Új Szó, 2001. október (54. évfolyam, 225-251. szám)
001-10-11 / 234. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2001. OKTÓBER 11. Kultúra 9 Quittner János úgy érzi, nem döntött rosszul, amikor elhatározta, Németországban marad: bebizonyította magának, hogy átlagon felüli teljesítményre képes a szakmájában Ausztráliában érzem, tavaszodik a Szigeten (Somogyi Tibor felvételei) Élete a néptánc volt - gyűjtötte, feldolgozta, koreográfiákat készített, s ő maga is táncolt. Leghatározottabb lépését akkor tette meg, amikor néhány barátjával kivált az Ifjú Szivekből, és megalapította a Szőttest. Azzal a meggyőződéssel, hogy szabadon művelik az autentikus néptáncot, egyszer s mindenkorra szakítanak a népiesch műsorokkal. GRENDEL ÁGOTA Annak idején meglehetősen nagy port kavart a kamaraegyüttes megalakulása, sokan megkérdőjelezték létjogosultságát, mondván, Pozsonyban nincs szükség, nincs igény két hasonló jellegű csoportra. Az élet a vállalkozó szellemű, tiszta forrásból merítő csapatot igazolta. És megfért egymás mellett a két együttes, műsoruk általában más-más közönséget vonzott. Quittner János azóta Ausztráliában is létrehozott néptáncegyütteseket, de szívének legkedvesebb a Szőttes.- Nem volt olyan társulatom, mint a Szőttes. Az olyan volt, mint egy család. Nem lehet még egyszer megcsinálni, pedig megpróbáltam. Ausztráliában van anyaszínházam, 1989-től rendezek ott, ez mind jó, és jó a siker, de hiányzik belőle a Szőttes - vallja Quittner János. Igaz, ott más jellegű műsorokat rendez, de azok is a néptáncon alapulnak. A Szőttes a szó eredeti értelmében amatőr együttes volt, mégis profibb a profinál. - Mindenkinek a napja délután négy óra után kezdődött azzal, amit szeret. Hetente négyszer-ötször próbáltunk, évente 70-80 előadást tartottunk. Ma már számomra is hihetetlen, honnan merítettük az erőt, pedig azóta rengeteg vad kapitalista színházban dolgoztam. A Szőttestagok nem pénzért táncoltak. Ausztráliában minden előadásra pályázatot írnak ki, a válogatás olyan, mint egy kisebb rabszolgavásár. Mindenki hajt, hogy legyen munkája, mert már egy vagy több éve nem táncolt, nem énekelt, nem játszott. Egy szabadúszó színész rájátszik, hogy azt a látszatot keltse, ő a legjobb. Bár az idő kerekét nem lehet visz- szaforgatni, Quittner János úgy érzi, nem döntött rosszul, amikor elhatározta, Németországban marad. - Bebizonyítottam magamnak, hogy átlagon felüli teljesítményre vagyok képes a szakmámban. Nem vagyok egy világcsúcs, de átlagon fölüli igen, és bárhol kapok munkát. Ha nem vándorolunk ki Ausztráliába, nem kezdek rendezni - vallja a koreográfusrendező. Szlovákiában ő csinálta az első táncszínházát és az első zenei színházat: az Emberfiát, a Napfordulót és a Maruškát. Azóta ír forgatókönyveket. Az élete legszebb szakaszát mégis a Szőttes jelenti.- Az volt, és az is maradt. Most is úgy érzem, hogy az én társulatom, csak mások nevelik, vezetik a táncosokat. A mostani tagok épp úgy otthon érezhetik magukat nálam, mint az alapítók. Hogy más úton járnak, ez természetes. Az viszont bánt, hogy a szlovákiai magyar Bánt, hogy a szlovákiai magyar néptáncművészet más útra tért. néptáncművészet más útra tért, kevés a felvidéki anyag az együttesek műsorában, az erdélyi táncok dominálnak, mert azokat viszonylag könnyű színpadra vinni. Bár haza nemigen jött el a híre, Nyugat-Európában és Ausztráliában idegenként tisztes karriert futott be. Ez gyógyír lehet az emigráció ütötte sebekre. - Az egész család életében óriási törés volt. Mind a két gyerekem egyetemre járt Pozsonyban, ezt hagyták ott a teljes bizonytalanságért. Amikor kivándoroltunk Ausztráliába, azonnal munkába álltam, azzal akartam kárpótolni a lányomat és a fiamat, hogy megkeresem a tanulásukra való pénzt. Kaptam ugyan kivételt, akár