Új Szó, 2001. június (54. évfolyam, 125-150. szám)
2001-06-25 / 145. szám, hétfő
10 Drogkórkép ŰJSZÓ 2001. JÚNIUS 25. Sokáig nem tudtam megérteni és felfogni, hogy az egyik gyerekem drogos lett, a másik pedig nem - annak dacára, hogy mindkettő azonos körülmények között nevelkedett Hét kemény VALLOMÁS drogos év tapasztalatai a a fiam drogozásával kapcsolatos tapasztalataimat egy képzeletbeli mérleg két serpenyőjébe rakhatnám, akkor a mérleg a pozitív irányba billenne ki - vagyis többet nyertem, mint veszítettem. Hidom, hogy sokak számára meglepőnek és hihetetlennek hangzik a kijelentésem, pedig én ezt most - hét év után - valóban így érzem. Angelika Höfler erről így vélekedik Esély az életre” című könyvében: „Minden fájdalmas tapasztalatnak értelme van. Később, amikor felismeijük, hogy mit volt a szerepe az életünkben, már hálásak vagyunk mindazért, ami történt.” Persze, nem azt akarom ezzel mondani, hogy örültem annak, hogy a fiam drogos lett. Jobb lett volna ezekhez a felismerésekhez könnyebb úton eljutni. De a sok veszekedést, vitát, kiégett pulcsit, rendőrségi procedúrákat és sok más szörnyűséget az ember hamar elfelejti. Őrökre megmarad viszont az a sok, lelkünket gazdagító értékes tapasztalat - a valódi szeretet felismerése, az igazi értékek felfedezése, az egymásra talált családtagok őszinte egymás felé fordulása -, amelyet kaptunk. Ezért úgy érzem, hogy gyermekem drogozása egy nekünk küldött lehetőség volt, melynek során a negatívum pozitívummá sikerült változtatni. Most már tudom, sok hibát vétettem, de abban az időben, fejlődésemnek azon a fokán, a legjobb tudásom szerint cselekedtem. A sok szenvedés és kudarc felnyitotta a szememet, megvilágította az agyamat és kitárta szívemet. Az első nagy felismerésem az volt, hogy nem én vagyok a Jóisten földi helytartója, akinek feladata mindenki problémáját és gondját magára vermi és megoldani. Hajlamos voltam arra, hogy túlfűtött anyai szeretetemet és gondoskodásomat - az inkvizíció agresszivitásával - ráerőltessem szeretteimre, környezetemre. Nem vettem figyelembe és nem kérdeztem, hogy igényt tartanak-e segítségemre, szükségük van- e rám? A segíteni akarás, a gyermekemet mindenkitől és mindentől való megóvás motiválta cselekedeteimet. Az általam megítélt és hitt legjobbat erőltettem rá gyermekemre, miközben elborított a boldogság tudata, hogy a világ legsze- retőbb és leggondosabb édesanyja én vagyok. Ha a fiam a héten már kétszer is otthon felejtette a torna- zsákját, én harmadszorra is rohantam utána az iskolába, s eszembe sem jutott, hogy így soha nem is fogja elvinni - hiszen az anyja úgyis utánaviszi. Rettegtem a fiamért, helyette gondolkodtam, döntöttem, vállaltam a felelősséget - ahelyett, hogy hozzásegítettem volna ahhoz, hogy a nehézségekben és a problémákban felismerje a feladatot és az esélyt, amely számára távlatokat, s lehetőségeket kínált. Ma már tudom, hogy jó szülő a gyermekét semmiféle ütközéstől feleslegesen nem óvja meg, és a szabadságát nem nyirbálja meg a maga önteltsége vagy társadalmi elvárások miatt. Az elmondottakból következik a második nagy felismerésem, vagyis a gyermek iránt érzett szeretetet nem szabad összetéveszteni az elvakult szülői zsarnoksággal. Megértettem, hogy ha valóban szeretünk valakit, akkor tiszteletben tartjuk a szabadságát, egyéniségét, s képesek vagyunk elengedni őt. A harmadik tanulságom az volt, hogy a gyermekkorban elszenvedett sérelmekért és traumákért nem a gyermekeinken kell elégtételt venni, s kárpótolni önmagunkat. Úgy lettem szülő, hogy a lelkemben még mindig őriztem az örökös hiányérzetet és sóvárgást a szép játékok iránt, így szinte törvényszerűen mindent megvettem gyermekemnek, sokszor erőmön felül is. Az érzelmi téren elszenvedett sérüléseimnek jóvátétele még ennél is drasztikusabban folyt. Gyermekemre „rátelepedtem”, folytonos aggodalmaskodásommal, és gondoskodásommal leöntve őt ragacsos-szirupos anyai szeretetemmel - amelytől mozdulni sem tudott. Ekkor hívta a fiam segítségül a drogot, hogy agyonnyomó szeretetem ellen fel tudjon lázadni - így adta tudtomra, hogy nem kér belőle. Ez késztetett arra, hogy bátor és őszinte leltárt készítsek. Eleinte, amikor mindezeket felismertem, igen nagy lelkiis- meretfurdalást éreztem. Később azonban rájöttem, hogy nem vagyok bűnös, hanem csak vétkes! Mert igaz ugyan, hogy elvétettem a helyes lépéseket, de - akkor és ott ezt teljes jóhiszeműséggel tettem. Ezt a tényt a negyedik felismerésemként jelölöm: vagyis hogy nem kell bűntudatot éreznem! Sokáig nem tudtam megérteni és felfogni, hogy az egyik gyerekem drogos lett, a másik pedig nem - annak dacára, hogy mindkettő azonos körülmények között nevelkedett. Csak később jöttem rá arra, hogy ami az egyik gyereknek üdvös, az a másiknak kifejezetten káros lehet. A stresszt nem a kimondott szavak és a kialakult körülmények idézik elő, hanem az, ahogyan az illető értékeli és feldolgozza magában. Ezért van az, hogy ugyanarra a körülményre mindenki másképp reagál. A dolgok semlegesek, csak szemléletünkben kapnak érzelmi nyomatékot. A drogos fiam, aki kedves, előzékeny, kellemes, szívélyes és nyílt, eleven képzelőereje és mély érzelmei vannak, természetesen teljesen másként dolgozza fel nevelési módszereimet, mint a tőle abszolút különböző testvére, így aztán - mint ötödik tanulságot szomorúan kell belátnom, hogy tulajdonképpen soha nem tudom kiszámítani, hogy mikor teszek jót, és mikor fordul ellenkezőjére jó szándékom. Szerencsére ez egy nyitott légkörű őszinte családban nem okoz gondot, mert a problémákat azonnal tisztázzák, így a dolgok a helyükre kerülnek. Mindaz, amit a tudatalattiba száműzünk, valamikor fel fog tömi a tudatunkba. Mivel én kevés szeretetet kaptam - gyermekemnek túl sokat adtam. Fiam az ő gyermekének ezért kevesebbet fog adni, ami talán túlontúl kevés is lesz neki, így szeretetéhség- ben nőhet fel, ezért a saját gyermekét talán ő is túlzott szeretettel fogja megnyomorítani..., és ez így mehet tovább nemzedékről nemzedékre, tovább görgetve a problémát. Ezt a folyamatot sikerült most nekünk megtömi, megszakadt az ördögi kör - s ez a hatodik felismerés, véleményem szerint a legdöntőbb! De ugyanilyen fontos szabály az is, hogy ne drogos gyermekünket akaijuk mindenáron megváltoztatni, hanem magunkat kell a figyelem középpontjába helyeznünk. Megértettem, hogy a fiam problémája - a drogozás - nem az enyém, tehát neki saját magának kell megoldania. Ugyanis ha a sajátommá teszem, akkor már mind a ketten betegek leszünk, és akkor hogyan tudnék én rajta segíteni? Tehát nem azon kell folyton ügyködnöm, hogy drogos fiamat hogyan tudnám megszabadítani szenvedélyétől, hanem hogy saját fejlődésemen munkálkodjam. Erre a legalkalmasabb egy szülői csoport, amely olyan közösség, ahol azonos problémákkal küzdő emberek megbeszélik közös gondjaikat, és így jutnak el mind magasabb szellemi régiókba - fejlesztve egyéniségüket, bővítve tapasztalataikat. Ez lenne a nyolcadik fontos tanácsom. Ahogyan a szülőknek - illetve a függőbeteg hozzátartozóinak - a legideálisabb egy önsegítő csoport, úgy a szenvedélybetegeknek egy rehabilitációs kezelés segíthet a legjobban. Egy terápiás program elvégzése után a drogos fiatalok olyan testi és lelki felépülésen mennek át, amely teljesen átformálja őket, és egy életre szóló útmutatással távoznak. Ez segíti őket abban, hogy józanságukat megőrizzék. Ez a megváltozott és megkomolyodott drogos hazakerülve igényli, hogy környezete is ugyanolyan mértékben megváltozzon, és ehhez az szükséges, hogy a családtagok is dolgozzanak lelki fejlődésük érdekében. „Azokat a problémákat, amelyeket bizonyos szintű gondolkodásmód okozott, nem lehet megoldani ugyanolyan szintű gondolkodással.” (Albert Einstein) Ennek alapján a kilences számú konzekvenciám: mialatt a drogos terápiás intézetben fejlődik, ezzel párhuzamosan a családnak is át kell formálódnia hasonló módon pozitív irányban. Szándékosan hagytam utoljára a legfontosabbat: mindenkinek szüksége van bizonyos mennyiségű szenvedésre, hogy megtanulja a szenvedést elfogadni, és azt előnyére átalakítani, hogy saját magának is sikerüljön átformálódnia. A szenvedés ebben az esetben építőjellegű. Az eltelt hét év alatt a családunk rengeteget szenvedett a fiam drogozása miatt. Az életünk pokollá vált, kisebb fiam elköltözött, férjem a munkába menekült. Végül a drogos fiamat ki kellett tiltani a házból, s így teljesen egyedül maradtam a keserűségemmel, megoldatlan problémámmal. A nagy változás akkor következett be, amikor a fiam elkezdte a rehabilitációs programot, és ezzel párhuzamosan megkezdődött a család gyógyulása is - úgy, hogy mi is részt vettünk az alapítvány programjában. Lassan egymásra talált a család. Az apa felfedezte, hogy egy érett, komoly gyermeke lett, akire mindig lehet számítani. A kisebbik fiam rájött, hogy milyen ,jó fej” a bátyja, és mi szülők sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha is voltunk. Mert ez a szeretet már egy igazi, mélyről fakadó, érett és őszinte együvé tartozás érzése. A kis örömök szakadatlanul nőnek, és egymást táplálják. Hát így lett „happy end” hét drogos év után. Sokszor megdöbbenek, hogy mennyire elítéli a társadalom a drogosokat. Milyen nagyfokú ellenszenvet, rosszindulatot, és elutasítást mutatnak, ha drogosról van szó. Nem tudják elfogadni, hogy ez betegség, nem pedig tudatos polgárpukkasztás. Ilyenkor arra gondolok, hogy holnap akár Ő is lehet az, aki saját bőrén tapasztalja meg, saját esetén jön majd rá, hogy egészen másról szól a történet... (Részlet Rimanóczy Ildikó írásából) NÉHÁNY JELLEMZŐ TÉVHIT A DROGFOGYASZTÁSRÓL „A drogfogyasztás járványos méreteket ölt. Minden fiatal veszélyeztetve van!” Kábítószert fogyasztani annyit jelent, mint másnak lenni, eltérni a társadalmi normáktól. Maga az állapot, az eltérés a deviancia. A kipróbálás nem jelent még rendszeres fogyasztást! Tévedés tehát járványról beszélni, mert statisztikai adatok bizonyítják, hogy - bár sok fiatal veszélyeztetett -, kevesen válnak rendszeres fogyasztóvá. „A kalandvágy, a kockázatos viselkedés drogfüggőséghez vezet!” A kalandvágy és a kockázatkereső magatartás serdülőkorban nagyon gyakori jelenség. Ha ez a törekvés megfelelő keretek között kiélhető, (pl. sport vagy egyéb önkifejezést segítő tevékenység), akkor ez a fiatal önbizalmát nagyon megerősíti. A kíváncsiság valóban elvezethet oda is, hogy valaki kipróbálja a kábítószereket, ám a függőségi állapot kialakulása általában több hónapos, több éves drogfogyasztás következménye. Tévedés tehát a kalandvágyat összefüggésbe hozni a drogfüggőséggel, mert a kalandvágy - hajó irányban fejti ki hatását - önmagában nem veszélyforrás! „Az emberek akaratuk ellenére válnak drogfogyasztóvá!” A rendszeres drogfogyasztás viselkedészavar tünete lehet. Aki nem próbálkozik, nem lesz fogyasztó. Önpusztító magatartásáért mindenki maga felelős. Tévedés tehát az egyén önálló akaratától független veszélyként megítélni a drogfogyasztást, mert a drogok léte önmagában nem elég a fogyasztáshoz! „A szorongás és az önbizalom hiánya drogozáshoz vezet!” A fiatalok többségét nem vonzza a drogfogyasztó életmód. A kudarc, a sikertelenség mindannyiunk életében jelen van, s ezeknek a kellemetlen eseményeknek feldolgozása tanulási folyamat eredménye. A fiatalok többsége serdülőkorában kapcsolati, önértékelési és önkifejezési zavarokkal küszködik, de sem ettől, sem néhány kudarctól nem válik drogfogyasztóvá. Aki nem tanulja meg a konfliktusok kezelését, elfogadni és szeretni önmagát, annak énereje is gyengülhet, a számára fenyegető valóság helyett álomvilágba menekül. Ezekben az esetekben előfordulhat, hogy az érzelmileg éretlen fiatal drogokkal próbálja elfeledni problémáit. Tévedés tehát a drogozást a szorongás és az önbizalomhiány egyenes következményeként megítélni. Megfelelő önértékelés és önkifejezés megtanításával (ami egyébként a mindennapi fennmaradás alapja is) a társadalmi beilleszkedéshez nyújtunk segítséget! „Az élvezetért szoktak kábítószert fogyasztani!” A kezdeti próbálkozásoknál a drog valóban élvezetet, eufóriát okoz, ám amikor a függőség kialakul, a drogfogyasztó egész napja az „anyag” megszerzéséért folytatott keserves harc köré szerveződik, melyet a sóvárgás vagy a megvonási tünetektől való rettegés motivál. Az eufórikus állapot élvezetéhez a „kemény” drogtól függő személy szenvedések, nehezen elviselhető fizikai fájdalmak közepette jut. Tévedés tehát élvezetről beszélni akkor, amikor a drog már csak a hiánya miatti szenvedések leküzdésének eszköze! „A drogosok kóros személyiségűek, bűnözők!” A törvények értelmében ma a drogfogyasztás bűncselekménynek minősül. A hazudozások, lopások, az agresszív viselkedés nem elsősorban a drogoknak az ideg- rendszerre gyakorolt hatásából származik, hanem abból a kény- szerűségből, hogy a drogfogyasztónak mindenáron anyaghoz (pénzhez) kell jutnia. Ezt ha kell, bűncselekmény árán is el akatja érni. Ne felejtsük el: a drogfogyasztás szenvedélybetegség, amelyben a drogfüggő betegek mindig a szenvedélyük ellen harcolnak. A túléléssel foglalkoznak, már nincs kapcsolatuk a jelennel, elveszítették valóságérzéküket. A gyógyítás során azt kell szem előtt tartani, hogy helyzetükön segítsünk: újra visszatalálni a valóságos kapcsolatok, a realitás vüágá- ba. A megbélyegzés, kitaszítás még mélyebbre sodorhatja őket. Tévedés, az ok és okozat felcserélése bűnözőnek nevezni azt az embert, aki súlyos betegsége miatt szegi meg a társadalom szabályait! „A drogosok nem is akarnak igazán meggyógyulni!” A drogbetegek többsége igazán szeretne megszabadulni szenvedélyétől, de gyakran előfordul, hogy a leszokási folyamat, kezelés során feladják a gyógyulásba vetett hitüket, és visszaesnek. Az önként vállalt kezelések során a betegek személyiségében döntő változás észlelhető. A család és a tá- gabb környezet pozitív értékelése sokat segít a gyógyulni vágyóknak további lépéseik megtételéhez. Tévedés tehát „leírni” a betegeket, mert megfelelő segítséggel az önerő csodákra képes! „A drogosok nem érdemlik meg, hogy az adófizető polgárok pénzéből kezeljék őket!” A drogfogyasztás társadalmi probléma, a drogfogyasztók is ebben a társadalomban élnek, tisztes polgárok fiai és lányai. A drogozással eltöltött éveik hátráltatják személyiségük természetes fejlődését. A segítő, gyógyító kezelések folyamatában támogatni kell a drogosok hozzátartozóit, családtagjait is, hiszen a drogfogyasztó életvitel nemcsak egy ember, hanem egy szűkebb közösség fájdalmas, embert próbáló problémája is. A drogozás felelősségét azonban nem szabad átvállalni tőle! Tévedés tehát a drogfüggőktől megtagadni a segítséget, mert ezzel az erővel sok más, egyéb betegségben szenvedő embert is kizárhatnánk a kezelésből! A drogfogyasztó kezelése még mindig olcsóbb, mint a következmények társadalmi költségei. „A drogfüggőség kialakulását megelőzhetjük a felvilágosítással!” A kategorikus tiltásnak, fenyegetésnek, indulatos „prédikációnak”, a drogozás hatásvadászó ábrázolásának eredményessége nagyon vitatható. A felvilágosítás inkább a szülőknek, hozzátartozóknak segíthet, hogy korrekt információk tudatában, a pánikérzés helyett, biztonságot nyújtva éljék át szülői szerepüket. A megelőzés a szocializációs folyamat része, amely a döntés, a felelősség, a konfliktuskezelés és autonómia elsajátítása és begyakorlása folyamán érvényesül. Tévedés tehát a felvilágosítás minden- hatóságában bízni, a drogprobléma megoldása nem képzelhető el szeretetteljes érzelmi háttér, a családon belüli nyílt kommunikáció, egyértelmű értékrend és következetes, megtartható szabály- rendszer nélkül, (öke) „Hello, Bence vagyok, 10 évig kábítószereztem. Mit mondjak az anyagról?! Jó, jó érzést ad az embernek. Sok millió ember kábítószerezik, és nem véletlenül, mert nagyon jó érzést ad. Csak az a baj, hogy az érzésre összpontosítanak, és az életből teljesen kiesik az ember. Nem veszi észre, hogy tönkremegy a magánélete, családi élete, elveszti az igaz barátokat..., és ennyit nem ér meg áz a jó dolog. Nem veszi észre, hogy mindent elveszít, csak az anyag marad. Annak való a kábítószer, aki öngyilkos akar lenni, nem pedig annak az embernek, aki élni akar. Mert droggal nem lehet élni. (Bence 24 éves, 10 évig drogozott, ebből 6 évig használt heroint) „Gábor vagyok, 29 éves, hat évig anyagoztam. Nem sírom vissza azt a hat évet, nem tagadom, hogy mennyi jót adott, de megvan a fonákja is, hogy iszonyatosan sok rosszat hozott ki belőlem, főleg a pénzszerzés terén, mert egy anyagos nagyon sok mindenre képes azért, hogy anyaghoz jusson. És ez sem igazán szerencsés dolog. Sok jót adott nekem a kábítószer, de eltávolodtak tőlem a barátaim, egy idő után inkább kerülték a társaságomat, a családommal is rossz lett a viszonyom e-miatt - ennyit nem ér meg az egész. Senkinek nem ajánlom, hogy kipróbálja. (Gábor 29 éves, hat évig drogozott) UllOCjKÜR.K A mellékletet a LINKPRESS készíti. Felelős szerkesztő: Szabó László e-mail: linkpress@mailbox.hu , redakda@ujszo.com , Levélcím: Drogkórkép, Prievozská 14/A, P. O. Box 49., 824 88 Bratislava 26
