Új Szó, 2001. szeptember (54. évfolyam, 202-224. szám)
2001-09-08 / 207. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. SZEPTEMBER 8. Riport A húszéves Jaro története korántsem egyedi eset, Pozsonyban sokan kényszerülnek prostitúcióra és lopásra, hogy előteremtsék a kábítószerre szükséges pénzt Háromszáz koronás éjszakai gyönyörök Ha autóval érkezik a kliens, nincs szükség szállodai szobára. A fiú csak beül mellé az anyósülésre. (Dömötör Ede illusztrációs felvételei) Már hetek óta ismertem riportalanyomat, mikor az egyik találkozónkra érkezve mégsem vettem őt észre. Baseballsapkáját mélyen a szemébe húzta, hogy takarja szinte felismerhetetlenségig összevert arcát. Jaro megint lopott, az áruház alkalmazottai pedig agyba-főbe verték. JUHÁSZ LÁSZLÓ Augusztus elején, a pályaudvaron ismertem meg a fiút, amikor húsz koronát kért tőlem „vonatjegyre”. Zavaros szemén láttam, másra kell a pénz. Beszélgetésbe elegyedtünk, s akkor még nem sejtettem, mennyi mindent tudok meg tőle az utcán élők sorsáról, a kábítószerfüggők mindennapjairól. „Drogos vagyok és fiúprostituált” - bukott ki akkor a húszéves fiúból. Kiderült, napközben szupermarketekben lop, este pedig kiáll a térre, és a testét árulja. Ha kell a pénz a heroinra, a kábítószerfüggőknek a módszerek nem számítanak. Hónapok óta nem érték lopáson, most azonban megjárta. „Az áruházban négy cédét találtak nálam. Az eladók meg a biztonságiak hátravittek a mosdóba, ott vertek gumicsővel meg ököllel. Órákon keresztül sikáltam a vécét, közben pü- föltek, rúgtak, ahol csak értek. Ráadásul aznap még nem is jutottam anyaghoz, nagyon rosszul voltam” - dől belőle a szó, kérdezni sem kell. ÖNBÍRÁSKODÁS Hiába lepusztult a kocsma, ahol egy sör mellett beszélgetünk, a vendégek arcára itt is kiül a döbbenet, amikor meglátják a véresre vert fiatal fiút. Jaro lesüti a szemét, zavarban van, játszik a cigarettásdobozzal, az iratait rendezgeti. Egészségügyi kártyájára száradt vére megdöbbentőbb látvány, mint a kék foltok a szeme körül, a vágásnyomok a nyakán vagy a fülébe száradt vér. „Először le akartak vetkóztetni, és meztelenül kidobni az utcára. Az egyik hentes kitalálta, hátravisz az ipari húsdarálóhoz, hogy semmi se maradjon belőlem. Aztán kést szorítottak a nyakamhoz, és kitalálták, hogy mossam fel az öltözőt meg a vécét. A végén már a saját véremet sikáltam a csempéről. Az is jobb lett volna, ha rendőrt hívnak” - kortyol a söréből, majd hozzáteszi, az egyik alkalmazott barátnője mentette meg az életét. Megesett rajta a lány szíve, ő csillapította a legb- rutálisabb „rendcsinálót”. A sebek idővel behegednek, a fiút most más foglalkoztatja. Fogalma sincs, hogyan szerezhetne pénzt a holnapi adagjára. Lopással az eddig jól bevált helyen már nem próbálkozhat, ilyen állapotban pedig máshol is azonnal kiszúrnák az eladók. „Ahogy most kinézek, a térre sem mehetek ki” - ereszt meg egy félmosolyt a mostanáig jóképű Jaro. „Kinek kellenék ilyen állapotban?” - kérdezi saját magától. Neki viszont kell a heroin, mert a nyugtatok, a fájdalomcsillapítók csak ide- ig-óráig segítenek, hajön a krízis. FÜGGŐBEN A kábítószerfüggők életében a reggelek