Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)

001-10-27 / 248. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2001. OKTÓBER 27. TÉMA: A TÉLI IDŐSZÁMÍTÁS Nehezen viseli szervezetünk az átállást, és ez sokszor a munkánkra is kihat Hány az óra, vekker úr? Jól nevelt számítógépem egy hónappal ezelőtt közölte ve­lem, hogy áttért a téli időszá­mításra, s egy órával vissza­pörgette belső vekkerét. Mi­vel egy kissé koros masináról van szó, még nem értesült arról, hogy nem az őszi nap­éjegyenlőséget követő utolsó szeptemberi hétvégén kellett volna erre sort kerítenie, ha­nem egy hónappal később, vagyis holnapra virradóra. ÖSSZEÁLLÍTÁS Mivel kedvelem a kisöreget, nem akartam elszomorítani, inkább rá­hagytam a dolgot, elvégre az írás minőségére ez a körülmény aligha lehet kihatással. De azért kiván­csivá tett: tényleg, hogyan is ál­lunk az órák átállításával? Ha em­lékezetem nem csal, az elmúlt évti­zedekben többször is megértük már a nyári és a téli időszámítás bevezetését. A legfontosabb indok­ként azt szokták felhozni, hogy sok villamosenergiát takaríthatunk meg azzal, ha életritmusunkat a napfelkeltéhez igazítjuk. Ez sajnos nem igaz, hiszen az áram folyama­tosan termelődik, ezért valamit akkor is csinálni kell vele, amikor nem kapcsoljuk fel az égőt (legfel­jebb a villanykörte várható élettar­tamát növeljük meg). A villanyerő­Még szerencse, hogy az európai országok ma már egyeztetik lépéseiket. művek átmeneti leállítása pedig nagyobb kárt okozna, mint amennyi haszonnal járna a csekély megtakarítás. Régebben a paraszti munkák szempontjából talán volt némi szerepe, de időközben a föld­művelést és az állattenyésztést is olyan mértékben gépesítették, hogy az óra- és percmutatók teker­getése már itt sem jelent különö­sebb hozadékot. Amit viszont határozottan állítha­tok, hiszen magamon is tapasztal­tam, az az emberi szervezet ber­zenkedése az átállást követő na­pokban, hetekben. Különösen azo­kat viseli meg, akik mindennap ugyanabban az időpontban kel­nek. Belső biológiai óránk érezhe­tően kizökken ritmusából és ez sokszor munkánkra, teljesítmé­nyünkre is kihat. Az átállással kap­csolatos szervezési feladatok is többletmunkát igényelnek. Még szerencse, hogy az európai orszá­gok ma már egyeztetik lépéseiket, hiszen volt idő, amikor az órák át­állítását nem mindenütt rendelték el vagy éppen egy óra helyett két órával módosították az időt, s eb­ből egy kisebbfajta káosz keletke­zett. Azt hiszem, leginkább a nyári szabadságukat töltő emberek örül­nek annak, hogy valamivel tovább lehetnek a természetben vagy a víz partjánál. Salvador Dali: Az emlékezet állandósága Húszezer font jutalom 1714-ben a brit kormány 10 ezer font jutalmat ígért an­nak, aki legalább 1 foknyi pontossággal meg tudja mérni egy Angliából Indiába tartó hajó fedélzetén a földrajzi hosszúságot. S hogy fokozzák a motivációt, további ötezer fontot helyeztek küátásba ar­ra az esetre, ha a hibát sikerül 40 szögperc alá csökkenteni, és még ezt is újabb ötezer fonttal megtetézték volna, ha a hiba kisebb egy szögpercnél. Az egyfoknyi eltérés időtar­tamra kivetítve 4 percet tesz ki. A földrajzi hosszúság meg­határozásához szükség volt a pontos hely időismeretére is, de az akkoriban használatos egyszerű fogaskerekes és in­gaórák nagyon pontatlanul működtek a tenger hullámain imbolygó hajókon, ezért egy egészen újszerű megoldásra volt szükség. A pályamunkák elbírálására létrehozott - ad­mirálisokból, tudósokból, ha­jóépítőkből és hajókapitá­nyokból álló - bizottság 