Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)

2001-08-31 / 201. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2001. AUGUSZTUS 31. TÉMA: A MALÁRIA ^ Korábban a Csallóközben, Királyhelmec és Nagykapos környékén sokan szenvedtek a malária enyhébb változatában, a harmadnapos hideglelésben Maláriában szenvedtek A sok milliónyi névtelen és ismeretlen beteg mellett né­hány híres ember is akadt, akit a váltóláz tett a sírba. Sokak szerint Nagy Sándor makedón hadvezér korai, és máig kellőképpen nem tisz­tázott halálát is malária okozta. Ugyancsak maláriában szen­vedett Traianus és Marcus Aurelius római császár, Ala- rich, a nyugati gótok híres királya vagy Mohamed pró­féta. Albrecht Dürer, a nagy né­met festő és rézmetsző férfi kora teljében, Németalföld­ön kapta meg ezt a betegsé­get és néhány év leforgása alatt bele is halt. A később élt hírességek már szeren­csésebbek voltak, mint pél­dául Condé hercege, Colbert, XTV. Lajos király pénzügyminisztere vagy ép­pen II. Károly angol uralko­dó, akiket állítólag az angol Robert Talbor szabadított meg ettől a nyavalyától. Robert Talbor jó üzletet lá­tott a malária kezelésében, s miután megszerezte a kinin­por készítésének a titkát, s főleg potom pénzért egy na­gyobb kininfakéreg-szállít- mányhoz sikerült hozzájut­nia, Európa több országában is kezelni kezdte a hidegle­lésben szenvedő előkelősé­geket. Még a Napkirályként emle­getett XTV. Lajos francia uralkodó is kegyeibe fogad­ta, s ennek köszönhetően már semmi sem menthette meg attól, hogy az emberi­ség jótevőjeként helyezzék örök nyugalomra Cambrid- ge-ben, a Szentháromság templomában. Emlékművére ezt vésték rá: Febrium Malleus, ami magyarul azt jelenti: A lázak pörölye. Illusztrációs felvétel Sötétben settenkedő alattomos betegség Mindenkit megdöbbentett a hír, hogy az egyik ismert szlo­vákiai magyar politikus 25 éves lánya maláriában hunyt el. A halált okozó kórral Afri­kában fertőződött meg. Ez a tragikus eset ismét a figyelem előterébe állította a mocsár­láznak vagy váltóláznak is ne­vezett betegséget, amely évti­zedekkel korábban tájainkon sem volt ritka. HÁTTÉR A maláriát már az ókori görögök és rómaiak is jól ismerték, s noha a be­tegség kiváltójáról semmit sem tud­tak, azzal tisztában voltak, hogy leginkább a mocsaras vidékek lakóit fenyegeti. Az olasz eredetű malária kifejezés is a mocsarak körül terjen­gő rossz levegőre, a bűzös, miazmás kipárolgásra utal, amellyel kapcso­latba hozták. Aligha véletlen, hogy az itt élők közül sokan inkább más vidékekre költöztek a betegség elől. Egy hajdanában szebb napokat is lá­tott itáliai városka, Ninfa a 18. szá­zadra elnéptelenedett, s ma már csak a buja növényzet övezte szép­séges romjai emlékeztetnek arra, hogy itt emberek is laktak. Egy né­met utazó, Augustus Hare 1874-ben a következőket jegyezte fel: „Még a pásztorok sem merik itt tölteni az éj­szakát. A virágkoszorúzott halál csak halál marad... Az est leszállt ránk Ninfában; az alacsony házak bíborszínt kaptak a lenyugvó nap­tól, a tó olyan volt, mint az olvadt arany. Elsiettünk a láztól való félel­münkben”. Európa számos országában jól is­merték a mocsárlázat, de az északi szélesség 55. fokánál magasabban fekvő területeken már alig vagy egy­általán nem fordult elő. Annál gya­koribb ez a betegség a szubtrópusi és a trópusi övben, ahol még napja­inkban is 200-300 millió ember szenved maláriában, s évente mint­egy 1-1,5 millió hal meg benne. A Charles Laveran tei: hőemelkedés, fejfájás, izomfáj­dalmak, hidegrázás; 3-4 napon­ként jelentkeznek a heves lázro­hamok. Ez