Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)
001-10-18 / 240. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2001. OKTÓBER 18. Kultúra oktatás Dúdor István festőművész emlékszobája egy közpénzen felújított dereski magánkocsmában várja a látogatókat - kicsinyes viszályok a hagyaték körül A szív alakú kő súlya Sokáig nem tudtam, igazában miről is van szó, amikor valaki a dereski Dúdor Ist- ván-emlékszoba körüli botrányos dolgokat emlegette. Mindenki sugdolódzott, beszélt valamit. Voltak, akik Gömörben, Dunaszerdahe- lyen vagy Pozsonyban benn- fentesebbnek mutatták magukat annál, mint amennyit igazából tudtak a dolgok állásáról. DUSZA ISTVÁN Az utóbbi években - nincs mit tagadnom - kislányos zavaromban évente egyszer - június vége felé - csak a festő sírjához látogattam el. Ha az időm engedte, elüldögéltem a temető füvében, onnan nézegettem a falut. Az oly sokszor szeretettel megrajzolt vagy átkozódva megfestett falut. Jobbnak láttam messziről nézni azt, amin az ember nem változtathat... A véletlen hozta úgy, hogy nemrég B. I., a költő egy tekintélyes méretű olaj- képet szállított pozsonyi lakásáról Dereskre. Jó, vittük a képet. Érsekújvárig velünk utazott Cs. Sz., a költő, aki nem teljesen mellékesen csinos nő. Jókat derültünk, hogy egy véleüen baleset során miként szegi majd költő barátjának a nyakát olajképének keretével a másvilágon rajtunk nevető festő. Ugyanis a kép mellett a hátsó ülésen elég szűkén maradt hely, így a kép kerete már B. I. vállán nyugodott. Vinni kellett a képet, s Érsekújvártól Dereskig sok mindent megtudtam az emlékszoba létrejöttéről, meg arról, hogy mi a fészkes fenének kell Pozsonyból oda cipelni egy képet. Igen, mert üres lett a fal, amelyről valaki a rokonok közül leakasztotta a birtokában lévő képet, s hazavitte. Kell valami a helyébe. Sokáig nem fogtam fel, hogy ki kire haragszik Deresken, és miért. Azt se nagyon értettem - ami azóta sem változott -, hogy miként kerül egy színmagyar falu a magyarokat évekig nyomorgató HZDS uszályába. Azt meg egyáltalán nem értettem, hogyha nem a „hosszúnevű szatelitpártocska”, hanem az eredeti nagy testvér áll a háttérben, igazából milyen erők kerítették hatalmukba a tisztes dereski polgárokat - magyarokat. Mire derengeni kezdett valami, akkor jutott tudomásomra, hogy az, aki valamikor HZDS-es polgármester volt, ma az MKP színeiben dirigálja a falut. Ezen a ponton feladtam a valamifajta halovány értelem és összefüggés megkeresését. Annyi bizonyos, hogy HZDS ide, „hosszúnevű pártocska” oda, Dúdor István festőművésznek van Deresken emlékszobája. Igaz, olyan, amilyen. Nem az én ízlésem szerint való. Ráadásul a létrehozására juttatott pénz nagyobbik része nem az emlékszoba tartalmi részét, hanem a „keretet” csinosította. Azt ugyanis erősen kédem, hogy abból a pénzből, amiről szól a fáma, csak ennyire tellett volna. Két, a közepesnél is alacsonyabb művészif?) szinten kifaragott fatáblára. Egyik a kocsma falán található, a másik az emlékszobában, ahol a sarokban egy nagy követ jelöl: Itt gördült le a nagy kő, Lehet, de azóta is görög valahol a gömöri éjszakában. Dúdor Pista szívéről. Lehet, de azóta is görög valahol a gömöri éjszakában. Ha az éppen odavitt, B. I. költő magántulajdonában lévő Dúdor-festményt nem számítom, az igencsak kezdetleges kivitelben elkészített tusrajz-reprodukciók- nak legfeljebb szerény dokumentumértéke van. Senki nem vette a fáradságot, hogy a fotósaink archívumaiban még fellelhető arcképeket újra nagyíttassa. Néhány újságcikket, Dúdor Istvánnak ajánlott verset tablóméretre, képzőművészeti formába öntve reprodukál- tasson. Arra sem törekedett senki, hogy az egykoron, tragikus halála Dúdor István sírján a szív alakú kő után meghirdetett Dúdor-mail art reprodukálható darabjaiból néhányat kiállítson. Erre már nem futotta a közpénzből, amit a HZDS osztogatott „hű magyaljainak”. Ha józan ésszel belegondolok, egy tisztességesen megkomponált és kivitelezett kiállításra már aligha jutna hely a láthatóan bárszerűen kialakított kocsmai hátsó teremben, ahol asztalok és székek is vannak. Egy Dúdor István-emlékszo- bában ne lennének? Elvégre ez a kocsma volt a törzshelye, s a tábla tanúsága szerint az ihletet is itt kapta, olykor-olykor. Nehéz örökséget hagyott hátra a dereski festő, aki immár csak kortársai kihaló nemzedékeinek nyomában lehet majd a dereskiek festője. Ma ugyanis kicsinyes viszályok közepette emlegetik a nevét. Nem tudni, kinek jó ez. Az azonban mindenképpen különös, hogy azok, akik a mindvégig szűkölködő festőművész képeinek javát birtokolják, nem képesek egy Dúdor István Társaságot megalakítani és bejegyeztetni. Amely aztán jogi személyként gondozhatná mindazt, ami gondozható a művész hagyatékából. Az írásom megjelenésétől kezdve e gondolat tulajdonhányadára jogot formálok, és ha másokkal nem menne, egyedül - mondjuk két hajléktalan társaságában - bejegyeztetem a Dúdor István Társaságot. Csendélet a Dúdor-emlékszobában (A szerző felvételei) A festőművész emléktáblája a kocsma falán A közelmúltban többnapos nemzetközi konferencia zajlott Budapesten a Közép-Európában élő népek történelemfelfogásának különbségeiről Lesz-e valaha történelmi megbékélés a Kárpát-medencében? VAJDA BARNABÁS Hiába élnek a Magyarország körüli népek sokszáz éve ugyanabban a történelmi környezetben, az egyes országok történelemtudatában hatalmas különbségek, sőt éles ellentétek találhatók. Szlovák-magyar viszonylatban pl. gyakorlatilag két paraíell történelem van, és ebből következően különböző adatokon alapuló, ezért eltérő történelemtudatról beszélhetünk. Például Stark Tamás budapesti történész konferenciabeli előadásán 42 ezer olyan emberről beszélt, aki 1945 után Magyarországról Szlovákiába települt. Ezzel szemben a mi tankönyvünk (Kovács-Simon, 3.rész, 36. old.) 73 ezer emberről tud, akik a háború után áttelepültek Szlovákiába. A konferencián résztvevő szlovák történelemtanár kolléga véleménye szerint nem feltétlenül szükséges azonos történelemtudattal rendelkeznünk, elég, ha a diákok tudatosítják, hogy a két népnek eltérő adatai vannak a második világháború utáni népmozgásokról. Én amondó vagyok, hogy amíg két nagyon eltérő (harmincezer ember!) számsor van a történelemkönyveinkben, és azokhoz erősen eltérő interpretációk járulnak, addig egy tapodtat sem jutunk előre a kölcsönös megbékélés útján. Ez utóbbi véleményt egyébként éppen a konferencia nemzetközi dimenziójú vizsgálata támasztja alá. Egy, a résztvevők országában végzett felmérés azt firtatta, mit tudnak a diákok a szomszéd népek történelméről. A felmérés érdekes kapcsolatot mutatott ki a konszenzusos (azaz kölcsönösen elfogadott) tények és a történelmi ismeretek között. Határozottan látható, hogy történelemkönyveink a kora újkorig, azaz a modern nemzetek kialakulásáig nagyon Nagy szükség van a történelemoktatás modern formáira. hasonlóan dolgozzák fel ugyanazokat a témákat, ebből következően bizonyos események, mint pl. az oszmán-törökök előrenyomulása, szinte minden Kárpátmedencei fiatal történelemtudatában jelen vannak. A 20. századot illetően azonban, melynek eseményeire minden nép csakis saját szempontjából tekint, a kö- zép-kelet-európai diákok szinte semmit sem tudnak egymás történelméről. A hézagos ismeretek közös pontja - jellemző módon - az első világháborút lezáró béke- rendszer, amit Szerbiában éppúgy sorsdöntőnek tartanak a