Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)

2001-07-28 / 173. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2001. JÚLIUS 28. Szombati vendég 9 Mészáros András: „Aki nagyon komolyan veszi a dolgokat, az nem veszi észre a fonákjukat, ezáltal nem ismeri az iróniát, s nem tud megértő lenni az emberrel szemben. Könnyed játékok és komoly vállalások között Szerelemfilozófiát fogadás­ból írt. Látszólag könnyed csevegés a témáról, de aki elolvassa, megtudhatja: a szerelem a maga szabályai­val nagyon is komoly játsz­ma. Témának pedig éppoly súlyos, mint, mondjuk, a magyarországi filozófia tör­ténete. Ez utóbbi feldolgozá­sa a közelmúltban a Szlo­vákiai Magyar írók Társasága nívódíját hozta Mészáros Andrásnak. A filo­zófussal, a Comenius Egye­tem magyar tanszékének ve­zetőjével kitüntetése alkalmából beszélgettünk. LAKATOS KRISZTINA Néhány éve vidékre költözött. Olyan ez az életmód, ahogy a nagykönyvben meg van írva: tá­vol a civilizáció zajától, a diófa árnyékában hűsöl és alkot a filo­zófus? Kényszerlépés volt, hogy leköltöz­tem vidékre, a szülőfalumba, Bélvatára. Az előnyei számomra ugyanazok, mint a hátrányai: al­kalmazkodom a lassúbb élettem­póhoz, az emberek közti viszo­nyokhoz, amelyek a nagyvárosban nem működnek. Itt a szomszédok odafigyelnek egymásra, ha segít­ség kell, mindig kéznél van. Meg­van a diófa is, sőt, kettő, s ahogy Vörös Ottó, a tanszék vendégtaná­ra mondta: a diófának megvan az az előnye is, hogy nyáron nincs alatta szúnyog. Az más dolog, hogy kinn az udvaron nem tudok dol­gozni. Annyira megszoktam a szá­mítógépet, hogy írni már csak azon tudok, és élvezem, hogy sok-sok év után végre van önálló dolgozószo­bám, egyedül lakom ugyanis a há­zban. A diófa arra jó, hogy éjszaka kiülhetek alá, és bámulhatom a csillagos eget. Ott szokott találkoz­ni a tanszék, a tanév után ott szok­tunk leülni egy laza beszélgetésre, gulyáspartira. Olykor mások is ki­jönnek: kiadók, barátok. A bélvatai nyugalom után mit je­lent visszazökkenni a pozsonyi, egyetemi mindennapokba, a ta­nításba? Ahogy Rákos Péter idéz egy ma­gyar klasszikust, Mikszáthot: nem adnám egy vak lóért. A tanításnak megvan a maga varázsa, bár nehéz elmondani, mi is az. Néha teher, néha nyűg. Ha a tanár és a diák nem találja meg a közös hullámhosszot, akkor mindkét fél­nek fárasztó. Szerencsére mindig akad néhány olyan diák, aki miatt érdemes. Néha vannak olyan pilla­nataim, amikor csaknem sajná­lom, hogy otthagytam az Akadé­miát. Ott megtehettem, hogy ha valamilyen témán dolgoztam, egy hónapig be se mentem, könyvtár­ban vagy otthon ültem és írtam. A tanszékvezetés rengeteg időt elra­bol, sajnos, az adminisztráció is, így csak nyáron és vizsgaidőszak­ban marad idő az írásra. Mint filozófusnak, filozófiatör­ténésznek kreatív tevékenység a magyar tanszéken tanítani? Egyrészt: ahhoz, hogy mondjuk a 19. század magyarországi filozófi­ájáról tudjak valamit, ismernem kell az iskolatörténetet, az iroda­lomtörténetet, kicsit a kritikatörté­netet, a folyóiratok történetét, te­hát mindazt, amivel a magyar tan­szék foglalkozik. Másrészt világ- irodalmat tanítok. A kérdés az, hogy az ember miként építi fel az anyagot. A világirodalomnak sok­fajta modellje lehetséges, az egyik ezek közül az eszmetörténetbe ágyazott irodalomtörténet. Te­szem azt, középkori irodalmat ne­héz úgy tanítani, hogy kicsit ne is­merjük Szent Ágostont, a középko­ri ember világszemléletét, a közép­kori vallásos irodalom esetében ki­csit ismerni kell a teológiát. Krea­tív ez a munka abból a szempont­ból, hogy sok esetben magam talá­lom ki az utakat-módokat. Kreatív az intertextualitás által: újra kell olvasnom a szövegeket, fölvillanak összefüggések, amelyek a klasszi­kus iródalomtörténetekben nem Lehet, hogy a halál- lal fogom folytatni, ennek az irodalma ** a