Új Szó, 2001. június (54. évfolyam, 125-150. szám)
2001-06-30 / 150. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. JÚNIUS 30. Szombati vendég Budapesti beszélgetés Karol Wlachovský irodalmár-műfordítóval, aki már harminc éve fordít magyar irodalmi műveket szlovák nyelvre, és több kultúrában otthonos „Mindig az együttműködés útját kerestem” Vagy háromszázan lehettek azon a születésnapi ünnepségen, amelyen Karol Wlachovskýt, sokunk Karcsiját köszöntötték abból az alkalomból, hogy két gömbölyű számjegy jelzi immár éveinek számát. BROGYÁNYI JUDIT Bensőséges volt a külsőségeiben is gazdag jubileumi este, a vendégseregben ott volt például Göncz Arpád, az előző magyar köztársasági elnök, Štefan Márkus budapesti szlovák nagykövet, a köszöntők dísze pedig az a levél volt, amelyet Paskai László bíboros, budapest-esztergomi érsek személyes képviselője olvasott föl. Diplomaták, írók, irodalmárok, professzortársak és a hallgatók, sok barát, tisztelő és bortárs is eljött. A Szlovák Intézet régi-új igazgatója, a hatvanéves irodalmár-műfordító nemrégiben új esszékötettel lepte meg olvasóit, és önmagát. Több oka is van arra, hogy elgondolkozzon, miről is szól ez az életút, hogyan volt, hogyan lesz tovább. Az ünnepi hangulat rövid volt és már régen elszállt. Nem ringatom magam illúziókban, a földön járok, legszívesebben a síkságon, esetleg a szőlővel borított domboldalakon. Idén tavasszal minden bizonnyal életem egyik legfontosabb fejezete zárult le. Negyvenkét esztendős intenzív munka után már aligha várnak rám rózsaszín távlatok. A jelenlegi szlovák társadalom igencsak mostohán bánik azokkal az én generációmbeli emberekkel, akik nem vettek részt a farkastörvényű privatizációban. Nem érdekli, mi történt velünk, legföljebb némi elismerő szóra ragadtatja magát, és nem törődik azzal sem, mi lesz velünk. Alighanem egyetlen cél marad számomra, tovább élni és tisztességgel tovább munkálkodni azon, ami eddigi küldetésem volt, folytatni, amit eddig véghezvit- tem. Apróra váltva: elfogadhatóan zárni missziómat a Szlovák Intézetben, többet foglalkozni az egyetemistákkal Piliscsabán és nyugodtan befejezni azokat a tervbe vett fordításokat, amelyeken már dolgozom. Gondolok itt Hamvas Bélára, Esterházy Péterre és főleg Grendel Lajosra. Emberek között maradni, kommunikálni, mindaddig, amíg ebben mindkét fél értelmet talál. Az öregségről nem sok fogalmam van, egyet azonban még annak idején a Tatran Könyvkiadónál megtanultam: az ember testileg is, szellemileg is akkor kezd leépülni, ha ösztönei a saját sztereotípiáiba ful- lasztják, ha megszűnik figyelni a környező világra, ha lemond arról, hogy részt vegyen az őt körülvevő természeti és kulturális környezet alakításában. Természetesen álmodozhatnék arról, amiről Hamvas és Márai Sándor is írtak, hogy ha majd sok időm lesz, akkor elüldögélek egy pádon a terebélyes diófa alatt, hátam mögött a kis lakban borral teli hordók, olaszrizlinggel, ami ugye a legjobban ízlik egy Wlachovskýnak, egy „olasznak” és barátainak, mert egy közép-európai, az egykori történelmi Magyarország leszármazottja sohasem csalódhat az olasz- rizlingben. De hát ez csak olyasféle mesécske, s ahogy Márai mondja, a mesék a gyermekkor vagy a szenilis aggkor tartozékai. Útja az irodalom felé mondhatni göröngyös volt. Mégis, munkatársa lehetett Európa legrégebbi irodalmi folyóiratának, a Slovenské pohľadynak, vezetője a legnagyobb szlovák könyvkiadónak, a Tatrannak, diplomataként igazgatója