Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)
2001-08-04 / 179. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. AUGUSZTUS 4. Kitekintő WA A jövő katonai kihívásaira a jelenben kell felkészülni, mert amikor már kialakult a veszély, késő elkezdeni a védekező fegyverrendszereket fejleszteni, mert az évekbe telhet ABM - repedezik a moszkvai elutasítás Bár Oroszország hivatalosan még mindig ellenzi az amerikai nemzeti rakétael- háritási programot, egyes jelekből arra lehet következtetni, hogy repedezik a moszkvai elutasítás fala. ONDREJCSÁK RÓBERT Nemrég egy magas rangú orosz tiszt vetette fel az amerikaiakkal való megegyezés lehetőségét, majd a genovai G-8 csúcson Putyin és Bush elnökök találkozóján adtak ki egy nyilatkozatot, mely szerint az oroszok továbbra is ellenzik az amerikai terveket, de megegyezés született arról, hogy a rakétavédelem kérdését egyéb stratégiai kérdésekkel összefüggésben kezelik a jövőben. Ameddig a rakétavédelem problémáját önálló problémaként kezelték, nagyon nehéz volt eredményt elérni a tárgyalások során, mert egyik fél sikere automatikusan a másik fél kudarcát, diplomáciai vereségét jelentette volna. Nem volt mozgástér a megegyezésre, a kompromisszumra. Ha azonban bevonják a tárgyalásokba például a nukleáris fegyverek számának csökkentését is, már sokkal nagyobb az esély megegyezésre, tekintettel arra, hogy az oroszok nagyobb presztízsveszteség nélkül engedhetnek a rakétavédelem kérdésében, ha Washington elfogadja Moszkva álláspontját a stratégiai erők korlátozásának esetében (mivel Bush elnök kijelentette, hogy az Egyesült Államok akár felével is csökkentené robbanófejeinek számát, van tér a diplomáciai egyezségre). NAGYHATALMI PRESZTÍZS Tekintettel arra, hogy Moszkva számára az ügy sokkal inkább nagyhatalmi presztízskérdés és nem valós veszélyforrás, megfelelő „ellenszolgáltatásért” minden bizonnyal beleegyezik az ABM-szerződés módosításába, ami lehetővé tenné az amerikaiaknak, hogy szerződésbontás, tehát komoly diplomáciai konflok- tus nélkül realizálja korlátozott rakétavédelmi terveit. A kulcskérdés tehát az ABM-szerződés, mert az oroszok szerint az amerikai tervek megvalósítása sértené az egyezményt. Az ABM-szerződést 1972- ben kötötte meg az Egyesült Államok és a Szovjetunió, majd két évvel később kicsit módosították. A felek kötelezték magukat, hogy nem építenek ki és nem is terveznek olyan védekező rakétarendszert, amely képes lenne a másik nukleáris rakétáit atomcsapás esetén megsemmisíteni, kivéve két (az 1974-es módosítás után már csak egy) lokális telepítést (a Szovjetunió megépítette sajátját Moszkva védelmére, de az amerikaiak nem). A szerződéssel tehát mindketten lemondtak a nukleáris támadás elleni védekezésnek még a lehetőségéről is. Ennek a látszólag érthetetlen döntésnek nagyon komoly stratégiai háttere és értelme volt, a kölcsönös elrettentés nagyon is szigorú logikája szerint. Miután a Szovjetunió 1957-ben elsőként áhított pályára műholdat, világossá vált, hogy rendelkezik olyan rakétatechnikával, amely képes elérni az USA területét is. A következő évtizedekben Mosz- va tömegesen állította rendszerbe az interkontinentális nukleáris robbanófejekkel felszerelt rakétáit, így áttörve - vagy inkább átrepülve - az „óceánpajzsot”, a természetes akadályt jelentő Atlanti-óceánt, amely egészen addig megvédte az USA-t az ellenséges támadásoktól. Ezután már mindkét hatalom képes volt arra, hogy nukleáris haderejével többszörösen elpusztítsa a másikat. ŐRÜLTSÉG Kialakult a szakirodalomban „kölcsönösen biztosított pusztulásnak” (angolul Mutually Assured Destruction, melynek rövidítése - MAD - őrültséget jelent) nevezett állapot. A két hatalom által rendszerbe állított rakéták száma akkora volt - és még ma is -, hogy bármelyikük kéRégi