leggazdagabb. >> szerepelnek. Ilyenkor nagyokat le­het ugrani az időben, előre és hát­ra jelezni: ha szóba kerül Anatole France, akkor szóba kerülhet Dide­rot, Rabelais, Boccaccio. Több év­század nem egybemosódik, ha­nem egymás mellett tételeződik. Ebből a szempontból csak remélni merem, hogy a diákoknak is krea­tív tevékenység. Néhány megjelent könyve mint­ha folytatása, kiterjesztése len­ne tanári tevékenységének. Gondolok például a Zsebfilozó­fiára vagy a szerelem filozófiájá­ról írt művére, műveire, ame­lyek feltehetően a bölcselet iránt kevésbé érdeklődők figyelmét is felkelthetik. Szándéka a filozó­fia népszerűsítése? Nem vágyom mindenkit tanítani, nagyképűség is lenne. Ez inkább játék. Az Arisztotelész esete- A játék szabályait be kell tartani (Somogyi Tibor felvételei) Phyllisszel című szerelemfilozófiát fogadásból írtam annak idején, az újabb kiadás, A transzcendencia lehelete annak a folytatása, kibőví­tése. Persze komolyabb terv is van mögötte. Egy álom, ami valószínű­leg nem fog teljesülni. Az iroda­lomtörténetben is megpróbálom az emberi egzisztenciálék köré csoportosítani az anyagot. Szere­lem, halál, munka, hatalom, já­ték... Ezek olyan alapvető témák, amelyek elrendezik az irodalom- történetet. Van egy elképzelésem, hogy mindegyik egzisztenciáiéról írok egy könyvet. Lehet, hogy a ha­lállal fogom folytami, ennek az irodalma a leggazdagabb, a szép- irodalmi feldolgozásokat is bele­értve, valamint van politikai, mo­rális, teológiai, jogi, irodalmi, filo­zófiai vonzata. Idézőjelben mond­va: könnyű csevegni a témáról, a világirodalom ezt csinálja három­ezer éve. A szerelemfilozófia játék volt egy másik szinten is: először szlovákul írtam meg, utána ma­gyarul, magyarul kibővítettem, majd utólag ennek is megírtam a szlovák változatát. Tehát játszot­tam azzal, hogy miként lehet a té­mát kifejteni két különböző nyel­ven. A váz, a tartalom ugyanaz, de vannak csúszások, mások a hang­súlyok, mások a szemelvények. Azaz nem fordításokról van szó. A nyelv vagy a kulturális hagyo­mányok különbsége indokolta a két változat elkészítését? Is-is. A nyelv is vezet. Például a magyar különbséget tesz szeretet és szerelem között, míg a szlovák nyelv nem, a fogalmakat körül kell írni, meg kell magyarázni. De a kulturális közeg is befolyásolt. Ma­gyarul például több fordítás van a középkori francia irodalomból, mint szlovákul, vagy akár csehül. Mivel más példákat találtam, a sa­ját szövegemen is változtatnom kellett. Fontos szempont volt, hogy az adott témához a két kultúra másként viszonyul-e. A magyar közművelődés, a művelődési ha­gyomány európai viszonylatban elég prűd. A vicc az, hogy a szlo­vák még prűdebb. Ön mennyire, illetve mennyiben játékos ember? Ha nagyon szigorú lennék önma­gamhoz, azt mondanám: fatalista vagyok. Volt egy ismerősöm, aki azt mondta: azért nem veszem ko­molyan a saját betegségemet sem, mert a családom néhány évszáza­da protestáns, és a predestináció elve már átment a génjeinkbe. Az én játékosságom ezen a fatalizmu­son belül fér el. Hermann Hessére hagyatkozom: a túl nagy komoly­ság az időn kívüli dolgokat helyezi előtérbe, nem azt, ami van. Na­gyon szépek az absztrakciók, elvek nélkül nem lehet élni, de ha csak ezeket tartjuk szem előtt, elvész az ember. Ezért számomra a szere­lem fontosabb, mint a szeretet. A szeretet valami átfogó, általános... kire vonatkozik? A szerelem min­dig célzatos és irányul valakire. Anatole France tanácsolja, hogy próbáljunk meg kicsit epikureista módon örülni az életnek, úgy, hogy közben azért betartsuk a kanti kategorikus imperatívuszt: hogy mást ne bántsunk. Ugyanak­kor nem szabad halálosan komo­lyan venni az egészet. Aki nagyon komolyan veszi a dolgokat, az nem veszi észre a fonákjukat, ezáltal nem ismeri az iróniát, s nem tud megértő lenni az emberrel szem­ben, mert mindig