1718- ig tevékenykedett, s ezalatt kb. 100 ezer fontot osztott szét. Az egyszerre odaítélhető maximális összeget azonban csak fél évszázaddal később, 1764-ben vehette át egy york- shire-i ácsmester, John Ham­son (1693-1776), aki több­szöri nekifutás után, 40 évnyi kitartó munkával elkészítette legpontosabb (sorban a ne­gyedik) kronométerét és ezt is kipróbáltathatta 1761-ben a Porstmouthból Jamaikára tar­tó Tartar vitorlás fedélzetén. Előzőleg már három Timekee- peréért kapott bizonyos össze­geket, de ezek az időmérő szerkezetek, bár jórészt fából készültek, több tucat kilónyi monstrumok voltak, ezért Harrisont további munkára serkentették. A negyedik vál­tozat (ezt később James Cook vitte magával első föld körüli útjára) már csak tenyér nagy­ságú és zsebóra alakú volt, s „pontadansága” mindössze 54 szögmásodpercet tett ki. Az ember sokáig beérte azzal, hogy a múló napokat csupán nappalokra és éjszakákra tagolja Csak a derű óráit számolom HÁTTÉR Az idő múlását már az ősember is érzékelte, s bizonyos természeti je­lenségek - például a nappalok és az éjszakák vagy az évszakok váltako­zása - alapján az egyhangú folya­matosságot hosszabb-rövidebb sza­kaszokra tudta bontani. Az ember számára nyilván a Nap látszólagos mozgása volt a legszembeötlőbb, s ezért nem meglepő, hogy sokáig beérték azzal, hogy a múló napokat nappalokra és éjszakákra tagolják. Az ennél „pontosabb” beosztáshoz azonban szükség volt valamüyen mérőeszközre is. Az első ilyen „mű­szed’ az ember saját árnyéka volt. Megfigyelték ugyanis, hogy a Nap állásától függően az árnyék hossza változik, s van egy pillanat, amikor a legrövidebb. Ezt nevezik délnek. Természetesen más testek árnyéká­nak változó hosszúságát is mérték, így születhettek meg az első nap­órák: az árnyékvető rudak vagyis a gnomonok. Hogy ez mikor is tör­ténhetett, azt ma már leheteden ki­deríteni. Valószínűnek látszik, hogy annyi más találmányhoz hasonlóan a napóra is kínai alkotás. A Kr. e. 11. században élt Csiu-pi kéziratában már utalást találunk egy olyan idő­mérő szerkezetre, amely segítségé­vel a kínaiak meg tudták állapítani a Nap legmagasabb nyári, illetve legalacsonyabb téli kulminációs pontját, s ebből viszonylag pontos értéket kaptak a Föld forgásten­gelyének dőlésszögére is. A Bibliá­ban is olvashatunk a napóráról; a királyok könyve említi a Kr. e. 730 táján élt Ahas király obeliszkjét, amely napóraként szolgált. Az egyiptomi ásatások során az Újbiro­dalom (Kr. e. 1552- 1070) idősza­kából származó napórák kerültek elő, amelyek lényegében két egy­másra merőleges fémdarabból áll­tak. Ezeknek az időmérő szerkeze­teknek a mérete és az alakja megle­hetősen változatos volt, kezdve a zsebben is elférő napóráktól egé­szen a több tucatnyi méter magas­ságú kőoszlopokig, amelyeket álta­lában a város főterén állítottak fel. A Szent Péter téren ma is látható az a 35,5 m magas obeliszk, amelyet Caligula császár parancsára szállí­tottak a libanoni Heliopolisból (ma Baalbek) az örök városba. Bizonyá­ra érdekes lenne nyomon követni az időben a napórák fejlődését, té­mánk szempontjából azonban sok­kal fontosabb, hogy ezek a szerke­zetek kezdetben csak egy meghatá­rozott helyen mérték viszonylagos pontossággal az idő múlását. A ró­maiak sokáig nem ismerték a nap­órát, jóllehet a szomszédságukban élő népek, tehát az egyiptomiak, a görögök vagy a punok ezzel mérték az időt már évszázadok óta. A delet például a consul hírnöke hangos ki­áltással vagy kürtszóval jelezte, amikor a legmagasabb ponton álló nap a Curia