összefügg a kórokozók robbanásszerű kirajzásával. A máj­ból a vérárammal eljutnak a belső szervekhez, és eltömik az ezeket tápláló hajszálereket. A vérbe ke­rült ivartalan alakok újabb vörös vértesteket is megtámadnak, s itt olykor már nem osztódnak tovább, hanem csak növekednek: ezekből képződnek az ivaros formák. A megtámadott vörösvértestek is de­generálódnak és felpuffadnak, s a mikroszkópban szemcsézettséget mutatnak. A maláriában szenvedők szöveteiben és vérében megfigyel­hetők ezek a szemcsék. Az ivaros alakok kizárólag a szúnyogban ké­pesek szaporodni, ezért a szúnyo­gok csak akkor fertőződnek, ha ilyen gametocitákat szívnak ma­gukba. A rovarban aztán ismét ki­alakulnak az ivartalan formák, amelyek az állat szívókájából kerül­nek az emberbe. A magas, 38—42 fokos láz kimeríti a szervezetet. Az enyhébb maláriás fertőzés is, ha nem kezelik, végül a test általános legyengüléséhez és sorvadásához vezet, mert a kórokozók elsősorban a vörösvértesteket pusztítják, s en­nek következtében általános vér- szegénység (anémia) lép fel. A tró­pusi láz - amelyet a fellépő agymű­ködési zavar miatt cerebrális malá­riának is neveznek - nehezebben gyógyítható, mert a betegnek gya­korlatilag állandóan magas testhő­mérséklete van és a nagy számú kórokozó gyorsabban eltömíti a ka­pillárisokat. A szakemberek úgynevezett maláriatérképeken jelölik be a veszélyeztetett zónákat maláriát a mocsarakban tenyésző, puszta szemmel nem látható apró lények okozzák, amelyek a levegőbe kerülve jutnak az orron és a szájon át az ember testébe, 1880-ig kellett várni a malária kórokozójának a fel­fedezésére. Ebben elévülheteden érdemeket szerzett Charles Laveran (1845-1922) francia orvos és para- zitológus, aki Algériában találkozott a plazmódiumokkal, amelyeket ma- lária-hematozoonoknak nevezett. A fertőzött személyek vérében, illetve a maláriában elhunytak különböző testrészeiben, májában és lépében bukkant rájuk. Már ő felvetette, hogy a kórokozók terjesztésében bi­zonyos szúnyogfajok játszanak sze­repet; gyanúját 1897-ben egy angol orvos, Ronald Ross (1857-1932) igazolta, aki a madarakat sújtó ma­lária kiváltóinak életciklusát is fel­tárta. E két tudós megkapta az orvo­si Nobel-díjat (Ross 1902-ben, Laveran 1907-ben). Rosst a szúnyo­gokban tenyésző egyéb állati egysej­tűek szakértője, Patrick Manson, a távolkeleten tevékenykedő brit or­vos avatta be a szúnyogok boncolá­sának és a protozoák keresésének titkaiba. Az emberi maláriáért fele­lős plazmódiumok életciklusának megismerését Battista Grassi olasz parazitológusnak köszönhetjük. Ró­la a Nobel-bizottság, sőt a díj átvéte­lekor előadást tartó Ross is megfe­ledkezett, noha egymástól függetle­nül és szinte egyszerre jutottak a döntő fontosságú felismeréshez. A malária terjesztésében kizárólag az Anopheles nemzetség képviselői játszanak szerepet. Az eddig ismert 200 fajból alig 20-ról bizonyítható, hogy közük van a kórhoz. A malári­át sötétben settenkedő betegségnek is nevezik, mivel a vérszívó nőstény­szúnyogok éjszaka csípnek, a hímek pedig ártalmatlanok. Tájainkon az Anopheles maculipennis a leggya­koribb átvivő faj, de a mocsarak ki­szárítása után az 1950-es évek má­sodik felétől Szlovákiában nem ész­leltek friss maláriás fertőzést. Ko­rábban a Csallóközben, valamint Ki­rályhelmec és Nagykapos környé­kén viszonylag sokan szenvedtek a harmadnapos hideglelésben. Közép-Afrikában és a világ más tró­pusi térségeiben egyéb Anopheles- fajok is teijesztik a kórt, a legag- resszívabb és a legveszedelmesebb Még napjainkban is 200-300 millió ember szenved