Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)
2001-07-07 / 155. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. JÚLIUS 7. Szombati vendég Beszélgetés Nagy Bandó András humoristával az Ünnepi Könyvhét után a politikáról, a kisemberekről, a könyvekről és azokról, akik utálnak olvasni „Nagyon meguntam ezt a katyvaszt!” Nagy Bandó András 1982- ben megnyerte a Magyar Rádió Humorfesztiválját, azóta az ország egyik legismertebb humoristája. Kipróbálta a polgármesterkedést, teremtett otthont hajléktalanoknak, futott maratono- kat, megtanulta a matyóhímzést, írt könyveket. Most főleg ez utóbbiakról lesz szó. JUHÁSZ KATALIN Nem állhatom meg, hogy ne egy rövid helyszínrajzzal kezdjem. A Vörösmarty téren voltunk, dúlt az Ünnepi könyvhét, az írók dedikáltak, az olvasók nézelődtek. Mellettünk éppen Orbán Viktor osztott autogramot a vele készült interjúkötetbe. Ön előtt viszont valahogy nem tekergett a sorigen, ez a helyzet. Az emberek jó ismerősként üdvözöltek, belelapoztak a könyvembe, gusztálgat- ták, sok sikert kívántak, és továbbmentek. Sajnos manapság egyre kevesebb pénz jut ilyesmire, bár a sóvár tekintetekből láttam, hogy sokan megvennék ezt a kötetet. Ha már szóba hozta a miniszterelnököt: mélységesen felháborít, hogy miatta tele volt a tér testőrökkel, hogy a politika kisajátította magának az irodalmárok legnagyobb ünnepét, hogy „ezek” ide is betették a lábukat. Azt mondta egy elhaladónak: Tessék, tessék, Orbán Viktor néven is dedikálhatom önnek, ha kívánja! Nem fél, hogy bajba kerül? Miért kerülnék bajba? Tudtommal ebben az országban mindenki szabadon véleményt nyilváníthat. Beszéljünk egy kicsit az új könyvről. Már a címe sem szokványos: Könyv azoknak, akik utálnak olvasni. Ilyen címmel manapság jobban el lehet adni egy kötetet? Nem tudom, de nem is ez érdekelt. Mostanában félévenként egy könyvvel törtetek a vüághírnév felé. Az alapötlet az előző két kötetem népszerűsítése során született, amikor egy kecskeméti könyvesbolt vezetője a következőt mondta nekem: „Attól őrülök meg, amikor bejön egy vevő, és arra kér, ajánljak egy könyvet olyannak, aki utál olvasni!” Ez a mondat annyira tragikomikusán hagzott, hogy úgy gondoltam, ha nincs még ilyen könyv, ideje megírni. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mi miatt utálhatnak olyan sokan olvasni. Mit lehet írni azoknak? Nézze meg: minden oldalon csak egy kép, vagy egy rövid, könnyen emészthető szöveg, poén van. Fotómontázsokat, rajzos és írott ötle- teket is lehet nézegetni. Az utálat okait egy helyütt pontokban sorolom fel, hogy például gyakran kell lapozni, meg kell jegyezni, amit olvasunk, aprók a betűk, satöbbi. Persze a humor dominál, de sok komolyabb dolgot, közmondásokat, az írásbeliséggel kapcsolatos ismeretterjesztő anyagokat is becsempésztem, amelyek önkritikára kényszeríthetik a vásárlót. 2001- ben, az Olvasás Évében sajnos az ország fele nem olvas, a mai fiatalok 10-12 percet fordítanak olvasásra, és a pedagógusi pályára készülők javarésze is hadilábon áll a helyesírással. Nálam a századik oldal után díszoklevelet tölthet ki magának a türelmes vásárló, és nem kevesebb, mint 202 oldalt kap bonuszként, azaz a 100. oldal után a 303. következik. Ez szerintem bizonyos fokig az olvasó lecikizése. Én legalábbis megsértődnék... Nem hinném, legfeljebb önmagát cikizheti le az, aki megérdemli. Mindenkiben működik az önkritika, a múltkor például odaajándékoztam egy példányt egy srácnak, aki mellesleg egy rendkívül jól menő popzenekar tagja, ezért a nevét inkább nem árulom