Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)
2001-07-21 / 167. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. JÚLIUS 21. Kitekintő 9 Az európai integráció alapja a francia-német történelmi kibékülés volt, ehhez képest jelenleg Afrikában nem található hasonlóan erős érdekszövetség Afrikai Unióban gondolkodik a fekete kontinens Az Afrikai Egységszervezet (AESZ) tagállamai elhatározták, feloszlatják a szervezetet és az Európai Unió mintájára megalakítják az Afrikai Uniót. Érdemes megvizsgálni, mekkora az esély e kétségkívül merész elképzelés megvalósítására. ONDREJCSÁK RÓBERT Mivel az Afrikai Uniót az Európai Unió mintájára szeretnék megalakítani, kézenfekvő összehasonlítani a két szervezet megalakulásának körülményeit, a lehetőségeket és a két földrész országainak legfontosabb jellemzőit, amelyek hatással lehetnek a vállalkozás sikerére. Az európai integrációs folyamatok kezdetétől az Európai Unióig nagyon bonyolult út vezetett. Nem az azóta eltelt fél évszázadról van szó, hiszen ötven év történelmi léptékkel mérve nagyon rövid idő, hanem a megoldott és még megoldásra váró problémák nehézségéről. Azelőtt ugyanis még soha nem volt példa a történelemben független államok ilyen szoros szövetségére, ezért nem voltak történelmi példák sem, amelyek tapasztalataiból az alapítók meríthettek volna. Kérdés, mennyire meríthetnek az afrikai országok az európai példából. Az európai integráció alapja a francia-német történelmi kibékülés volt - a franciák miután elvesztették világhatalmi státuszukat és regionális-európai hatalommá „csökkentek”, vissza akarták szerezni korábbi státusukat, a németek pedig országuk és nemzetük rehabilitációját szerették volna a második világháborút követően. Ehhez képest jelenleg Afrikában nem található hasonló erős érdekszövetség, a- mely képes lenne a földrész integrációjának moteljává válni. Léteznek ugyan erősebb - vagy inkább befolyásosabb - országok, például Dél-Afrika, Nigéria, Egyiptom, de egyikük sem képes a saját közvetlen környezetén kívül tágabb régióban érvényesíteni befolyását. Ehhez jönnek még a potenciális vezető országok belső problémái, Dél-Afrika esetében az apartheid felszámolása A szegénység uniója után keletkezett feszültség, és az ország új identitásának gondja, Nigéria esetében az északi és déli országrész közötti rivalizálás amely az ország széthullásával fenyeget - emiatt Lagos még a régiójában sem képes hatékonyan fellépni, helyi szinten kimagasló potenciálja ellenére sem -, Egyiptom pedig sokkal inkább az arab világ felé orientálódik és ott kíván vezető pozíciót szerezni, mint Afrikában. Látható, hogy Afrikában teljesen hiányzik az a mag, amely köré az integráció épülhetne. A 2. világháború utáni európai helyzettől a mai Afrika abban is különbözik, hogy nincs kitéve nagyon jelentős külső veszélynek, mint amilyennek az öreg kontinens ki volt téve a Szovjetunió részéről. 