és a Graecostasis épüle­te közé ért. így aztán amikor a szicí­liai Catinából (ma: Catania) - hadi­zsákmányként - Kr. e. 263-ban megérkezett Rómába az első nap­óra, vagy száz évig senkinek nem tűnt fel, hogy ennek a műszernek a jelzései a négy szélességi fokkal dé­lebbre fekvő városra vonatkoznak és a köztársaság székhelyén hasz- nálhatadanok. Csak Kr. e. 164-ben készült el az első olyan napóra, amely a római helyi időt mutatta. Ettől kezdve divatba jöttek a nap­órák, egyetíen vagyonos római kertjéből sem hiányozhatott az idő­mérő berendezés, amelynek figye­lését és a kerek órák elmúlásának kiáltással történő bejelentését rendszerint egy rabszolgára bízták. A napóráknak persze volt egy nagy fogyatékosságuk is: csak nappal és derült időben mutatták az időt. (Találtak egy szerkezetet, amely­nek felirata utalt is erre: csak a de­rű óráit számolom.) Ezért idővel olyan műszert kellett alkotni, amely függetíen volt a napfénytől, így született meg a vízóra, a ho­mokóra és a tűzóra. Mindegyikben valamilyen időben behatárolható fizikai, illetve kémiai folyamat ját­szódik le (kiürül egy adott méretű és térfogatú tartály, elhamvad egy ismert hosszúságú zsinegdarab stb.), s ha az esemény végét vala­miképpen jelezzük, akkor máris rendelkezésünkre áll az a berende­zés, amely a múló időt a fényviszo­nyoktól függetienül is mutatni fog­ja. A klepszidrának nevezett víz­órákat például előszeretettel alkal­mazták bírósági tárgyalásokon, hogy elejét vegyék a hosszadalmas szónoklatoknak. A napórát nem kell átállítani Rómában nem törődtek a percekkel Mennyi az annyi? ÖSSZEFOGLALÓ Azt már az elemista tanulók is tud­ják, hogy a nap éjféltől éjfélig tart. Az ókorban azonban nem volt üyen egyértelmű a dolog. Babilonban, Szíriában és Perzsiában az új nap a napfelkeltével kezdődött, míg a kí­naiak és a zsidók számára hosszú ideig a napnyugta időpontja jelen­tette a kezdetet. Az egyiptomiak és a rómaiak a ma is érvényes álláspon­tot képviselték, míg az araboknak a dél volt a legrokonszenvesebb nap­kezdet. Valószínűleg a Kr. u. 90-160 között élt alexandriai görög csilla­gász, Klaudiosz Ptolemaiosz érvelé­sét tették magukévá, aki mérései so­rán szintén a delet tekintette kezdő­pontnak. A közel 4 évszázaddal ko­rábban élt görög Hipparkhosz vi­szont éjféltől számította a nap indu­lását. A nappalok és az éjszakák 12- 12 órára történő felosztása fokoza­tosan alakult ki. A Homérosz korá­ban élt görögök a napfelkelte és a napnyugta közötti időszakot 3 rész­re: reggelre, nappalra és estére osz­tották, s ugyanúgy 3 szakaszt külön­böztettek meg napnyugta és napfel­kelte között is. A „megtelt tér ideje” Athénban kb. a 10-12 óra között időszaknak felelt meg; ilyenkor volt a legnagyobb nyüzsgés a piacon. A rómaiak csak lassan tértek át az egyes napszakok órákra történő fel­osztására. Caesar korában a napot még csak 7 szakaszra (mane, dies, meridies, suprema, vesper, nox, intempestas) osztották. Augustus császár létrehozott egy hét csapat­testből (cohortes vigilum) álló köz­ponti tűzoltó alakulatot, amely nap­nyugtától napkeltéig járőrözött Ró­ma utcáin, és ha valahol tűz keletke­zett, azonnal hozzáfogott az oltás­hoz. A járőrök váltották egymást, egy éjszaka alatt háromszor, így a napnyugta és a napkelte közötti idő tulajdonképpen 4 szakaszra (ez volt az ún. vigüia) oszlott. Azt már akkor is jól tudták, hogy nyáron rövideb- bek az éjszakák mint télen, ezért az órák hossza évszakonként változott. Amikor áttértek a kétszer 12 órás beosztásra, az egyes órák sorszámot