Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)
2001-08-04 / 179. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. AUGUSZTUS 4. Szombati vendég Barátja miatt lett kegyvesztett Pavol Ruskónál, de most azzal foglalkozhat, amit tanult; hiányzik neki a televízió, de elégedett a jelenlegi munkájával Vadkerti persona non grata lett a Markízában Az arc, amelyet ismer az egész ország (Ctibor Bachratý felvétele) Csinos, kedves, barátságos, tudja, mit akar. Tavaly nyárig a Markíza hírműsorának egyik legnépszerűbb személyisége volt. Ötéves televíziózás után visszatért eredeti szakmájához: most a legnagyobb szlovákiai értékpapírkereskedő cégnél dolgozik. Huszonhét éves, érzékeny, szeret álmodozni. Vadkerti Andreával beszélgettünk. SZENTGÁLI ANIKÓ Erős, férfias a kézfogása, ami kiegyensúlyozott, öntudatos személyiséget sejtet. Valóban az? Arra kíváncsi, mit gondolok magamról? Azt szeretném megtudni, ki is valójában Vadkerti Andrea. Huszonhét éves, céltudatos, tapasztalatainak köszönhetően kevésbé félős, független nő. Elégedett vagyok az életemmel, van értelme a munkámnak. Amikor megjelent a Markíza képernyőjén, nevével is felhívta magára a figyelmet. Ön magyar? Magyar családból, Érsekújvárból származom. A nagyszüleim megúszták az 1947-es deportálást, így a szüleim is itt születhettek. Hatéves koromig csak magyarul beszéltem, a szlovákot csak törtem. Mégsincs magyaros kiejtése... A magyar az anyanyelvem. A szüleim azt akarták, az államnyelvet is elsajátítsam, ezért az iskoláimat alapfoktól felsőfokig szlovákul végeztem. Jól beszélek, akcentus nélkül, de ezt is meg kellett tanulnom. Ha az ember el akar valamit érni ebben az országban, ahhoz elengedhetetlen a szlováknyelvtudás. Magyarként szlovák iskolába járni nem volt túl nagy megrázkódtatás? Nem. Otthon továbbra is a magyar tévét néztük, magyar meséken nőttem fel. Sokáig nem ismertem a szlovák egyéniségeket, színészeket. Később szégyelltem is magam emiatt, és elkezdtem művelődni: olvastam, filmeket néztem. Valamit be is hoztam a „lemaradásomból”, de a szívemhez a magyar tévé közelebb áll. Például Vitray Tamást vagy Hofi Gézát sohasem felejtem el. Hogyan került a Markízába? 1996 májusában pályázatot hirdettek, amire négy és fél ezren jelentkeztek. Fél évig kéthetenként teszteltek bennünket. A hatodik fordulóra tizenheten maradtunk. Mit tudott, amit a maradék négyezer nem? Erre nehéz válaszolni. A fél év alatt elvégeztünk néhány személyiség- tesztet: müyen gyorsan, mennyi információt vagyunk képesek befogadni és feldolgozni. Volt néhány nagyon kellemeden pszichoteszt is, az ember már-már kísérleti nyúlnak érezte magát. Éllenőrizték reagáló- és fogalmazóképességünket. Az sem volt mindegy, kinek milyen a hangja. Főiskolai végzettséggel kellett rendelkezni, de az újságírói szak nem volt feltétel. Én nemzetközi kereskedelmet és európai jogot végeztem. Ezenkívül szükség volt nyelvtudásra, történelmi ismeretekre és általános társadalmi-politikai áttekintésre. Nem ültettek mindjárt kamera elé, jól megdolgoztak, betanítottak bennünket. Utána néhány hétig csak a falnak közvetítettünk, majd az egész beindult... Mindjárt élőben? Nem volt lámpaláza? Dehogynem. A mai napig nem tudom, miért éppen a Repcüc-Vadker- ti kettőst választották ki az első, hivatalos élő adásra, teljesen új műszaki berendezéssel. Előtte