valamilyen álta­lános sémában rendezi el a dolgo­kat. Az én játékosságom abban rej­lik, hogy nem önmagamat veszem komolyan, inkább azt, amit csiná­lok. Mint egy játékban, mondjuk a fociban: én a játéknak csak egy mozgó funkciója vagyok, de a já­ték szabályait be kell tartani. És milyen játékos a szerelem­ben? Emlékszem rá, jó néhány évvel ez­előtt, még az Akadémián dolgoz­tam, az íróasztalomon találtam egy idézetet. Valamelyik kolléganőm helyezte oda Jan Werich cseh szí­- Sokszor estem kísértésbe, hogy úristen, de ellopnám ezeket a könyveket nész-komikus egy mondatát. Cse­hül mondom, mert így szép: „Když néni prítomná tá, kterou milují, mám rád tou, která je tady.” Azért ez nem vonatkozik rám teljesen, igyekszem hű maradni a szerelem­ben - ha szerelmes tudok lenni... Nagyon kemény kérdés ez... Túl van a jóízlés határán? Nem, csak nagyon személyes, nem tudok rá válaszolni. Teljesen őszin­tén nem akarok, mert nem akarok senkit megsérteni. Nem akarom megsérteni a volt feleségemet, aki­vel majdnem harminc évig éltem együtt, s kiléptem ebből a házas­ságból, de a különválásunk nem jelenti azt, hogy idegen emberré vált. S nem jelenti azt, hogy nem tudok szerelmes lenni. Azt el tu­dom mondani, hogy a szerelem néha szinte misztikus dologra ké­pes. Tizenhat éve vannak komoly gondjaim a tüdőmmel. Másfél éve javult az állapotom, ami orvosi szemmel nézve szinte nonszensz. Hogy ez annak köszönhető, hogy viszonylag harmonikus kapcsolat­ban élek egy másik személlyel, aki kijelentette: mindent megtesz azért, hogy meggyógyuljak, beveti teljes személyét és szerelmét? Vagy egyszerűen annak köszönhe­tő, hogy leköltöztem vidékre, és nyugodtabb körülmények között élek? Nem tudom. A lényeg az, hogy a szerelem mindig egy na­gyon könnyed játék és egy nagyon komoly vállalás között játszódik le. Akkor van értelme, ha mindkét vonás jelen van benne. A játékos­ságom a gyönyör szintjén zajlik, a komolyságom pedig a kapcsolat ápolásának, fenntartásának és kultiválásának szintjén. Akkor szűnik meg a szerelem, ha valame­lyik összetevője hiányzik. Szerelemfilozófiájára támasz­kodva: ön inkább Don Juan, Don Quijote, netán Casanova? Az a tipologizáció, amelyet a köny­vemben használtam, mint minden tipologizáció, absztrahálás. Nem beszélve arról, hogy már maga az irodalmi típus is absztrahálás, te­hát amit csináltam, az az elvonat­koztatás elvonatkoztatása. Ha nagyképű lennék, azt mondanám, talán egy intellektuális Don Juan vagyok, megfejelve Bemard Shaw- nak a megállapításával, mely sze­rint a mai Don Juan már menekül, donjuansága inkább abban rejlik, hogy nem akarja a férfinem becsü­letét megsérteni. Ugyanakkor né­ha Don Quijote-nak is érzem ma­gam - előfordul az emberrel, hogy balekká válik, nem is annyira sze­relmi téren, mint úgy általában, a világi dolgokban. Lehet, hogy megtapasztaltam, amit szintén Shaw Don Jüanja mond: a legna­gyobb és ugyanakkor a legfájóbb fölismerés, hogy az ember önma­gában a nőt is megtalálja. Egy idő után nem volt gond megértetni magam a nőkkel. Érdekes, hogy egyszer egy pszichiátriával rokon tudományt művelő személy segít­ségével leszálltam önmagamba, s egy nővel találkoztam, aki vála­szolt nekem. És volt egy egziszten­ciális álmom, ahol szintén nő volt - halál képében -, aki megfordítot­ta az életszemléletemet. A transzcendencia lehelete mel­lett a közelmúltban egy másik műve is megjelent: A magyaror­szági filozófia története. Magyar nyelven összefoglaló filo­zófiatörténet, úgy-ahogy használ­ható, legutóbb az ötvenes években született: Sándor Pál egyetemi jegyzete. Az egyedüli újabb össze­foglaló németül jelent meg a ki­lencvenes évek elején, Hanák Pé­ter írta. ’89 előtt nem sokan foglal­koztunk a témával, azután Magya­rországon a Perecz László-Lend- vai Ferenc szerzőpáros tervbe vet­te a megírását. Amikor elmondtam