Új Szó, 2001. augusztus (54. évfolyam, 176-201. szám)
2001-08-11 / 185. szám, szombat
13 ÚJ SZÓ 2001. AUGUSZTUS 11. Szombati vendég Ma Tőkés László és Hegedűs Lóránt iktatja be Erdélyi Géza püspököt a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának elnöki tisztségébe elismerés a hazai református egyháznak Fontos lenne, hogy egymásra találjanak a nagy történelmi egyházak Komoly A budapesti székhelyű Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának tagjai a világ 43 országában működő magyar gyülekezetek. A zsinat vezető tisztségviselőit hatévenként választják. Idén az elnöki tisztségekbe Erdélyi Gézát, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspökét és dr. Bodnár Ákost, a Tiszántúli Egyházkerület főgondnokát választották, őket ma Rimaszombatban iktatják be tisztségükbe Tőkés László és Hegedűs Lóránt püspökök. Erdélyi Géza püspökkel a mai ünnepség kapcsán beszélgettünk. KAMONCZA MÁRTA Mit jelent önnek a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának elnöki tisztségébe történő megválasztás? Az a tény, hogy az idén rám esett a választás, nagy elismerés és megtiszteltetés a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház számára is. Személyeket kell tisztségbe választani, de mindig komolyan esik latba az is, hogy az az egyház, melyet a személy képvisel, hogyan él, milyen teendőket végez, sőt az is, milyen eredménnyel látja el a feladatát. Ilyen értelemben tartom én ezt komoly elismerésnek, megtiszteltetésnek mindannyiunk számára. Milyen feladatok várnak önre ebben a tisztségben? Ez egy teljesen gyakorlati jellegű munka, amelynél mindenekelőtt komoly teológiai, szociáletikai kérdések merülnek fel. Gondoljunk azokra a problémákra, melyektől a napi sajtó is visszhangzik. A szigorúan teológiai kérdések közül nagy sajtót kapott a keresztség kérdése, de említhetem az Ausburgban, majd az idehaza lefolytatott tanácskozásokat arról, hogy kegyelemből vagy cselekedetek által kapjuk-e az üdvösséget. Kegyelemből és hit által, s ezt aláírta a római katolikus egyház, amely mindig is a cselekedetek szerint orientálódott. Attól függően adatik az üdvösség, hogy mennyi jót cselekszik az ember, a Biblia pedig egyértelműen azt tanítja, a cselekedetek rendkívül fontossak, de az üdvösség Isten kegyelméből, hit által adatik. Ez egy igen fontos kérdés, és nagyon nagy változást jelent, hogy ebben a két egyház megegyezett, és a megállapodást kézjegyükkel is ellátták az egyházak képviselői. Természetesen ez a megegyezés rengeteg újabb kérdést vet fel. Újra kell értékelni a jó cselekedetek súlyát, szükséges voltát. Bib- liás mértékkel újra oda kell fordulni az Isteni kegyelemhez, jósághoz. A keresztség kapcsán el kell mondani, hogy azt kölcsönösen elismeri a római katolikus és az evangélikus egyház. A református egyházban is elfogadtuk a keresztség voltát. Ha egyszer valaki meg van keresztelve, részévé válik a keresztyén egyháznak, amelybe éppen a keresztség által vétetik fel. Felmerül azonban a kérdés: kell-e akkor újrakeresztelni, ha valaki önkéntesen átlép egy másik keresztyén fe- lekezetbe? Mi azt mondjuk, hogy nem szükséges újrakeresztelkedni. Ezen álláspontunk azonban csak kevesek előtt ismert. A magyar re- formátusság világában a Tanácskozó Zsinatnak az a feladata, hogy egységbe szervezze a híveket, hogy bizottságai a komoly és nagy horderejű