dicsőség. Az orosz haderőből már hiányzik az erő. (TASR/AP) pes válaszcsapással teljesen elpusztítani a másikat még egy őt ért totális atomtámadást követően is. Mindkét félnek számolnia kellett téhát azzal, hogy még ha meglepetésszerűen is mér teljes atomcsapást a másikra, annak mindig marad annyi rakétája, hogy őt teljesen elpusztítsa. Ezáltal biztosították azt, hogy még a kezdeményező, tehát első csapást mérő fél sem nyerhet meg egy atomháborút, hanem teljesen elpusztul. Ez pedig drámaian lecsökkentette a lehetőségek számát a nagyhatalmi konfliktusok esetén: a globális öngyilkosság vagy a béke, középút nem létezett. Ez az állapot, tehát az igen magas, mondhatni totális kockázat, amelyben mindketten tudták hogy nem léphetnek túl egy képzeletbeli vonalat, viszont olyan mértékű stabilitást idézett elő a nemzetközi kapcsolatokban, amelyre még nem volt példa a törté- nelenben. Különösen szembetűnő volt ez Európában, ahol a történelem legmodernebb és legütőképesebb hedseregei álltak egymással szemben, és a hidegháború évei alatt nem vetették be őket. Ha azonban valamelyik fél képes lett volna arra, hogy kiépítsen egy olyan rendszert, amely képes a másik rakétáit atomcsapás esetén megsemmisíteni, ez a sajátos stabilitás összeomlik. Ha ugyanis valaki képes elhárítani az őt érő válaszcsapást, könnyen kísértésbe esik, hogy első csapást mérjen, mivel nem kell választól tartania, és így teljesen megsemmisítheti ellenfelét anélkül, hogy ő maga komolyabb károkat szenvedne. így drámaian megnőtt volna egy atomháború veszélye. Ez a gyökeresen megváltozott stratégiai helyzet pedig újabb fegyverkezési versenyhez vezetett volna, mivel az az ország, amelynek esetleges válaszcsapását el tudták volna hárítani, növelni kezdte volna rakétáinak számát addig a szintig, míg nem lesz képes áttörni a rakétaelhárítást. Ez pedig ismét csak arra ösztönözte volna a rakétapajzzsal rendelkező államot, hogy addig semmisítse meg a másikat, amíg az nem képes a rakétapajzsot áttörni válaszcsapáskor. Látható, hogy egy rakétaelhári- tó rendszer kiépítése milyen veszélyeket hordozott magában és milyen nagymértékben növelte volna az atomháború kockázatát. Az ABM-szerződés tehát biztosította mindkét felet arról, hogy az atomfegyverek bevetése a teljes pusztulást vonja maga után a megtámadott és a válaszcsapás miatt a támadó számára is. A józan ész szabályai szerint ezzel gyakorlatilag kizárta az atomháborút, hiszen azt senki nem nyerhette volna meg, csak vesztesei lettek volna. Ez a helyzet egy esetleges európai háborúban a Szovjetuniónak kedvezett volna. A szovjet hadsereg ugyanis nyomasztó fölényben volt a hagyományos fegyverek terén a NATO-val szemben, amelynek egyetlen esélye a Vörös Hadsereg esetleges nyugati irányú előrenyomulásának megakadályozására az atomfegyverek bevetése volt. Tehát, ha a nyugati atomhatalmak, elsősorban az USA, el akarták volna kerülni a teljes atomháborút, valószínűleg nem tudták volna megakadályozni Nyu- gat-Európa szovjet megszállását. Ezen a rendkívül kedvezőtlen helyzeten akart változtatni Reagan elnök az 1983-ban meghirdetett Stratégiai Védelmi Kezdeményezéssel (SDI), amelynek megvalósulása esetén az amerikaiak képesek lettek volna elhárítani akár egy totális szovjet atomtámadást is. Az Egyesült Államok területe tehát védve lett volna az atomcsapástól, ez pedig hatalmas stratégiai fölényt jelentett volna egy atomháború esetén, és óriási mértékben megnövelte volna az amerikaiak mozgásterét. Moszkva számára a következmények katasztrofálisak lettek volna. MOSZKVA KÉT VÁLASZTÁSA Lényegében a szovjeteknek két választása volt: az egyik, hogy belenyugszanak az amerikai rakétavédelmi pajzs megvalósulásába és nem tesznek ellenlépéseket, aminek következménye a teljes stratégiai és diplomáciai vereség, az USA- val