Új Szó, 2001. július (54. évfolyam, 151-175. szám)
2001-07-13 / 160. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2001. JÚLIUS 13. A lelkész házaspár igyekszik minden követ megmozgatni az ügy érdekében, s remélik, hogy minél több keresztyén segíti a felújítást Riport Könyörgés a pusztuló református templomért Akadálytalanul siklik tekintetünk a verőfényes júliusi égbolt felé, noha a nagykálnai református templom falai között járunk. Tető ugyanis nem fedi az építményt, és mára a berendezésből sem maradt szinte semmi. A romjaiban is méltóságot arasztó templom több mint egy évszázados falai azonban szilárdak, akárcsak a helyi református gyülekezet azon óhaja, hogy az évtizedek óta pusztuló templom ismét eredeti állapotában szolgálja a híveket. MISLAY EDIT „Nem érem én már meg azt, hogy teljesen felújítsák a templomunkat, de legalább azzal a tudattal szeretnék elmenni, hogy elkezdődött a munka” - mondja nehéz szívvel a hetvenöt éves Jakab Endréné, azaz Violka néni. Ő a gondnoka annak a családi házból átalakított imaháznak, amelyben vasárnaponként Nagykálna református hívei isten- tiszteletre gyűlnek össze, s amelyet több mint egy évtizede vett meg a ma körülbelül száztagú gyülekezet. A község református temploma 1888-ban épült, és 1944. december huszonnegyedikéig épségben állt. A békesség csendes ünnepének hangját elnyomta a fegyverropogás. „Karácsony este érte találat a templomot” - emlékezik Violka néni. - Mi egy kicsit távolabb voltunk, de láttuk, mert borzalmas nagy tűznyel- vek csaptak fel. Beszakadt a tető, elégett az Úr asztala.” A második világháború befejezése után nem volt rá lehetőség, hogy helyrehozzák a templomot: jött a kitelepítés. Negyvenhárom családnak kellett elhagynia a falut, ebből negyven református volt, s az 1947- es csehországi „munkástoborzás” következtében is megfogyatkozott a nagykálnai reformátusok száma. Az idősebb korosztály később ugyan hazatért, ám a fiatalság ott maradt. Violka néni szavai szerint a templom újjáépítésének gondolata 1952-ben merült fel. „Húsvétkor az akkori gondozó lelkészünk jelentette be a templomban, hogy adakozzanak a hívek, és akkor az összegyűlt pénzből meg lehetne építeni a templomot. Aztán ebből nem lett semmi, mert a lelkészünk itthagyott minket, és azt mondta, csináljunk a pénzünkkel, amit akarunk - meséli árnyalatnyi nehezteléssel a hangjában. Néhány évtizeddel ezelőtt a templom egyik részében ideiglenesen deszkafalat húztak, tetőt emeltek, a környékről padokat szereztek, és így folyt az istentisztelet. Maga Violka néni is itt ment férjhez, a romos falak között, s mint megjegyzi, így is egyetértésben élt a párjával negyven éven keresztül. „Mivel idővel mindig kevesebben lettünk, felvetődött az is, hogy legyen csak fél templom” - folytatja Violka néni az egyre késő felújítás történetét -, „de ebbe a gyülekezet nem akart belemenni, mert azért fél templomot sehol nem építettek még. Aztán jöttek a tiszteletes asz- szonyék. Őket a lélek és a Jóisten küldte közénk, mert hiába volt bármennyi gondozólelkészünk, senki agyában nem született meg, hogy ezt a templomot meg kell menteni.” A tiszteletes asszonyék, vagyis a Tóth Zoltán-Szathmáry Zsuzsanna lelkészházaspár 1999 őszén érkezett Nagykálnára. Azelőtt egyik sem járt soha ezen a vidéken. Tóth Zoltán a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen végzett, majd fél évig szülőföldjén, a Vajdaságban Csete-Szemesi István jugoszláviai püspök mellett végzett segédlelké- szi szolgálatot. Szathmáry Zsuzsanna Kelet-Szlovákiából származik, ám mivel majdnem húsz évig Pozsonyban élt, ma már pozsonyinak vallja magát. Ő Pozsonyban, az evangélikus teológián végezte tanulmányait, a budapesti egyetemen három szemesztert töltött részképzésen. A két fiatal, jövendő lelkész