Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)

001-10-20 / 242. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2001. OKTÓBER 20.

Szombati vendég

Makk Károly: „Mi egyszerűen meg akartuk örökíteni az eseményeket. Nem gondolkodtunk azon, hogy mit fogunk ebből csinálni. Dolgoztunk, mert érdekelt bennünket, hogy ki kit lő"

Közvetlen tanúja volt ötvenhat történéseinek

Már túl volt első játékfilmje, a Liliomfi országrengető sikerén, sőt A 9-es kórterem bemutatóján is, amikor 1956 nyarán új filmet forgatott. A Mese a 12 találatról, ahogy Makk Károly mondja, mesés feltételek között született.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

De pár hónappal később már forgatókönyv nélkül, életveszélyes helyzetekben dolgozott. 1956. október 25-től Budapest utcáit járta operatórtársával, Badal Jánossal. De hol ez az anyag? Ki látta, ki láthatta és látjuk-e még valaha? - kérdeztem Makk Károlyról, miután arról beszélt, mi jár a fejében, amikor az ötvenhatos eseményekről hall vagy olvas.

Két különböző dolog - szól higgadtan. - Amit hallok, az végtelen sajnálatomra egy államivá merevedett formális valami, ami az embert, különösen, ha tanúja volt az eredeti eseményeknek, meglehetősen zavarja. Ötvenhat nagyon sok oldalról ki van használva. Én próbálom megkímélni magamat ezektől a hivatalos dolgoktól. Ettől eltekintve viszont azt kell, hogy mondjam: egy nagyon furcsa folyamat hiheteden erejű robbanásának lehettem közvetíen tanúja. Ez a folyamat 1953-ban, Sztálin halálával kezdődött, és hirtelen felfutó íve volt egy viszonylagos magyar szabadságnak, egy intenzív boldogságnak. Ezután jött az a nem várt, hatalmas erejű robbanás, az a két hét, amelyben többé- kevésbé én is részt vettem, és fe- lejtheteden élmény az életemben. Volt előtte a Petőfi-kör, a reform- kommunista agytröszt gondolkodása, volt benne több oldalú, a régi rendszerből átöröklött ántiszo- cializmus, de volt benne elementáris svung és forradalmi erő is, amit a pesti srácok csináltak. Ezt nem lehet kisajátítani tőlük. Október 25-től kezdve folyamatosan forgattam a városban Badal Jánossal, aki később Jean Badal néven ismert francia operatőr lett. Tagja voltam a negyven fős munkástanácsnak, és annak a hét emberből álló bizottságnak is, amely a munkástanács nevében olykor naiv és gyerekes, de minden esetben jobbító szándékú döntéseket hozott. Mintha egy Csapajev-filmben látnám magunkat! Eufórikus napok voltak ezek. Mindig történt valami új, valami váratlan, aminek örülni lehetett, közben mindig jöttek fenyegető elemek, nem láttuk, nem láthattuk, mikor és hogyan ér véget ez a drámai helyzet. Nagy Imre megtartotta beszédét a Parlament előtt, s kifütyülték, mert azt mondta, hogy „elvtársak”. Október 28-án pedig már nemzeti forradalomról beszéltünk. Változások, vágyak és kiszámíthatatlansá- gok... Ez mind puszta filozófiának tűnne, ha az ember nem élte volna meg mindezt az utcán, az éjszakai dumák során, a telefonokkal, a külfölddel, s ez hatalmas pezsgést, életörömet ébresztett bennünk. Ez a két hét szinte kívül esett az időszámításon.

Volt valami konkrét céljuk a fűmmel, amelyet Badal Jánossal forgattak?

Mi egyszerűen meg akartuk örökíteni az eseményeket. Nem gondolkodtunk azon, hogy mit fogunk ebből csinálni. Dolgoztunk, mert érdekelt bennünket, hogy ki kit lő, és igyekeztünk a lehető legközelebb lenni hozzájuk.

Nem féltek?