a budapesti Szlovák Intézetnek, és e munkája mellett irodalmat ad elő a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szlovakisztika tanszékén. Mennyiféle alkalom tapasztalatokat gyűjteni, tanúságot tenni. Visszatekintve úgy tűnik, már a középiskolában eldőlt minden, amikor érettségi előtt összeverődtünk néhányan, teli rejtett vagy kevésbé rejtett irodalmi ambíciókkal, amelyek akkoriban ébredeztek bennünk. Később úgy folytatódott, hogy egy hamis vádra alapozva - állítólag lengyel nemesi családból származom és a család eltitkolta lengyelhoni birtokait! - nem vettek föl a bölcsészkar latinszlovák szakára, mire azonnal beiratkoztam a közgazdasági főiskolára. Gyorsan rájöttem, hogy a gazdaság tanulmányozása egyáltalán nem elégít ki. Viszont, amit ott megtanultam, azt, úgy gondolom, nagyonis jól tudtam alkalmazni az életben. Ezután édesapám beleegyezésé nélkül döntöttem úgy, hogy könyvek között a helyem - történetesen egy könyvesbolt eladósegédje lettem. Az én egyéni szamárlétrám legalsó foka volt ez. És most talán bátran kimondhatom, hogy bizonyos értelemben a sors megadta nekem a lehetőséget, hogy következetes legyek, mindig valami olyannak a közepén, benne, között találtam magam, ami először egy könyvesbolt volt, később a Slovenské pohľady szerkesztősége, azután a Tatran Könyvkiadó, utóbb főiskolák és egyetemek hallgatói (most már Magyarországon) és legvégül a szlovák és a magyar irodalmon belül, és a két irodalom között, itt Budapesten és odahaza is. A Slovenské pohľady szerkesztőségében eltöltött öt esztendőt a bölcsészkar mellett az én második egyetememnek tartom. A totalitás enyhülésének idején, 1963 és 1968 között ez az irodalmi folyóirat fölvirágzott, egy fiatal szlovák írógeneráció bontogatta itt szárnyait, és habzsolva szívta magába mindazokat a kezdeményezéseket, amelyek a résnyire tárt ablakon beszivárogtak. Én magam a legfiatalabb voltam közülük, hiszen Stanistav Šmatlák és Milan Hamada szárnyai alatt itt dolgozott Jozef Kot, Július Vanovič, Milan Šútovec, Pavel Vilikovský. Itt, a lapnál dőlt el az én hungarológiai irányultságom. Azon túl, hogy volt már némi affinitásom a magyar kultúra iránt, a legnagyobb lökést az akkori főszerkesztő, Milan Ferko adta. Hiszen elképzelhetetlen volt, hogy a magyar irodalommal hegyvidékiek foglalkozzanak, amikor ott voltam köztük én, egy gömöri, még ha történetesen Kassán születtem is. Talán nem tévedek, ha azt hiszem, életének legnagyobb vállalkozása a műfordítás felé fordulás lehetett. A magyar irodalom klasszikusait és modernjeit fordította és fordítja. Két irodalom, két olvasótábor kiszolgáltatottja, de egyszersmind mindkettő érdeklődésének élvezője is. Nem tudnám határozottan állítani, hogy életem legnehezebb vállalkozása a műfordítás lett volna. Egy-egy fordításból föl tudom idézni a kulcsfontosságú helyeket, de úgy tűnik, a részletekben elveszne az egész. Az igazság az, hogy lassan már alig tudok tájékozódni a saját fordításaimban, különösen azokban, amelyek folyóiratokban jelentek meg. A fordítások egyszerűen megszülettek, többnyire a szabadidő rovására, azután pedig elkezdték élni a saját életüket, ahogyan minden val- lomásos értékű irodalom is teszi. Ha pedig így volt, akkor az azt jelenti, hogy ez a munka nem lehetett hitvány, mert különben már keletkezésük pillanatában irodal- milag, a fordítás értékét tekintve avíttakká váltak volna. Két kultúrában is otthonos mozog. Hogyan lehet ezt elérni, mi a titka? A titok