1945 után az európaiaknak létkérdés volt az integráció, a szoros összefogás, mert máskülönben könnyű prédájává váltak volna a szovjet terjeszkedésnek. (Persze ennnek elhárításában jelentős szerepe volt az amerikai jelenlétnek is.) Ehhez képest Afrika biztonságát jelenleg leginkább maguk az afrikaiak veszélyeztetik, kölcsönös háborúikkal, diktatúráikkal, és nem egy meghatározható külső ellenfél. Ehhez a problémához kapcsolódik a következő nagyon lényeges kérdés: eljutottak-e Afrika államai arra a szintre, hogy az egymás közötti kapcsolatokból teljesen kizárják a háborút, mint a problémák megoldásának eszközét? Mert enélkül még remény sincs az integrációra. Európában a második világháború után ez megtörtént, és azóta az integrációban résztvevő országok között természetesen még a háború gondolata sem vetődött fel - a történelem legbékésebb korszaka ez a tagállamok számára Európában. Ezzel szemben Afrikában szinte megszámlálhatatlan háború dúl és még több robbanhat ki, ha a meglévő kockázati tényezőket vizsgáljuk. És ami a legrosszabb, igen kicsi a remény, hogy a konfliktusokban részt vevő országok közül bármelyik is hajlandó lesz feladni fegyverrel kicsikart pozícióit, vagy azok visszaszerzésének lehehetőségét a békéért cserébe. Elég, ha csak a legfontosabbakat említjük: a közép-afrikai háborút, amelyben mindkét Kongó, Angola, Ruanda, Burundi, Uganda, Zambia és Zimbabwe is érdekelt, az eti- óp-eritreai háborút, vagy a nyugat-afrikai konfliktusokat, amelyek a polgárháborúk, törzsi háborúk, bandaháborúk, csempészháborúk és az államok közötti háborúk jeleit is magukon viselik (ez érvényes szinte az összes afrikai konfliktusra). A következő probléma, hogy az igyekezet ellenére mennyire tekintik az afrikai országok egymást kölcsönösen fontos partnernek és szövetségesnek. Ahhoz ugyanis, hogy az integráció sikeres legyen, a résztvevőknek kölcsönösen egymást kell legfontosabb és legszorosabb szövetségesüknek definiálni. Ez ismét olyan követelmény, aminek az afrikai országok nem igazán tudnak megfelelni. Sokszor nagyon erősek a volt gyarmattartókhoz fűződő politikai és gazdasági kapcsolataik. Fokozottan érvényes ez a frankofón Afrika és Franciaország kapcsolataira. Párizs jelenleg is döntő politikai befolyással rendelkezik volt afrikai gyarmatain, és ennek megtartása érdekében körülbelül 15 000 katonát állomásoztat a földrészen (főleg az idegenlégió kötelékében), gazdaságilag pedig a teljes afrikai piac 21 százalékát uralja (szemben a 14 százalékos amerikai részesedéssel), ha csak a frankofón Afrikát számítjuk, ez a szám természetesen sokkal magasabb. Tipikus példa Szenegál esete, amely Párizs leghűségesebb afrikai „barátja”, vagy Elefántcsontparté, amely sokkal szorosabb viszonyt tart fenn Franciaországgal mint bármely szomszédjával. Ehhez jön még egyes volt gyarmatok rivalizálása Párizs kegyeinek elnyeréséért, mint például Észak-Af- rikában Tunézia és Marokkó, ami szintén az afrikai integráció sikerének esélyeit rontja. Persze ennek fényében logikus, hogy a volt gyarmattartók sem mondanának le szívesen eddig élvezett kiváltságos helyzetükről, amely a sikeres afrikai integráció esetében veszélybe kerülne. Mindezek olyan problémák, amelyeket meg kell oldani, ha Afrika az egyesülés útjára kíván lépni. Hátra van még egy probléma, amely talán a legnagyobb az összes közül. Az afrikai országok egy olyan uniót akarnak, amelynek határai egybeesnek Afrika földrajzi határaival. Egyértelmű, hogy a földrajzi határok csak a térképen való tájékozódásra szolgálnak és a geopolitikai valóság szempontjából semmilyen értékük nincs. Ezért nagy hiba csak a földrajzi határok felhasználásával és a reális geopolitikai választó- vonalak figyelembevétele nélkül politikai döntést hozni, ez esetben egy államszövetség határait meghatározni. Az eddig használt párhuzamot folytatva, az Európai Unió határai sohasem estek egybe és soha