szembeni alárendelt pozíció elismerése lett volna. A másik lehetőség Moszkva számára az volt, hogy a végsőkig túlerőltetve saját gazdaságát megpróbál folyamatosan olyan mennyiségű atomrakétát gyártani és rendszerbe állítani, amely műidig képes lesz áttörni az amerikai rakétapajzsot. Lényegében ez utóbbi valósult meg, pontosan úgy, ahogy a Reagan-admi- nisztratíva gondolta, aminek következménye végül is a Szovjetunió totális gazdasági összeomlása lett. A lényegen nem változtat az sem, hogy az SDI-terv akkor még technikailag megvalósíthatatlan volt. A kulcs az, hogy a Szovjetuniót még a megépülés lehetősége is olyan költekezési hajszába vitte, aminek terhe alatt az alacsony hatásfokú szovjet gazdaság összeomlott (nagyon találó, ahogy Henry Kissinger nevezte még a hetvenes években a Szovjetuniót: Felső-Volta, atomrakétákkal). A Szovjetunió szétesése teljesen új helyzetet teremtett. A kelet-nyugati szembenállás megszűnt, Oroszország lehetőségei pedig már nem mérhetők össze az USA-val Moszkva minden igyekezete és kardcsörtetései ellenére sem. A feszültség Moszkva és Washington között nagyon jelentősen csökkent, összehasonlítva a hidegháborúval. Ennek egyik következménye, hogy a globális atomháború kitörése teljesen valószínűtlenné vált, így természetesen tárgytalanná váltak az SDI-vel kapcsolatos elképzelések is. A világméretű atomháború lehetősége helyett viszont egy új kihívással kell szembenéznie az Egyesült Államoknak: az atomfegyverek elterjedésével. ÖT HIVATALOS ATOMHATALOM Jelenleg az öt „hivatalos” atomhatalmon - USA, Oroszország, Nagy- Britannia, Franciaország, Kína - kívül elméletileg még legalább tíz ország képes atomfegyvert gyártani, vagy legalábbis rövid időn belül az lesz. Ezek közül feltétlen meg kell említeni Indiát és Pakisztánt, amelyek két éve sikeres kísérleti atomrobbantásokat hajtottak végre - az indiai atombomba létrejöttét a kínai atomfegyver léte inspirálta, a pakisztánit pedig az indiai. Rajtuk kívül atomhatalom még Izrael, amelynek kb. 200 robbanófeje van. Brazília és Argentína feladta atomfegyver-programját, Dél-Afrikában pedig közvetlen az apartheid-rendszer megszüntetése előtt szereltette szét még a fehér kormányzat a körülbelül öt robbanófejet, nehogy az új helyzetben esetleg rossz kezekbe kerüljenek. Az atomfegyverek létrehozásának kapujában van Észak- Korea és mögötte valamivel lemaradva Irán, valamint komoly erőfeszítéseket tesz előállításukra Irak, Líbia és Algéria. Éppen ez utóbbi országok jelentik az új helyzetben a legnagyobb veszélyt az USA és az egész nyugati világ számára noha atomerejük kezdetleges és célbajut- tató rendszereik is eléggé elavultak. Az igazi veszélyforrás az említett államok vezetése, a kiszámíthatatlan diktatúrák. Éppen a vezetők irracionalitása a legnagyobb probléma, mert képesek még akkor is néhány rakétával, merő fanatizmusból, atomtámadást intézni a Nyugat ellen, ha tudják, azzal országuk teljes pusztulását idéznék elő. Védekezésül ezen veszélyek ellen született a korlátozott rakétavédelem koncepciója az Egyesült Államokban, hogy egy, a technika mai és holnapi szintjén megvalósítható védelmi rendszer segítségével képesek legyenek elhárítani egy olyan korlátozott (egyidejűleg maximum néhán tíz rakéta) atomtámadást, amilyet az említett kiszámíthatatlan országok képesek vagy hamarosan képesek lesznek intézni az USA ellen. Nyilvánvaló, hogy a mostani terv sem méreteiben sem céljaiban nem hasonlítható össze a Reagan-kor- mányzat SDI-terveivel. Az akkori elképzelés szerint egy teljes szovjet atomcsapást kellett volna elhárítani (akár ezer vagy még több rekéta), és megvalósulása garantálta volna az USA területének csaknem teljes védelmét az atomcsapástól. Ezzel szemben jelenleg szó sincs ilyen teljeskörű védelemről, hiszen a rendszer