Új Szó, 2001. június (54. évfolyam, 125-150. szám)
2001-06-23 / 144. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2001. JÚNIUS 23. Riport Osztályfőnök és igazgató, ha nem is mindenben, abban azért egyetért, hogy a pofozkodás nem helyes problémamegoldó módszer a huszonegyedik század elején Vadnyugati kocsmajelenet a rozsnyói iskolában A véletlenek szerencsétlen egybeesésének következtében egy iskola hírneve jelentősen meg lett tépázva, egész éves igyekvő munkájuk le lett söpörve az asztalról, a konkurens oktatási intézmény pedig elkönyvelhet egy ajándékpontot. A rozs- nyóiak bizonyára érteni fogják az „egy oda”, kifejezést is az üggyel kapcsolatban, amely sokkal összetettebb és kényesebb, mint első hallásra tűnhet. Némi túlzással: oktatásügyünk helyzete kicsiben. JUHÁSZ KATALIN A zanzásított hírt lapunk keddi számának címoldalán olvashatták: egy diáklány szerint a tanárnő ittasan ment be az órára, és amikor ezt szóvá tette, a tanárnő megütötte a gyereket. Később a lány szülei berontottak az iskolába, az édesanya rátámadt a tanárnőre, amiért az igazgató feljeletette a hirtelen kezű szülőt. A kiérkező rendőr nem végzett alkoholtesztet, így nem tudni, valóban fogyasztott-e szeszes italt a tanárnő. Majdnem Ádámnál és Évánál kell kezdenünk a teljes történet elmesélését. A rozsnyói Fábry Zoltán Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola osztódással keletkezett 1997-ben, amikor is az addigi iskola kettészakadt, a tanári kar és a diákok egy része a református egyház segítségével új intézményt alapított, a régi iskolában pedig sokak szerint a gyengébb képességűek maradtak. Ha nem is ülik nevén nevezni, tudjuk, mely etnikum képviselői rontják leginkább a statisztikát. Jelenleg 370 tanulóból 133 roma, 25-30 pedig úgynevezett problémás, nehezen fegyelmezhető gyerek. Bubenko János igazgató elismeri, hogy több nebulónak kisegítő iskolában lenne a helye, ám ehhez szülői beleegyezésre is szükség van, és ha a szülő úgy véli, az ó gyerekével nincs semmi baj, az iskola vezetése tehetetlen. A többiek haladása érdekében ezeket a notórius rendbontókat tavaly külön osztályba gyűjtötték, a tanárok szerint a ó.C-sek az iskola rémei. Nem leányálom ott órát tartani, aki nem találja meg velük a közös hangot, annak bizony megkeseríthetik az életét. A szóban forgó tanárnő nyugdíjasként idén hetente tíz órát tanított a kilencedik évfolyamban, az igazgató szerint jövőre már nem hosszabbítják meg szerződését, részben szaporodó alkoholproblémái miatt. A hölgy negyven éve tanít matematikát az iskolában. A gyerekek szeretik, szakmai szempontból sincs ellene kifogás, épp ellenkezőleg, az általa felkészített tanulók bátran vághatnak neki a középiskolai felvételiknek, egy ifjú tanítványa pedig idén első lett a járási matematikai olim- piászon. Történetünk roma főhőse leginkább az igazolatlan hiányzások olimpiászán indulhatna nagy esélyekkel. Tizenhat éves korára a hatodik elemiig jutott, az oktatási törvény értelmében ő és az iskola idén végre megszabadulhatnak egymástól. Pár héttel ezelőtt épp ő volt a „koordinátora” egy másik, rendőrségi jegyzőkénywel végződő ügynek. Esetünk szempontjából mellékes, miféle rossz fát tett akkor a tűzre, tény viszont, hogy a legfegyelmezetlenebb tanulók egyike hagyja el az alma matert, két, szintén tizenhat éves osztálytársával együtt. A rettegett 6.C. tizennyolc tanulója közül jövőre kilenc gyerek éri el a „szabaduláshoz” szükséges