Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)

2001-07-30 / 174. szám, hétfő

2001. július 30., hétfő 1. évfolyam, 1. szám Egy hétre nagyváros épül Budapest közepére, egy kincses Sziget, valódi „cooltúrával" körülvéve Jöjjön, akinek jönnie kell JUHÁSZ KATALIN ámos írásos bi­zonyítékot tu­dok felmutatni annak illuszt- r á l á s á r a , mennyire ko­moly Sziget-fan vagyok. Elfogult­ságomat annál inkább sietek hang­súlyozni, mivel az objektivitás hiá­nyát általában felróják a zsurna­lisztáknak, mondván: nem helyes, ha valaki csak arról ír, ami tetszik neki. Nos, hogy e téren támadha­tatlan maradjak, úgy döntöttem, az alábbiakban inkább kötetlen él­ményidézést olvashattok, tömér­dek olyan megjegyzéssel, melye­ket csakis az ért, aki legalább egy­szer betette már a lábát a Szigetre. Egy friss felmérés szerint a tavalyi látogatók 92,9 százaléka ismét ki kíván menni az óbudai gigafesztre. Ha beváltják ígéretüket, újaknak alig marad hely, hiszen tavaly egy hét alatt 324 000 ember volt kí­váncsi arra, amiről most szó lesz. A közhelyeket mellőzzük, mindenki tudja, hogy ez Európa legnagyobb fesztiválja Hogy kell egy hét együidét, hogy nem csak rockfesztivál, de azért mégiscsak az. Aki figyelmesen csekkolta a médiát, észrevehette azt a 180 fokos szemléletváltást is, melyet zavartalan lebonyolítással, magas szakmai színvonallal és ba­rátságos hozzáállással értek el Ge­rendái Karcsiék. 1994-95-ben még vészjósló hangokat hallattak a sajtómunkások, a híradóban az aggódó anyukák naponta láthat­tak porban fetrengő fiatalkorúa­kat, a nyelvújítók jóvoltából meg­születtek a „drogsziget”, „piás szi­get”, „bűnsziget” kifejezések. Az­tán lassanként az óbudai polgár- mesteren kívül mindenki felfogta, miről van szó, a fotósok többé nem úgy sétálgattak a sátrak kö­zött, mint az állatkertben szokás, a szemfüles multicégek pedig el­kezdtek intenzíven érdeklődni a nagy számú potenciális fogyasz­tót egy helyre integráló rendez­vény iránt. A kapitalisták rátették nagy, szőrös mancsukat a szabad­ság szigetére - jajgattak oly so­kan, amikor a híres kólagyár a Di­áksziget elnevezést is lenyomta. Azóta a helyszínen egyre több ter­méket igyekeznek népszerűsíteni az élelmes promószakemberek, hol ingyen osztogatással, aminek csak örülünk, hol pedig reklámfe­lületek betöltésével, ami meg kit zavar...? Mivel sok fikázást kaptak a rende­zők az elüzletiesedés okán, és aki a barátaimat bántja, engem is bánt, hadd mondjam el nektek, kis láza­dó antiglobalisták, hogyan gondo­lom én ezt. Szerintem a reklámipar olyan, mint a műtrágya: mélyen átjárja a termőföldet, megváltoztatja a be­lőle kisarjadó életet, befolyásolja fejlődését, ám a bevetett területen sokkal több, nagyobb és érettebb termést szüretelhet a tulaj, mint trágyaellenes hozzáállású telek­szomszédja. És vajon melyik tulaj ne szeretne öt tonna helyett ötve- net bespájzolni? Na, ugye... Ha David Bowie-t, Iggy Popot, Green Dayt, Prodigyt vagy Oasist aka­runk látni és hallani, el kell visel­nünk ezt a szükséges rosszat. A másik gyakori téma a nemzedék- váltás. Tagadhatatlan, hogy az Euro-Woodstock fiiingnek végleg annyi, a mai publikum nem azok­ból áll, akik 1993-ban sátrat vertek a hajógyári