kérdésekkel foglalkozzanak, ajánlásokat tegyenek a tagegyházak zsinatainak, amelyek meghozzák a végső döntéseket. Továbbá a Tanácskozó Zsinat hatáskörébe tartozik, hogy az időszerű, komoly hitbeli, erkölcsi, lelkiismereti kérdésekben támpontokat, fogódzókat biztosítson híveinek, akik mindezek ismeretében szükség esetén helyesen tudjanak dönteni. Említhetném például az eutanáziát. Van olyan eligazító állásfoglalás, amely megkönnyítené a döntést ebben a kérdésben? Vagy itt az abortusz, a homoszexuálisok problémái. Mindezek olyan kérdések, amelyek milliókat, százmilliókat foglalkoztatnak, illetve súlyosan érintenek. Az említett feladatok közül melyek élveznek elsőbbséget? Az én felfogásom szerint ha ezekben a fölöttébb aktuális kérdésekben tovább akarunk lépni, mégpedig egységesen, ami persze nem uniformizmust jelent, akkor az egyik legfontosabb teendő összhangba hozni a tagegyházak törvényeit és rendelkezéseit. Enélkül nincs meg a törvényességi alap. Jóllehet mi nem rendelkezünk, hanem ajánlásokat teszünk. A jövőre nézve azonban azt sem tartom kizártnak, hogy bizonyos kérdésekben törvényerejű rendeleteket hozzunk. Elég, ha rámutatok arra, hogy annak az országnak, amely az Európai Unió tagja kíván lenni, az EU értékrendje szerint elfogadott törvények 60-65 százalékát be kell építenie saját jogrendszerébe. Ha mi egységesek kívánunk maradni, magyar reformátusokként szeretnénk élni a jövőben is, akkor valamilyen egységre kell jutnunk. Nem mások ellen, hanem önmagunkért. Azért, hogy továbbra is megmaradjunk, létezzünk. Úgy is nagy a kísértés az uniformizálódásra. Ezt egyébként gyönyörűen megírta, igaz, az induló kommunizmus kapcsán, Re- ményik Sándor A spártai fekete levesben: eltüntetni a drága egyeket a megfoghatatlan milliókért? És ezek a milliók nem lesznek boldogabbak, csupán virágtalanabb lesz a rét. Mi úgy akarunk egységesülni, hogy a drága egyek ne tűnjenek el, hanem ellenkezőleg, sajátosságaikkal gazdagítsák a keresztyének nagy közösségét s az emberiséget. A múlt héten Szentpéteren nagyszabású, istentisztelettel összekötött ünnepséget rendeztek annak kapcsán, hogy a község 300 fős református gyülekezetének 21 év után ismét van saját lelkésze. A rendezvényen viszont nem voltak jelen a faluban működő többi egyház képviselői. Hogyan próbál nyitni feléjük a református egyház? Látni kell, hogy amikor nemzeti értelemben vagy etnikai vonatkozásban kisebbségben van egy egyházi közösség, akkor ez egy egészen más feladat és más helyzet, mint az anyaországban. Ott fel sem vetődik számos olyan probléma, amely esetünkben létfontosságú. Jövőnk szempontjából nálunk valóban rendkívül fontos lenne, hogy végre egymásra találjanak a nagy történelmi egyházak, vallási közösségek, különben teljesen szétforgácsolódunk. Jó példa erre Szent- péter. Az egyházközségbe két évtized után egy fiatal lelkész-adminisztrátort helyeztek ki, aki szorgalmasan munkálkodik, a hívek pedig derekasan viselkednek, ami ugyancsak fontos, hiszen ott vallási értelemben Idsebbségben vannak. Szentpéter jellegzetesen katolikus falu, és a háború utáni kitelepítések során az ottani református gyülekezetei megfelezték; ennek ellenére példásan rendbe hozták a nagytemplomot, az pedig különösen jó, hogy ebben a község vezetése is támogatta őket. A mindössze néhány száz fős gyülekezet most több százezer