Új Szó, 2001. szeptember (54. évfolyam, 202-224. szám)
2001-09-04 / 203. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2001. SZEPTEMBER 4. Kitekintő A lengyel határtól az orosz fővárosig tartó túrának csak az vágjon neki, akibe kalandvágy szorult, képes kicserélni egy kereket, sok ideje és még annál is több türelme van Breszt-Moszkva: utazás a múltba Varsó is bevezeti a vízumkötelezettséget: a 40-50 dolláros konzuli díjat ugyanis aligha tudnák „kitermelni”. Néhány kilométerrel arrébb már Breszt városszéli házai között halad az út. A szürke tömbök árnyékában némi színfoltot csak az elválasztó sávban elKrasznaja Gorában az első kútnál tankolok: Oroszországban harmadával olcsóbb a benzin. Más különbség nincs: a házak, a táj, az út olyan, mint a túloldalon. Amikor kihajtok, megállít a rendőr. - Magyar tudósító... Honnan jött? A bátykáéktól? Na, akkor magát már megvágták egy párszor. Ne száguldozzon, mert a Reklámok, csillogás. Vége Oroszországnak, ez itt már Moszkva. kollégák Szmolenszkig több helyen is mérnek - tanácsolja búcsúzóul. így aztán óvatosan hajtok, bár az orosz autóstársadalom igen szolidáris, a radarmérések előtt kilométerekkel villognak a szembejövők. A posztszovjet valóság elmaradhatatlan adalékai az útszéli szobrok: amelyek többségét - ki tudja, miért - olajfestékkel mázolták le. Kedvencem, az elszánt arckifejezésű, Miért nem álltái meg!? Akár agyon is lőhettelek volna... Szállj ki! - harsogja a golyóálló mellénybe öltözött belorusz rendőr. Haragja csak akkor enyhül, amikor megmutatom az orosz akkreditá- ciós igazolványomat. Némi piaci stílusú alkudozás után megállapodunk. Kétszáz orosz rubel, és elfelejtődik a bűnöm. A pénzt becsúsztatom a kocsi iratai közé, ő pedig onnan a zsebébe. Mehetek tovább Moszkvába... SZALAI ZOLTÁN A Breszt-Moszkva autóút aligha tartozik az autós turisták legkedveltebb útvonalai közé. És ennek jó oka van. A lengyel határtól az orosz fővárosig tartó túrának csak az vágjon neki, akibe kalandvágy szorult, beszél - legalább egy kicsit - oroszul, képes kicserélni egy kereket, ráadásul sok ideje és még annál is több türelme van. A tereszpol-breszti határátkelőhöz a kora délelőtti órákban érkezem. A lengyel oldalon - szokatlan módon - nem áll sor, így a sorompónál vigyázó határőr egy kézmozdulattal tovább enged. Korai azonban még az örömöm, a vámos ugyanis félreállíttatja a kocsit, és eltűnik az iratokkal. Egyórányi hiábavaló várakozás után felháborodottan toppanok be az irodájába. Lengyel részről amatőr; legalább negyedórába tellett, míg végül egy bódé mögött megtaláltam az uniformisba bújt „rejtőzőművészt”. Teljesítményem elismeréseképpen pecsét kerül a sorompónál a kezembe nyomott cetlire, így megújult önbizalommal lépek tovább a szintén zöld ruhás belorusz határőrhöz. Az igen alaposan áttanulmányozza a tranzitvízumomat, majd tőle is megkapom az elmaradhatatlan pecséteket. Mintegy húsz méterrel arrébb újabb sorompó következik: a fiatal katona öszszeszámolja a pecséteket, és továbbenged. Áthajtok a Bug folyó felett átívelő hídon, ahol újabb sorompó és határőr áll. Elveszi a cetlit, és egy közeli bódéra mutat, amely előtt két civil ruhás férfi üldögél. Ők közük, hogy egy tavaly októberi elnöki rendelet értelmében minden Fehéroroszországba utazó külföldinek kötelező egészség- ügyi biztosítást kötnie. Nekem ugyan van egészségügyi biztosításom, de ez nem számít. Befizetem az egy dollárt. Néhány száz méterrel arrább újabb sorompó és újabb bódé. Itt a kocsira kell kötelező felelősségbiztosítást kötni - jóllehet a helyi autósok számára ez ismeretlen fogalom -, és levágnak még 20 dollár úgynevezett tranzitdíjra is. Szintén elnöki rendeletre. íme az intézményesített harács: fizetni csak külföldi valutában lehet, a pénz pedig - mint később egy orosz lapból megtudom Fizetős autópálya lett Brezsnyev egykori olimpiai sztrádájából mégsem ehhez van szokva az ember. A fáradt vámtiszt udvarias mosollyal hallgatja végig a panaszomat, majd leültet. - Higgye el, nem rajtunk múlik. Vegye úgy, hogy ez Európa vége: ha itt átmegy az autó, akkor az életben többé nem kerül elő. Nekünk minden, az autótolvajok körében népszerű márkát ellenőriznünk kell. Vagyis elfaxoljuk az Inter- polnak az adatokat, ők átfuttatják a nemzetközi körözési listán, és visszaszólnak. Jó esetben ez négy óra - mondja. Vigasztalásul hozzáteszi, hogy ha legközelebb jövök, már nem kell várni. Az Interpol aznap meglehetősen serényen dolgozhatott, mert alig három óra után mehetek. A zöld egyenruhás belorusz vámost az autó nem különösebben érdekli, annál nagyobb figyelmet fordít rám. Miután futó pillantással felméri a csomagtartó tartalmát, közli, hogy vámáru-nyilatkozatot kell kitöltenem, két példányban. Űrlap csak orosz nyelvű van, kárpótlásul azonban igen részletes. Miközben gondosan ikszelgetem be a „nyet” válaszokat a kábítószer, lőfegyver, robbanó- és hasadóanyag birtoklását firtató kérdésekre, a zöld egyenruhás eltűnik. Mint később kiderül, David Copperfield hozzá képest szánalmas nem a költségvetésbe, hanem egy elkülönített alapba kerül, amely gyakorlatilag Lukasenko elnök házi pénztáraként szolgái. Végül felnyílik az utolsó sorompó is, így 25 dollárral szegényebben, de három papírral és ki tudja, hány pecséttel gazdagabban elhagyom a határzónát. A belorusz oldalon legalább három kilométeres sor várakozik. És akkor még nem számolom az út szélén stoppolókat, akik az autókba bekéredzkedve próbálnak meg Belorusz területen fizetős az út, persze csak a külföldieknek. átjutni. Végigállni 8-10 óra. Akinek nincs ideje vagy türelme, az fizet: a „határmaffia” ötven dollárért visz előre. A sorban állók többségének azonban sosem volt ennyi pénze, ők néhány üveg vodkával és pár csomag cigarettával ingáznak át Lengyelországba.- Ez nem üzlet, hanem megélhetés - mondja Léna, egy negyven körüli asszony. Munkája nincs, de a néhány dolláros haszon reményében nap mint nap átstoppol Lengyelországba. Léna és sorstársai legnagyobb félelme, hogy helyezett, vörös csillaggal ékesített betonalakzatok jelentenek, rajtuk a szovjet hős városok neveivel. És ha a „díszletekből” nem is, a helyiek vezetési stílusából egyből rájönnék, hogy tényleg elhagytam Európát. Úgy tűnik, az indexet itt senki nem használja, záróvonal nem akadály, piros lámpa nem számít. A „hős” Moszkva innen valamivel több mint ezer kilométer. Belorusz területen fizetős az út, persze csak a külföldieknek. Tőlük viszont kétszer is beszedik a díjat, egyszer az út elején, egyszer pedig a végén. Az útdíj három dollár vagy 88 orosz rubel, és persze a „zajcsik- nak” (nyúlnak) becézett belorusz valutában nem fizethető. Viszont ha kilépéskor nem kérünk számlát, akkor a beszedő csak a felét kéri. Igaza van, miért is dolgozzon Lukasenko zsebére. A Breszt-Moszkva autóút az Mles jelzést viseli. Nem véletlenül, hiszen ez az egykori Szovjetunió máig legjobb minőségű útja. Egykor „Brezsnyevkának” becézték, mivel megépítésére az egykori pártfőtitkár adott utasítást. A nyugat-európai sportolók ezen juthattak volna el a moszkvai olimpiára. A nyugatiak végül nem jöttek, az út azonban meg(A szerző felvételei) gránátot hajító katona okkersárga színben pompázik. Néhány tucat kilométerrel arrébb, a Szmolenszk alatt lévő nagy, lebetonozott parkolót betonszarvas ékesíti. Az út mentén azonban nemcsak szobrok állnak, hanem - Fehéroroszországtól eltérően - virágzik az üzlet is. Az árusok a földről, kempingasztalokról, nejlonsátorokból és bódékból kínálják portékáikat. A választék széles: a jarcevi teherautó-parkolóban az alkatrészektől kezdve a sörön át a kalózkazettákig minden kapható. A furnérból ácsolt boltok falára kiragasztott plakátokról nyugati filmcsillagok nézik a kendőbe burkolt idős parasztasszonyokat, akik vödörből árulják a házi készítésű pirogot. Arrébb - Vjazma és Gagarin - között másfajta árura szakosodtak: az út mindkét oldalán füstölt halak függenek. Az árak lényegesen olcsóbbak, mint Moszkvában, vevő mégis csak ritkán akad. Igor Petrovics évek óta árul itt, mert más dolga úgy sincs. A „pultok” többsége egy tulajdonos kezében van, ő az eladott áru értékének húsz százalékát kapja ellenértékként. Lassan besötétedik. Moszkváig még több mint száz kilométer van hátra. A forgalom egyre sűrűbb. A szembejövő autók rosszul beállított reflektorai vakítanak. Látni amúgy is rosszul lehet, a felfestés sokszor tíz kilométeres szakaszokon is hiányzik. Az útépítéseket csak a záróvonalra kitett egyetlen terelőtábla jelzi, a munkagödrök egyébként tökéletes sötétségbe burkolóznak. Néhány kilométerrel arrébb kocsisor áll. A dugó oka egy baleset: egy régebbi Audi egy kikanyarodó Zsiguliba rohant. Személyi sérülés ezúttal szerencsére nem történt, a kocsikat a rendőrség megérkezéséig a baleset pontos helyszínén, azaz az út kellős közepén kell hagyni. Tizenhat órányi utazás után végre elérem Moszkva elővárosát. Az út mentén motelek, benzinkutak, üzletek sorakoznak. Még néhány perc, és elhaladok a városszéli rendőrposzt mellett. Ez a Kutuzov sugárút. Fények, reklámok, csillogás. Vége Oroszországnak, ez itt már Moszkva. Breszt-Moszkva, 2001. szeptember Matrjoska babák Putyin orosz és Lukasenko belorusz elnök képmásával, a minszki kirakodóvásárban (Reuters) Oroszországi belépésre várakozó autósor a belorusz oldalon maradt. Bár egyes szakaszait valószínűleg Brezsnyev óta nem javították, posztszovjet viszonylatban ez valódi „autobahn”. A kétszer kétsávos úton forgalom alig van, több kilométert haladhat úgy az ember, hogy egyetlen járművel sem találkozik. Figyelni azonban ajánlatos: az „autópályát” nemcsak a kocsik, hanem traktorok, kerékpárok, sőt tehéncsordák is használják. A személyautók számára elméletileg 100, a tehergépjárműveknek 80 kilométeres sebességkorlátozás van érvényben. Azért csak elméletileg, mert a gyakorlatban ezt úgysem tartja be senki. Kivéve az átlag húsz-harminc kilométerenként felállított DAI- posztok (DAI - a közlekedésrendészet rövidítése) előtti szakaszt, ahol a vezetők kötelességtudóan lelassítanak az előírt 20-40 kilométeres sebességre. Az átlagember az errefelé „daisnyik”-ként emlegetett rendőrökben csak szürke egyenruhába bújtatott ha- rácsolókat lát. Én a harmadik vagy a negyedik ellenőrző pontnál „bukom meg”. Vétségem súlyos: az út feléig kigördített, mozgatható sorompóra szerelt stoptábla jelzését figyelmen kívül hagyva nem álltam meg a rendőrposzt előtt, hanem mintegy öt kilométeres sebességgel továbbhaladok. Az elválasztó sávban posz- toló éber daisnyik egyből félreintett, majd következett a cikk elején már idézett velős párbeszéd. Rutinos vezető egy-két büntetést eleve bekalkulál az útiköltségbe, hiszen tudja, valamiért úgyis megállítják. A rendőrökkel folytatott „alkudozás” legalább némi színt visz az egyébként meglehetősen egyhangú utazásba. A nyílegyenesen haladó Ml-es mentén benzinkutat, bárt vagy éttermet csak elvétve talál az ember, európai minőségű pedig jó, ha egy-kettő akad. Cserébe viszont gyönyörködhetünk az útszéli táblákon rikító színekkel felfestett olyan feliratokban, mint „Védd a természetet”, vagy „Az erdő a nemzet kincse”. Az orosz-belorusz határ előtt harminc kilométerrel összeszűkül az út, és érezhetően romlik a burkolat minősége is. A hepehupák és gödrök minden daisnyiknál hatékonyabban veszik el az autósok kedvét a száguldozástól. Némi szlalomozás után végre megérkezem a határra. A személyautókkal itt nem sokat törődnek, a teherautó-forgalmat azonban a szövetségi állam - elméletileg belső - határának orosz oldalán vámosok légiója ellenőrzi. A belorusz határőr az útlevelet nem, csak a tranzitdíj megfizetéséről szóló csekket kéri. Néhány száz méterrel arrébb orosz kollégája türelmetlenül int: - Davaj, davaj...