tíz évig járhattam volna angolnyelv-tanfo- lyamra, folyósították volna a segélyt, de inkább elmentem dolgozni. A lányom nyelvtudományokat végzett, a fiam nyelvtudományokat, tudományos matematikát és informatikát. - Ivi, a nagylány azóta férjhez ment, most Dél-Afri- kában él, öccse 1990-ben hazajött. Dunaszerdahelyen tanított angolt, most a Kisalföldnél reklámmenedzser. - Remélem, már rossz álmaikban sem jut eszükbe, jobb lett volna Szlovákiában maradni. Egyikük 20, a másikuk 19 éves volt, mindentől, mindenkitől elszakadtak, s akkor még nem lehetett tudni, visszajöhetünk-e valamikor. Bizonyára másként alakul az életünk, ha legalább Európában maradunk, de hiába nyertem meg a Deutsche Theater pályázatát, nem volt munkavállalási engedélyem. Aztán a rokonság révén - unoka- testvérei, testvérei évek óta ott élnek - Ausztrália következett. - Ma már rengeteg barátunk van. Amikor 1990-ben hazajöttünk, azt gondolták a repülőtéri alkalmazottak, hogy valamilyen delegáció érkezik. Két együttes táncolt, én úgy szégyelltem magam. 161 emberjött ki a búcsúztatásunkra. Ha ennyi embert megölelsz, eltörik a mécses. Megígértem nekik, mindig visszajövök, és becsülettel segítek. Jó visszamenni, jóleső érzés, ha az embert szeretik. Ott is, itt Dunaszigeten, a Sérfenyő utcában is. Szeretik Ausztráliában, otthon érzi magát Magyarországon, Szlovákiába már kevésbé vágyik visz- sza. Hol érez honvágyat az az ember, akinek három hazát is adott a végzete? - Ausztráliában vagyunk, és érzem, hogy a Szigeten tavaszodik, itt arra gondolok, várnak a barátaim, a munka. Furcsa dolog ez. Amikor honvágyad van, nem bírod meglátni, ami jó egy országban. Miért nem hagyják Ausztráliában, hogy kolóniában éljünk, a magyar ház körül. RenAmikor honvágyad van, nem bírod meglátni, ami jó egy országban. geteg konfliktusom volt miatta. De nem csupán ezért. Az Új Szőttesben ordítottam, ha valaki angolul szólalt meg. Ezzel falat építettem a gyerekek közé és közém. Egyszer kifakadtam, mert az egyik fiú elkésett a próbáról. Ha még egyszer elkésel, úgy kirúglak, hogy az anyád ölében szállsz le. Pedig János bácsi, én csak anyu és a te kedvedért járok ide - így a fiú. Az én kedvemért ugyan ne járj - vágtam vissza. Később rájöttem, nem tilthatom meg, hogy angolul beszéljenek, hogy elkéssenek. Ausztrália multikulturális ország, mindenki otthon van benne, mindegy, ki honnan jött. - Akkor énekeled a himnuszodat, amikor akarod, akkor viszed a zászlódat az autódon, amikor jólesik. Ausztrál jelzés nincs rajta, mert hová mennének onnan kocsival? De minden más jelzést megtalálsz. Hatalmas piros-fehér-zöld. Ha Szlovákiában elkezdenék koronás címeres kocsival futkározni, széttörnék a kocsit. Ott meg senkit sem érdekel. Az egyik szomszédod talán kínai, a másik ausztrál vagy német. Virágot hoznak, ha beköltözöl, érezd jól magad, mondják, én vagyok a szomszédod. A másik bonbont hoz, a harmadik átszól, ha gondotok van, szóljatok, segítek. Mindenütt otthon vagy, de igazán sehol. Ha kint vagy, ide kívánkozol, ha itt vagy, és a munkára gondolsz, mennél haza, Ausztráliába. Átmegyek Szlovákiába, azt mondom, megyünk haza. Évekig az volt, hogy megyünk a Szigetre, most már azt mondjuk, megyünk haza. De azt hiszem, az a boldog ember, aki egy helyen éh le az életét, akinek egy otthona, egy hazája van. Szabó Géza azon szerencsés emberek egyike, aki örömét lelte a munkájában, így nem csoda, hogy a szakmájának nyugdíjasként sem fordított hátat Ötven év a betűk szolgálatában - nyomdászéletraj z miniatűr könyvben KAMONCZA MÁRTA Szabó Géza nyugdíjas nyomdász miniatűr, bőrkötésű könyvben adta ki életrajzát. A magyarul 15Ö, szlovákul 100 példányban napvilágot látott kiadvány szedése, kötése aprólékos, pontos munka. Aki készítette, mindent megtett annak érdekében, hogy