a legrosszabbak. Jaro sokszor nehezen alszik el, mert az ébredésre gondol. Arra, amikor majd felébreszti a hiányérzet, hogy már nagyon kell a drog. „Reggelente folyik a taknyom, a könnyem, fáj minden porcikám, amíg meg nem kapom az adagomat. Aztán egy másodperc - és minden rendbe jön. Megint jól érzem magam, nem fáj semmim, el tudom kezdeni a napot.” Jaro másfél éve szúrja magát, azelőtt beérte fóliázással. „A heroint pöttyökre osztottam egy darab alufólián. Alulról öngyújtóval melegíteni kezdtem, a felszabaduló füstöt meg letüdőztem” - avat be a kezdő heroinisták technikájába. Amióta intravénásán veszi magához, a heroint egy kanálban citrompótlóval keverve oldja fel, majd egy cigarettafilteren keresztül fecskendőbe szívva benyomja a vénájába. „Mindig visszahúzom a fecskendő végét, hogy ellenőrizzem, jó helyre ment-e a tű. Ha igen, kifut egy kis vér, mert eltaláltam a vénát” - részletezi. Mutatja a fecskendőjét, a tűket, amelyekhez ingyen jut hozzá. A fővárosban több polgári társulás foglalkozik a kábítószerfüggőkkel, az Odyseus ingyenes tűcsereprogramokat szervez. Egy használt tűért egy tisztát és öt sterilt adnak cserébe, a prostituáltak ingyen óvszert is kapnak. Jaro és társai zsebében kis tájékoztató kiadvány lapul, amely órarendszerűen feltünteti, mikor és hol juthatnak tűhöz, gumióvszerhez. A Príma és az Odyseus polgári társulások 70 streetworkert, önkéntes _ utcai munkást foglalkoztatnak. Ók párosával járják a várost, a drogosok már személyesen ismerik őket. Nem feladatuk a kábítószer- függők, prostituáltak lelkére beszélni, az ő dolguk az, hogy a Világbank anyagi segítségével a rászorulók egészségét védjék. Kaszmány Vilmos, a pozsonyi rendőrség belbiztonsági osztályának első embere is ismeri az önkéntes streetworkereket. Tőle tudjuk meg, hogy egy rendőrségi határozat értelmében nem vonják felelősségre az utcai munkásokat. „Ők nem árulnak drogot, nem kövérnek el bűncselekményt. Ha segítenek a bajbajutott embereknek, miért büntetnénk őket?” - kérdez vissza az őrnagy. SZARKAMUNKA Jaro édesapja korán meghalt, anyja kidobta otthonról. Azt még egy ideig elnézte neki, hogy néha eltűnik otthonról egy-egy értékesebb holmi, de amikor másodszor szökött el a drogelvonóból, édesanyja föladta a reményt, és a fiút végleg kiparancsolta a lakásból. Most egy pozsony- ligetfalui lépcsőházban éjszakázik. Egy matrac, néhány újság, egy pohár, pár ruhadarab - gyakorlatilag ez mindene. Ha értékesebb holmihoz jut, azonnal eladja. ÁUílja, nem csak azért lop, hogy pénzre tegyen szert: szinte fizikai örömet érez, ha sikerül valamit elemelnie. „Egyszer kipakoltunk egy textilboltot, volt ott minden, ruhák, cipők, még Axe- sprayk is, több dobozra való. Abból egy ideig nagyon jól éltem” - idézi fel legemlékezetesebb fogását a fiú. „Én még nem állok olyan rosszul, napi két-háromszáz korona elég a szerre. Van, akinek elmegy egy ezres is. Ők kemény drogosok, képesek megtámadni valakit az utcán, letépni a láncát, elvenni a mobiltelefonját” - mondja. Jaro még nem kényszerült rablásra, ő csak észrevétlenül elemelhető árut, cédákét, elemeket, rágógumit, borotvát, kozmetikumot lop, amit könnyen