koronás költséggel hozza helyre a parókiát, hogy a lelkész a gyülekezettel együtt legyen, együtt éljen, ami nagyon fontos. Ez általános feladat másutt is, ezért neveztem példaértékűnek a szentpéteri esetet. Sok a romos parókia, templom, amit rendbe kellene hozni. A lelkészek számát az elmúlt rendszer nagyon lecsökkentette. A papiak több településen üresen maradt, vagy oda költöztettek szociálisan rászoruló családokat, amelyek sok esetben teljesen tönkretették az épületeket. Ezeket mind újra kell építeni, miközben a hívek száma a háború után csökkent. A református egyház a resti- túció során mennyit kapott visz- sza egykori vagyonából? Megszületett az erre vonatkozó törvény, az igényeket, ha jól emlékszem a dátumra, 1996. május 31-ig lehetett érvényesíteni. Meg kell jegyezni, az erre a célra rendelkezésre álló másfél év nagyon szűkevésnek bizonyult, ennyi idő alatt ilyen körülmények mellett képtelenség volt valamennyi igényt érvényesíteni. Elgondolkodtató, hogy a volt NDK területén a német hatóságok 20 esztendőt adtak ennek a lebonyolítására, Magyarország eleve 10 évet adott, amit még 10 esztendővel meghosszabbított. Nekünk pedig mindössze másfél évünk volt az igényeink érvényesítésére. Mindezt bonyolítják azok a problémák, melyek rendezéséről a törvény nem szól. Például, mi történik abban az esetben, ha az egyház vagyonát eladták, sőt a vásárló időközben továbbadta egy másik vevőnek? Milyen birtokai, ingatlanjai voltak a református gyülekezeteknek? Egyházunk esetében nem lehet nagybirtokokról beszélni. A református gyülekezetek átlagosan öthúsz hektárnyi földterületekkel rendelkeztek. A földekből minden kis gyülekezet lelkészt és kántortanítót, tanítókat tartott fenn, ma viszont húszhektárnyi földdel alig lehet valamit kezdeni. Az épületek nagy részét, jó kétharmadát nem kapta vissza az egyház. Vannak olyan gyülekezetek, melyeknek volt bátorságuk, és bíróságra adták az ügyet. Eddig azonban még egyetlen ilyen perben sem született jogerős ítélet. Felvetődik a kérdés: mikor fogják mindezt rendezni? Öt év óta nem tudtak volna lezárni legalább egy tucatnyi ügyet? Azt hiszem, itt az akarás-nemakarás kérdéséről van szó. Erkölcsös-e, igazságos-e az, hogy a törvény megjelent, mindenki ismeri, és a le nem zárt eseteknél nem az egyház kapja meg a bérleti díjat, hanem a jogtalan bérlő? Az igazságszolgáltatás körül e téren mulasztások vannak. Ebben a helyzetben mit tudnak tenni? Én annyit tudtam tenni, hogy a Zsinati Tanács határozata alapján és püspöki jogkörömmel élve megkerestem az illetékes minisztereket. Körülbelül három évvel ezelőtt találkoztam az igazságügy-miniszter úrral, ő akkor azt ígérte, közbenjár annak érdekében, hogy a bíróságra adott ügyeket egy éven belül lezárják. Ez, sajnos, mind a mai napig nem történt meg. Nem kételkedem abban, hogy valóban rendelkezett, a végrehajtás azonban valahol megakadt. Miniszterekkel, államtitkárokkal folytatott tárgyalásaim során többször hallottam a következő kijelentést: az egyházakra nem lehetnek érvényesek a beneši dekrétumok. Mi viszont tudjuk, hogy több helyen éppen azolÁ alapján vették el templomainkat, iskoláinkat, gazdasági épületeinket, erdőinket és szántóföldjeinket. Érdekes, hogy ezek az ingatlanok mind a gömöri egyházmegyében voltak. Nagyon fonák dolog a református egyház egészét minden ok nélkül azzal gyanúsítani