el. Mellettem dedikálták a CD-jüket, és elkezdte nézegetni a könyvet, aztán bevallotta, hogy azért keltette fel az érdeklődését a cím, mert baromira utál olvasni. Úgy látszik, ez az ötlet bejött. Ezúttal is kategorikus véleményt mond a legkülönbözőbb dolgokról, például Funar kolozsvári polgármester is megkapja a magáét. Még mindig érdekli a politika? Már nem annyira. Polgármester koromban sem érdekelt komolyabban, az egy közszolgálat volt, u- gyanúgy, mint a humoristáskodás. Régebben is csak amiatt foglalkoztatott a politika, mert volt itt egy rendszer, melyet meg szerettünk volna dönteni, egy államforma, ami nagyon nem tetszett nekünk, egy nyelv, amit nem szerettünk volna tanulni, mégis ránk kényszerítették. A mai politizálás nem érdekel, nagyon meguntam ezt a katyvaszt. Mit ért katyvasz alatt? Mindenki a másikra fúj, hörög, mindenki a másikban látja a gonoszt, emiatt ebben az országban soha nem lesz igazi megbékélés, amiért az egész renszerváltásnak értelme lett volna. Ezért kivontam magam a közéletből, csupán szórakoztatni akarok, nemes, veretes módon. Az önálló műsoraim is erre épülnek, erről szólnak. Nem akarok igazságot tenni, csak a véleményemet mondom el. Gondolom, legendás szociális érzékenysége azért megmaradt. Persze. Arról kell szólnia a humornak, hogy nálunk egy csomóan még mindig kisemberek, és sehogy sem bírnak nagyra nőni. A kollégáim közül nem túl sokan vállalják fel ezt a kölöncöt, ezért mostanában a Heti Hetessel sem vagyok kibékülve, mert ók is leragadnak a kormány szidásánál. Amikor kezdtem a pályát, nem csupán egy réteg volt szegény, hanem az egész ország. Itt és most szegénynek lenni viszont annyiból rosszabb, hogy az ország egyre gazdagabb, egy aránylag széles réteg pedig mindeközben egyre lejjebb csúszik, és ez odafönt keveseket érdekel. Meg lehet egyáltalán közelítem ezt a dolgot a humor felől? Á, dehogy lehet... A cinizmus hatékonyabb eszköz? Ez egy faramuci helyzet, mivel előbbrUtóbb az van, hogy én mint humorista beszélek a rossz szociális helyzetről, és eközben, ha tetszik, ha nem, pénzt keresek vele, mert népszerűek az estjeim, az írásaim, vagy a kazettáim. A kígyó így saját farkába harap, mivel az, akiről szó van, nem lesz gazdagabb, nem segítek rajta... Nem tudom, mi a megoldás. írogatok különböző lapokba, ahol lehet, elmondom az észrevételeimet. Ennyit tehetek. Milyenek a „kisemberek” reakciói arra, amit csinál? Mondok egy példát. A múltkor Nyíregyházán csináltunk egy műsort az árvízkárosultak megsegítésére. A tehetősebb helyi vállalkozók megvettek harminc, ötven, vagy száz belépőjegyet az estre, és odaajándékozták őket egy-egy szociális intézmény, vagy öregotthon lakóinak. Elvittem a két legújabb könyvemet, kitettem őket az asztalra, és minden egyes eladott kötet árából felajánlottam ötszáz forintot az árvízkárosultak javára. Reméltem, hogy pár száz könyvet megvesznek, hiszen úgy gondoltam, hogy akik eljönnek a műsorra, eleve segítő szándékkal jönnek. Végül kiderült, hogy azok közül, akik nézőként, ajándékjeggyel ott voltak, sokan legalább annyira rászorultak volna a segítségre, mint maguk az árvíz- károsultak. Olyan szegények voltak, mint a templom egere, nem is álmodhattak könnywásárlásról. Látja, itt húzódik az az antagonisz- tikus ellentét, amellyel nem tudok mit kezdeni... Csak azok jönnek el segíteni, ők is ajándékjeggyel, akik nem tehernek semmit, hiszen nincs pénzük. A pénzes réteg nem is volt ott a műsoron! A háromezer emberből, mondjuk, száz állt jobban anyagilag, közülük negyvenen vettek könyvet. Ezzel azt