pénzzé tud tenni Pozsonyban. „Van egy üzlet, ahová bármit bevihetek” - nevezi meg a belvárosi boltot. -, Az eladónők mindent megvesznek. Egy jobb fajta samponért adnak egy ötvenest, egy márkás borotváért száz koronát.” Ebül szerzett jószág... - jut eszembe, amikor eípanaszolja, csak három napig használhatta legújabb zsákmányát, a Nike cipőt, amin nem volt szíve túladni. Egyik éjszaka egy parkban, alvás közben lopták le a lábáról. „Inkább eladhattam volna, legalább háromszáz koronát megért volna akárkinek” - kesereg, és maga alá húzza lábát. Rajta a régi, koszlott, piaci sportcipő. ÖRÖMFIÚK Ha mégsem sikerül eladnia a napközben összelopott árut, este kiáll a térre, „fuvarra” várva. A pozsonyi fiúprostituáltak az Amerikai téren, a virágyvölgyi templom oltalmában és az öreg Duna-hídhoz közeli Šafárik téren árulják magukat. Hivatalos statisztika természetesen nem létezik, de becslések szerint harminc-negyven srác él szexuális szolgáltatásokból a fővárosban. Kuncsaftjaik zömmel 20-40 év közötti homoszexuális férfiak. Kispénzű főiskolások éppúgy megfordulnak itt, mint öltönyös-nyak- kendős vállalkozók, egyenruhás tisztek vagy külföldi melegek. A fiúprostituáltak saját szakállukra dolgoznak, stricik nélkül, és állítólag nem keresnek rosszabbul, mint az örömlányok. „Nálam ötszáz az órái, de egy csóróbb egyetemistának megcsinálom háromért is” - mondja Jaro. Mosolyogva meséli, hogy egyszer - bizonyára vidékről - odatévedt egy nyugdíjaskorú bácsi. „Ingyen akarta, azt mondta, neki a háromszáz korona is sok. Van, akitől jóval többet lehet kérni, attól is függ, mit akar az illető. Egy egész éjszakás komplett 1500-ba kerül. A múltkor jól kitoltam magammal. Nem volt pénzem drogra, a személyimet hagytam ott zálogban a düe- remnél. Még aznap jött egy német pasas, el akart vinni szobára. A szállodában kérték az én igazolványomat is. Nem lett semmi az üzletből, pedig kétezret is megadott volna egy éjszakáért.” Ritkán fordul elő, hogy a férfiak szállodába vagy a lakásukra vigyék a prostituáltakat: az aktust általában a közeli egyetem vécéjében vagy a kliens autójában bonyolítják le. Mivel csak Jaro beszámolójára alapozhatok, bizonyítani pedig nem tudom az esetet, nem részletezhetem annak a belügyminisztériumi tisztviselőnek a történetét, aki 400 koronáért munkahelyén „látta vendégül” a fiút. „Vannak állandó partnereim. Az egyik egy rendőr, a másik öltönyös családapa. Egyik délután beültem mellé a kocsijába, rámszólt, hogy siessek, mert a fiáért megy az óvodába” - meséli riportalanyom, majd felvilágosít, ő nem homoszexuális, a lányok sokkal jobban vonzzák, a kényszerűség azonban ráviszi, hogy a legkülönbözőbb kívánságokat is kielégítse. „El sem tudod képzelni, milyen emberek vannak. Az egyik pasas csak úgy tudott eljutni a csúcsra, ha adtam neki két pofont. Egy német kedvéért meg te- niszcipót kellett húznom, őt az izgatta fel. Középsulis koromban bomlottak értem a csajok, most meg pasasokkal kell csinálnom” - mondja beletörődve, majd elmosolyodik: „igaz, csak egy férfi tudhatja, mi jó igazán egy másik férfinak.” Nem tudom nem kimondani, amire gondolok: „Erős gyomrod lehet...” Egy