és vádolni, hogy együttműködött a fasisztákkal. Még kirívóbb eset, amikor a komáromi árvaházunk lakóit is ugyanez a vád érte, mert ezek a lakók apró, elhagyatott gyermekek voltak. Nagyon szomorú, hogy egyesekben ez az ellenséges és alaptalan gondolkodás tovább tenyészik. Alig néhány hónapja hallhattuk ugyanezeket a vádakat a rimaszombati járás- bíróságon, amikor az egykori Egyesült Protestáns Gimnázium törvényesen visszanyert épületét akarták elperelni, ami bizony egyúttal súlyos becsületsértést is jelent. Templomot elvenni, kisajátítani bármilyen módon, teljességgel abszurd dolog. Hogy ez megtörtént, Európa nyugati felében nem értik és hinni sem akarják. Amikor az illetékeseket sürgetem, intézkedjenek, adják írásban: a beneši dekrétumok alapján jogtalanul államosították az egyház vagyonát, szóban biztosítanak róla, hogy úgy lesz, aztán minden marad a régiben. Rengeteg tehát a teendő ezen a téren, de ehhez a másik oldalon is tisztességes hozzáállás, jó szándék és politikai akarat szükségeltetik. Pénzben kifejezve milyen értékű az a vagyon, melyet a református egyház nem kapott vissza az államtól? A földterület 70-73 százalékát kapta vissza az egyház. Több épületünk azonban mind a mai napig tulajdonjogilag rendezetlen. Több tíz- mülió koronáról beszélhetünk. Ez az összeg a mintegy kilencvenezer főt számláló egyház, esetében bizony sokat jelent. A restitúdó mellett a református egyház másik nagy problémája a Kálvin János Teológiai Akadémia akkreditálása. Milyenek a legújabb fejlemények e téren? Régóta folynak a tárgyalások ebben az ügyben. Nyolc éve törekszünk arra, hogy hivatalosan is elfogadják az akadémián megszerzett oklevelet. Sajnos, sokszor azt kell tapasztalnom, hogy a minisztériumban az illetékesek valótlan információkkal rendelkeznek. Többször elmondták nekem, úgy tudják, hogy Komáromban a felsőfokú oktatáshoz hiányoznak mind a személyi, mind a működtetési feltételek. Holott mindez már megoldódott, megvannak az épületek, kitűnő könyvtárunk van egy gyönyörű épületben. Ebben az országban a miénk az egyedüli egyház, amely nem az állami költségvetésből kapja a pénzt lelkészei képzéséhez. Rajtunk kívül ez a kérdés minden más egyházban megoldódott, mi pedig nem tudunk jottányit sem előrelépni ez ügyben. Tárgyalunk, jelentéseket, összefoglalókat írunk, és semmit sem tudunk elérni. Nyolcéves működése alatt eddig hányán kaptak oklevelet a Kálvin János Teológiai Akadémián? Együttvéve mintegy negyvenen. Az akadémián a nappali oktatáson kívül működik levelezőtagozat is, amely a Kárpát-medencében csak nálunk van. Ezért tanulnak Komáromban magyarországi, erdélyi, kárpátaljai és horvátországi növendékek is. Vannak olyan évfolyamok, melyekben a hallgatók jelentős részét külföldiek teszik ki. A felvehető hazai diákok számát viszont minden évfolyamban szabályozzuk. Figyelembe vesszük, körülbelül hány lelkész megy nyugdíjba akkor, amikor ők végeznek. Van olyan évfolyam, amikor nem tanácsos ötnél több diákot felvenni, de volt olyan esztendő is, amikor huszonnyolcán végeztek. A létszám az öt évfolyamban állandóan száz fő felett van. A teológiai képzés minden egyház számára elengedhetetlenül fontos. Minden teológia úgy létezhet, ha van egyház, és minden egyháznak szüksége van saját teológiára. Az oktatási minisztérium milyen indokkal utasítja el az akkredi- tációra