által megsemmisíteni képes néhány rakéta semmiképpen nem mérhető össze az orosz nukleáris erők több ezer rakétájával. Ebből következik, hogy sikeres megépítése esetén sem jelentene veszélyt a stratégiai egyensúlyra, Moszkva csapásmérő képességére. A moszkvai fenyegetésnek, mely szerint ha az USA megépíti a rendszert, Oroszország tömeges támadóatomrakéta-telepítéssel fog válaszolni, nincs értelme az említett okok miatt, de realitása sem, mert egyszerűen nincs rá pénz. Az orosz hadiköltségvetés évi 5 milliárd dollár, ettől pedig még Kanada és Izrael is többet költ védelemre (egyaránt évi 10 milliárd), nem beszélve a 320 milliárd dolláros amerikai katonai költségvetésről. ÁLCA A VONAKODÁS Az ennek ellenére elutasító moszkvai álláspontnak több oka is van. Moszkva elsősorban presztízskérdésként kezeli az ügyet, pedig így majd nehezebben fog tudni módosítani álláspontján. Úgy is mondhatnánk, hogy elvből ellenzi az amerikai tervet, hogy megmutassa, még mindig elsőrendű nagyhatalom (figyelembe vehetnék viszont, hogy a túlzott agresszivitás a gyengeség jele - a diplomáciában is), amely képes szembehelyezkedni az amerikai szuperhatalommal. Fontos az is, hogy jelenleg az atomeró az egyetlen olyan eszköz Oroszország kezében, amelynek birtoklása lévén még igazi nagyhatalomnak számít, és a robbanófejek száma az egyetlen terület, ahol még egyenrangú az USA- val. Ezért minden olyan dolgot, amely ezt egy kicsit is érinti vagy tovább növeli a különbséget, nagy veszélyként definiálnak Moszkvában, márpedig ha a rakétavédelmi rendszer megépül, Washingtonnak még eggyel több olyan fegyverrendszere lesz, ami Oroszországnak nincs, függetlenül attól, hogy nem jelent számára veszélyt. Ezeken a leginkább érzelmi alapú - és belpolitikai- lag fontos - kifogásokon kívül van még egy komoly oka az orosz ellenkezésnek: a moszkvai diplomácia megpróbálja a lehető legtöbb kedvezményt kicsikarni az orosz „da”- ért cserébe. Ilyen lehet például a hagyományos fegyverek létszámát szabályozó szerződés módosítása, újabb gazdasági segítség, vagy, hogy a rakétavédelmet terjesszék ki Oroszországra is. Ha ugyanis megvizsgáljuk az Oroszországot érő biztonsági kihívásokat, nyilvánvaló, hogy az oroszokat még inkább veszélyeztetik a sajtóban „latorállamokként” emlegetett országok atomprogramjai mint az amerikaiakat, már csak a földrajzi közelség miatt is. Túlajdonképpen Moszkvának nagyon jól jönne, ha Washington megépítené korlátozott rakétaelháritó rendszerét és az oroszok is élvezhetnék annak előnyeit. Az említett okok miatt tehát várható, hogy Oroszország előbb-utóbb beleegyezik az ABM-szerződés módosításába. A jelek arra utalnak, hogy diplomáciai szinten ezt a lépést már készítik, csak még olyan kiutat kell találni, hogy az ne legyen komoly presztízs- veszteség Moszkva számára. PEKING HEVESEBB * 8 Peking, ha lehetséges, még hevesebben ellenzi az amerikai terveket mint Oroszország. A kínai álláspont valamivel racionálisabb mint az orosz, mert ha a rakétaelhárító rendszer kiépül, egy ideig még komolyan veszélyeztetné Kína csapás- mérő képességét. Jelenleg ugyanis Kínának körülbelül húsz interkontinentális ballisztikus rakétája van, amelyekkel elérhetné az Egyesült Államok területét. Ennyi rakétát pedig elméletileg még képes lenne semlegesítem az amerikai rendszer. A kínai gondokat fokozza, hogy ezek a rakéták is eléggé elavultak, és csak egyetlen egy robbanófej cél- bajuttatására alkalmasak, szemben a modem amerikai, orosz, brit vagy francia rakétákkal, amelyek akár 68, sót némelyek 10-12 robbanófej hordozására is képesek. Ezekkel a rakétákkal az elhárítórendszer sokkal nehezebben boldogulna mint az egyrobbanófejes kínaiakkal. Ezért ha az amerikai elhárítórendszer megépül, a kínaiak mozgástere egy esetleges kelet-ázsiai konfliktus esetén