Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)

2001-08-17 / 190. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2001. AUGUSZTUS 17. 9 Életmód „Életem és művészetem a tengerből született - hangoztatta a huszadik század egyik legkülönösebb előadóművésze, Isadora Duncan, aki az egész világot meghódította Az érzelmek tánca és a tánc hatalma Archívum FELDOLGOZÁS A XX. század elején egy táncosnőnek karcsúnak, a klasszikus balett ha- gyományaihoz hű­nek, fiatalnak kellett lennie, és rendelkeznie kellett va­lamiféle ártatlan kacérsággal. A legendás Isadora Duncan azonban sikerei csúcsán kövérkés, dundi hölgy volt, piros tunikát vi­selt, rézszínű hajat, nem érdekel­ték a klasszikus koreográfia sza­bályai és nem titkoltan „férfia­sán” viselkedett. Ha tetszett neki egy férfi, egyértelműen értésére adta, hogy akarja őt, s ha az nem túlságosan ellenkezett, egy­szerűen elvette, amit akart. Isadora elvált édesanyja négy gyermeket nevelt, mégpedig elég különös módon, zenét tanított nekik. Beethovent, Mozartot és Chopint játszott, Shakespeare-t, Shelley-t olvasott fel nekik. Isadora élete három dologból állt: az iskola, a tánc és az óceán alakította. „Életem és művészetem a ten­gerből született.” - hangoztatta később. Zongorakíséretet szerzett és ma­gánszalonokban kezdett fellépni táncával. Duncanék chicagói házát azon­ban elpusztította egy tűzvész, ezért Isadora úgy döntött, Euró­pába utaznak. 1899-ben kölcsön­kért az ismerőseitől 300 dollárt és egy marhaszállító hajóval Lon­donba utaztak. A British Múzeumban olyan táncrajzokat talált, amelyeknek témája már Amerikában is foglal­koztatta. Nem volt azonban ko­molyabb szerződése, ezért 1900- ban áthajózott a La Manche csa­tornán, és szerencsét próbált Pá­rizsban. Rodin és Carrier, a két szobrász ajánlásával a fiatal tán­cosnő bekerült a felsőbb társas­ágba. Ennek köszönhetően kon­certsorozatot rendezett saját tánctermében. Loia Fuller, földije ajánlatát elfogadva Bécsbe uta­zott turnézni. Itt gyorsan talált egy impresszáriót, akinek segít­ségével Budapesten is fellépett, s faképnél hagyta kolléganőjét. Ek­kor elérte a siker dicsősége: Isa­dora nyitott kocsiban hajtott ke­Gyermekeit szállító kocsi a Szajnába zuhant, Patrick és Deidra vízbe fulladt. resztül a magyar fővároson és kocsiját mindig virágözön borí­totta. Elhódította a tokaji bor, a nagy mulatságok, a társaság, amelyet addig nem ismert. Egy magyar tenorista karjaiban átad­ta magát az érzéki örömöknek. Karlovy Varyban, Mariánské Láz- neban is táncolt, Németországi turnéján pedig olyan jól megta­nult németül, hogy Nitzschét és Schopenhauert eredetiben olvas­ta. Bayreuthban megismerkedett Cosima Wagnerrel, a zeneszerző feleségével, táncolt a Tanháuser című Wagner-operában, az akkori időkben megbotránkoztatóan, szinte teljesen meztelenül, egy szál római tunikában. A helyi ba­lerinák részéről ezért mély meg­vetésben részesült. A kimerítő turné után Ithakában pihent meg. A helyi lakosok megrökönyödé­sére itt telket várásolt fivérével és antik házat építtetett rajta. Platón olvasása arra késztette, hogy tánciskolát alapítson, amelyet 1904-ben Grünwaldban nyitott meg. Egy évvel később turnézni in­dult a klasszikus balett bölcsőjébe, Pétervárra