nekik, hogy én már írom az első részt, kapva kaptak rajta: ahol én abbahagytam, ott folytatták ők, te­hát a 19. század utolsó harmadától VV Néha Don Quijote- " nak is érzem ma­gam - előfordul az em­berrel, hogy balek- * > ká válik. > > napjainkig. Én a magam munkáját a kezdetektől, a középkortól indí­tottam, amikor a teológián belül már megjelennek filozófiai moz­zanatok; majd ahogy lassan kibon­takozik a bölcselet, előbb latinul, majd németül, végül a 19. század­ban már magyar filozófiává válik. Ezért is A magyarországi filozófia története a munkám címe, s nem a magyar filozófia története. A má­sik ok pedig az, hogy 1852-ben je­lent meg Erdélyi Jánosnak A böl­cselet Magyarországon című köny­ve, az utolsó komoly adatfeltáró munka, az általam választott cím egyben tisztelgés Erdélyi előtt. Egyébként ha hihetek a híreknek, a könyvem már elfogyott, ugyanis Magyarországon a könyvtárak, fő­iskolák, egyetemek szétkapkod­ták. Ilyen szempontból siker­könyvnek számít. Túl a nyelvi kérdéseken, beszél­hetünk magyarországi filozófiá­ról, vagy amit annak nevezünk, inkább recepció? Nagyon sokáig, sót túlnyomórészt máig recepció. Ebben nincs semmi megalázó. Van néhány úgyneve­zett nagy filozofikus nemzet - a né­met, az angol, a francia -, a többiek pedig követik őket. Erdélyi János mondta: tény, hogy más nemzetek nyomába léptünk, de velük egy időben követtük őket. Érdekes mó­don, bármennyire elmaradott volt Magyarország civilizációs szem­pontból mondjuk a török uralom idején, bizonyos iskolákban ennek ellenére a peregrináció révén az ott tanító tanárok az éppen dívó né­metországi, hollandiai, angliai filo­zófiát, matematikát, fizikát tanítot­ták. És itt-ott behoztáka saját mon­dataikat is - ezáltal válik saját filo­zófiává egy-egy rendszer, valamint azáltal, hogy mit és hogyan vettek át. Kant például nagyon gyorsan megjelenik Magyarországon, még él, amikor egy jezsuita filozófus Kant ismeretfilozófiájáról ír kriti­kát. Ugyanakkor Kant a 19. század folyamán elsősorban nem az isme­ret-, hanem a morálfilozófiája ré­vén van jelen nálunk. Egy korábbi beszélgetésünkkor említette, hogy a téma lexikon- szerű feldolgozására is készül. Most írom, de nem úgy, ahogy ko­rábban elterveztem. Nem A ma­gyarországi filozófia történetének a kiegészítése lesz, hanem - kicsit hazabeszélve - az ún. felső-ma­gyarországi iskolai filozófia lexi­kona. Egyrészt a 19. sz. közepéig a magyarországi filozófia 95 száza­lékban iskolai filozófia volt. Más­részt ezek a hagyományok nincse­nek pozitivista módon feldolgoz­va, számomra is meglepő adatok derülnek ki. A könyvnek lesz egy filozófiatörténeti bevezetője, utá­na pedig rengeteg név - olyanoké is, akik egyáltalán nincsenek ben­ne az általam megírt filozófiatör­ténetben -, pontos adatokkal, ap­rólékos bibliográfiával. Fontos és érdekes munka? Januárban a Széchényi Könyvtár­ban a 17.-18. századi jezsuita szer­zőket kutattam. Pontatlan a sze­kundér irodalom, ezért kézbe fog­tam minden könyvet, kinyitottam, belenéztem, beleszagoltam, pon- tosítottam a címeket, a kiadási éveket, a témát, melyik szól a fizi­káról, melyik a metafizikáról, me­lyik az angyalokról, melyik a szubsztanciáról... Némelyik két­száz éve nem volt senki kezében, valószínűleg a következő kétszáz évben sem fogja senki lapozgatni. Kívülállók számára ez fűrészpor- ízű, száraz dolog. Megmondom őszintén, én nagyon sokszor estem kísértésbe, hogy úristen, de ellop­nám ezeket a könyveket. Olyan szépek! Számomra szépek. Ahogy Hatvány Lajos leírta: a tudni nem érdemes dolgok tudománya. Sen­kit nem érdekel, mégis érdekes. És itt vagyunk újra a játékosságnál és a szerelemnél. Mert kit érdekel, hogy én éppen szerelmes vagyok? Senkit. Számomra viszont akkor válik értelmessé, érdekessé a do­log, amikor nincs kézzelfogható haszna.

Next

/
Thumbnails
Contents