csak reklámfilmeket közvetítettek, de miénk volt a nagy premier. A Markíza ösz- szes alkalmazottja - akik már hetek óta nem aludtak, lázasan készültek az első adásra, miközben az épület sem volt befejezve, bármi történhetett, bármi elromolhatott volna - az üvegfalon keresztül nézett ránk, mi meg egyedül ültünk a stúdióban. Emlékszem, magyarul többször elmondtam magamban a miatyán- kot, nálam volt a talizmánom, és amikor felálltam a székből, teljesen vizes volt az izzadságtól. Óriási felelősség, várakozás, egyszerűen nem ronthattam el. Egy életre szóló élmény. És most, amikor bementem Marán Lengyel tévéjébe, egy pillanattá belém hasított a gondolat, hogy itt a lehetőség még egyszer átélni az első adást, felolvasni az első hírt. Egy riporter szakmai életében ez pótolhatatlan. Hol a bökkenő? Egyébként is azt rebesgetik, hogy élettársa tévéjében újra a képernyőről mosolyog majd ránk... Nem. Nincs okom itthagyni a Slávia Capitalt, elégedett vagyok a munkámmal. Hazudnék, ha azt állítanám, nem hiányzik a televízió. Amikor a hírműsort nézem, észreve- szem az összes hibát, rossz vágást, bakit... Szakmai ártalom. Egyszerűen érdekel, imádom. Nemcsak foglalkozás volt, hobbi is egyben. Annál inkább értheteden számomra az előbbi határozott nem. Igen, nagyon csábító, de nem tudom elképzelni, hogy a saját barátom alkalmazzon, hogy naponta találkozzam vele a folyosón, és hogy otthon is azt boncolgassuk, mi történt a közös munkahelyünkön. Úgy érzem, az életünk csak a tévé körül forogna, a magánéletünk pedig megszűnne. Már most is otthoni beszélgetéseink 90 százaléka a televízióról szól. Szükségem van személyes szabadságra, és a TA3-nak se tenne jót. A Markízában volt lehetőségem látni, hogyan deformálódik az ugyanabban a kollektívában dolgozó házastársak viszonya. Nagyon egészségtelen kapcsolat alakul ki, a kollégák nem őszinték, vigyáznak, mit mondjanak. Intrikák, pletykák. Köszönöm, ebből nem kérek. Még akkor is ott van a Szlovák Televízió. Ott egy műsor erejéig meg is jelent, és rendkívül kedvező volt a visszhang. Sokan hiányolják a folytatást. A showműsor után kaptam is egy ajánlatot az STV-től. Éz annyit jelent, hogy agyondicsérték a műsort, hogy óriási életerőt sugárzók ki, új színt vinnék a közszolgálati tévébe, ezért menjek oda dolgozni. Oké, mondtam, de mi lenne a dolgom? Öt év után nem vagyok ráutalva valamilyen műsorra. Világos, konkrét ajánlatot akartam hallani. Erre azt válaszolták: találjak ki valamüyen programot. Megörültem, mert az a leghálásabb feladat, ha megvásárolják az arcomat, és szabad kezet kapok. Két tervezetet írtam, melyek a mai napig az STV valamelyik fiókjában hevernek. Azóta sem jelentkeztek. Illetve néhány hónapja a vezetőség megkeresett, hogy nem lennék-e a fő hírműsor bemondónője. Nem szívesen tértem volna vissza a híradóhoz, de egy jó ajánlattól hajlandó lettem volna tárgyalni. Aztán az egészet felfújta a sajtó, szerintük nekem és Daniel Krajcemek kellett volna vezetni a műsort. Az STV-s bemondók feldühödtek, Materák letagadta a nekem és Dánielnek tett ajánlatot, úgyhogy üyen ostobán végződött a dolog. Én meg nem vagyok az a típus, aki felajánlaná magát, vagy emlékeztemé valakit valamire. Ha a jövőben úgy gondolják, Vadkerti Andrea még mindig eladható, és igény lesz az arcomra, nem zárkózom el a tévézés elől, de én nem fogok könyörögni. Nem vagyok rászorulva, jelenlegi munkámmal anyagüag is előbbre tartok a markízás időszaknál. Meglepő, hogy nem szívesen térne vissza a hírműsorokhoz. De hát mindig is ezt csinálta, és jól! Rendkívül időigényes munka. De igényes a szlovákiai politikai helyzet miatt is. A híradóban elhangzottakhoz a nevemet adtam. Egy idő után képtelen voltam azonosulni a műsor tartalmával. Hiába voltam népszerű, úgy éreztem, mintha egy helyben topognék. Abból a pozícióból nem láttam lehetőséget a továbblépésre, a fejlődésre. Szakmailag már nem tűnt attraktívnak. A Markíza néha rasszista televízió benyomását kelti, gondolok itt a romákról szóló hírek tálalására. Nem rasszizmusról, inkább a profizmus hiányáról van szó. Megpróbálnak tárgyilagosan, valósághűen tudósítani, de azért ók is csak emberek, akik akarva-akaratlanul hozzáadják saját egyéniségüket. A kereskedelmi tévének pedig jó üzlet a romákról tudósítani, könnyen eladható, hiszen ez az egyik legmenőbb téma. Az már más kérdés, hogy van feldolgozva. Természetesen akadnak olyan szerkesztők, akik az ame- rikaias, látványos, minél több vérrel és könnyel színesített, szenzációs összeállítást szeretik. De van, aki sohasem adná ilyesmihez a nevét. Riportere válogatja. De ez nem szándéka a Markízának. Miért hagyta ott a Markízát? Muszáj volt. De ez hosszú história. Viszont izgalmas és érdekes, jó lenne az igazi változatot is hallani. Tavaly júliusban a barátaimmal egy Kassa melletti faházban nyaraltam, és egyszer csak megcsörrent a telefon. Kollégáim értetlenül kérdezték, miért nem szerepelek a következő heti beosztásban, miért nem én vezetem a műsort. Akkortájt volt egy kis káosz, Švajdáék minden pillanatban várták a baba megszületését, úgyhogy helyettesítem kellett. Gondoltam, csak rájönnek a hibára. Vártam, hogy a főszerkesztőm jelentkezzen. Mivel ez nem történt meg, telefonon érdeklődtem, mi történt. Lintner úr, Pavol Rusko jelenlegi pártkollégája közölte, „visz- szavontak” a képernyőről. Hogy miért, azt tőle ne kérdezzem, hívjam fel PaTót. Közben a kollégáim telefonálgattak, hogy bajban vagyok, Rusko mérges, Martin miatt levett a képernyőről, mert nem jelentettem be a tévélicencet és így tovább. Beindult a gépezet. Egy televízióban akaratlanul is mindig akadnak az embernek rosszakarói, irigyei. Ezért nem adtam a pletykákra, azonnal esemeseztem a Rodoszon tartózkodó Ruskónak, hogy tényleg visszavont-e a képernyőről. Ó pedig igennel válaszolt. Megkérdeztem: és miért? Azt írta, majd utána tisztázzuk. Felmérgedtem, nem létezik semmilyen majd, azonnal kitárcsáztam a számát, hogy van-e valami baj. Van, mondta ő. Érre én: mi a probléma? A válasz: ó nem így képzeli a cég iránti lojalitást, lazítsak egy kicsit, és ha hazajön Rodoszról, elbeszélgetünk, hogy velem vagy nélkülem képzelik-e a Markíza jövőjét. Oké, de addig én mit csináljak? Kértem, adják papíron, hogy nem kell szolgálnom, nehogy ezzel indokolják a felmondásomat. Hirtelen mindenki telefonált, elárasztott információkkal, már zúgott a fejem, és nem tudtam, kinek hihetek. Ezért mindent, ami történt, lejegyeztem, hogy a tényeket tisztán láthassam. Kiderült, Martin miatt lettem kegyvesztett, amiért licencet kért, és ezt nem tőlem tudták meg. De könyörgök, nekem mint Lengyel barátnőjének nem kötelességem bejelenteni a