és Moszkvába. Berlinbe való visszatérése után megismerkedett Gordon Craig ren­dezővel, kapcsolatuk két évig tar­tott, mielőtt megszületett volna kö­zös gyermekük, Deidra, Isadora el­hagyta a férfit. Isadora diákjaival lépett fel - először Baden-Baden- ben, majd Pétervárott és London­ban. Amerikában véletlenül meg­látta őt a Metropolitan karmeste­re, Walter Drösche. A nyolcvanfős zenekar által kísérve Isadora ele­mében érezte magát, és teljesen magával ragadta a közönséget. Ezúttal luxusgőzössel utazott Eu­rópába és egy 250 ezer dolláros csekkel a retiküljében. Mellé sze­gődött a szerencse és Párizsban eltáncolta élete kulcsfontosságú szerepeit. Házat vett, magához vette lányát, és meseszerű életet élt új élettársával, Paris Singer milliomossal. Elutaztak Pompei- be, télen Egyiptomba, Patrick fiuk születését Versaillesben ünnepel­ték meg, majd Devonshirbe köl­töztek, Singer kastélyába. A férfi házasságot ajánlott neki, Isadora próbaházasságot javasolt, de még a határidő letelte előtt megszö­kött egy másik férfivel. 1913-ban Chopin gyászindulójá­ra adta elő koreográfiáját. Ami­kor a táncot befejezte, kezével eltakarta szemét, ne lássák, hogy könnyezik, másik karja szinte tö­rötten lógott teste mellett. Előér­zet lett volna? Néhány nap múlva ugyanis megtudta a szomorú hírt: a gyerekeit és a ne­velőnőjüket szállító kocsi a Szaj­nába zuhant, Deidra és Patrick vízbe fulladt. Paris Singer úgy látta, enyhíthet Isadora fájdalmán azzal, ha majd fiatal táncosnőket oktathat. Megvásárolta számára a párizsi Bel­levue hotelt, hogy ott alapíthasson iskolát. Ki­tört azonban az első vi­lágháború és a növen­dékek Amerikába utaz­tak. Isadora egyedül maradt - még egy gyer­meket szült, egy fiút, aki azonban csupán né­hány órát élt. Aztán ó is elutazott. Attól kezdve különböző férfiaknak tett ajánlatot azzal, hogy gyermeket nemz- zenek neki, ő pedig majd egyedül felneveli. 1921-ben kezdődött karrierje vége, a köz­vélemény megbotrán- kozott testalkatán. Búcsúfellépése elbűvöl­te Kraszin, orosz nagy­követet. Szerződést ajánlott Isadorának, de ő aláírás helyett megír­ta követelményeit Lu- nacsarszkij népművelé­si komisszárnak. Hitte, hogy a forradalom utá­ni Oroszországban sike­rül neki a tömeg életét kultiváltabbá tenni táncművészettel. „Nem akarok pénzről beszél­ni. Tánctermet akarok, házat magamnak és nö­vendékeimnek, egy­szerű ételt és egyszerű görög tunikákat. A tö­megnek akarok táncol­ni, a munkásoknak, akiknek szükségük van a művé­szetemre, és akiknek sohasem volt pénzük arra, hogy eljöjjenek megnézni a táncomat. Ha elfo­gadja a feltételeimet, eljövök és dolgozni fogok az Orosz Köztár­saság és gyermekei jövóéért.” A válasz így hangzott: „Adunk Ön­nek iskolát és ezer gyermeket, s ehhez a Livadia palotát a Krí­men.” De Lunacsarszkij nem sej­tette, hogy Isadora ilyen gyorsan megérkezik. Az utolsó pillanat­ban rekvirálta Geltzer primabale­rína lakását. Isadora semmit sem látott, csak táncolt, és naiv kom­munizmusa Oroszországban ne­vetség tárgyává tette. A kormány neki adta Balasova táncosnő ma­gánpalotáját, szolgáit és negyven tehetséges gyermeket, csakhogy nem volt ennivaló és tüzelő. Az egyik táncteremben megismerke­dett Szergej Jeszenyinnel, a sző­ke hajú, kék