akarom mondani, hogy fogalmam sincs, mit szólnak a kisemberek a műsoraimhoz, mert csak akkor tudnak eljönni rá, ha ingyenjegyet kapnak. Amit tehát írok és mondok, róluk szól ugyan, de nem nekik, hiszen nincsenek ott. Na, erre találjon megoldást! Marad az a lehetőség, hogy a rádióban, vagy a tévében mondja el a mondanivalóját... Melyik tévében? Én nem ülhetek be a Lagzi Lajcsi műsorába, máshová pedig csak akor juthatnék be, ha kitalálnám, hogy, mondjuk, merényletet terveznek ellenem... A Koóstoló néhány adásában szerepeltem, egy-két régi, illetve Feleségével, Julival és kutyájával, Batyuval Egyik előadóestjén újabb írást olvastam fel, de ez a lehetőség csak addig tartott, amíg maga a műsor futott. Közben állandóan azt éreztem, hogy semmi keresnivalóm ott. Az ilyen szereplések egyetlen haszna, hogy meglehetősen sokan látják. Úgy értsem, hogy Nagy Bandó András nem kap havonta negyven percet egy önálló műsorra? Sajnos, ez a helyzet. Akármilyen bugyuta műsorba pedig én nem megyek el. Itt is feszül egy borzalmas ellentét, hiszen ha például megjelenik egy könyv, szinte csak akkor szerez tudomást róla az olvasóközönség, ha a szerző meghívatja magát az összes reggeli tévéműsorba, és ott teli szájjal reklámozza. Én, a szerző tehát a tévében beszélek arról, amit akarok, nevezetesen, hogy az emberek többet olvassanak. A dolog már itt kisiklik, mert eközben azt szeretném, ha a néző kikapcsolná a készüléket és elvonulna olvasni egy fa alá. Ön mekkora tévénéző? Ha hiszi, ha nem, lassan tíz éve betartom azt a fogadalmamat, hogy reggelente nem kapcsolom be a tévét. Nem hagyom, hogy ugyanazzal mérgezzenek, amit előző este már láttam a híradóban. Arra sem vagyok túlzottan kíváncsi, hogyan vitázik egymással korán reggel öthat ember, legtöbbször olyanok, akiket nem is érdemes meghívni a műsorba. Ébredés után azt veszem magamhoz, amire valóban szükségem van: gyümölcsöt, vitamint, fél liter tejeskávét. Aztán kiülök a napra, vagy télen a kemence mellé, és olvasok, vagy írok. Sokkal hasznosabban és vidámabban kezdődik így a nap. Egyszemélyes „Ki kicsoda", önéletrajzféle bemutatkozás gyanánt 1947-ben születtem, a Szegedhez közel fekvő Deszken. A sors már ezzel is jelezni kívánta, hogy elege van a fővároscentrikusságból, ezentúl vidéken is születhetnek humoristák. (És lön.) Születésem percétől kezdve öregedni kezdtem, s ez a folyamat azóta is szakadatlanul tart. (Például már négyhetes koromban egy hónapos voltam, tizenkét hónapos koromra pedig éppen egyéves lettem.) Már kisgyermekkoromban elhatároztam, hogy egyszer majd felnőtt leszek, de arra - ekkor még - gondolni sem mertem, hogy egyszer majd meg is öregszem. (Ma, amikor tulajdonképpen már meg is öregedtem, még mindig csak azt kérdezem magamtól: egyszer tényleg meg is öregszem? - és úgy tűnik egyre nagyobb az esélyem rá.) Iskoláimat először Deszken, később Szegeden kerültem el. Az általános iskolában a versmondás, a középiskolai évek alatt már az irodalmi színpad jelentette azt a pluszt, amiből kisejlett, hogy valahol a színház világában vetem meg a lábamat. 1962-től a Szegedi Vedres István Építőipari Technikumban koptattam a padokat, s eközben birkózóként is sikereket értem el. Az adétika is vonzott, s a gerely, a diszkosz és a súly tőlem való távolodása jelentett sikerélményt, igaz, nem tudtam világszintű távolságot elérni, de ennél fontosabb volt a próbálkozás. A középtávú futás viszont sokkal több örömet hozott, ekkor tudtam meg, hogy egészséges tüdővel, óriási munkabírású szívvel és kitartó lábakkal rendelkezem. Ekkoriban karikatú- ristaként is debütáltam, előbb az osztály faliújságján, később a Dél-Magyarország és a Szegedi Egyetem oldalam. Mivel sok mindent kipróbáltam, egyes barátaim avval ijesztgettek, hogy szétforgácsolom magamat, miközben akkor már határozottan tudtam, hogy ebből a sok kis forgácsból áll össze az a szikár törzs, mely egyszer majd leszek. 