nem is fognak egybeesni a földrajzi Európa határaival. Ez azt jelenti, hogy Az EU keleti határa sosem lehet az Urál hegység (vagy Vlagyivosztok, ha figyelembe vesz- sziik Oroszország teljes területét). A geopolitikai Európa véget ér Oroszország határai előtt, mert ha A tervezett szoros afrikai integrációnak rengeteg akadálya van. Moszkva a tagjává válna, már nem lenne az, ami volt, elvesztené eredetijellegét és értelmét. Afrikában megpróbálkoznak a geopolitikai határok megkerülésével. Egy államszövetségbe akarnak tömöríteni teljesen eltérő kultúrájú, civilizációjú és történelmű országokat, így nem képzelhető el, hogy az afrikai integráció közös értékekre épülne mint az európai. Nehéz elképzelni, hogyan fog együttműködni az egész kontinenst érintő kérdésekben az arabmuzulmán Észak-Affika a számtalan szubcivilizációra tagolódó Közép- és Nyugat-Afrikával, mikor ez még egy-egy országon belül is nehéznek látszik (Szudán, Nigéria), és még a végtelenségig lehetne folytatni a sort. Látható, hogy a tervezett szoros afrikai integrációnak, amely az egész földrészt felölelné, rengeteg akadálya van, amelyeket le kell küzdeni. A nagy kérdés ez esetben az, le lehet-e egyáltalán küzdeni őket. Rick Mercer kanadai tévésztár az amerikaiak tájékozatlanságáról készít nagy sikerű műsort, beugratta George W. Busht is az elnökválasztási kampányban A kanadaiak szívből röhögnek kistestvérük tudatlanságán MIKLÓS GÁBOR Ha a britek és az amerikaiak két testvérnép, akiket a közös nyelv választ el egymástól, akkor mit lehet mondani a kanadaiak és az amerikaiak viszonyáról? A határ szinte észrevehetetlen, egyformák mind a két oldalán a házak, a gyorsétterem-hálózatok. Ha nem lenne Kanadában méterrendszer és különböző pénz, talán észre sem vennék a különbséget a véletlenül áttévedők. A két ország viszonya különösen alakult azóta, hogy az amerikai forradalom idején északra vándoroltak a brit koronához hűséges lojalisták. A kapcsolatrendszere meglehetősen kiegyenlítetlen: miközben Kanada meredten délre néz, az USA elég ritkán veszi észre az északi szomszédot. Néha akkor, amikor példaként szolgálhat, mint a kanadai állami egészségbiztosítási rendszer, az amerikaihoz képest olcsó gyógyszerellátás. A kanadaiakhoz eljut az amerikai televíziós kínálat, ám az Egyesült Államokban csak néhány határ menti városban lehet kanadai programokat nézni. Például a Nagy,Tavaknál. Aki délebbről utazik oda, és véletlenül jó időben kapcsol a kanadai CBC közszolgálati televízióra, különös tükörbe tekinthet. „Amerikaiakkal beszélgetve” a címe a rövid riportoknak, amelyeket egy Rick Mercer nevű harmincas férfi, újságíró, humorista és színpadi szerző készít. „Asszonyom, lenne pár perce a kanadai televízió számára?” - állított meg Mercer egy láthatóan jól szituált hölgyet San Franciscóban. „Nahát, maguknak tévéjük is van odafenn?” - volt a jóindulatú válasz. Mercer műsorát az amerikaiak Kanadával kapcsolatos tudadanságá- ra építi. „Mi a véleménye arról, hogy be kellene tiltani Torontóban a jegesmedvék irtását?” A megkérdezett járókelő jóindulatúan támogatta a javaslatot, fogalma sem volt arról, hogy az Ontario-tó partján lévő nagyvárostól legalább kétezer kilométerre északra élnek csak a fehér bundás ragadozók. Ahogy egy másik interjúalany megvédte volna a Saskatchewan- ban élő fókákat. Ennek a kanadai tartománynak nincs tengerpartja, fókák sem élnek ott. Egy bostoni