szigeten. Eltelt kilenc év Felnőtt egy új fogyasztói réteg, ez már az MTV generation, Limp Bizkit kellene nekik, vagy Korn, vagy Offspring, esetleg még egy kis Guano Apes. Az eredeti tervek­hez képest sajnos nem jön a Fun Loving Criminals, sem a néhai Bob Marley kísérőzenekara, a Wailers, ismét lesz viszont Fun-Da-Mental, a kedvenc londoni-indiai propagá- toralakulatom; ínyenceknek aján­lom őket. Ne csodálkozzunk, ha a New Model Army is felbukkan, (immár harmadszor), ők sincse­nek a plakátokon, kíváncsi vagyok, tudnak-e új kunsztokat. Az ellenkultúra, a rétegműfajok és az alternatív mezőny mellé mos­tanra igencsak felzárkózott a mainstream. A magas tolerancia­szintet mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy idén lesz nyál is (ha már a táncdalfesztivál-sátor akko­ra sikernek bizonyult), külön szín­padra rakják a selyeminges, tátogó pop-robotembereket, remélhető­leg nem esik bántódásuk, békében távozhatnak koncert után. A stilá- ris multikulti tetőzése egyébként tavaly volt tapasztalható, amikor megjelent a kínálatban későbbi két kedvenc tartózkodási helyem, a vi­lágzenei nagyszínpad és a hiper- szuper technosátor, amelyben progresszív elektronikus táncze­nére rophatta az úri közönség. (Emlékszem, kezdetben hogy hú­zódoztak maguk a szervezők is a DJ-k tömeges beengedésétől. Hiá­ba, ennek is rá kell jönni az ízére. Nálam ez 1996-ban történt meg, részben a Prodigynak köszönhető­en.) Nagyon várom New York house-királyát, David Moralest, valamint C J Bollandot, aki azt a bi­zonyos Sugar Is Sweeter című re­meket mixelte 1996-ban, és azóta nem lehet nem figyelni rá. Idén heavy metal nagyszínpad is lesz, itt főleg a Moonspellre va­gyok kíváncsi, hacsak nem ütközik valami még kecsegtetőbbel. Ez egyébként a Sziget legidegesítőbb ismérve: a bőség zavara előbb- utóbb pánikszerű, helyszínek közti galoppra kényszeríti a mindent látni akarókat. Eddig is hasznos volt a műsorfüzet, idén viszont tényleg rosszul járhat az, aki koor­dinálatlanul kívánja róni a körö­ket, és találomra elidőzni itt-ott. Érdemes bekarikázgatni, listát ír­ni, egyeztetni, időben elindulni, és oda érkezni, ahová terveztük. Én személy szerint 1994 óta egy na­pot sem mulasztottam a Szigetből, és 56 nap alatt bizony sok szépet s hasznosat lehetett látni-hallni. A nemzedékváltásnál maradva: szintén valami statisztikában ol­vastam, hogy a szigetlakok három­negyede tért be tavaly az inter­netsátrak valamelyikébe, hogy emilezzen anyukájának, randit be­széljen meg a bejáratnál, vagy in­formálódjon a fellépőkkel kapcso­latban. Ézt most is megtehetik: több mint száz számítógép áll in­gyen rendelkezésre, és az internetes telefonálásért sem kell fizetni. Elgondolkodtató adat, hogy a ta­valyi látogatók 60-70 százaléka mobiltelefon-tulajdonos volt, már­kák szerinti, külön „töltőállomás­okon” tankolhatták az energiát, s a szponzorok között is egyre több mobiltelefon-gyártó jelent meg. Elképzelhető, hogy szegény Petit is hamarabb megtalálná a forgatag­ban nagymamája, ha a srác venne magának egy mobilt, és akkor ha­marabb megitathatná a finom ivó­lével, amely, mint tudjuk, egres­ből, céklából és répából készült... Apropó: a ifjú fogyasztóknak a