nyilván abban rejlik, hogy egy konvergálódó közép-európai kultúráról van szó, amelyet eltérő genetikai és történelmi megoldások kódolnak. Elgondolásom abból is ered, hogy a történelmi Magyarországon a nyelv elmosódó kulturális határként létezett, és ez nem újdonság, hiszen a XX. század világirodalmának nagyjai közt is találunk olyanokat, akik nem az anyanyelvükön írtak, például Tzarát, Nabokovot, Kunde- rát, Kuncewiczowát. Ebben a régióban a nyelv kultuszát a nemzeti identitás formálódása teremtette meg a romanticizmus idején. S ha vizsgálni kezdjük a megkülönböztető határvonalakat a kultúrában, további lényeges jegyeket találunk, amelyek kívül állnak a nyelven. Nem lenne érdektelen elgondolkodni arról, hogyan kéne megfejteni, kihámozni a szlovák és a magyar kultúra kódjait. Egy lehetséges föltevés példájaként hadd figyelmeztessek a magyar nyelv szinonimagazdagságára. Okom van föltételezni, hogy ez a magyar kultúra mentális fejlettségével és történelmi fejlődésével kapcsolatos. Sokkal könnyebben vesz föl, olvaszt magába és fogad el külső jelenségeket, mint a szlovák. A tragédiák és traumák ellenére a magyar kultúra az elmúlt két évszázadban gyorsan behozta lemaradását és kiegyenlítette a fáziseltolódásokat, így viszonylag rövid idő alatt ki tudott alakulni a népi mellett a polgári, városi kultúra és irodalom, és értékeivel ellen tudott állni még a totalitarizmus nyomásának is, de legalábbis a visszatérések forrása maradt. Számomra azonban ezek nem visszatérések voltak, hanem kirándulások, mivel a szlovák kultúra és irodalom történelmi fejlődési okokból kifolyólag szegényebb volt ilyen forrásokban. A nyelv, a fordítás Síkján azután a két kultúra kiegyenlítődött. Részemről ebben látom a műfordítás egyik alapvető feladatát is. Vajon a kétkultúrájúság nem teszi otthontalanná az embert? Nincs honvágya? És itt ezúttal ez a „hon” nem föltétlenül a lakóhely, inkább azt kérdezem: nem érez-e folyvást nosztalgiát a „másik” iránt? Érdekes, amióta rendszeresen kezdtem foglalkozni a magyar irodalom fordításával, tehát nagyjából úgy 1970 óta, abbahagytam az akkori turisztikai leJozef Márkus köszöntőbeszéde Az ünnepelt hetőségek kínálta külföldi fölfe- dezőutakat ezen az euráz&iai földrészen. Rendszeresen 'kraSp^j lag Magyarországra jártam,”fft|||- persze a romániai magyar nyelvterületeken. Erdélyben, a Par- tiumban, a Bánátban és a régi Jugoszláviában, a Vajdaságban. Szeptember elsején például, akár hétköznap volt vagy bármilyen ünnepnap, aztán pünkösdkor, a budapesti könyvhéten, mindig itt voltam. És ez így volt majd két évtizeden keresztül. A magyar olvasmányokból nyert irodalmi élményeket a valósághoz hasonlítottam, ami minden bizonnyal elősegítette, hogy mind mélyebbre hatoljak a magyar nyelv rejtelmeibe, hiszen akkortájt az én magyar nyelvismeretem inkább passzív, elvont volt. Egy-egy ilyen utazásom a magyar nyelvi közegben sohasem tartott tovább hatnyolc hétnél. Minél jobban megismertem az országot, minél jobban elsajátítottam a nyelvet, annál kevésbé éreztem magam külföldön, míg végül egészen otthonosan mozogtam itt. Amióta 1990-től Prágán keresztül Budapestre érkeztem, ide, a Rákóczi út 15-be, mindez megfordult. Az állandó magyarországi tartózkodást rövid szlovákiai látogatások szakítják meg, hogy föltöltődjem friss szlovák információkkal. Félrehúzódtam a szlovákiai perpatvaroktól és mindenféle politikai ármánykodástól. Mi több, pesti . lakásomban még tévé sincsen, úgyhogy nem terhelem