félmosoly kíséretében érkezik a válasz: „Nem erős, üres.” RENDŐRKÉZ „Mi van a személyiddel? Ha igazoltatnak, és nincs nálad, véged” - fordítok egyet a beszélgetésen. „Már nálam van. Kerestem egy kis pénzt, és kiváltottam. Hiába mondtam volna, hogy elvesztettem, mert ez már a harmadik igazolványom.” Beszélgetőtársamat már ismerik a rendőrök, és ő is tudja, hogy nem tanácsos velük ujjat húzni. Hihetetlen történeteket mesél róluk, csak az egyiket idézem: „Két ismerős rendőr elkapott, megmotoztak, nem volt nálam semmi. Akkor éppen krízisem volt. Se pénz, se anyag. Erre az egyik előhúzott egy ötszázast, hogy menjek fel a düeremhez, tudják, hogy itt lakik, és vegyek két adag heroint. Magamnak kétszázért, nekik háromért. Csak néztem rájuk, nem értettem, mit akarnak. Tudod, mit csináltak? Megvetették velem a bizonyítékot magam ellen, bevittek a rendőrségre, kihallgatás, jegyzőkönyv. A díler nem érdekelte őket, csak a prémium. Állítólag anyagilag nagyon megéri nekik, ha elkapnak egy drogost.” Döbbenten hallgatom a történetet, amelyet persze semmilyen rendőrségi forrás hivatalosan meg nem erősítene, csak a fiú beszámolójára támaszkodhatok. Arról viszont már saját szememmel győződhetek meg, hogy rendszeresen cirkálnak rendőrautók az Avion környékén. „Szemmel tartanak minket, de nem szoktak igazoltatni” - mondja Jaro. „Tüdják, kik vagyunk, mit csinálunk. Nem zavarjuk egymást. A prostituáltakat békén hagyják, csak a drogosokat ellenőrzik rendszeresen. Egy óvszer miatt nem vihetnek be, egy marihuánás cigaretta vagy egy kormos kanál azonban már bűnjelnek számít.” Kaszmány Vilmos szerint nincs is miért büntetniük a fiúkat., Az Avion környéke közterület. Természetes, hogy a villamosmegállókban, parkokban fiúk sétálgatnak, találkoz- gatnak. Ez nem büntetendő cselekedet” - magyarázza a rendőrőmagy. Hiába ellenőrzik a magányosan sétáló fiúkat, az irataik rendben vannak, mondja. A prostitúció különben is különleges kategóriába tartozik: a törvény nem engedélyezi, de nem is tiltja. Ha nem kiskorú az elkövető, és ha nem történik erőszak, nem tehernek semmit ellene. Amikor a pozsonyi erkölcsrendészeten azt kérdezzük, hány prostituált dolgozhat a fővárosban, az illetékes megvonja a vállát. „Nincs üyen nyüvántartás. A fiúprostituáltak gyakorlatilag nem is léteznek” - mondja forrásunk, aki neve elhallgatását kérte. Szerinte az lenne a megoldás, ha Hollandiához hasonlóan legalizálnák a prostitúciót, az örömlányok és -fiúk orvosi ellenőrzés mellett dolgozhatnának, és még adót is fizethetnének. „Ez aligha reális. Szlovákia még mindig fényévekre van a Nyugattól” - véli bizalmas forrásunk. ELSÖÁLDOZÁS Amikor Jaro tizenhét éves volt, édesanyja az ablakból mutatta fiának a három srácot, akik kábító- szeres bódulatban dülöngéltek a bejárat előtt. „Nagyon féltett, hogy én is rossz társaságba keveredhetek. Megígértette velem, hogy soha ki nem próbálom a drogokat” - törnek fel a fiúból a három évvel ezelőtti emlékek. - „Én persze megfogadtam, hogy nem veszek a kezembe kábítószert. Akkor még komolyan is gondoltam.” Néhány hónappal később Jaro már a barátaival együtt szívta a heroin füstjét. „Fél évig