az előbbi a halottak napjának vigíliájává lett, noha a keresztény egyház eredetileg május 13-án, majd pedig - a VIII. századtól kezdődően - november elsején (ez volt a kelta újév első napja is) azokról a halott telkekről emlékezett meg, akiknek a neve nem szerepelt a naptárban. November elseje 835-ben vált hivatalosan is a mindenszentek napjává. A halottak napját 998 óta tartja meg a katolikus egyház. Odilo cluny-i apát rendelte el, hogy mindenszentek vecsernyéjét követően a zárdákban zsolozsmát végezzenek a halottakért, és másnap, vagyis november 2-án a papok gyászmisét mondjanak. Később ezt a szokást valamennyi templomra, majd pedig - a XIV. században - az egész egyházra kiterjesztették. Supka Géza, a két világháború közötti korszak jeles újságírója még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a halottak napja „a chiliasmus hatása alatt született meg: a Krisztus utáni 1000-ik évre várt világvége szorongásos hangulatában, amikor is a halandók igyekeztek az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Sírjaikon gyertyákat gyújottak fel, hogy a szegény rázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat. A gyertyát azért is kellett a sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult leikecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák aztán tovább az élőket”. A halottak emléke előtti tisztelgés azonban nem keresztény hagyomány. Már a különböző ókori civilizációkban is rendeztek - olykor napokig tartó és látványos - ünnepségeket vagy bonyolult szertartásokat, amelyek során megidézték az elhunyt ősök szellemét, ételt és italt szolgáltak fel, „... a természet nekünk csupán betörésre adott szállást...” sőt táncoltak és énekeltek is nekik. Rómában általában az elhalálozás évfordulóján emlékeztek meg az elhunytról, ezen kívül február 13-a és 21-e között egy központi ünnepségsorozatot, az ún. Parentaliát (parens - szülő) is megrendezték a halottak emlékezetére. Ilyenkor zárva maradtak a templomok, nehogy az istenek beszennyezzék magukat a halottak látványával, de a hivatalokban sem dolgoztak és esküvőket sem tartottak, a tűzhelyeken és az oltárok előtt pedig eloltották a tüzet. Az utolsó napon (Feralia) virágokkal díszítették fel és borral, tejjel, olajjal, vízzel locsolták meg a sírokat. Rendszerint egy báránykát is feláldoztak. Mivel úgy tartották, hogy ilyenkor a halottak valamiképpen visszatérnek a földre, ételt is készítettek a számukra. Cicero, a kiváló államférfi, író és szónok, Caesar kortársa a halált az élet természetes folytatásának tekintette: „Nincs kedvem az életet megsiratni, ahogy ezt annyian és éppen a bölcs férfiak tették, mert úgy éltem, hogy érzésem szerint nem hiába jöttem a világra, és az életből úgy távozom, mint holmi vendégfogadóból, nem pedig a tulajdon házamból. Mert a természet nekünk csupán betérésre adott szállást, nem pedig állandó lakásra. Ó gyönyörű az a nap, midőn majd a lelkek isteni gyülekezetébe és társaságába indulok, s amikor ezt a zsivajt és tülekedést elhagyom”. A rómaiak számára a halál szinte mindennapos látvány volt, hiszen sokan katonáskodtak, mások az arénákban zajló véres gladiátorviadalok nézőiként vagy éppen közreműködőiként szembesülhettek vele. A temetést rendszerint a halál istennőjének (Venus Libitina) nevét viselő temetkezési vállalkozók (libitinarii) intézték, s különösen egy-egy gazdag patrícius temetése számított nagy eseménynek, amelynek a temetési menet (latinul: pompa) is szerves része volt. Itt fuvolásokkal, kürtösökkel és más zenészekkel kezdve, fáklyásokkal és siratóasszonyokkal folytátva sok mindenki felvonult. A menetet általában táncosok és színészek zárták, akik - talán meglepően hangzik - sokszor kigúnyolták az elhunyt gyengéit, testi fogyatékosságait. Urögdi György írja egyhelyütt: „A takarékos Vespasianus császár gyászmenetében Róma egyik előkelő színésze az elhunyt maszkjában haladt végig a Városon, s a nézőközönség hahotája közben megkérdezte kíséretét, vajon mennyibe kerül a temetése. Mikor azt válaszolták, hogy százmillióba, felkiáltott: Adjatok nekem tízmilliót, és dobjatok a Ti- berisbel”. Az előkelő halottól azután a Forum Romanumon ünnepélyesen búcsút vettek, majd koporsóját a város falain kívül, valamelyik nagy út - pl. a Via Appia - mentén helyezték el egy mauzóleumban. A szegényeket és a rabszolgákat azonban általában egy tömegsírban temették el, de Rómában a hamvasztás szokása is elterjedt. A hamvedreket a co- lumbariumokban (magyarul: galambdúc) helyezték el. Mivel a zsidók és példájukat követve az őskeresztények is ragaszkodtak ahhoz, hogy halottaik megszentelt földbe kerüljenek, ezért a ha- lotthamvasztást elutasították, s az elhunytak maradványait a föld alatt kialakított többemeletes folyosórendszerben, az ún. katakombákban helyezték örök nyugalomra, és mise keretében itt emlékeztek meg róluk minden évben. A muszlimok nem ültettek virágokat, de öntözték a sírokat, és ügyeltek rá, hogy a föld mindig nedves legyen Látogatóban a halottaknál ÖSSZEÁLLÍTÁS Az 1950-es években jelent meg Aly Mazahéri iszlám tudós A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig című nagy sikert aratott könyve, amely fontos szerepet játszott a második világháború utáni években az algériai és más arab országok függetlenségi mozgalmainak a kibontakozásában, valamint az arab kulturális öntudat alakításában. A könyv azt a korszakot mutatja be, amelyet az iszlám reneszánsz időszakának is neveznek, s egyik fejezete a halállal kapcsolatos szertartásokkal és a halottak emlékének ápolásával foglalkozik. A középkori araboknak tilos volt két holttestet egy gödörbe fektetniük, nehogy bo- nyadalmak támadjanak a feltámadáskor. Csak pestisjárvány idején tettek kivételt, de ilyenkor is ügyeltek arra, hogy különböző neműek ne kerüljenek egymás mellé. A síremlékek általában szerények voltak, de a gazdagabbak idővel egyre nagyobb emlékműveket építtettek maguknak, kupolákkal, termekkel, ahol értékes Korán-kéziratokat, szőnyegeket, lámpákat és egyéb kincseket helyeztek el. A gyász jeleként gyakran tárgyak megsemmisítésére is sor került. 941-ben Radi kalifát egyik eunuchának halála annyira lesújtotta, hogy 400 hordó óbort dobatott a Tigrisbe. A gyász színe az iszlám világban országonként változott. Marokkóban és Andalúziában fehér, Nyugat-Iránban és a Közel-Keleten viszont kizárólag sötétkék vagy fekete gyászruhát viseltek. A halotti tor szokása a muszli- moknál is ismert volt, sőt a temetést követő hetedik napon egy újabb lakomát rendeztek, majd negyven nap elteltével egy harmadik lakomára is sor került. „Az év utolsó nagy ünnepét, az Ejd- al-Kabir-t a halottaknak szentelték” - írja Aly Mazahéri - „ez alkalomból pénzt, édességet, datolyát vagy ruhákat osztogattak a mecsetek kapuiban. Továbbá senki nem mulasztotta volna el, hogy minden csütörtök este hangosan elmondja halottaiért a Korán egy fejezetét. A néphit ugyanis azt tartotta, hogy az elhunyt lelke visszatér a házba az elmaradt imákért és adományokért.” A halottakat gyakran keresték fel a temetőben, elsősorban csütörtökön, amikor is a legkülönfélébb társadalmi rétegekhez tartozó asszonyok és gyermekeik találkoztak a síroknál és egy délutánt töltöttek a halottak mellett. A középkorban a muszlimok még nem ültettek virágokat a sírokra, viszont bőségesen öntözték és ügyeltek rá, hogy a föld mindig nedves legyen. „A virág és növény nélküli sivár temetők, melyek más napokon kihalt pusztaság képét mutatták, csütörtökönként megélénkültek; olyan pezsgő élet folyt bennük, mint egy igazi vásárban. Tarka tömeg gyűlt össze a vízhordók körül, akik az ösvények mentén telepedtek meg tömlőikkel és tartályaikkal, meg a sok mozgó árus körül, akik teli torokból kínálgatták lepényeiket, gyümölcseiket és egyéb áruikat. Az asszonyok találkoztak barátnőikkel és véget nem érő beszélgetéseket folytattak velük, míg a gyerekek versenyt ordítva kergetőztek a sírok között.” A szóban forgó időszakban kezdett egyfajta divattá válni az is, hogy a hívő muzulmánok végrendeletükben valamilyen szent sírhelyének a közelében jelölték ki végső nyughelyüket. A gazdagok még telhetetlenebbek voltak: ők valamelyik szent helyre kívánkoztak haláluk után, így szabályos nekropoliszok alakultak ki Mezopotámiában és az Arab-félszigeten. Emiatt a bebalzsamozott holttesteket szállító karavánok sokszor két-három hónapig is úton voltak, hogy a legnagyobb becsben tartott mauzóleumokhoz elszállíthassák a tetemeket. A síiták főleg Iránban és az egykori Mezopotámia keleti részében, míg a szunniták Medinában, Jeruzsálemben, Damasz- kuszban és Bagdadban temették el halottaikat. HALOTTAK NÁSZA Róheim Géza kiváló néprajzkutatónk úja Magyar néphit és népszokások című könyvében: „A közép-ázsiai tatárok a halotti tort mindjárt a halál után, egy rövid ebéddel ünnepük meg, amelyen gazdagnak, szegénynek egyaránt zsírban sült kenyeret osztogatnak. A tort a harmadik, hetedik és tizenegyedik napon, főleg pedig az évfordulón megismétlik, mert félnek, hogyha ezt elmulasztják, a halott éjjel megjelenik és kötelességükre inti őket. Marco Polo szerint ha valamely tatárnak a fia, aki még nődén, meghal és ha ugyanazon időben meghal egy másiknak a leánya, mindkettő szülei egybejönnek és megtartják a két halott nászát. Miután megszerkesztették a házassági szerződést, lerajzolják a fiút és a leányt egy papírra és képüket pénzzel meg egyebekkel elégetik, azon hitben, hogy a halottak a másvilágon egybekelnek”. Táncjátékkal fejeződött be a szertartás az ókori Kínában Lakoma az ősökkel HÁTTÉR Az ókori Kínában az ősök tisztelete szinte minden közös rendezvény, ünnepség része volt, de emellett ötévenként egy nagy kollektív áldozatot is bemutattak - ez volt az úgynevezett hia. Ezt az áldozatot csakis az uralkodó és a legnagyobb főurak mutathatták be, nem csupán azért, mert rendkívül költséges volt, hanem azért is, mert kizárólag ők tarthatták számon legtávolabbi felmenőiket is. Az ősöket a szertartáson egy élő személy - a Holttest - képviselte, s a neveket tartalmazó tábla mögött foglalt helyet. (A táblákat két hiaáldozat közötti időben egy kőládában őrizték, s ezeket a félretett táblák őre - sou-ťiao - helyezte el a lakomázóhelyen.) Az ősök megszemélyesítőinek kiválasztását jóslás alapján maguk az „ősök” erősítették meg, s a Holtesteknek ugyanúgy előbb meg kellett tisztulniuk, mint a szertartás valamennyi résztvevőjének. A megtisztulás tíz napig tartott és kezdetét ismét csak jóslással határozták meg. Eközben kijavították a templomokat, kisöpörték a szentélyeket és a környező udvarokat. Az ünnepet megelőző napon kiállították az áldozati edényeket és az áldozatokat, hogy minden résztvevő megtekinthesse ezeket. Henri Maspero francia sinoló- gus Az ókori Kína című könyvében úja: „A nap elérkeztével a király sárkánydíszes ruhát és fekete föveget öltött fel, a királynő fácándíszes ruhát és szertartási parókát; külön vonultak a templomba a miniszterek és főhivatalnokok, illetve az asszonyok kíséretében; a wang-hia induló hangjainál léptek be a templomba és foglaltak helyet, a király a templomnak a keleti lépcső melletti külső teraszán, a királyné a nyugati oldalon levő belső teraszon. Ezután a Holttestek ünnepélyes bevonulása következett, a sze-hia induló kíséretében. Az előimádkozó vezette és kísérte őket (a szertartás alatt különben tolmács is volt, mert az élők és holtak közvetlenül nem szólhattak egymáshoz), kezet mostak, aztán felmentek a templomba a nyugati lépcsőn, mialatt az őket váró király elébük ment, üdvözölte és az előimádkozó közreműködésével hellyel kínálta őket”. A Holttestek az ősök sorrendjében - helyet foglaltak, és ezt követően sor került az ősök leikeinek a meghívására. A király személyesen szolgálta fel az áldozati italt a Holttesteknek, akik előbb néhány cseppet a földre öntöttek, mintegy üzenetképpen a föld alatt lakozó lelkeknek, majd a maradék bort felhörpintették. A kúály- né is megkínálta őket, de a felszolgált italt csupán megitták, a földet nem öntözték meg, majd „a Holttestek kivonultak a templomból, és helyet foglaltak arccal délnek a kapu nyugati oldalán. Itt maradtak ülve az egész reggeli szertartás, az áldozatok feláldozása és a lakoma előkészületei alatt”. A király személyesen nyilazta le az első ősnek (Hou-ci- nek) szánt fiatal bikát, amelynek előbb még levágta néhány szál szőrét és az állat vérével együtt átadta az előimádkozónak, aki felajánlotta a templomban annak bizonyításaként, hogy „az áldozat kívül- belül hibátlan”. Különböző egyéb műveletek és szertartások után a király és felesége a segítők közreműködésével felszolgálták az ősöknek az áldozatokat. A Holttestek az első három fogás elfogyasztása után kijelentették, hogy már jóllaktak, mire a kúály unszolni kezdte őket, hogy egyenek a következő fogásokból is. Végül az italáldozatok bemutatása következett, múe „a Holttest mindannyiszor felállt, pár cseppet kiöntött áldozatul, hogy az ős szelleme megszállja, aztán leült és ivott (...) Az ötödik csésze után a kúály átadta az ivóedényt a minisztereknek, a hetedik után a főhivatalnokoknak, a kilencedik után pedig a kishivatalnokok közt járt körbe a csésze”. Az áldozat közös lakomával fejeződött be. A kúály a Holttestek által hagyott maradékot fogyasztotta el, miniszterei a király maradékát, a főhivatalnokok a miniszterekét és így tovább. Azoknak a kúály nemzetségébe tartozó családtagoknak, akik nem vehettek részt az áldozaton, futárok vitték el az őket megillető részt az áldozati húsból, amit az ősöknek bemutatott ceremónia után fogyasztottak el. Az ősök tiszteletére rendezett szertartás azonban nem a lakomával, hanem egy több részből álló táncjátékkal fejeződött be, amelyet az ősök templomának udvarán adtak elő. Kínai temetőben. 19. századbeli rajz Az oldalt írta Lacza Tihamér