az agyamat fölöslegességekkel, amelyek _ úgyis csak szappanbuborékok. Ilyen körülmények között alighanem megérti, ha azt mondom, semmiféle nosztalgia nem kínoz. Inkább a szívnek, mint az észnek szól a következő kérdés: van olyan szerző, könyv, irodalmi hős, regényhelyzet, mondat, érzés, amely nagyon megragadta? Melyik és miért? Ahogyan gyűlnek hajamban az ősz szálak, úgy szűkül az olvasói kíváncsiságom. Rajtakaptam magam, hogy nemegyszer olyan szövegek kerülnek a kezembe, amelyek idegesítenek és nem hagynak bennem mélyebb nyomot. Inkább az értekező prózát részesítem előnyben, mind gyakrabban visz- szatérek már „elolvasott” szerzőkhöz, Mikszáthoz, Esterházy Péterhez, hogy csak kettőt említsek. Ez az újraolvasás nagyon különbözik az előzőtől. Úgy olvasom őket, akár a Bibliát, új párbeszédet folytatok a szerzőkkel, az ismert szövegben eddig ismeretlen nüanszokat fedezek föl, látszólagos apróságokat, szóbűvö- lést és stilisztikai találékonyságot, amelyek mögött új összefüggések sejlenek föl, humort, fintorokat. Ami a kedvenc mondásokat illeti, elővehetjük akár Mikszáthot, idézzünk a Prakovszky, a siket kovács-ból, amikor az öreg nógrádi azt mondja a messziről jött vőlegényjelöltről: „...éppen olyan jóravaíó magyar ember volna, mint mi, ha tótul tudna.” Esterházy Pétertől meg a Traktátum a lustaságról egy mondatát idézném, a Wittgenstein-parafrázist: „Amit nem lehet elvégezni, azt el kell henyélni!” Míg ez utóbbi megállapításnak, mivel a mindennapok gyakorlatában ellenőrizhető, több köze van az élethez, az előző kijelentés már mindjobban eltávolodik az élettől, elveszti igazságtartalmát. Sajnálom, ennek ellenére esténként azért nyugodtan hajtom le a fejem. Életét, működését a munka, a „könyvek között” tartózkodás határozza meg. És a magánember kínjai és örömei? Mi aggasztja, s mi az, amiben megnyugvást talál? Ami engem nyugtalanít, az az a tény, hogy Kelet-Európábán a harmadik évezred ekején még mindig táptalajra akad a nacionalista gondolkodás, vagy pontosabban szólva az etnikai elv érvényesítése. Naponta erről győz meg a politikai és publicisztikai rétorika. A szavak nem fedik a tetteket, de még rosszabb, amikor a szavak valódi célokat és szándékokat takarnak. Mintha a magunkfajta közép-európai nem tudná, vagy nem akarná megérteni, hogy a térségben élő népek legnagyobb ellensége tulajdonképpen a nacionalizmus, a kizárólagosság, a kiváltságosság volt. Mindegyre az az érzésem, mintha a mostani idő valamiben hasonlítana a „közép-európai tavaszra”, noha tudjuk, mi lett belőle. Szeretném, ha tévednék. Már csak azért is, mert személy szerint mindig az együttműködés útját kerestem a szlovákok és a magyarok között. Ezért is húzódom visz- sza mindinkább a politikai és közéletből a magánéletbe, az én szerelmeimhez, a könyvekhez és a zenéhez. Mindkettő olyan, mint a nő, a szlovák nyelvben nőnemű a zene is meg a könyv is. A könyvnek az az előnye, hogy nem felesel vissza, a zene pedig megszólít, mégpedig olyan hangerővel, amilyenre én állítom. A könyvekkel azért-mégiscsak több a bajom, mivel három helyen vannak, s persze mindig az hiányzik, amelyikre éppen a legnagyobb szükségem volna. Marad tehát a zene, abból is a kamarazenét kedvelem leginkább, még konkrétabban a zongo- rahármasokat. Ami olykor hiányzik mostanság, az a Kis-Kárpátok lejtőinek nedűje. Utóvégre egy rizlingfröccs után mégiscsak más a világ is. Budapest, 2001. június (Darvas László felvételei) Egy koccintás Grendel Lajossal