maláriában. az Anopheles gambiae, amely kis pocsolyákban vagy vízzel elárasz­tott termőföldeken is képes sok utódról gondoskodni. Az Anop- heles-nemzetség normális szaporo­dásának egyik feltétele a megfelelő hőmérséklet is: a peték és a lárvák a 15-16 foknál melegebb környezet­ben képesek csak fejlődni. A malá­ria kórokozóinak tanulmányozását kezdetben az is megnehezítette, hogy ivarosán és ivartalanul is sza­porodnak. A hosszúkás, sokszor sarlószerű ivartalan alakok fertőzik meg az embert, és a májban megte­lepedve ivartalanul szaporodnak. 10-35 nappal a szúnyogcsípés után megjelennek a betegség első tüne­betegség legjellegzetesebb tünete a ciklikusan jelentkező magas láz és a lép megnagyobbodása. Mivel a kór­okozók elsősorban a májban tele­pednek meg, sárgaság is felléphet. Régebben harmadnapos, illetve ne­gyednapos láznak is nevezték, attól függően, milyen időközönként je­lentkeztek a lázrohamok. A roha­mok periodicitása összefügg a be­tegséget kiváltó állati egysejtűek, az ún. lázállatkák (Plasmodiidae) sza­porodási ciklusaival. A Plasmodium vivax és a Plasmodium ovale felelős a jóindulatú harmadnapos, a Plas­modium malariae a negyednapos lázért, míg a legsúlyosabb, a rossz­indulatú harmadnapos vagy a rend- szertelen rohamokkal járó trópusi láz okozója a Laverania malariae (Plasmodium falciparum). Ez utób­bi okolható a halálos áldozatok több mint 90 százalékáért. Noha Te- rentius Varró Rerum Rusticarum cí­mű művében már felvetette, hogy a Ronald Ross Az oldalt írta: Lacza Tihamér Állítólag csupán egy szerencsés véletlennek köszönhetjük a malária ellenszerének felfedezését Hajókon, repülőgépeken érkeztek A csodatevő chinchonafa legendája ÖSSZEFOGLALÓ Potyautas szúnyogok ÖSSZEÁLLÍTÁS A Perut leigázó spanyoloknak sok­szor nem is az inkákkal és más indi­án törzsekkel gyűlt meg leginkább a bajuk, hanem a különböző fertőző betegségekkel és járványokkal, köz­tük a maláriával is. Ellenszerének felfedezését állítólag egy szerencsés véletlennek köszönhetjük. Egy alkalommal egy csapat katona igyekezett átjutni az őserdőn, de előrahaladásukat nemcsak a sűrű növényzet, hanem egyik beteg tár­suk is fékezte, akit váltóláz gyötört. A parancsnok végül úgy döntött, hogy a szerencsétlent a sorsára hagyják, a többiek pedig rögvest to­vábbmentek. A beteg katonát a szomjúság gyötörte, ezért az első útjába eső pocsolyának feküdt és nagyot ivott belőle. A víz ugyan ke­serű volt, de ő egy idő múlva hatá­rozottan jobban lett. Másnapra tel­jesen magához tért és ekkor alapo­sabban szemügyre vette a környé­ket. A tócsában egy korhad fatörzset pillantott meg. Akkor még nem gya­nította, hogy ennek köszönheti a felépülését. Azonnal társai után sie­tett, akik megdöbbenve vették tudo­másul, hogy magára hagyott bajtár­suk nem pusztult el, hanem határo­zottan jó bőrben van. Visszamentek a pocsolyához és megállapították, hogy a vízben úszó fatörzs okozza a keserű ízt. A csodatevő fa híre ha­marosan a perui alkirály fülébe is el­jutott, akinek felesége, Francisca Chinchon grófnő ugyancsak malári­ában szenvedett, de a fa kérgének kivonatától lábra állt. Az alkirály azonnal nagyobb mennyiségű fa­kérget gyűjtetett össze, amelyet por­rá törve kezdtek alkalmazni. A fát Chinchon grófnőről Chin- chonának, s a kérgében található hatóanyagot pedig kininnek nevez­ték el. Meglehet, mindez valóban így történt, ugyanakkor sokatmon­dó az is, hogy az inkák nyelvén a kvina vagy kina kérget jelent, tehát egyáltalán nem bizonyos, hogy a szerencsésen felgyógyult nemes hölgy volt az új szer névadója. Chinchon grófnő