vonatkozó kérvényüket? Eddig még semmilyennel, tehát még elutasító választ sem kaptunk. Az oktatásnál maradva: a református egyháznak jelenleg hány alap- és középiskolája van? Időrendi sorrendben az első alapiskolánk Alistálon nyílt meg. Aztán létrejött a rozsnyói alapiskola, itt azonnal nyolc osztályt nyitottunk több mint 200 tanulóval. A következő iskolánk Martoson és Érsek- kétyen nyílt, majd a rimaszombati nyolcéves gimnázium nyitotta meg kapuit a diákok előtt. Idén szeptemberben megnyílik a rima- szombati négyéves gimnázium és a lévai református gimnázium, s ha nem jön valami közbe, a Nagy- kapos melletti Vajánban megnyitjuk soron következő alapiskolánkat. Van két katechétaképzőnk: a komáromi és a kassai. Az itt szerzett oklevelet elismerik az állami hivatalokban. A felsorolt oktatási intézményeink magyar tanítási nyelvűek, kivétel ez alól a kassai katechétaképző, melyben két nyelven, magyarul és szlovákul folyik az oktatás. Hangsúlyozom, az egyház azzal, hogy iskolákat nyit, nem akarja megszüntetni az állami oktatási intézményeket. Tagadhatatlan, hogy az egyházi iskolák megnyitásával egészséges konkurencia jön létre. Arról azonban fölösleges vitatkozni, mit nyújt az egyházi és mit az állami iskola. Ez a közeljövőben úgyis kiderül. A jövő embere számára elengedhetetlenül fontos a belső szabadságban való nevelés, a/ elérhető emberi és Isten adta értékek, ismeretek továbbadása. Az állami iskolákban nem fordítanak olyan nagy hangsúlyt a lelki értékekre, mint az egyháziakban. Sokan azt tartják, hogy a XXI. század elején mindenekelőtt a tárgyi tudás a fontos, a lelki értékek nem relevánsak... Mi azt valljuk, hogy a lelki értékek jelentik általában azt a belső erőt, ami az élet nagy „piacán“, a nagy tülekedésben talpon tudja tartani az embert. A szellemi értékek továbbadását egyformán lehet biztosítani az állami és az egyházi oktatási intézményekben, de a mód itt is nagyon különböző lehet. Az egyház korábban az oktatási intézmények működtetése mellett szeretetotthonokat tartott fenn, segítette a szociálisan rászorultakat. Ezen a téren milyen tevékenységet fejt ki a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház? Egyházunknak mindig voltak sze- retetintézményei, mindenekelőtt árvaházai. Nyolcvanéves létezése folyamán kisebb-nagyobb intenzitással gyakorultuk a gyülekezeti diakóniát is, majd következett egy több évtizedes szünet. Hogy miért? Az okok, úgy gondolom, mindenki előtt ismeretesek. Hála a jó Istennek, ma ismét van árvaházunk Jókán, ugyanott Missziói Központunk. Reményeink szerint még ebben a hónapban átadásra kerülhet egyházunk Diakóniai Központja Hanván. Egyre több gyülekezetben kezdődött meg a gyülekezeti szeretetszolgálat, néhány helyen, például Hanván, már hosszabb ideje folyik a hátrányos helyzetűek támogatása elsősorban ruhaneművel és lábbelivel. Elkezdődött a börtönmisszió. De örömmel számolhatok be arról is, hogy eddig három kórházat sikerült egy-két fiatal munkatársammal komolyabban támogatnunk. Mégpedig a rozsnyói, a komáromi és a rimaszombati egészségügyi intézetet. Hidraulikus ágyakat, injekciós tűket, fertőtlenítőszereket, ágyneműt, ruházatot hozattunk be Nyugat-Európá- ból. Mindezekért egyedül Istené a dicsőség. Nyolc éve törekszünk arra, hogy hivatalosan is elfogadják az akadémián megszerzett oklevelet (Somogyi Tibor felvételei)