Nem. Ha kezedben vagy melletted a kamera, furcsa mód nem az az első reflexed, hogy jaj, ha odamegyek, bajom lehet. Nem voltam kivételes személy. Ott akartam lenni a történések középpontjában. Nem ott, ahol magyarázzák, hanem ahol csinálják. Más kérdés, hogy mit tudtunk volna létrehozni ebből az anyagból, ha a kezünkben marad. De jó volt ott lenni, forgatni, megharcolni a legjobb helyért, talán épp egy külföldi kollégát rugdosni, hogy „a k...a életbe, én hamarabb voltam itt, ne lökdöss, mert én is dolgozni szeretnék!”. Nem akarok profán lenni, de amikor úgy éreztük, hogy sikerült, megvan, amit akartunk, a végén egymásra röhögtünk. Mindenki megcsinálta a magáét.

Ilyen helyzetben mit rendez a rendező?

Helyet csinál az operatőrnek, aki el van foglalva a gépével. Én kívülről látom őt egy adott helyzetben, ő viszont csak azt látja, amit a kamerán keresztül néz.

Végül is milyen sorsra jutott ez az anyag? Megvan egyáltalán? Fellelhető?

Különös történet. Ezeket a filmeket elő sem hívták, hiszen a labor nem működött. Mi minden reggel felvettünk nem tudom, hány tekercset, ki mennyit tudott, és mentünk dolgozni. Kaptuk a híreket, hogy most jön Bécsből egy vöröskeresztes szállítmány. Kimentünk a repülőtérre, de nem jött semmi, viszont lefotóztuk azt a pasit, akit orvul ki akartak küldeni az ENSZ- hez. Gondoltuk, ez is jó lesz valamire. Mindig oda mentünk, ahol várható volt valami. Mindent el akartunk csípni, az elemzés utána jött volna. Más ülni a lövészárokban, és egészen más a főhadiszálláson. Este aztán leadtuk a felvett anyagot, és azok a kollégák, elsősorban operatőrök, akik elmentek az országból, mind vittek belőle magukkal, ki mennyit tudott. Az exponált anyag ugyanis a Mafilmnél volt lerakva. Naponta négy-öt csoport dolgozott, és nyolc-tíz tekercset biztosan elpengettünk. Október 25-től november 4-ig, tehát tíz napig forgattunk. November 14-én aztán megjelent egy tiszti karhatalmi különítmény, vagy egy magát annak nevező, tíz-tizenkét főből álló nyers társaság, összeszedték a maradék anyagot, és elvitték. Másnap viszont jött egy magyarul nagyon jól beszélő, orosz egyenruhás százados, megfelelő kísérettel, hogy „hol az anyag?”. Mondtuk, hogy a magyar kollégái már elvitték. Messziről nézve, feltehetőleg történelmi szempontból, ez úgy festett, hogy bejöttek az oroszok, és akkor aztán jött a fordulat. De a dolog bonyolultabb, mert a munkástanácsok kezében volt minden, tehát Kádárék csak a velük való együttműködésnek köszönhetően tudtak megmozdulni. Ha például a filmgyárban kellett valami, mondjuk betörtek az ablakok, akkor a munkástanács nem tudom, kijét ráncigálták be, hogy

„rendbe akarják-e hozni a házat, Marosán György elvtárs?” De a harmadik menetben éppen Marosán volt az, aki ingerülten és hisztérikusan többek között engem is legazemberezett, hogy nem vagyok hajlandó megmondani, hol a felvett anyag. Én meg megmondtam neki, hogy már elvitték a magyar és az orosz KGB-sek, mert a maga emberei, úgy látszik, nem elég ügyesek.

Ezt így a szemébe vágta?

Nem kellett ehhez semmi bátorság. Más volt a helyzet. Az elvtársak hirtelen eltűntek. Később pedig óvatosan és lassan másztak elő a lukakból. És ez november 4-től a következő év tavaszáig tartott, amíg lépésről lépésre megalakultak a pártszervezetek. De hogy milyen sorsra jutott a felvett anyag? Először Münchenben láttam egy komplett, másfél-kétórás filmet 56-ról, amelyet egy régi ismerősöm, egy magyar producer szedett össze jó érzékkel. Aztán a BBC-ben láttam egy félórás, nagyon intelligens filmet. Abban olyan snittek is