sorsa a magyar fővárosban fonódott egybe. Hogy miért éppen Nagykál- nát választották? „Isten akarta így” - vallja meggyőződéssel a tiszteletes. Szükség is van rájuk, hiszen Nagykálnán kívül, ahol a tiszteles asszony teljesít szolgálatot, hét környékbeli község református gyülekezetét gondozzák ketten. „Örültünk, hogy van mit tenni” - jelenti ki habozás nélkül Tóth Zoltán tiszteletes, amikor arról faggatom, mit éreztek, amikor meglátták a pusztuló templomot. - A lelkészi munka ugyanis, az, hogy a lelkész vasárnapról vasárnapra igét hirdet, sokszor nem igazán látványos. Ez a munka viszont, vagyis hogy újjá kell építeni a templomot, nehéz ugyan, de látványos. „Úgy mondanám, hogy terhes és áldott örökséget vettünk át - fűzi hozzá Szathmáry Zsuzsanna lelkipásztor. - Amikor megérkeztünk ide, szembesültünk azzal, hogy a gyülekezet templomot akar.” Tavaly nyár elején, mindössze néhány hónappal a lelkész házaspár megérkezése után már meg is mutatkoztak az első eredmények. Felkeresték Roderik Baltazár építészmérnököt, aki elkészítette a templom felújítási tervét. Az építkezési engedélyt idén január harminc- egyedikén kapták meg. A munka elkezdésének hivatalosan semmi akadálya nincs. Már csupán egy dolog hiányzik. A pénz. A felújítás teljes költsége hatmillió korona, ebből a tető helyrehozásához másfél millió szükséges. „Vállalkozó cégekben nincs hiány” - mondja a tiszteletes asszony -, „szinte versengenek a munkáért, de amíg nincs legalább egy bizonyos kezdőtőke, nem vághatunk bele.” Császár Ernő presbiternek, aki Mohiból költözött Nagykálnára - édesanyja ebből a faluból származott-, s aki ugyancsak elkísért bennünket a romtemplomhoz, szintén az a véleménye, hogy ha legalább a tetőfelújításhoz szükséges pénz egy része meglenne, elindulhatna a munka. „Amikor a tiszteletes asszonyék elhatározták, hogy nekifognak ennek a nagy építkezésnek, engem is megkértek, hogy segítsek. Nagy lelkesedéssel jöttem, mert régebben Mohiban dolgoztam, sok ismerősöm volt a vállalatnál, és ott megígérték, hogy kölcsönöznek gépeket. De aztán Mohiban abbamaradt a hármas és a négyes blokk építése, a munkások elmentek, így, pénz nélkül pedig csak a szerény kis gyülekezetünk segítségét tudjuk felajánlani.” A lelkész házaspár igyekszik minden követ megmozgatni az ügy érdekében, s remélik, hogy minél többen lesznek azok a keresztyének - a környékről és talán távolabbról is -, akik segítik majd a templom felújítását. A Szlovák Takarékpénztár lévai fiókjában számlát is nyitottak (0221352245/0900, Slovenská sporitelňa Levice), ahová a segíteni szándékozók elküldhetik adományaikat. Támogatást ígért a Nagykálnai Református Keresztyén Egyházközségnek Tőkés László is, a tiszteletes asszony tudomása szerint a püspök úr már több segélyszervezethez eljuttatta a kérelmüket. Meglepő, de tény, hogy a nagykálnai református templom létezéséről a környéken sem tudnak nagyon sokan. Igaz, hogy az elmúlt évtizedekben nemritkán ember magasságú gaz vette körül, így sokáig rejtve maradt a tekintetek elől. Remélhetőleg azonban hamarosan egy új, fényes fejezet nyílhat a templom történetében, melynek megnyitását e hét végére tervezte a lelkész házaspár. A felújítás első lépéseként a közvélemény figyelmét szeretnék felhívni a templomra azzal az ünnepi istentisztelettel, amelyet vasárnap délután három órakor tartanak a romos templomban. Hálaadás lesz ez az istentisztelet, hogy a nehéz időszakok ellenére máig megtartotta e nagykálnai gyülekezetei, s egyben könyörgés is az úrhoz, hogy segítse őket elhatározásukban. „Azt szerettük volna, ha ezen az ünnepi istentiszteleten olyan lelkész hirdet igét, akinek neve, személyisége az egyházmegyén belül és azon kívül is megszólítja az embereket. Ezért fordultunk Tőkés László püspök úrhoz, aki, hála