egyébként 1639- ben visszatért Európába és a rászo­rulónak osztogatta a porrá zúzott kininfakérget, emiatt sokan a gróf­né porának (pulvis comitissae) ne­vezték a szert. A jezsuiták is jóté­konykodtak vele, ezért hívták a je­zsuiták porának is. A kinin a malária hatásos ellenszer­ének bizonyult, s a 19. század hú­szas éveiben már sikerült tiszta álla­potban is előállítani. Ezt követően már ipari méretekben dolgozták fel a perui chinchonafa kérgét. A nyers­anyag beszerzése azonban igen költséges volt, ezért más trópusi vi­dékeken is megpróbálkoztak a ki­ninfa termesztésével. Ezt az erőfe­szítést 1933-ban Jáva szigetén siker koronázta. Időközben azonban az is kiderült, hogy a kininnek, ponto­sabban kénsavas sójának, a kinin- szulfátnak nemkívánatos mellékha­tásai is vannak, ezért a kutatók más gyógyszerek után néztek. El kell mondani azt is, hogy a kinin, a később előállított Atebrin és a ma leginkább használatos klorokvin csak az ivartalan kórokozó alakok ellen hatásos, míg az ivaros formá­kat a Paludrin és a Plasmochin pusz­títja. Természetesen a legjobb véde­kezés a megelőzés, illetve a betegsé­get terjesztő szúnyogok irtása. Ma­lária ellenes védőoltás egyelőre nem létezik, de ha valaki, annak tu­datában, hogy maláriaveszélyes tér­ségbe utazik, elindulása előtt egy héttel megkezdi a maláriaellenes szer szedését és ezt visszatérése után még egy hónapig folytatja, ak­kor nagy valószínűséggel elkerüli a betegséget. A malária a Föld számos térségé­ben szinte járványos betegségnek számít (még a Szahara oázisaiban is előfordul), de időnként felbuk­kan olyan helyeken is, ahol senki sem számított rá. 1930. március 23-án Raymond Corbett Shannon brit entomológus, aki a brazíliai Natalu közelében kutatott, jelen­tést küldött a brazil egészségügyi minisztériumnak, hogy Ameriká­ban addig ismeretlen szúnyogfaj lárváira bukkant. A hatóságok nem szenteltek különösebb fi­gyelmet ennek a beszámolónak, ám hét évvel később már erősen bánhatták. 1937-ben ugyanis sú­lyos maláriajárvány tört ki az ős­erdőben és a mintegy 100 ezer fertőzött személy egyötöde meg­halt. A környéken csakúgy hem­zsegtek az Anopheles gambie faj­hoz tartozó szúnyogok. Vajon hogyan kerültek Dél-Ame- rikába ezek az Afrikában honos rovarok? Az eset rekonstrukciója során kiderült: néhány héttel az­előtt, hogy Shannon megírta je­lentését, egy Afrikából érkezett francia torpedóromboló kötött ki Natalu közelében. Feltehetően ennek a gyors hadihajónak a fe­délzetén, valamelyik ládában meghúzódva érkeztek meg a ve­szedelmes szúnyogok Brazíliába, ahol hét évvel később 20 ezer em­ber halálát okozták. Nemcsak hajón, hanem repülőgé­pen szállított kontérekben is ér­kezhetnek hívatlan vendégek. Pá­rizs Orly repülőterén egy kisebb maláriajárvány ütötte fel a fejét a hetvenes évek második felében, amikor a rakodómunkásokat csip­kedték össze a trópusi potyautas szúnyogok. A leggyakrabban használt szer A klorokvin a leggyakrabban használt szer, de már találkoztak olyan Plasmodium falciparum fajokkal, amelyek rezisztensek vele szemben. Az egyéb szerek közül a meflokvint és a doxiciklint em­líthetjük, de ez utóbbit terhes nők és 8 évnél fiatalabb gyermekek nem szedhetik (ugyanez vonatkozik a kininre is). A DDT alkalma­zásához az ötvenes években nagy reményeket fűztek, de ez a szer más élőlényekre is veszélyesnek bizonyult, így használatát betiltot­ták. Ma is a mocsarak lecsapolása és kiszárítása a leginkább célra­vezető módszer, illetve olyan halfajok telepítése, amelyek főleg szúnyoglárvákkal táplálkoznak.

Next

/
Thumbnails
Contents