voltak, amelyeket akár mi is csinálhattunk Badal Jánossal. Tehát nincs kizárva, hogy épp a mi anyagunk épült be a filmbe. Szignó nem volt rajta. Mi csak a Sztálin- szobor ledöntését nem vettük fel, mert a keverőszobából szaladtunk ki, hogy megnézzük, mi történik a városban. A lengyelektől kaptunk jó pár éve archív anyagot, és abban is megdöbbenve néztem, hogy ők is mindig ugyanott forgattak, ahol mi. És még egy apróság: itt a magyarok az oroszok iniciatívájával azért keresték ezeket a filmeket, mert nagyítóval ki lehetett kutatni, hogy ki látható a tömegben. És ők ugye, mind ellenforradalmárok voltak, hiszen kint voltak az utcán. Készült aztán jó néhány olyan „dokumentum” is, amelyekből én csak az első öt-tíz percet bírtam végignézni, mert ez már csak olyan propagandaanyag volt. Amikor egy ’89-es tévéinterjúban megkérdeztem, hol vannak az eredeti filmek, az a valaki, aki ezt a pártszerű verziót készítette, azt felelte: „Itt vannak a vágószobában.” És ezt honnan hoztad, kérdeztem arra az

anyagra utalva, amelyet akkor láttunk. „Az nem tartozik rád!” - felelte. Nyilván volt egy belügyi archívum, ahonnan előszedték a maguk stikában készült anyagát.

Ötvenhat nyarán, amikor a Mese a 12 találatról című játékfilmjét forgatta, milyen feltételek közt dolgozott?

Az a nyár még gyanútlan, felszabadult, pezsgő nyár volt, amely nagy szüretet ígért - szellemileg és politikailag egyaránt. Darvas Ivánt a forgatás helyszínéről vitték el, mert valami büntetés alól mentesítették. Az még csodás időszak volt.

Utánanéztem, milyen filmek készültek akkortájt a világban. Wajda A csatornát forgatta, Csuhraj a Negyvenegyediket, az amerikaiak a Tizenkét dühös embert, a franciák az Egy halálraítélt megszökött felvételein dolgoztak.

Szinte szinkronban volt velünk a világ. Királyi állapot volt akkoriban filmrendezőnek lenni. Ma már nemzetközileg is lezüllött ez a pozíció. Hollywood is futószalagos álomgyár. Az ötvenes években egy filmrendező, pláne, ha neve volt, Istennek számított. Arisztokratikus foglalkozás volt ez, de mondom, már csak volt. Első filmem, a Liliomfi teljesen politikamentes munka volt, egy Szigligeti-vígjáték szerelemmel és félreértésekkel. Felhívott Non György, az akkori kulturális miniszterhelyettes. Azt kérdezi: „Ez a Szilvái professzor szociáldemokrata?” Non elvtárs!, mondom, ha azzal foglalkoznék, hogy ő szociáldemokrata-e vagy sem, nem tudnék filmet készíteni. „Nem, nem, én csak azt szeretném tudni, hogy nincs-e ilyen gondolata.” Bűbájos jelenet volt. A végén ő is zavarba jött ezektől a blődli kérdéseitől. A 9-es kórterem viszont erősen politikus film volt. Méray Tibor írta, aki a reformista értelmiség legjelentősebb tagja volt, az Irodalmi Újság párizsi főszerkesztője. A 9-es kórterem ugye, Magyarország. Meglepő volt, hogy egy ilyen nem túlságosan szórakoztató filmet hogyan fogadott a magyar közönség. Ugyanilyen volt, némi szatirikus attitűddel a Mese a 12 találatról is, amely ott szúrta be a fullánkjait, ahol tudta.