életkort. Névtelenül nyilatkozó osztályfőnökük A tanárnő tagadta, hogy alkoholt fogyasztott volna. szerint csak az értheti meg az ott oktató kollégákat, aki legalább egy napot eltölt a nebulók körében. A fiatal tanár egyébként úgy véli, a lány ez esetben nem bűnös, hiszen csak egy feltevést fogalmazott meg hangosan. Ez azonban olyannyira felidegesítette a tanárnőt, hogy betelt nála az a bizonyos pohár. Bubenko János tudomása szerint a hölgy aznap teljesen véletlenül volt kéznél a bajban, az eredetileg helyettesíteni készülő kolléganő ugyanis hirtelen megbetegedett. Azt, hogy mi is játszódott le az osztályban, teljes bizonyossággal valószínűleg sosem tudjuk meg, a gyerekek természetesen a főhősnőt védik, akit az igazgató az eset után azonnal magához rendelt, ám nem látott rajta komolyabb ütésnyomokat. A tanárnő egyenes kérdésünkre egyenes választ adott: tagadta, hogy alkoholt fogyasztott volna, sőt az ütlegelést is kitalációnak nevezte. Valóban helyettesíteni ment be a negyedik órára, váratlanul érte a felkérés. A lány szüleivel akkor találkozott életében először, és az incidens során ő kérte az igazgatót, hogy hívjon rendőrt. A szülőkkel nem könnyű kapcsolatot teremteni, hiszen nem reagálnak az iskolából érkező idézésekre, egyáltalán nem mutatnak hajlandóságot az együttműködésre. Hétfőn azonban mindketten nagy dirrel-durral rontottak az épületbe, és a lány édesanyja az osztály szeme láttára bántalmazta a tanárnőt. Verbális kommunikációra ezután sem voltak hajlandóak, amilyen hirtelen jöttek, ugyanolyan hirtelen el is hagyták a terepet, a kiérkező rendőrt már nem várták meg. Osztályfőnök és igazgató, ha nem is mindenben, abban azért egyetért, hogy a pofozkodás nem helyes problémamegoldó módszer a huszonegyedik század elején, a békés egymás mellett élés szabályainak mindenképp ellentmond. Az édesanya ellen Bubenko István szabály- sértés miatt tett feljelentést, mivel komolyabb testi sértés az elcsattanó pofon nem okozott. (A becsület- sértés vádja nem került szóba, pedig állítólag válogatott gorombaságok is röpködtek a levegőben). Az eset számos kényes kérdést vethet föl. Szerencsésebb-e egybe- gyűjteni a leggyengébb képességű tanulókat, mint integrálni őket a többi osztályba? Van-e elegendő speciális képzésben részesült pedagógus a nehezen kezelhető tanulók nevelésére? Kivonhatja-e magát a szülő a nevelési folyamatból? Meghurcolható-e egy veterán pedagógus egyetlen rossz reakció miatt? A válaszok a legtöbb megkérdezett szerint a következők: Igen, nincs, nem, nem. Tény, hogy valamennyi iskolában akadnak problémás gyerekek, a fenti eset szinte bárhol megtörténhetett volna. A pedagógusok mindenütt igyeznek tenni a dolgukat, nevetA tanulók szemtelenek, egyre nehezebb rendet tartani az iskolában. séges fizetésért, sírni való munka- körülmények között. Tény, hogy az alkohol, ha esetünkben valóban szerepet játszott, ideig-óráig sok mindenre gyógyír lehet, enyhítheti az enyhítendóket, elűzheti a gondokat. Hallottunk már ittasan operáló sebészről, vagy ittasan repülő pilótáról, ilyenkor mindig az illető felettesének magas toleranciaküszöbét csodáljuk. Tegyük ezt esetünkben is, közben örüljünk annak, hogy a dolog nem végződött hibás lábamputálással vagy repülőgép-szerencsétlenséggel. Örüljünk annak is, hogy a kezelhetetlen leányzó szülei sok év kihagyás után megjelentek az iskolában, hiszen ezek szerint élnek, és mozgásukban sem korlátozottak, nyilván csak időhiány miatt nem érdeklődtek mind ez ideig lányuk iskolai előmenetele és viselkedése iránt. Az érintett tanárnővel egyébként negyvenéves tapasztalat mondatja, hogy a tanulók meglehetősen elszemtelenedtek az utóbbi években, egyre nehezebb rendet tartani az iskolában, egymást igyekeznek überelni a rosszalkodásban. A legproblémásabbakat pedig nem szerencsés egy osztályba gyűjteni, még akkor sem, ha integrálásuk lassítaná a haladást a „rendes” osztályokban. Arra az eleve eldöntendőként feltett kérdésünkre, hogy jobb lenne-e őket külön iskolában tanítani és nevelni, a tanárnő igennel válaszolt. Bubenko János szerint a hétfői eset nem kavarta fel túlságosan az intézmény életét, a tanítás zavartalanul folyik, közeledett az évzáró konferencia, ottjártunkkor pedig a legtöbb osztály lázasan készült a kirándulásokra. Az igazgató úr egyébként nehezményezi, hogy lapunk munkatársai csak akkor jelennek meg az iskolában, ha valami negatív dolog történik, a Lépésről lépésre (Step by Step) nevű oktatási programról például szinte szó sem esett eddig. Nos, essék: az alsó tagozatosok számára kifejlesztett modem amerikai oktatási programba 1997-ben, a hazai magyar tannyelvű iskolák közül elsőként kapcsolódtak be a rozsnyóiak. Padokat, taneszközöket is kaptak, az osztályok már első látásra egy barátságos, nagy gyerekszobához hasonlítanak, a harmadikosokon pedig az igazgató úr szerint már lemérhető a program sikere. Nem hagyhatjuk ki azonban azt a tényt sem, hogy a rettegett 6.C-nek „nevelődik” immár az utánpótlás-válogatottja, az egyik harmadik osztály idővel átveszi a stafétát. Újabb ok akad tehát a fejtörésre. Hogy csak az okok egyikét említsük. Összefogtak a községek, a befogadó családok - a kárpátaljai árvízkárosult gyerekek megfeledkezhettek nehéz életkörülményeikről Idegenként jöttelc, családtagként mennek Szívesen maradnának még néhány hétig PÉTERFI SZONYA Amikor Krisztián meghallja, mibe kerül Pozsonyban a fagyi és a kóla, agyában kattogni kezd a számológép, és pillanatok alatt kiböki, hogy mennyi grivnyának, illetve dollárnak felel meg. Ezután a kis srác boldogan újságolja: legalább most nem kell a tűzifára gondolnia és azon töprengenie, honnan, miképp szerezzen, orvosságot megbénult nagymamájának, beteg édesanyjának. A két hétig tartó üdülés azonban már holnap véget ér, és Krisztián a többi 35 kárpátaljai gyermekkel együtt visszatér az árvíz sújtotta Husztba. Vasik Máriát, Csallóköznádasd polgármesternőjét a tévében látottak késztették cselekvésre. „A tudósítások az árvízről a nincstelen- ségről, a nyomorról és kétségbe esett emeberekról szóltak. Először gyűjtést akartam szervezni, de nem voltam biztos abban, hogy az adományt tényleg a rászorultak kapnák. Úgy gondoltam, a legjobb az lesz, ha néhány hétre, egy hónapra idehozzuk a kárpátaljai magyar gyerekeket. Június 11-én megérkeztek, s bakai, felbári, dercsikai és nádasdi pótszülőkhöz kerültek” - mondja a polgármester asszony, s közben a pozsonyi Fő téren futkosó gyerekeket figyeli. „A. Nagy László képviselő ötlete volt: ha sikerül idehozni a kárpátaljaiakat, megmutatjuk nekik a fővárost, a parlamentet. Megtekintettük a törvényhozás épületét, sőt a Parlamentka étterem bérlője megebédeltetett bennünket. A gyerekeknek teli gyomorral nem volt nagy kedvük a városnézéshez, de mert jutalmul fagyit ígértem a társaságnak, nem zúgolódott senki.” A gyerekek a befogadó családok tagjaivá váltak, a pótszülők mindent megtesznek annak érdekében, hogy a kis vendégek jól érezzék magukat. A husztiak szerények, udvariasak. Bár gondtalannak tűnnek, érezhető, hogy életüket a nincstelenség, a szegénység nehezíti. „Nagyon jól érzem magam Giza néni házában, Dercsikán. Képzelje, négy gyereké és 11 unokája van. A legkisebbnek most vásároltam ajándékot, szeretném, ha gondolna rám” - meséli a 13 esztendős Chvuszt Irén, aki otthon maradt 11 és 12 éves testvéreiről sem feledkezik meg. Beszélt arról, hogy az árvíz szerencsére nem vitte el a házukat, ám a szobákban több mint egy méter magasan állt a víz. A szintén dercsikai pótszü- lóknél lakó nyolcadikos Fetykó Marianna és Dán Kati szívesen maradna még néhány hétig, hiszen, mint mondták, olyan jó soruk, mint most, nem lesz egyhamar. A félárva Purovec Danielia a felnőttek komolyságával mesél az ukrajnai nehéz életkörülményekről. „Anyukám az iskolában segéderő, fizetése 120, a nagyi nyugdíja 87, az én árvaságim 58 grivnya.” „Mi négyen vagyunk testvérek” - mondja egy cserfes legényke, s beszámol arról, hogy apukája rengeteget dolgozik, az anyasági járadék csupán 6 grivnya (60 korona). Vajon az itteni gyerekek is ennyire tisztában vannak szüleik anyagi helyzetével? - vetődik fel bennem a kérdés. A Kvascsuk-ikrek fontosnak tartották elmondani, hogy mindketten Nagyékhoz kerültek, bár az egyik gyerek a Bakán, másik a Felbáron élő Nagy családhoz. Mint kiderült, a névazonosság nem véletlen, Nagyék testvérek. A befogadó szülők belátásuk és anyagi lehetőségeik szerint ruházták fel az érkezőket, némi zsebpénzt is adtak nekik. „A gyerekeket kísérő három nevelőnőtől tudom” - mondja Vasik Mária „hogy az árvíz sújtotta kárpátaljai családok még az 1998-as árvízkárokat sem voltak képesek helyreállítani, s tavasszal ismét jött a víz. Sokan az ételen, öltözéken sprórolják meg az építőanyagra valót.” „Nehezen élünk, főleg az 1998-as árvíz óta. A bérek alacsonyak, a pedagógusi fizetés átlagban havi 130-152 grivnya (20-25 dollár), az élet viszont drágul, a határ a csillagos ég. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. A tanítók közül sokan délutánonként takarítást vagy egyéb fizikai munkát vállalnak. Nagy anyagi érvágást jelentett a gyerekek útlevelének kiváltása is, voltak persze, akik a 80 grivnyás kiadást nem tudták vállalni” - panaszolja Kvascsuk Kornélia huszti tanítónő. A negyvenezer lelket számláló városban kétezer magyar él. A gyermekek csupán nyolc éve járhatnak magyar iskolába, amelynek jelenleg 97 diákja van. Többen csak azért tanulják őseik nyelvét, mert a magyar nagymama ezt kívánja. Sok a vegyes házasság, ezért a legkisebbek még tört magyarsággal beszélnek, s gyakran váltanak ukránra. „Az itteni két hét tehát a nyelvtanulás szempontjából is sokat jelent. De amit életünk végéig nem felejtünk el, az a bennünket befogadó dercsikai, bakai, bári és nádasdi lakók szeretete, segítőkészsége” - mondja Kvascsuk Kornélia. Hozzáfűzi még: „Hálásak vagyunk Vasik Marikának azért, hogy megszervezte ezt az utat. A gyerekek számára nehéz lesz a búcsú, de haza kell mennünk. Június 26-án érkezik az ukrajnai Lem- bergbe a pápa, hívőként részt akarunk venni a találkozón. És imádkozni fogunk nemcsak saját sorsunk jobbra fordulásáért, hanem új, szlovákiai „rokonainkért” is. Tartani szeretnénk a kapcsolatot, s ha újraépítjük otthonainkat, nagy szeretettel mi is vendégül látjuk őket.” Pozsonyi emlék (Somogyi Tibor felvételei)