jelentősen leszűkülne, tekintettel arra hogy az amerikaiak képesek lennének semlegesíteni atomerejüket. A kínaiak attól is tartanak, hogy az USA kiterjeszti a rákéfala taelhárítás hatókörét kelet-ázsiai szövetségeseire is, elsősorban Japánra, Dél-Koreára és Tajvanra, így kisebb esély mutatkozna az ezekre az országokra ható kínai nyomás- gyakorlásra is. Mindez azonban csak rövidtávú hátrány, mert mire az USA kiépíthetné saját rendszerét, addigra Kínának már lesz annyi rakétája, amennyivel át tudná törni a korlátozott rakétapajzsot. Egyes becslések szerint Peking 2015-re körülbelül ezer interkontinentális, nukleáris robbanófejet célba juttatni képes rakétával fog rendelkezni. Még ha ezek a jóslatok talán túlzóak is, annyi támadórakétája mindenképp lesz Kínának, hogy ne kelljen komolyan tartania az ellen- rakéta-rendszertől. Fegyverkezési versenyt tehát az amerikai rendszer kiépítése nem fog elindítani a Távol-Keleten, mivel az már a regionális hatalmi státusra törő Kína fegyverkezésével jelenleg is zajlik, teljesen függetlenül attól lesz-e amerikai rakétapajzs vagy nem (csak idén 17 százalékkal nőttek a kínai hadikiadások). A jelenlegitől sokkal nagyobb ütemű fegyverkezést pedig az USA ellenében még a gyorsan fejlődő Kína sem bírna el. EURÓPA MEGOSZTOTT Az európai országok megosztottak a kérdésben, bár a háttérben (is) intenzíven folyó amerikai meggyőzőkampány már érezteti hatását. Az egyik - és egyre növekvő számú - csoport teljes mértékben támogatja az ameriaki terveket. Ide tartozik természetesen Nagy-Britannia, a legszorosabb USA-szövetséges, továbbá Olaszország és Spanyolország. Kettőjük esetében az amerika stratégiai érvek ereje mellet figyelembe kell venni a madridi, római valamint a washingtoni kormány közötti ideológiai közelséget és ennek hatását, hiszen az említett helyeken egyaránt konzervatív kormányok vannak hatalmon. Az ellenzők közül a legfontosabb Franciaország, aminek oka a hagyományosnak is tekinthető, Amerikával szembeni örök alternatívát képviselő állásponton kívül Párizs félelme, hogy saját atomerejének jelentősége esetleg lecsökken. A francia nukleáris csapásmérő erők ugyanis jóval kisebbek mint a hasonló rendeltetésű orosz vagy amerikai erők. Annak ellenére, hogy a francia „Force de frappe” elég komoly erőt képvisel, hogy az amerikai kezdeményezés sikere miatt ne váljon jelentéktelenné, valamelyest érthető Párizs félelme, hiszen a stratégiai helyzet ilyen irányú változását inkább a korlátozottabb atomerőkkel rendelkező hatalmak éreznék meg (elsősorban persze a latorállamok). Az európai hatalmakkal összefüggésben is érvényes az, ami Oroszország esetében, hogy Irán vagy Líbia „atomfegyverkezése” az ő biztonságukat is komolyan veszélyezteti, ezért nekik is jól jönne az amerikai rendszer, különösen ha saját maguk is részt vennének benne. A jövő katonai kihívásaira a jelenben kell felkészülni, mert amikor már kialakult a veszély, késő elkezdeni a védekező fegyverrendszereket fejleszteni, hiszen az a technológia bonyolultsága miatt évekbe, vagy akár évtizedekbe is telhet. Néhány ország rakéta- és atomprogramja igenis nagyon komoly veszélyt jelent már ma is, és ez a veszély az évek múltával csak fokozódni fog. Attól pedig hogy némely országok nem akarnak tudomást venni róla, a veszély még létezik. Az amerikai ballisztikusrakéta-el- hárító rendszer kiépítése válasz az Egyesült Államokat és szövetségeseit érő biztonsági kihívások egy viszonylag újkeletű formájára: egy korlátozott atomcsapás lehetőségére. Oroszország elutasító álláspontja minden valószínűség szerint módosul, és Moszkva beleegyezik majd az ABM-szerződés olyan módosításába, amely nem tiltaná korlátolt, a globális amerikai-orosz nukleáris egyensúlyt nem fenyegető védelmi rendszerek kifejlesztését és telepítését.