az Úrnak, elfogadta a meghívásunkat, és eljön közénk. Nagy örömünkre ellátogat hozzánk és ugyancsak igét hirdet dr. Erdélyi Géza, egyházunk püspöke is. Szeretettel várjuk a Barsi Egyházmegye lelkipásztorait, Fazekas László tiszteles urat, aki a nyolcvanas évek végén újraindította a gyülekezetét, Pásztori Attila esperes urat, akitől én vettem át a gyülekezetei 1999 őszén” - mondja Szathmáry Zsuzsanna lelkipásztor. „Sokan megkérdezték már, hogy miért csináljuk, van-e értelme ennyi embernek templomot felújítani. S éppen ma jutott eszembe a gondolat, hogy ezt már az ördög is megkérdezte. Nem lehet ilyen hangokra alapozni. Érdemes reggel fölkelni, amikor az emberre gondok, bajok, megpróbáltatások várnak? Nem lehet így megítélni. Hittel lehet csak” - ad választ a kétkedő hangokra Tóth Zoltán tiszteletes, Szathmáry Zsuzsanna pedig hozzáteszi: „Ha ez a templom felépül, akkor ez bizonysága lesz mindig annak, hogy Nagykálnán volt református gyülekezet, van és lesz is. Isten kegyelméből.” Szathmáry Zsuzsanna lelkipásztor Az embercsempészeket nem félemlítik meg a szögesdrótok, sem a politikusok, rendőrök kijelentései a szigorúan őrzött határról, százával kísérik át a menekülteket Illegális átkelés az ukrán-szlovák határon? Nem gond FELDOLGOZÁS Szögesdrót kerítés, magas őrtornyok, kábelek. Ukrajnát vasfüggöny választja el Szlovákiától. Mégsem segít. Az embercsempészeket nem félemlítik meg a szögesdrótok, sem a politikusok, rendőrök kijelentései a szigorúan őrzött határról, százával kísérik át a Nyugatra tartó menekülteket. Számunkra sem okozott gondot az illegális határátlépés, kétszer tettük meg az oda-vissza utat megkerülve a hivatalos határállomást. Teljesen fölöslegesen aggódtunk a géppisztolyos határőrökről, a törvény erős embereiről szóló fámák miatt. Bejártuk Ukrajna és Szlovákia határvidékét, ellátogattunk a határ menti ukrán és a hazai falvakba, ám egész napos „kirándulásunk” során egyetlen rendőrt vagy katonát sem láttunk, aki védte volna a határvonalat. A múlt hónapi kísérlet után - amikor is a határátkelőket megkerülve tízszer próbáltuk meg átlépni a cseh-szlovák határt, anélkül, hogy legalább egy határőr ellenőrzött volna - Ivan Simko belügyminiszter azt mondta: „Onnan nem jönnek illegális bevándorlók. A határóregy- ségeknek lényegesen nagyobb figyelmet kell fordítaniuk azokra az átkelőkre, amelyeken keresztül ilyen emberek érkeznek. Például a keleti határ védelmének színvonala már nagyon közelít az Európai Unió követelményeihez”. Újabb kísérletként ezért az Ukrajnát és Szlovákiát elválasztó, 92 kilométer hosszú keleti határt választottuk.- Katonáink jól őrzik a határt. Bemennek az erdőbe is, ahol kerítés van. Ha valaki hozzáér, rögtön jelzést kapnak, valaki arra jár. Távcsövekkel pásztázzák a terepet - figyelmeztet a keleti határ közelében levő Nagygereblyésben (Ruský Hrabo- vec) egy idősebb asszony, amikor megkérdezzük, át lehet-e jutni a dombon keresztül Ukrajnába.- Milyen messze van innen a határ? -kérdezzük.- Körülbelül négy kilométrerre. Előbb a patak mentén vezet az út, majd felfelé.- Bevándorlókat kísémek-e át a dombokon?- Ott a kerítésen nem jutnak át, biztos, hogy nem.- Akkor merre jönnek, ha az egész határ mentén kerítés húzódik?