le­fedettségen és a programválasztékon kívül kaja- és piaválaszték is kell, a zsí­ros kenyerek mellett ma már szin­te minden kapható a placcon, nem kell feleslegesen kijárkálni a város­ba, hacsak nem akarjuk ugyanazt olcsóbban beszereni. A csóróbbak persze még mindig a Krisna tuda- túakhoz járnak ingyen kajára, ami az évek alatt majdnem ingyenesre változott, illik ugyanis pottyantani egy kis aprót a perselybe. Takaré­kos életmódom ellenére az utolsó napokban magam is gyakori ven­dége vagyok a szektakonyhának, soha semmi bajom nem lett a fura kinézetű étektől, hitemből kitérni pedig szihtén nem támadt ked­vem. (Továbbá soha semmit nem loptak el tőlem, nem kínáltak nar- kóval, és semmilyen egészségügyi panasszal nem kellett az orvosi ügyeletre mennem.) A Sziget áraihoz visszatérve meg kell jegyezni, hogy ma leginkább a módosabb középosztály csemetéi­nek kedveznek, no meg a sok kül­földinek. Tavaly a hetijegyek 60 százaléka elővételben külföldön fogyott el, ami nem csoda, hiszen az EU-s fiatal még mindig az ott­honi ár töredékéért élvezheti végig a slágerlistás előadókat. Vigyázat: a túlérett dinnyétől a cédékig idén is sok mindent igyekeznek majd el­adni nekünk, legyünk résen, nem kell az első napon elverni az egy hétre szánt zsozsót! Aki mégis ezt teszi, az vásárlás helyett gyűjtöget­het poharakat, és kaphat harmin­cért baseballsapkát, ötvenért pó­lót, ha jól emlékszem a szponzor sörgyár tavalyi árfolyamára. Ne­kem is van már sok hasznos cuc- com, nem beszélve arról, hogy a sziget takarításába is sikerült ész­revétlenül bevonniuk anélkül, hogy rühelltem volna a dolgot. A sátramat idén a világzenei szín­pad közelében igyekszem felver­ni, ennek műsora ugyanis európai viszonylatban is erősnek ígérke­zik, és mivel a Szigetre általában mindenki meg is érkezik, akit kiplakátolnak, nem kell unalom­tól tartani. A nagyszínpad már nehezebb ügy, sokan előre fi­kázzák a meghívott fellépőket, ke­mény kritikákat olvasni a neten; nos, némelyekre én sem vagyok kíváncsi, ám nem félek attól, hogy nem találok pótcselekvést ma­gamnak, aki meg mondjuk pont a Run DMC-re vevő, élvezze nyu­godtan. Ránézésre izgalmasnak tűnik a színházi sátor kínálata, ahol a kortárs operától a táncon át a sikeres kőszínházi produkciók szabad térre eresztéséig sok min­den látható. Idén is elkerülhetet­len Hobo, lesznek Galláék is, meg még töménytelen sok humorista, annyi, hogy minden estére jut be­lőlük. A szabadegyetem szintén kedvenc helyem, ide délutánon­ként érdemes beülni, amikor is is­mert személyiségek mutatják a megszokottól eltérő, derűsebb, közvetlenebb előadói arcukat. A versfaragók vetélkedői is érdekes­nek ígérkeznek. Ez a népszerű programpont arról szól, hogy a legfontosabb kortárs költők és írók felolvasás helyett egy adott témára rögtönöznek, a közönség dülöngél a röhögéstől, a zsűri pe­dig végül eldönti a sorrendet. Ismét sokan lesznek a civil szervezetek Egy egész utcát belaknak majd. Is­mét lehet majd tetováltatni, vért adni, extrémsportolni, vízifocizni, néptáncot és pantomimalapokat tanulni, filmet nézni, tréfás vetél­kedőkben magunkból hülyét csi­nálni, fejünket zöld festékbe már­tani, vagy akár mezítláb kóvályog­ni az éjszakában. Az