műve szakmailag kifogásolhatatlan legyen. Ötven év a betűk szolgálatában - ez a címe a négyszer öt és fél centiméteres könyvecskének. A történet 1940-ben kezdődik. „Véletlenül lettem nyomdász. Gútán születtem, ahol ez a szakma ismeretlen volt. Édesapám budapesti barátja lagziba jött hozzánk. Borozgattak, szó szót követett. Pályaválasztásomról is beszéltek. A barát felajánlotta, elvisz Pestre, ahol egy nyomdában dolgozhatok. El sem tudtam képzelni, milyen lehet a nyomdász munkája, de szófogadó gyerek voltam, elindultam ' Pest felé” - kezdi történetét Szabó Géza. Budapesten, a hatodik kerületben, az Ó utca ötös szám alatt működött a Hamburger Mór nyomda. A gútai fiatalember itt ismerkedett meg a szakmával. „Inkább tízszer kérdezz, mint hogy egyszer rosz- szul csináld” - ezek voltak mestere, Pauts Hugó szavai. Ő pedig kérdezett, próbálkozott, ismerkedett a szakma fortélyaival. „Ha a mesteremnek azt mondtam, nincs anyagom, rosszállóan azt válaszolta: »Amíg egy nonpareille (egy be- tűszélességnyi pont) van a nyomdában, addig mindent meg lehet csinálni.« Azóta ehhez tartom magam.” Három és fél évig dolgozott az Ó utcában. A tulajdonos meghalt, a nyomda bezárt. „Az ipartestületnél levizsgáztam, és Magyarország akkori legnagyobb nyomdájába, az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Műincézet Rt.-be kerültem. Itt számtalan tudományos, szépirodalmi kiadvány, tankönyv mellett 35 folyóirat és napilap készült. Új emberként a mettőrökhöz kerültem. Rövid idő múlva édesség, cigaretta és egy liter rum. már önállóan készítettem a Képes Mindez a háború negyedik évé- Sportot, amiért elismerést is kap- ben! Nagyon jól éreztem magam a tam. Karácsonykor a nyomda ve- - nyomdában, érdekelt a munka, zetése - a többi alkalmazotthoz mindig akadt olyan kiadvány, hasonlóan - engem is ajándékkal amelynél kísérletezhettem. Úgy lepett meg. Az én csomagomban éreztem, a feletteseim is megbe- három méter ruhaszövet volt, csülnek. 1944 karácsonyán hazaSzabó Géza feleségével (Archívum) jöttem szabadságra, de már nem tudtam visszamenni. Budapestet bekerítette a szovjet hadsereg” - emlékezik. Egy évvel később Szabó Géza a komáromi nyomdába kerül, a Pravda nyomdavállalat fióküzemébe. Ennek utódja lett a Nyitrai Nyomdavállalat, majd a Nyugat-szlovákiai Nyomdavállalat, a magánosítás után pedig a Komáromi Nyomda Kft. Szabó Géza mindig arra törekedett, hogy munkáját pontosan, hibáüanul végezze el. „Sok újsággal dolgoztam. Nálunk készült egyebek mellett a Népművelés, a Szovjetbarát, az Irodalmi Szemle. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy sok íróval, köztük például Egri Viktorral dolgozhattam. Ma, amikor a kiadványok fényszedéssel készülnek, még a szakmában dolgozók közül is kevesen tudják, hogy valamikor egy újságoldal 4,5 kilogrammos volt. Egy 112 oldalas Irodalihi Szemlénél ez összesen 2520 kilogrammot tett ki” - magyarázza. Szabó Géza 11 évvel ezelőtt vonult nyugdíjba. A szakmában fél évszázadot töltött. „Nyugdíjasként is szerettem volna a nyomdászattal foglalkozni. Éppen azon gondolkodtam, hogyan tudom megvalósítani, amikor a televízióban egy riportfilmet közvetítettek a gyomai nyomdáról, ahol miniatűr könyveket készítenek. Megtetszett az ötlet, azonnal nekiláttam. Amikor az életrajzi könyvem elkészült, kivágtam azt a diófát, amelyet harminc évvel ezelőtt édesapám ültetett. Asztalt készítettem belőle, a tetejére üveglapot tettem, alá pedig a könyveket. A »kiállítást« látta Meszlényi István, a komáromi nyomda igazgatója, és nagyon megtetszett neki. Megígérte, ha a nyomda előterében felszerelik a biztonsági kamerákat, kiállítja a művemet. Gútán is megígérték, hogy bemutatják a miniatűr könyveimet.” Szabó Géza örül annak, hogy munkája közszemlére kerül, nagyon kíváncsi a látogatók véleményére.