- Nem tudom. Valahol - fejezi be a vitát a falusi asszony. Nagygereblyés mögött a temető mellett aszfaltút vezet a Diel-hegy felé. Fokozatosan mezei ösvénybe fut át. A patak feletti legelőn egy traktoros szénát forgat. A fiatalember készségesen mutatja, merre vezet az út a határ felé: „Ott, a fák mögött balra kanyarodnak, onnan még mintegy két kilométer”. A kérdésekre, vannak-e kerítések a dombtetőn is, látni-e a határköveket, át lehet-e jutni Ukrajnába, azt válaszolja: „Van kerítés, de ott még nem jártam, nem tudok semmiről”. Nem tud semmit, bár traktorával pár száz méterre a kerítéstől a mezőket járja be. Fönt a dombtetőn magas fű nőtte be a mezőt. Csak a két méter magas, nemzeti színekkel befestett betonoszlopok - a határkövek - látszanak ki. Ótven méterrel odébb, ukrán oldalon szögesdrót kerítés áll. A fenti része kétsoros, hogy ne lehessen átmászi rajta. A kerítés mellett kitaposott ösvény, hasonló vezet a határkövek közt a semleges övezetben. Errefelé a harárőröknek kellene járniuk. Kábelek tekeregnek a kerítésen, ám áram valószínűleg már rég nincs bennük. Szögekkel erősítették a szögesdrótot a faoszlopokhoz, nem okoz gondot zsebkéssel kihúzni a szögeket, nyílást vágni a kerítésen, és átsétálni Ukrajnába. Határőröknek se híre, se hamva, s bár a térség a dombokról belátható, rá sem hederítenek. Ha egyáltalán vannak ott határőrök. A kerítéstől egy kilométerre a völgyben fekszik az első ukrán község, Zavoszino. Rétek, üresen tátongó iskola, poros utcák, néhány ház. „Az emberek többsége abból él, amit megtermel” - mondja egy fiatalember. - Látják, az emberek a mezőn dolgoznak, nem járnak munkába. Egy ukrán kislány szlovákul köszön. A házaknál lovak ácsorognak, tyúkok kapir- gálnak. A szlovákiai Inovcéba a Priečina- hegy felől erdei út vezet. A kísérők ezen járnak, klienseiket a falu végéhez, onnan egy meredek hegyen át a határig vezetik. Kissé fárasztó gyaloglás a hegynek föl, mezei, majd erdei úton, aztán felbukkan a szögesdrót kerítés. Ez az út nehezebb és veszélyesebb, de mivel itt sem találkoznak határőrökkel, nyugodtan feszegethetik a kerítés drótját. Második illegális átkelésünkkor is hiába vártuk, hogy határőrrel találkozunk. A látszólag leküzdhetetlen kerítésen is könnyen, gyorsan túljutottunk, a kísérők dolga hihetelenül könnyű. Az emberek a keleti határon is kedvükre korzózhatnak. Régóta nem teljesíti funkcióját a kerítés, a terep az embercsempészeket segíti, kevés a határőr, műszaki felszerelésük pedig szegényes. Az erdőn és a mezőn át is könnyű átsétálni a határon. Két évvel ezelőtt Ladislav Pittner akkori belügyminiszter azt mondta, azok a kísérők, akik éjjel csempészték át az illegális bevándorlókat speciális messzelátóval kutatták, figyelik-e őket járőrök. Ha nem tudták megkerülni őket, elóre- küldtek egy csoportot, amelyet feláldoztak a többiek érdekében. S amíg az áldozatok lefoglalták a rendőröket, a többiek átsétáltak a határon. A határra gyakran küldenek katonákat, akik tényleges katonai szolgálatukat töltik a határrendőrség kötelékében. Néhányan közülük arra használták ki szolgálati idejüket, hogy megismerkedjenek a tereppel, kiismetjék a járőrök taktikáját, és miután leszereltek, embereket csempésszenek át a határon. Állítólag az embercsempészek ötvenezer koronát is hajlandók fizetni a határőrök szolgálati beosztásáért. Az illegális határátkelés egész évben folyik, a kísérők nem mindig a járható utakat választják, hanem akár a legmagasabb csúcsokat is megmászatják ügyfeleikkel. Az embercsempészet éves forgalma mintegy 12-18 millió német márka. Szlovákia tranziállamszerepe egyre jelentősebb, egyre többen akarnak innen Nyugatra jutni. Tapasztalataink azt igazolják, hogy az embercsempészeknek nem kell sokat spekulálniuk. Ritkán fordul elő, hogy határőrrel találkoznak. Ha az Ukrajna és Szlovákia között húzódó határt a legkisebb gond nélkül többször is átlépheti egy olyan ember, aki egyáltalán nem ismeri a terepet, és speciális műszaki felszerelése sincs, nyugodtan állíthatjuk, a keleti határt épp olyan gyengén védik, mint az összes többit. (mfd) Az embercsempészet ára személyenként: Törökországból Németországba 3000 márka Irakból Németországba 6000 márka Pakisztánból Németországba 25 ezer márka Srí Lankról Németországba 25 ezer márka Kínából Angliába 10-50 ezer márka