fóliáztunk, hihetetlen élmény volt, semmihez sem hasonlítható. Az orgazmus kismiska ehhez képest.” Később valaki injekciós tűt hozott, a kísértés pedig túl nagynak bizonyult. „Tudtam, hogy könnyen rá lehet szokni, de ki kellett próbálnom. Azt hittem, én nem lehetek olyan gyenge, hogy ne bírjam abbahagyni, amikor csak akarom.” Jaro hallott ugyan olyanokról, akik csak alkalomadtán nyúlnak a fecskendőhöz, a drogszakirodalom szociális fogyasztóknak nevezi őket, azonban nagyon kevesen vannak. Kivételes esetnek számít, hogy valaki néhány használat után ne váljon véglegesen heroinfüggővé. Alkalom ugyanis mindig akad. A szociális fogyasztó előbb csak születésnapján „ajándékozza meg” magát egy adaggal, aztán már karácsonykor is, majd fizetésnapon, később minden hétvégén, végül azért, mert már este nyolc óra van. A folyamat megállíthatatlan. Jaro azt a „baráti jó tanácsot” is az egyik kábítószeres ismerősétől kapta, hogy az utcán próbálkozzon a pénzkereséssel. „Meg lehet szokni a prostitúciót, biztatott a haverom, csak eleinte nehéz” - emlékezik Jaro, aki hamar rájött, ha naponta csak egy férfival megy el, ki tudja elégíteni egész napos kábítószerigényét. ANYAGBESZERZÉS Pozsonyban nem nehéz kábítószerhez jutni. Ligetfalu panelházai körül itt-ott eldobott fecskendők árulkodnak, az egyik bejáratban pedig öles betűk hirdetik, hogy „Iveta a nyolcadikon heroint árul”. Mi most mégis másfelé vesszük az utat, a troliról Pozsony egyik külvárosában, a Pentagonnnak nevezett épületegyüttesnél szállunk le. Az ötszög alakban álló panelházak számos lakásában kapható kábítószer. „Sokáig nem voltam a ligeti dí- leremnél, amikor legutóbb elmentem hozzá, bevágta az orrom előtt az ajtót. Azt mondta, menjek oda, ahol eddig vásároltam a heroint. Ezért most csak a Pentagon maradd’ - magyarázza Jaro, akit elkísértem „anyagbeszerző” útjára. „Várj meg itt. Öt perc” - mondja, miután bemegyünk a Pentagon egyik tárva- nyitva álló kapuján. Eszemben sincs tovább menni, így is a torkomban dobog a szívem, amíg a koszos lépcsóházban várakozom. Iszonyú lassan telnek a percek, nézelődni kezdek. Kitört folyosói ablakok, szétvert neonok, a sarokban egy pokróc, körülötte csikkek, üvegek, gyanús segédeszközök: injekcióstű, alufólia, öngyújtó, kormos kanál. Végre megérkezik Jaro. Mintha kicserélték volna: pupillája gombostűfejnyire szűkült, hármasával szedi lefelé a lépcsőfokokat, szinte szárnyakat kapott, alig győzöm az iramot. Kint aztán mélyet szív a levegőből. „Ááááh...! Ez igen!” - töröl le egy vércseppet a karjáról, és felszabadultan mesélni kezd: „Háromszáz koronám volt, a nőnek meg csak kétszázas csomagolása. Szerencsére volt nála egy másik gyerek, vele osztoztunk, így nekem jutott háromszázért. Ezzel kibírom egész nap.” A trolin ülve aztán egyik pillanatról a másikra szótlanná válik, mintha hirtelen elálmosodott volna. Szemét lehunyja, verejtékcseppek ütköznek ki a homlokán, feje le-lebi- csaklik. Tíz percig tarthat a letargia, majd ismét magához tér. Nagyot sóhajt. Kezdődhet a nap. „Visszahúzom a fecskendő végét, hogy ellenőrizzem, jó helyre ment-e a tű. Ha igen, kifut egy kis vér, mert eltaláltam a vénát."