kaptak. A napkeltétől számított első óra volt a hora prima, ezt követte a hora secunda, majd a többi egészen a napnyugtával véget érő hora duodecimáig. A nyári napforduló idején azonban az egyes órák kb. 75 percesek voltak, míg a téli napfor­duló napján mindössze 44 perce­sek. Ugyanez fordítottan volt érvé­nyes az éjszakai órákra. Az egyetien fix pont a 7. óra, a hora septima volt, amely délben kezdődött télen és nyáron is. A perceket Rómában nem ismerték, jobban mondva nem tö­rődtek velük. Ha az óránál rövidebb időtartam mérésére volt szükség, akkor rendszerint egy kisebb vízórát vagy homokórát vettek igénybe. Általában egy hivatalnok kiáltott ébresztőt Akik korán keltek VISSZAPILLANTÓ A 13. századi Kínában már 12 idő­szakaszra osztották a napot, s ezeket ciklikus jelekkel jelölték. Napkelte­kor a fővárosban általában egy hiva­talnok, a ki-zsen (Kakas) kiáltott éb­resztőt. Vidéken - mint Jacques Ger- net francia sinológus magyarul is megjelent könyvében olvashatjuk - „hajnali négy vagy öt óra tájban, mi­dőn megszólalnak a buddhista és taoista kolostorok harangjai, remete szerzetesek ereszkednek le a várost környező dombokról, bejárják Hangcsou utcáit, és vaslapocskákat vagy fából készült, hal formájú kis dobjukat ütögetve jelzik a hajnal jöt­tét. Hangosan kiáltozva közlik, hogy milyen az idő: »Borús az ég«, »Esik az eső«, »Derült az ég«. Akár szél fúj, akár esik, havazik vagy fagy, a szer­zetesek lejönnek a városba. Ők te­szik közhírré az udvar fogadónapját, a nagy és kis kihallgatások, a min­dennapi audienciák időpontját is. így a különböző hivatalok tisztvise­lői, az őrség tisztjei, az őrtornyok lis­táin szereplő katonák mindenről tá­jékozódhatnak, és sietve indulnak hivataluk vagy őrhelyük felé. A kiki­áltó szerzetesek minden hónap 1. és 15. napján, valamint az ünnepnap­okon koldulóútra indulnak a város­ban, hogy összegyűjtsék élelmüket. A császári kihallgatások már reggel öt vagy hat órakor megkezdődnek. A hét óra már kései időpontnak szá­mít. A palotai irodák hivatalos órái­nak kezdetét dobolással jelzik. A prefektúra és az alprefektúrák hiva­talaiban beérik a fából készült csat­togtató vagy a gong kevésbé ma­gasztos hangjával. A közigaztás al­kalmazottainak már a hivatalos órák megkezdésekor munkahelyükön kell lenniük; ha késnek, megbotoz­zák őket. Minden ügyet reggel vagy kora délután tárgyalnak. A hivata­lokban azonban néha éjszakai ügye­letet tartanak, és az őrségre kijelölt hivatalnokok kötelesek nevüket fel­jegyezni a jelenlétet igazoló listára. Az Északi Szungok uralkodása alatt a 4 császári könyvtár hivatalnokai rászoktak, hogy bélbántalmakra hi­vatkozva ídvonják magukat az éjsza­kai ügyelet alól, s ezért a császári könyvtárak listáit a »hasfájások regiszterének« nevezték el”. Kínában ekkoriban éjjel 11 órakor kezdődött a nap és az első óra kb. hajnali egykor ért véget. Az éjszaka öt óráját őrségeknek nevezték és a városokban dobokkal jelezték min­den egyes óra kezdetét. Értelemsze­rűen a nyári őrségek időtartama rö­videbb volt, mint a télieké. Egy nyári őrség a mi számításunk szerint kb. másfél órának, míg a téli őrség kb. két és fél órának felelt meg. Az egyes órákat még negyedórákra is felosztották, ezek időtartama mint­egy 30 perc volt. Japánban a szamurájok korában a nappalokat és az éjszakákat - az év­szakoknak megfelelően - hat egyenlődén szakaszra (koku) osz­tották. A földművesek azonban in­kább a nap járásához igazodtak és a nappalt 3 részre (hajnal, dél, alko­nyat) osztották.

Next

/
Thumbnails
Contents