ezerszer em­legetett melegsátorba most már biztosan elmegyek, Tarlós polgár- mesternek sikerült jól felturbóznia érdeklődésemet. A fő-fő színpad- halkító, drogcsősz és viselkedésku­tató egyébként azt nyilatkozta a múltkor, hogy megvannak az em­berei, akik rajta tartják szemüket a melegsátoron, nehogy már elfajul­jon odabent a tájékoztatás. Tarlós­ról az is kiderült, hogy jövőre harc­ba indul Budapest főpolgármesteri posztjáért. Erről jut eszembe, hogy a tavalyi cikkem után sokan kér­dezték, hogy is volt az, amikor Demszky Gábor egyszer átlépett rajtam. Élmondom. Verőfényes délután, harminc fok­ban többedmagammal relaxálok a nagyszínpad előtti füvön, egyszer csak felbukkan jobbról egy kisebb küldöttség: fehér inges, nyakken- dős fazonok, nem illenek az össz­képbe, de nem keltenek nagyobb feltűnést, mivel Müller Péter Sziá­mi barátunk kalauzolja őket. Meg­nyugodva visszafekszem: ezek biz­tos valami politikusok, jöttek szét­tekinteni. Több ismert arcot vélek felfedezni, köztük Demszky főpol­gármesterét, aki nagy rajongója a Szigetnek, amely szerinte már két éve is több látogatót vonzott, mint a budapesti tavaszi és őszi feszti­válok együttvéve. Nos, elég az hoz­zá, hogy látom, útba esek neki jö­vet-menet, de gondolok egy meré­szet: nem húzom el a lábamat az útból, majd átlép, ha ideér. És lön. Barátságosan mosolygott is, én meg vissza, szóval egyáltalán nem vette zokon a dolgot, ilyen egy hu­mánus főpolgármester, ezt kassai kollégájával például nem merném megtenni... Tavaly a rend fenntartására szako­sodott Szeku Ricsik is kedvesebbek voltak minden addiginál, még a színpadra felmászni igyekvő bunkó állatoknak sem csavarták hátra a kezüket, csak diszkréten elnavigál­ták őket. A bejáratnál motozók is felfejlődtek a feladathoz: nem engedtek meg maguknak ocs- mány vicceket, udvariasan megkér­dezték, nincs-e nálam rugós kés vagy vodkásüveg, megtapogatták hátizsákomat, és utamra engedtek, jó szórakozást kívánva. Kulturált hajviseletűek fürödhettek a félreeső helyen található, de a nyilvánosság számára is megközelíthető meden­cében, a nagyon részegeket pedig gyakran ismeretlenek terelték a detox-sátorba. Orvosi ügyelet per­sze idén is lesz, bár szerencsére évek óta nem találkoztak komolyabb esettel, néhány bokaficam, pogó- zásból eredő zúzódás vagy fejfájás még nem a világ. Idén 400 Tói Tói márkájú, gigantikus szappantartóra emlékeztető mobil vécé, valamint minden eddiginél több zuhanyozó, lámpaoszlop, telefonfülke, büfé és bolt áll a szigetelők rendelkezésére; a szervezők a tavalyi összeg kétsze­resét költik a kényelmes, kulturált és biztonságos szórakozás feltételei­nek megteremtésére. Egy hétre nagyváros épül Buda­pest közepére, melynek sátorlakói elképzelhetik, hogy egy kincses szigeten élnek, valódi „cooltúrá- val” körülvéve. A fesztivál legna­gyobb erénye, hogy mindezen kü­lönlegességeit természetesként prezentálja, a vállalkozás heroiz- musa pedig mint magától értetődő dolog jelenik meg. Az ötlet gazdái és kivitelezői azt akarják elhitetni velünk, hogy nem kultúrmissziót folytatnak, egyszerűen csak teszik a dolgukat, aztán jöjjön, akinek jönnie kell...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents