Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)
001-10-27 / 248. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. OKTÓBER 27. Szombati vendég Varga György 1988-ban két hátizsáknyi tiltott könyvet próbált Csehszlovákiába csempészni, de a titkosszolgálat emberei elkapták, a magyar hatóságok pedig bevonták az útlevelét Kultúrmisszióra cserélte a diplomáciai missziót „Megtehettem azt, hogy farmerben felsétáljak az elnökhöz" (Somogyi Tibor felvétele) Akcentus nélkül beszél csehül, jobban, mint a legtöbb szlovákiai magyar, sőt e képességét még a rendkívül kritikus szlovákok is elismerik. Műfordítóból lett diplomata, előbb prágai magyar nagykövet, majd kassai magyar főkonzul. Varga Györggyel beszélgettünk. JUHÁSZ KATALIN Kezdjük a legelején: mi késztet egy budapesti gimnazistát arra, hogy cseh szakra jelentkezzen az ELTE-n? Nem az én ötletem volt, hanem a feleségemé, akivel gimnazista koromban találtunk egymásra. Ő akkor már a bölcsészkarra járt, nekem viszont olyan rossz jegyeim voltak a gimnáziumban, hogy két évet ki kellett hagynom a felvételiig, mert nem gyűjtöttem elegendő pontot a bejutáshoz. Mindig is bölcsész- és irodalmár-ambícióim voltak, aztán valamikor az érettségi után rájöttem, hogy az íráshoz nincs igazán tehetségem, így taláf- tam rá a műfordításra. Mivel rengetegen fordítottak kitűnően németből, angolból, franciából, olyan kisebb kelet-európai kultúrát, nyelvet kerestünk, amelyen érdekes irodalom íródik, ezért érdemes elsajátítani. És így bukkantak a cseh kultúrára? Igen. Persze akkor már fordításokból ismertük Hrabal műveit, olvastuk a Švejket, sőt régebbi cseh irodalomhoz is hozzá tudtunk férni. Mindketten harmadik szakként vettük fel a csehet, én a magyar és a történelem, feleségem pedig a francia és az orosz mellé. Akkoriban nem volt probléma Prágában vendégeskedni, három szemesztert is eltöltöttem a Károly Egyetemen, ám a szocialista ideológia el- viselhetetlensége miatt az auditórium helyett inkább a remek prágai kocsmákat látogattuk egy szem évfolyamtársammal. A nyelvet beszélgetés közben gyorsan elsajátítottam, és amint tudtam olvasni, kezdtem közelebbről ismerkedni a cseh irodalommal. Mikor derült ki, hogy jó választásnak bizonyult ez a nyelv? Nagyon hamar, szakmai és egzisztenciális szempontból is. Megint csak nem hagyhatom ki a dologból a feleségemet, V. Detre Zsuzsannát, aki már egyetemistaként került a legjobb világirodalmi műhelybe, az Európa Kiadóhoz, ahol idővel ő lett a cseh és szlovák irodalom felelőse. Én végzős koromban kaptam egy komoly megbízatást az Európától, Hrabal Túlságosan zajos magány és a Gyöngéd barbárok című műveinek fordítását, méghozzá nem a Csehszlovákiában megjelent, cenzúrázott változat, hanem az eredeti kézirat alapján. Aki ismeri Hrabal szövegeit, el tudja képzelni, milyen igényes feladat volt. Tehát attól kezdve műfordítóként dolgozott? Nem kizárólag, mert abból nem tudtam volna megélni. Tulajdonképpen 1990-ig nem helyezkedtem el, azaz nem volt tartós állásom, a műfordítás mellett tolmácsként dolgoztam. Véletlenül derült ki, hogy tudok tolmácskodni, megvan bennem ez a képesség. A hetvenes évek végétől 1988-ig ebből éltem, egy bölcsész mércéjével mérve hihetetlenül jól megfizettek, rengeteg - főként műszaki - fordítanivalót kaptam, így a szocializmus utolsó fázisában tisztes polgári szinten tudtunk élni. Ez viszont eléggé messze van az irodalomtól. A későbbiekben tudta hasznosítani az itt szerzett tapasztalatokat? Nagyon is, hiszen a nyelvet igazán „mélyen” megtanulni stresszhelyzetekben lehet, a tolmácsolás pedig egy folyamatos stresszhelyzet, ugyanis az embernek olyasmiket kell elmondnia a másik nyelven, amiről esetleg fogalma sincs, azaz gyorsan fel kell találnia magát. Ez egyébként szakmailag is jól kiegészítette a műfordítást, mert a hétköznapi nyelvvel folyamatos kapcsolatban voltam azáltal, hogy munka után is sokat beszélgettem a