Az ötvenes évek későbbi alkotásaiban, a Szerelemben, a Téglafal mögöttben, a Philemon és Baucisban, az Egymásra nézve és a Magyar rekviem kockáin is vissza-visszatérő motívum. Engem mindig vonzott, hogy elmondhassak valamit ezekről az évekről. A legtöbbet talán A téglafal mögött mesél erről a korszakról. Hogy az emberben mi minden rakódik le egy ilyen periódusban, és hogyan alakul ki benne az igazi szolidaritás. Egyébként a Ház a sziklák alatt című filmemet is ’56 nyarán kezdtem előkészíteni. És őszintén megmondom, amikor a kollégáim közül néhányan még tüntetést szerveztek, a magam részéről én úgy éreztem, ez a dolog már radikálisan le van fújva. A filmrendezés már jobban érdekelt, mint az, hogy ki mit suttog. A Ház...-at egyébként sokan úgy értékelték, hogy ebben benne van ’56 kiábrándultsága. Pedig, ha jól belegondolok, nekem a hatvanas években esett le igazán a tantusz, amikor azzal kellett szembesülnünk, hogy kit zártak börtönbe, és mi történik azokkal, akiket végre szabadon engednek. A Déry- novellák és a Galgóczi-mű nyomán forgatott filmjeim tulajdonképpen mind az ötvenes évekre reflektálnak.

Déry Tiborhoz szoros barátság fűzte, Galgóczi Erzsébettel együtt koptatták a főiskola padját.

Déry nagy figurája volt a magyar irodalomnak. Először is azért, mert a nagy, elnyomott kommunista tehetség végre szót kapott. Hihetetlen jó humorú, ugyanakkor gyilkos humorú ember volt. Kijött a börtönből, és felhívott, hogy nincs pénze, segítsek rajta. Felhívtam a filmgyár akkori igazgatóját, akivel 1948-49-ben testi-lelki jóbarátok voltak, és egy követ fújtak. Megkértem őt, hogy olvassa el Déry két novelláját, mert abból akarok filmet forgatni. Furcsa helyzet volt. Az igazgató, mint bukott pártfunkcionárius, aki a filmgyár élén állt, Déry, akit kiengedtek a börtönből, és én, aki kérni mentem. így született meg a Szerelem, amelyet két novellából drótoztunk össze, és díjat nyert Cannes-ban, Törőcsik Mari alakítása révén Chicagóban, majd később Sorrentóban és Várnában. Déry egyszer nézett bele a musz- terbe. Este felhívott, és el volt keseredve, hogy ő még ilyen rosszat nem látott. Darvas Ivánt kövérnek találta, azt mondta, ő sokkal soványabban szabadult, Törőcsik Marinak a frizuráját nem szerette, a mama sem üyen volt, mondta, sőt még az utca sem. Éjjel aztán, nyilván a felesége hatására, ismét felhívott, hogy „Édes Karcsikám, én egy vén marha vagyok, összevissza beszéltem neked a filmről, én ehhez nem értek, úgyhogy arra kérlek, bocsáss meg nekem, felejtsed el, amit mondtam, és csinálj mindent úgy, ahogy te magad jónak tartod.” Cannes-ban pedig, 1971- ben, a film vetítését követő sajtótájékoztatón azt mondta: „Uraim, Magyarországon ’56-ban forradalom volt!” Megállt a levegő. Rohantak hozzám, hogy „azonnal vedd át a szót!” Dehogy veszem, mondtam, arról beszél, ami a filmben is ott van. Galgóczi Erzsinek a lehető legjobbkor szóltam, hogy a Törvényen kívül és belül-ből filmet akarok készíteni. Ha fél évvel később jutott volna eszembe, biztos, hogy késő lett volna. Ez a mű szinte üvöltött, hogy film legyen belőle. Ébrenlét kérdése volt, hogy megkaptam az anyagot. Hatalmas mázlinak tartom, hogy nem előzött meg senki. Minden együtt volt a műben. Erzsi realizmusa, életismerete, írói tehetsége. Nem kellett vacakolni vele.

Legutóbbi filmje, A játékos óta négy év telt el. Most ismét forgatni készül.

November utolsó vagy december első napjaiban kezdem el az Egy hét Budán és Pesten felvételeit. Egy soha nem realizálódott nagy szerelem két alanya, Darvas Iván és Törőcsik Mari találkozása több mint negyven év után. Van miről beszélniük, van min veszekedniük. A végén ki lehet békülni, vagy bele is lehet halni. Tele van emlékkel a fűm, de nem marad ki a történetből 1956 sem.