egyetemistától azt kérdezte, hogy szerinte Kanadának csatlakoznia kellene-e Észak- Amerikához? A politológushallgató nem vállalkozott arra, hogy döntsön ebben a „nehéz” kérdésben. A tájékozatlanság néha egészen különös szintre emelkedik. Volt olyan amerikai interjúalanya Mercernek, aki támogatta volna, hogy ezentúl Kanadában is 24 órából álljon egy nap és ne húszból, mint (!) Franciaországban. Volt, aki elhitte, hogy a jelenlegi kormányfő, Jean Chrétien fekete. De ez a tévedés igazán semmi ahhoz a csapdához képest, amelybe George W. Bush lépett a választási kampány idején. „Bush kormányzó! Egy kérdés Kanadából!” - süvöltette Mercer, majd elmondta, hogy „Jean Pouti- ne miniszterelnök” (olvad: Putyin - a szerk. megjegyzése) előzetes ígérete ellenére támogatja Bush jelölését. „Nagyra értékelem ezt a jelentős támogatást. Ő jól érti a kanadaiakat, jól fogunk együttműködni a jövőben.” Az amerikai sajtóban ugyan megemlítették akkor ezt a lapszust, de nem keltett különösebb feltűnést. Kanadában viszont egy ország röhög a kamerákba mondott amerikai kijelentéseken. „Gratulálok Kanadának az inzulin legalizálásához!” - mondta egy New York-i hölgy. Egy másik annak örült, hogy Kanada egy McDonald’s éttermet kapott, míg egy másik nyilatkozó a nemzeti jégkunyhó megóvását dicsérte. Egy gyakorló politikus viszont elégedettségét fejezte ki, hogy „Kanada nemzeti ételévé tette a hódherét”. És a példák csak sokasodnak, Mercer folytatja kimeríthetetlen műsorát. A CBC tévének adott interjújában azt mondta, hogy az amerikaiak különösen szívesen nyilatkoznak neki. „A kanadaiak a barátaink!” - vallják. De a barátság érzése nem növeli ismereteiket. Ráadásul az, hogy az interjút egy távoli tévé készíti, senki sem fogja látni, külön felszabadítja az amúgy is szívesen nyilatkozókat. A CBC nézői különösen kínosnak érzik a nagy testvértől a kisöcsnek járó barátságos lekezelést, azt, hogy a kamerák előtt valaki álintellektuális fejtegetésbe kezd arról, hogy „Kanada a nemzeti múlt idő”. Az amerikaiak egyébként tisztában vannak azzal, hogy polgártársaik többsége tökéletesen tájékozatlan a külvüágról, s még az olyan közeli külföldről is alig tud valamit, mint az északi szomszéd ország. A kanadaiak számára azonban egyáltalában nem mindegy, hogyan látják őket a határtól délre. Szinte közmondássá lett: a kanadai identitását elsősorban azzal határozza meg, hogy mi nem. Nem brit, nem amerikai! Valami Majmot csinált Bushból is más! De ezt a másságot ma már szinte kizárólag az USA-hoz hasonlítva határozzák meg. Időről időre felvetődik a kanadaiakban is, mennyire tartós az állami különállásuk? Ez a vita akkor szokott fellángolni, amikor éppen erősödik a francia-kanadaiak elszakadási mozgalma, vagy amikor szembesülnek a két gazdaság gyakorlati összeolvadásának tényeivel. Van olyan kanadai elemző, aki szerint Mercer műsora igazságtalanul bántja az amerikaiakat, mert a kanadaiak sem sokkal tájékozottabbak az USA-ról vagy éppen saját történelmükről. A műsor egyszerűen azt tükrözné, hogy a kanadaiak nemzeti kisebbrendűségi érzéstől szenvednek? Ezen viszont nehéz segíteni. Gyakran idézik Pierre Trudeau volt miniszterelnököt, aki szerint a viszony ahhoz hasonló, mint amikor valaki egy elefánttal alszik. Bármilyen barátságos és jámbor legyen a monstrum, minden békés fordulata életveszélyes a hálótársra. Kinevetni viszont lehet. Washington, 2001. július (Internetfotó)