1969- től Julianna a feleségem, lányunk Natalia. Még házasság- kötésünk előtti kapcsolatomból született meg Mónika lányom, majd 1991-ben vettük magunkhoz Antit és Bélát, akik azóta is családtagként élnek velünk. 1970- tól kezdve kőműves kisiparosként dolgoztam 1978-ig, közben voltam kertész, újságkézbesítő és konferanszié. 1974- től kezdve előadóművészi igazolvánnyal léphettem föl, mint humorista, több önálló estet írva és bemutatva. 1981-82-ben, a Rádió II. Humorfesztiválján indultam, s nyertem el a Rádió Fő- díját. 1982-ben a Mikroszkóp Színpad szerződtetett, s innen egy év után váltam ki, hogy a magam ura lehessek. Eközben állandó szerzője és előadója lettem a Rádiókabarénak, majd a Magyar Televízió szórakoztató műsorainak. Ezek együttes sikere és elismerése volt az a Karinthy Frigyes-emlékgyűrű, amelyet 1988-ban kaptam meg. 1986- ban és 1988-ban Ausztráliában, 1987-ben és 1996-ban az Egyesült Államokban és Kanadában, közben többször Németországban adtam műsort az ott élő magyaroknak, de megfordultam a Felvidéken, Erdélyben és a Vajdaságban is. 1988-ban 50 ezer forintos befizetéssel indítottam útjára az Aradi Vértanúk emlékművét. Sajnos később kivették a kezemből a kezdeményezést, így nem sikerült megvalósítani, s a befizetett adományok ma is egy számlán várják, hogy egyszer majd valaki valósággá változtatja az álmomat. Emlékezetes akcióm volt 1990- ben, hogy mintegy 500 hajléktalannak csináltam otthont, s adhattam lehetőséget a megkapaszkodásra. 1987- ben jelent meg első - életrajzi - kötetem, válogatott írásaimmal, és rajzaimmal, Úton-útfé- len címmel, s 140 ezer példányban fogyott el. 1991-ben adtam ki az írásaim és monológjaim válogatásából álló Bevezetés I-D. című könyvemet. Ez 50 ezer példányban kelt el. 1996-ban látott napvüágot a Vészfék című könyvem, mely a vonatdobálások áldozatául esett kisfiú M. Attila tragédiáját mutatja be, s a család megsegítésére készült. A könyv jelenleg is megrendelhető a címemen: 7677 Orrú, Csendes utca 5. Tévés és rádiós produkcióimat nagylemezeken és kazettákon jelentettük meg. Nyűt kártyákkal, I love Magyarország, Negyven éves a Forint, s a Rádiókabaré lemezre és kazettára került válogatásai is sok magánszámomat őrzik. 1986-tól 1996-ig maratoni futóként is számon tartottak, legjobb eredményeim: New York, 1993: 3 óra 34 perc, 1996, Bécs: 3 óra 23 perc. 1970-ben megtanultam „írni” a mezőkövesdi matyó motívumokat, s ez olyan hobbyvá vált, melyet azóta is profi szinten űzök, sok népművészetet kedvelő örömére. 1991-től újra vidéken élek, orfűi házunk jelenti az otthont, ahol már sokkal több időm marad a fafaragásra, a fotózásra, a rajzolásra és a festésre. Mivel mindent autodidakta módon tanultam meg, ez sem jelenti azt, hogy kész fafaragó vagy festő lennék, de úton vagyok, s egyszer a végére érhetek. Terveimben több könyv megírása szerepel, köztük egy a humorról, kabaréról írt elmélkedés, egy beszámoló a hajléktalanokkal töltött három hónapos időszakról, egy verses gyermeklexikon, valamint a minap útjára indult Öregedésem naplója dmű kötet. Eközben Önálló esteket írok, melyekkel az országot járom. Eddig megjelent könyveinek címlapjai MG) B\M)Ó \M)I1 \S (Internetfotók)