Budapesten tartózkodó csehekkel és szlovákokkal. Ezek hétköznapi, „normális” emberek voltak, nem bikkfanyelven beszélő csehszlovák politikusok. Nem is tolmácsolt politikusoknak? Nem, mivel szinte kizárólag műszaki jellegű munkákat vállaltam el, például számítástechnikai tanfolyamokon tolmácsoltam, ahol három nap alatt megkerestem a feleségem egyhavi fizetését. Havonta átlagosan nyolc napot dolgoztam szinkrontolmácsként, a fennmaradó időt pedig a műfordításnak, szerkesztésnek szentelhettem. Tanulmányokat is írtam a cseh irodalomról, illetve egyes szerzőkről és művekről. A tolmácsolást sokan alacsonyabb rendű munkának tekintik, legalábbis a műfordításhoz, a szépirodalmi tanulmányok kom- ponálgatásához képest. Én viszont ma is nagyon dühös tudok lenni azokra a politikusokra, akik levegőnek nézik a tolmácsot. Sokan nincsenek tekintettel beszéd közben a tolmácsra? Szinte senki. Efelejtik neki előre odaadni a beszédek szövegét, nem hagynak elég időt a fordításra, gyorsan beszélnek. Ez egyszerűen olyan munka, amit nem becsülnek meg, pedig különleges tehetséget igényel. Szerintem a jó tolmács igazi művész, mert képes mindkét nyelven szabatosan fogalmazni, szépen beszélni. Aztán később egy másik fordítási terület is megjelent az életemben. Ha magyar film készült Csehszlovákiában, illetve ha cseh vagy szlovák színészek vendégszerepeitek magyar produkciókban, gyakran hat-nyolc hétig, éjjel-nappal tolmácsoltam a forgatáson. Sok színésszel és rendezővel kerültem jó viszonyba. Mivel tudták, hogy irodalmár vagyok, sokszor kikérték a véleményemet, gyakran elbeszélgettünk. A nyolcvanas években már jelentős cseh emigráns könyvtáram volt, és ezeknek az embereknek, Menzelnek, Hrabalnak, vagy akár az informatikus-mérnököknek is rendszeresen kölcsönöztem olvasnivalót. Bizonyos kötetek birtoklása akkoriban nem volt éppen veszélytelen. Hogyan szerezte be ezeket a könyveket? Postán kaptam őket Nyugatról, majd a zömét „továbbítottam”. Emiatt egy időre ki is tiltottak Csehszlovákiából. Ez hogyan történt? Megtalálták önnél a tiltott könyveket? A rendszerváltás előtti időszakban már elég nagy mennyiségben érkeztek hozzám ezek a kötetek, folyóiratok, és barátaimmal együtt igyekeztünk őket mindenféle öton-módon átjuttatni a határon. Hárman voltunk 'ilyen „elosztók”, nekem is volt egy kisebb csempész-csapatom. 1988 februárjában repülővel próbáltam bevinni az országba két nagy hátizsáknyi könyvet. A titkosszolgálat emberei elkaptak, és azt ajánlották, ne jöjjek ide többet. Aztán a magyar hatóságok egy rövid időre bevonták az útlevelemet. Érdekességképpen jegyzem csak meg, hogy az az ember, aki elvette tőlem az útlevelet, ma kollégám a külügyminisztériumban... Mennyi ideig nem utazhatott Csehszlovákiába? Egészen 1989 októberéig. Ekkor kaptam egy felkérést a Magyar Televíziótól, hogy kalauzoljam el a Panoráma forgatócsoportját Prágába, ahol már érezhető volt a mozgolódás. A határon hat-nyolc órát álltunk, és nem a felszereléssel, a kamerákkal voltak elfoglalva a csehszlovák „szervek”, hanem az én útlevelemmel. Össze-vissza telefonálgattak, végül nagy nehezen beengedtek, de szerintem csak azért, hogy lekövessék, kikkel találkozom. Akkor ismerkedtem meg egyébként személyesen a későbbi köztársasági elnökkel, Václav Havellal, akivel addig csak telefonon és levélben kommunikáltunk, mert ő sem utazhatott ki, és én sem utazhattam be. A novemberi események alatt hol tevékenykedett? Prágában. Csillag Ádám barátommal rengeteget forgattunk a Magyar Televíziónak, azt hiszem, nagyon értékes felvételeket készítettünk. Nem tudom, hová lett ez az anyag, attól tartok, azóta letörölték, és csak annyi maradt belőle, amennyi vágás után adásba került. Egy fontos korszakot még nem említettünk. A rendszerváltás előtti időszakban ön a Szabad Európa Rádió budapesti kommentátora volt. Egy cseh emigráns találkozón összefutottam a rádió csehszlovák részlegének munkatársaival, akik hosszú ideig győzködtek, hogy dolgozzam nekik. Arra hivatkozva utasítottam el a kérést, hogy akkor biztosan nem utazhatnék be Csehszlovákiába. Nos, a kitiltásom után azonnal megkerestek, mondván, hogy nekem most már úgyis mindegy. Igazuk volt. Ettől kezdve hetente több kommentárom hangzott el az esti politikai blokkban, amit elég sokan hallgattak. Magyarországon a nyolcvanas évek közepétől az emberek szabadabban lélegezhetek, többé-kevésbé lehetett utazni, olvasni, írni, mivel a rendszer urai ott okosabbak voltak. Tudták, hogy ha egy bizonyos tűréshatáron belül békén hagyják az embereket, saját hatalmukat is stabilabbá tehetik. Erről az egész másképp működő rendszerről beszéltem én a rádiós tudósításaimban, végigközvetítve Kádár leváltását, a Grósz-kormány megalakulását és a többi érdekes történést. Ebben az időszakban tolmácsolni sem volt nagyon időm, hiszen a rádiózás állandó készenlétet követelt. Tudom kellett azt is, mi történik a befogadó országban, hiszen nem mindegy, kinek ír az ember. Gondolom, ez a tevékenység ismertté tette önt az akkori csehszlovák ellenzék körében, és az sem mellékes, hogy a Szabad Európa kapcsán került közvetlen kapcsolatba a politikával. Igen, hiszen az újságírás a politika formálásának egyik eszköze. Tudtam, hogy odaát sokan hallgatják, amit mondok, és befolyásolja is őket, kérdéseket fogalmaznak meg magukban, hogy vajon valóban mindennek úgy kell-e lennie Csehszlovákiában, ahogy van. Aztán 1990-ben Antall József kormányának javaslatára kinevezték Magyarország prágai nagykövetévé. Erre hogyan emlékszik vissza? Az első kép, ami megjelent előttem, az volt, hogy ülök egy autóban, és azon az autón ott lobog a magyar zászló. Az egész olyan meseszerűnek tűnt számomra, mert az eredeti elképzelés szerint a prágai magyar kulturális intézetet vezettem volna, amit szerintem nekem találták ki. Antall József azonban olyan embert keresett, akinek jó kapcsolatai voltak a hatalomra került új politikusgárdával, az új köz- társasági elnökkel, miniszterekkel. Ezért kapóra jöttem, hiszen az addigi ellenzék képviselői vezető politikusokként is kapcsolatban maradtak velem, jártak a lakásomon. A magyar politikaformálók tudták, hogy abban a helyzetben, amikor a két ország közösen indul el a rendszerváltozás meglehetősen göröngyös útján, fontosak ezek a kapcsolatok. így kerültem a könnyebb feladatnak ígérkező kulturális intézet helyett erre a meglehetősen nehéz, fontos és bizalmi posztra. A két ország viszonya akkoriban nem volt éppen felhőtlen. Sok vitás kérdést kellett, illetve kellet volna tisztázni, mivel szép számmal voltak közös feladataink, és ezek megoldása során össze kellett fognunk. Ilyen feladat volt mindenekelőtt megszabadulni a Varsói Szerződéstől és a KGST-től, amiben az akkori nagykövetek aktív szerepet játszottak. Az én helyzetem ráadásul amiatt is nehéz volt, mert eleinte fogalmam sem volt, eszik vagy isszák a diplomáciát. Szerencsére jó kollégák közé kerültem, akik tudták, hogyan kell működtetni egy nagykövetséget, hogyan kell kiépíteni a kapcsolat- rendszert. Neldk köszönhetem, hogy viszonylag hamar beletanultam a dologba. Milyen érzés volt nagykövetként találkozni az elnök Václav Ha- vellel? Elnökként 1990-ben januáijában látogatott Budapestre, és az én lakásomon ismerkedett meg Göncz Árpáddal. Februárban hathetes műfordítói ösztöndíjat kaptam Prágába, a vár alatt laktam, és megtehettem azt, hogy farmerben felsétáljak az elnökhöz. Bekopogtam, felszóltak neki telefonon, és ha ott volt és tehette, fogadott is. Amint nagykövetként kerültem ki, ezek a kapcsolatok sokkal formali- záltabbak lettek, és az elnök számomra sokkal megközelíthetetle- nebbé vált. Fontos ügyekben persze mindig kivételeken helyzetben voltam, de nem volt szabad elfelejteni, hogy Prágában nyolcvan- kilencven nagykövet szolgált, és ha ezek rájöttek volna, hogy az elnök engem soron kívül