tizenévesek, mint Magyarországon, csak éppen homlokegyenest eltérő okokból, s közben más szempontról, mint saját nemzetükéről, soha nem is hallanak. Rengeteg oka van, miért éppen a huszadik században található a legtöbb fájó pont. Tankönyveink még ma is főleg háborúkról és konfliktusokról szólnak, általában a nemzeti ideológia és a jó állampolgár kialakítása érdekében. Több nemzettársunk életének az a legnagyobb mai traumája, hogy valaha nem volt saját állama. A horvát delegáció pl. szó szerint elismerte és belátta azt az anakronizmust, hogy tankönyveik a középkortól kezdve visszamenőleg minden történelmi eseményt az önálló államért vívott folyamatos függetlenségi háború részének értelmeznek. A megoldáshoz nagyon nagy szükség van a történelemoktatás modern formáira és korszerű módszertanára. Szlovákiában néhány éve létezik egy szlovák-magyar vegyes bizottság, amely nemcsak a mindkét nemzetet érintő problémás témaköröket próbálja végre tisztázni, hanem azt is célul tűzte ki, hogy fölveszi a harcot a tankönyveinkben található ellenségkép-alakítás ellen. Más szavakkal, fontos volna végre kiirtani a szlovák, valamint a magyar diákok által használt tankönyvekből a nyílt vagy burkolt ellenérzések kiváltására alkalmas szavakat, mondatokat, karikatúrákat, képfeliratokat stb. Ennek a munkának az őse a második világháború után felállt német-francia közös tankönyvbizottság. Manapság is léteznek hasonló, német-lengyel és német-cseh projektek, és e célra egy intézet is létesült Braun- schweigben. Ennek az intézetnek az igazgatója, Falk Pingel volt a konferencia egyik védnöke. Az Európa Tanács oktatási bizottsága éppen a budapesti konferencia napjaiban fogadott el egy dokumentumot a történelemoktatás legmodernebb céljairól és módjairól. Ez a strasbourgi határozat a 21. században a klasszikus tankönyvalapú tanítás helyett egyértelműen a csoportmunkán és a források összehasonlításán alapuló oktatást, valamint a lokális történelem és az „oral history” bizonyos, akár kisebb diákok által is Az oral history megörökítésére már nálunk is történtek kísérletek. végezhető formáit javasolja követendő példának. A rigid tanterv- rendszer miatt ez a fajta történelemoktatás náluk kevéssé használatos, és ha igen, akkor az kizárólag az oktatók szakmai elkötelezettségén alapul, mert a minisztérium semmiféle szakmai útmutatást nem kínál hozzá. Nem mellesleg, az oral history megörökítésére már nálunk is történtek kísérletek: pl. a Fórum Intézet munkatársai végeznek egy ideje ilyen kutatásokat, noha nem oktatási céllal. A konferencia egyik szekciója napjaink, pontosabban az 1990- es évek történelmi eseményeinek oktatásával foglalkozott részletesen. A történelem tanulásának és tanításának státusában a hét különböző’ országban több hasonló vonás található, mint az ember gondolná. Egyik oldalon a történelemoktatás hallatlan dokumentummennyiség ismeretét és alkalmazását követeli, ugyanakkor ennek a tantárgynak az ismerete teszi leginkább lehetővé a fiataloknak az aktuális politikai-történelmi események könnyebb értelmezését. A másik oldalon viszont általános probléma, hogy egyre érdekesebb „produkciókat” kell a pedagógusoknak kitalálniuk, hogy a közelmúlt eseményeit vonzóbbá tegyék. Ez nem kis terhet ró a tanártársadalomra, miközben évek óta csökken a történelemtanulás iránti érdeklődés. Úgy tűnik, vannak országok, mint pl. a konferencia szervezője, Magyarország, ahol tudatosítják, hogy az európai egyesülési folyamat egyik leghatékonyabb (bár korántsem egyetlen) lehetséges útja a szomszéd népekkel együtt tisztázott történelmi múlt és jelen. Ám a konferencia után sem vagyok meggyőződve, hogy minden Kárpát-medencei országban tudatosítják ezt.