munkáltatómnak, hogy a barátom televízót szándékozik indítani! Azt hittem, ez elég nyomós érv. Tévedtem. Rusko hazatérve szemrebbenés nélkül mondta, van egy hivatalos és egy nem hivatalos ok. Utána elém tett három papírlapot, két kollégám és egy kassai úr nyüatkozatá- val, melyben azt állították, csalással 15 ezer koronával megrövidítettem a Markízát, mert a vezetőség tudtán kívül készítettem egy programot a délutáni adásba, és ez nem szerepelt a költségvetésben. Kilenc hónappal korábban tervezett programról volt szó, már régen megbeszéltem Vlado Repčíkkel és a többiekkel is, de minden áron akartak találni ellenem valamit. Megkérdeztem, valóban elhiszi-e, ami a papíron áll. Azt válaszolta, az lényegtelen, ő úgy gondolja, csaló vagy buta vagyok. Ezt már én is kikértem magamnak, felálltam és eljöttem. Később azt mondta, ad esélyt a megmenekülésre, ha nyilvánosan bocsánatot kérek a tévétől. Erre nem voltam hajlandó, nem volt miért bocsánatot kémem. Piszkos játékot űztek velem. Sajnáltam, hogy el kellett jönnöm, de azt nem engedhettem, hogy megalázzanak, hogy a méltóságomon csorba essék valamiért, amit el sem követtem. Kirúgták vagy felmondott? Rusko úr összehívta a szerkesztőséget, nekik is megmutatta a papújait, és bejelentette, a Markíza miattam nagy pénzt veszített, de azt elhallgatta, hogy arról az állítólagos 15 ezerről volt szó. Ilyet szerinte nem szabad csinálni, és példásan meg akart büntetni. Amikor befejezte, én is szót kaptam. Neki már nem volt mit mondanom. Kollégáimmal közöltem, üyen körülmények között nem vagyok hajlandó ennek az embernek tovább dolgozni. Elbúcsúztam, a végén még el is sírtam magam... Azt akarták, én mondjak fel. Nemet mondtam, kíváncsi voltam, mivel indokolják a felmondásomat. Egy hónapig még fizettek anélkül, hogy képernyőre kerülhettem volna. Végül közös megegyezés alapján bontottuk fel a munkaszerződésemet úgy, hogy lelépőt is kértem. Emberileg hogyan végződött a történet? Néhányan talán elhitték, hogy csaló vagyok. Később sokan bevallották, akkor, abban a pillanatban féltek még megszólalni is. Ruskóval kézfogással, korrektül váltunk el. Legalábbis azt hittem. Eva Čemá esküvőjén azonban már hátat fordított nekem. Tilos a Markíza képernyőjén megjelennem, a Markíza újságban sem jelenhetett meg a velem készült beszélgetés. Vadkerti Andrea egyszerűen persona non grata. Ezek szerint egy ideig munka nélkül volt. A Munkaügyi Hivatalba is bejelentkezett? Ezt méltóságomon alulinak tartottam volna. Sohasem jelentkeznék be. Rengeteg szabadságom volt, pihenésre volt szükségem. Egy családi tragédián is túl kellett tenni magunkat. Meggyilkolták a keresztszülei- met és az unokatestvéremet, és maradt utánuk két kisgyerek. A családomnak szüksége volt rám, miközben pszichikailag szinte a nullán voltam. Elmentem a bátyámmal Görögországba, hogy kitisztuljon a fejem. Néhány nap alatt összeszedtem magam. Nem fordult meg a fejében, hogy a politikában próbáljon érvényesülni? Huszonhét vagyok, és nincs mit mondanom a politikában. Nincs hozzá kedvem, nem akarok szponzoroktól függeni. Jól akarok keresni, kiegyensúlyozott életre vágyom. Sokan épp a politikából akarnak meggazdagodni... Idáig én nem alacsonyodnék le. Ráadásul a politikai élet színe-java nem felel meg a szájízemnek. Ezek szerint nem karrierista. Nem. De pontosan tudom, mit élkarok. Viszont a céljaimat nem erkölcstelen, aljas módszerekkel akarom elérni. Családias, házias típus? Szeret például főzni? A rák jegyében születtem. Család- központú és nagyon érzékeny lélek vagyok, még ha nem is látszik rajtam. Kötődöm a barátaimhoz, szívesen kényeztetem őket, örömmel főzök nekik. Gyakran szervezek partit, legszívesebben sajtpartit. Olyankor nagyon sokféle sajtot, szőlőt, francia croissant-t és jó vörösbort kínálok. Gyertyafénynél. Ez jól hangzik. Az is. Szeretek újítani, új ötleteken töröm a fejem. Talán ezzel magyazárható, hogy a tévézés után a Slávia Capitalnél, a legnagyobb szlovákiai értékpapír-kereskedő cégnél kötött ki. Külföldre akartam menni, de a családi tragédia után ez szóba sem jöhetett. Inkább vártam a különböző ajánlatokra. A Slávia Capitalben az tetszett, hogy pontosan, világosan tudták, kire és mire van szükségük, ezért mennyit hajlandók üzemi, milyenek a küátások, lehetőségek. Jól érzem itt magam, végre azt csinálhatom, amit eredetileg tanultam. A teljes képhez hozzátartoznak a jótékonysági akciók, az alapítványi munka is. Belső késztetés vagy megszólították? Először az Egy órát a gyerekeknek programban vettem részt, mely keretében az emberek egy órai bérüket ajándékozzák a bármüyen szempontból segítségre szoruló gyerekeknek. Az alapítvány egy népszerű személyt keresett, aki valamelyik médiumhoz is kötődik. Megkerestek, én pedig elvállaltam. Örülök, hogy ott vagyok, mert ez a legproübb projektum, amiben valaha is részt vehettem. Utána jött a Markíza Alapítvány. Pavol Rusko a szociális érzékenységemre hivatkozva szólított meg, és ott is kitűnő csapat jött össze: Jožo Pročko, Eva Čemá, Patrik Herman, Janka Hos- podárová, no és Pavol Rusko. A harmadik, amibe belevágtam, már a saját kezdeményezésem. Amikor a Slavia Capitalhez jöttem, létrehoztunk egy alapítványt, így jött létre a Veszélyeztett Gyerekekért Alapítvány. Ólyan gyerekeknek próbálunk segítem, akik szinte egész életüket szanatóriumokban, ágyban élik le. Próbálunk egy kis színt vinni az életükbe. Jelenleg a menekülttáborok gyerekeinek készítünk programot. A jövőben szeretnénk ún. meleg tárolókat kialakítani, hogy azok, akik nem tartanak igényt saját gyerekükre, ne a szemeteskukába „dobják ki”, vagy ne a vécén húzzák le csecsemőjüket, hanem tegyék ezekbe a tárolókba, ahonnan össze lehet gyűjteni a kicsiket. Természetesen a Vöröskereszttel vagy önkéntesekkel is együttműködnénk, de az egész még csak elképzelés. Nem zavarja a népszerűsége? Nem. Inkább előnyöm, mint hátrányom származik belőle, főleg az alapítványi munkám során. Hogyan reagál, amikor a háta mögött összesúgnak, hogy nézd már, ez a Vadkerti? Megmosolyogtat. Vannak kedves emberek, mások meg mutogatnak, hogy lám, ez az, aki nem használja az ovát. Többször éreztették velem, nem tetszik nekik, hogy bojkottálom a szlovák végződést. De amikor ez diszkriminatív! Egyébként érdekes, Anna Malíková tiszteletben tartotta, és nem ragasztotta a nevemhez ezt a megkülönböztető jegyet. Azt főleg olyan melldöngetós szlovákok használják, akik minden áron őrködnek a nyelv tisztasága fölött. Boldog? Igen, elégedett vagyok. És -szeretek álmodozni. Még miről álmodozhat Vadkerti Andrea? Egy saját házról. Igazi otthont, családot, gyerekeket szerették. Tévéalapító élettársával a még üres stúdióban (Archívum)