szemű fiatal költő­vel. Odaintette őt magához, hogy telepedjen le a lábához. Végigsi­mította haját és azt mondta: „Zo- lotaja golova”. Mindenkit meple- pett, hogy Isadora, aki mindössze tíz szót tudott oroszul, éppen ezt a kettőt ismerte. Aztán szájon- csókolta őt. Amikor egy idő után hazatért, Jeszenyint magával vit­te. Feleségül ment hozzá, hogy egy kupéban utazhassanak, és közös szobában lakhassanak.. A francia sajtó ezekkel a szavakkal köszöntötte: Salome férjezetten érkezik haza. Legyen boldog és táncoljon. Szülőföldjére, Ameri­kába azonban csak alapos vizsgá­lat után léphetett, férje miatt au- gyanis feladta amerikai állampol­Jeszenyinnel folytatott élete aláásta jóhírét, rombolta személyiségét. gárságát, és csak szovjet útlevele volt. A Jeszenyinnel folytatott megterhelő élet aláásta jóhírét és személyiségét is. Alkoholizmusa olyan méreteket öltött, hogy sza­natóriumba kellett vonulnia. Utolsó filléreikből Párizsba és Moszkvába utaztak. Isadora még táncolt Kiszlovodzskban, Baku­ban, Tbilisziben, Kijevben és Türkméniában . Lenin tiszteleté­re két táncot koreografált. Orosz- országi tartózkodását a Nagy­színházban fejezte be, amelyre a nagypolitika képviselőit is meg­hívták. Másnap búcsuzás nélkül párasztruhában Berlinbe utazott. Nem volt szerződése, pénze, sem barátja, emlékeit írta meg, hogy pénzhez jusson. Amikor tudo­mást szerzett Jeszenyin halálá­ról, ő is a halálra gondolt. 1926 Nagypéntekén a tánctermet tempíomi díszbe öltöztette és Be­ethoven Adagiojára és Chopin Gyászindulójára táncolt. A párizsi Mogado színház idő­sebb növendékei szervezték meg Isadora búcsúestjét. Isadora vi­szont saját elveszejtésén dolgo­zott. Nice-be utazott és minden pénzét elköltötte. A legnagyobb nyomorból újra Singer mentette ki. Egyszer azonban meglátott egy versenyautót és megismerte annak olasz tulajdonosát. 1927 szeptember 14-én autózni indul­tak. Isadora vörös kendőt kötött a nyakába, amelyet még kétszer körbetekert egy hosszú rojtos se­lyemsállal. Tánclépéseket lejtve kiment a házból, a kocsiból visszaszólt: „Isten veletek baráta­im, megyek a hírnév után.” Az autó elindult, a sál a hátsó ke­rékre tekeredett és megfojtotta a táncosnőt. Volt félje, Singer te- mettette el. (-da-) Isadora (középen) és Jeszenyin esküvői képe. Archívum Az „érthetetlen" szerelem Szergej Jeszenyinl8 évvel fiatalabb volt Isadoránál és feltűnően hasonlított elvesztett Patrick fiára. Je­szenyin nem tudott angolul, Isadora nem tudott oroszul. Isadora tiltotta szerelmének, hogy egyedül eljárjon otthonról, nehogy bajba keveredjen, Jesze­nyin pedig mindig megszökött, és a város utcáit rót­ta. Az orosz falu gyengéd hangú, törékeny lírikusa Isadorát ütötte-verte. Az idősödő és elhízott Isadora pedig, fizette Jeszenyin adósságait és inni kezdett. Ez a kapcsolat senkinek sem tetszett. Isadora bará­tai ezért Jeszenyint vonatra ültették és Perzsiába küldték, ő pedig két nap múlva visszajött és felesé­gül vette Isadorát. Visszatért Isadorával Oroszor­szágba, majd elhagyta. Öngyilkossága előtt a szent­pétervári Európa szállónak abban a szobájában, ahol esküvőjüket ünnepelték, saját vérével írta le: „Ég veled, barátom, isten áldjon, elviszem szívemben képedet. Kiszabatott: el kell tőled válnom, egyszer még találkozom veled. Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm. Ne horgászd a fejedet, hiszen nem új dolog meghalni a földön, és nem újabb persze élni sem. (Rab Zsuzsa ford.) „Nem az a fontos, hogy mi történik velünk, hanem az, hogy mit teszünk a történtek hatására" - állítja Budavári László magyarországi parapszichológus Járjuk a saját utunkat ZALABAZSUZSA A jövőtől nem szabad félni. El kell tervezni, hogyan tovább és megvalósítani, amit ■■■ lehet. A bölcs ember nehéz időkben edződik és tanul, míg a gyenge jel­lem éppen ekkor omlik össze. Nem érdemes kiborulnunk, mindent feladnunk, mert mindig jön vala­milyen váratlan esemény vagy pil­lanat, ami borúra derűt és a prob­lémákra megoldást hozhat. „Az egyetlen, amit tehetünk, hogy mindig megpróbálunk talpon ma­radni, felülemelkedni a problémá­kon, s úgy élni az életünket, hogy lehetőleg soha ne kelljen megbán­nunk a tetteinket, az érzéseinket és a gondolatainkat. A bensőnk nyitottsága és a kiegyensúlyozott lelkiállapotunk csakis tőlünk függ. Csak mi alakíthatjuk cselekedete­inkkel, illetve cselekedeteink ered­ményeképpen változó hangula­tunkkal. Bármit is teszünk, az visszahat a lelkivilágunkra, a gon­dolkodásunkra és a sorsunkra is” - vallja Budavári László parapszi­chológus, a budapesti székhellyel működő Fény a Fényben elneve­zésű ezoterikus egyesület állandó előadója, majd így folytatja biztató üzenetetét: „Bármilyen élethelyzet alkalmas arra, hogy a bensőnket pozitív irányba alakítsuk. Gyakran azzal vagyunk elfoglalva, hogy „mi történik velünk”, holott az a leg­fontosabb, hogy „mit teszünk”. Vagyis állapotunkat, „megítélé­sünket” nem az befolyásolja, hogy milyen hatások érnek, hanem az, r r I ■ ■■ I rr ■ // | ne féljünk a jovotol hogy miként reagálunk ezekre a hatásokra, és milyenekké válunk a reagálásaink eredményeképpen. Ha azt kérdezzük magunktól, hogy „miért történik pont velem mindez?”, „miért vagyok én ilyen helyzetben, mivel érdemeltem ki?”, arra csak az lehet a válaszom, hogy „mert ez a legalkalmasabb körülmény arra, hogy cselekedete­inkkel a megfelelő irányba alakít­hassuk állapotunkat” - állapítja meg a parapszichológus, aki sze­rint sohasem az a rossz, ami törté­nik, hanem az lehet rossz - vagy jó -, ahogy mi cselekszünk a történé­sek hatására. Egy konkrét példával is alátámasztja fejtegetéseit Buda­vári László: „Ha meglopnak, nem az a karmám, hogy megloptak, ha­nem az, miként reagálok arra, hogy megloptak. Ha minden, ami történik, egji lehetőség a változás­ra, vajon mi lehet egy esetleges büntetés vagy jutalmazás? Bizony nem más, mint egy újabb le­hetőség. Mivel minden cselekede­tünk a legoptimálisabban segítheti a beteljesülésünket, a földi pálya­futásunk teljesítését, akár jó törté­nik velünk, akár rossz, maximáli­san minket segít, minket tesz ta­pasztaltabbá, bölcsebbé. A problé­mák legyőzése, a kiegyensúlyo­zottság megélése egyéni, személy­re szabott feladat. Néha pillana­tok, néha évtizedek-évszázadok szükségesek hozzá. Egy biztos: meg kell próbálnunk a saját lá­bunkra állni, a saját utunkat járni, és soha nem a tőlünk nagyobbak árnyékában vergődni, meghúzód­ni és szorongani - kiszolgáltatot­takká válni”. Archívum

Next

/
Thumbnails
Contents