fogad, ők is igényt tartottak volna erre, ami nagy nyomást jelentett volna Havel számára. Az államfő egyik ország nagykövetével sem kivételezhet nagyon. Volt persze egyfajta sorrend, de ez sosem a nagykövet személyéhez kötődött, hanem elsősorban az általa képviselt ország fontosságához. Az író-műfordító kapcsolat azért megmaradt önök között? Társaságban, fogadásokon továbbra is barátokként beszélgettünk, egyáltalán nem hidegültünk el egymástól, csak bizonyos távolságot kellett tartanunk, amit nehéz volt megszokni, de ma már teljesen megértem. Már a megbízólevelem átadásán láttam, hogy ezután semmi nem úgy lesz, mint régen. Átadtam az iratot, elmondtam az akkor szokásos protokoll- szöveget, ő is elmondta a magáét, és rögtön utána két külpolitikai tanácsadójával berántottak a szomszédos szalonba, ahol jól leteremtettek egy éppen aktuális Bős- Nagymaros fejlemény kapcsán. Ezt a kellemetlen beszélgetést természetesen azonnal jelentenem kellett odahaza, és ráébredtem, hogy nehéz dolgom lesz itt. Mennyire volt nehéz dolga 2000 szeptemberében, amikor a kassai magyar főkonzulátus élére került? Már Prágában éreztem, hogy KeletSzlovákia több értelemben is iszonyúan „messze van”. A rendszer- váltás óta többször jártam Kassán, rokonszenves városnak tartottam. Tudtam, hogy másfajta mentalitással, másfajta problémáikkal találkozom itt. Egy új hivatalt létrehozni, elindítani mindig nagy kaland, egyben misszió is. Érték kellemetlen meglepetések? Egy dologban igen. Rájöttem, hogy a regionális együttműködésről szövögetett szép álmaink sokkal nehezebben válnak valóra, főleg a határok átjárhatatlansága, az átkelők rossz állapota miatt. A két állam vezetése attól retteg, hogy nem felelnek meg a schengeni követelményeknek, ha nem őrzik szigorúan a határokat. A két ország EU-csatlakozásáig ez a kérdés sajnos nehezen kezelhető marad, pedig a keleti régiónak a határ mindkét oldalán nagyon nagy szüksége lenne a szoros összefogásra. A közelgő megyei választások eredménye nagyban befolyásolja a régiók közti további együttműködést. Milyen érzésekkel figyeli az előkészületeket? Ezek a választások meglehetősen átrajzolják Szlovákia politikai térképét, szerintem ugyanolyan fontosak, mint a parlamenti választások. Meglep, hogy sem a politikusok, sem az elemzők nem igazán fogják fel a dolog valóságos tartalmát és várható hatásait. A választók többsége nem tudja, miről van szó, és nem látom az aktivitást a tájékoztatás terén. Sok minden nem úgy alakult, ahogy a polgárok többsége szerette volna, ennek ellenére pozitív dolog lehet az erővonalak változása. Komoly hatalmi gócok alakulhatnak ki a fővároson kívül az eddig államüag irányított kerületek helyett, amelyekkel a szomszéd államoknak is számolniuk kell. A megyei közgyűlés élőkének Szlovákiában bővebb jogkörei lesznek, mint Magyarországon. Bárkit is választanak a kassai kerületben, remélem, hogy a józan ész parancsának engedelmeskedve azon lesz, hogy minél inkább valóságos tartalommal tölthessük meg a Kassa-Miskolc Eurorégió formális kereteit. NÉVJEGY Született: Budapesten, 1954. augusztus 19-én Kedvenc étele: a halászlé Kedvenc itala: a paradicsomlé Kedvenc írója: Bohumil Hrabal Kedvenc filmje: „Ingmar Bergman rendezése, A hetedik pecsét. Legalább ötször láttam.” Kedvenc zenéje: „A klasszikus zene általában. Most leginkább Wolfgang Amadeus Mozartot és Gustav Mahlert hallgatok. Szeretem a minőségi dzsesszt és a modern zenét is, de a klasszikusok dominálnak. Amikor Kassáról Budapestre autózom, általában végig tudok hallgatni egy egész operát. Például Mozart Don Giovaniját.” Kedvenc festője: Csontváry Kosztka Tivadar Életelve: „Igazat mondani, minden áron” Legnagyobb élménye: „Az a pillanat, amikor szinte egyik napról a másikra a volt Csehszlovákia nagykövete lettem. Minden olyan gyorsan történt, a cél pedig olyan közeli volt, hogy ezt tartom életem legnagyobb élményének.” (cassovia.sk)
