Új Szó, 2001. június (54. évfolyam, 125-150. szám)
2001-06-18 / 139. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2001. JÚNIUS 18. Kitekintő A közvetítés zajlik ugyan, de továbbra is kérdéses, a felek hajlandóak-e feladni radikális, kompromisszumokat elvető álláspontjukat. Az ördögi körből nehéz kitörni Palesztin menekültek: az örök probléma Palesztin nők a bejrúti menekülttáborban (Fotó: Reuters) Ha majd lecsillapodik a jelenlegi eszeveszett gyilkolás - és egy napon le kell csillapodnia mindenki újból rá fog jönni: az izraeli-palesztin viszályt csak tárgyalással és kompromisszumokkal lehet megoldani. A problémák természetesen valósak, megoldandók, habár némelyikük nehezen rendezhetőnek, vagy pesszimisták szerint megoldhatatlannak tűnik. Közülük az egyik legnyomasztóbb alighanem a palesztin menekültek kérdése. YEHUDA LAHAV 1948-ban az akkori Palesztinában mintegy 1,3 millió palesztin élt. Az 1948- 1949. évi háború után Izrael területén 150 ezren maradtak, a nyugati parton, jordán fennhatóság alatt pedig mintegy 400 ezren. A többiek menekültté váltak: Jordániában 250 ezer (akik közben 1 millió 570 ezerre sokasodtak), Gáza térségében 165 ezer (most 825 ezer), Libanonban 70 ezer (most 376 ezer), Szíriában 70 ezer (most 383 ezer), más arab országokban tízezer (most 250 ezer). Számukat 1949- ben 675 ezerre becsülték, ma 3,74 millióra. Nyilvánvaló, hogy ha a menekültek problémáját nem oldják meg, a gond még nagyobb méreteket ölt majd. Követelésükkel, hogy Izrael ismerje el „a menekültek jogát a visszatérésre”, a palesztinok maguk ellen hangolják az izraeli társadalom minden részét, s ezzel egyfajta nemzeti egységet teremtenek. Kétségtelen, hogy az összes menekült visszatérése korábbi otthonukba megvalósíthatatlan: ezek az otthonok az esetek nagy részében nem léteznek többé, helyükön lakótelepek, egyetemek, műutak épültek. Ráadásul egy ilyen megoldás any- nyira megváltoztatná Izrael etnikai szerkezetét, hogy Izrael megszűnne a zsidó nép nemzeti otthona lenni, ami pedig az egész izraeli társadalom nézete szerint az állam „raison d’etre”-je, létezésének értelme. „Négymillió menekült visszatérésével” fenyegetik az izraeli nacionalisták mindazokat, akik kompromisszumos megegyezésre törekszenek a palesztinokkal. „Micsoda kompromiszszum az, amikor a palesztinok az összes menekült visszatelepítését követelik?” - érvelnek. A realista palesztinok is tudatában vannak, hogy az így megfogalmazott követelés Izraelben egységes frontot teremt ellenük. „Ne essetek pánikba” - mondta néhány héttel halála előtt Fejszal Huszeini jeru- zsálemi palesztin vezető izraeli ismerőseinek. „Hiszen mi csak a visszatérés jogának elvi, mintegy jelképes elismerését kívánjuk, nem e jog gyakorlati megvalósítását.” Sajnálatos, hogy a hivatalos palesztin álláspont nem ennyire egyértelmű. Ha az lenne, sok félreértést el lehetett volna kerülni. Másrészt le kell szögezni, hogy bizalmas megbeszéléseken a palesztinok sokkal rugalmasabb álláspontot foglaltak el. Nabü Saat palesztin miniszter a Washington Postban május 24-én közölt cikkében őszintén el is ismerte, hogy a „Mi csak a visszatérés jogának elvi, jelképes elismerését kívánjuk.” tabai tárgyalások idején - közvetlenül az Ehud Barak vezette izraeli kormány bukása előtt - áttörést értek el. Ez abban nyilvánult meg, hogy a palesztinok hajlandóságot mutattak elismerni két nemzeti állam létét a volt Palesztina területén, izraeli képviselők pedig készek voltak elismerni Izrael „részleges felelősségét” a menekültprobléma keletkezéséért. A probléma öt lehetséges megoldását vázolták fel: 1. A menekültek letelepítése mostani lakóhelyükön; 2. Visszatelepedés a palesztin állam területére; 3. Letelepedés Gázától délre, azon a területen, amelyet Izrael a palesztinoknak készült átadni, cserébe a ciszjordániai zsidó települések tömbjeiért; 4. Kivándorlás olyan országokba (mint Kanada), amelyek hajlandóak a menekülteket befogadni; és végül 5. Visszatérés Izrael területére. Az elképzelések szerint az első négy lehetőséget előnyben részesítették volna az Izraelbe településsel szemben. Például oly módon, hogy az első négy variáns bármelyikére megállapított kvóta sokkal magasabb lett volna, mint akkor, ha a menekültek Izraelbe települtek volna vissza. Izraelnek joga lett volna megtagadni a letelepülést azoktól, akiket terrortevékenység ösztönzésével gyanúsít. Bármely lehetőséget választotta volna a menekült, le kellett volna mondania menekültstátusáról és - ami Izraelnek nagyon fontos - mindennemű vagyoni követeléséről Izraelben. Ily módon 5-10 év alatt megoldható lett volna a menekültkérdés. Az izraeliek 40 ezer menekült Izraelben való befogadásáról beszéltek öt év alatt, a palesztinok 500 ezerről. Figyelemre méltó azonban, amit egy magas rangú palesztin tisztségviselő mondott, aki részt vett a tárgyalásokon. A neve elhallgatását kérő palesztin közölte: „Leginkább attól félünk, hogy Izrael elfogadja javaslatunkat, és nekünk nem lesz elég jelöltünk az Izraelbe telepítésre.” Vagyis a palesztin vezetők tudatában vannak, hogy a menekültek túlnyomó többsége nem az izraeli opciót választaná. A négymülió menekült visszatelepítésének ötlete nem más, mint egy léggömb, amelyből elillanna a levegő, amint a gyakorlatban megkísérelnék megvalósítani e követelést. A menekültek milliói joggal ijeszthetik meg az izraelieket. De 40 ezer, vagy akár 100 ezer menekült fokozatos letelepedése egy olyan országban, amelyben milliós arab kisebbség él, és amelybe évente átlag 100 ezer új bevándorSenki nem akaija kitenni magát a saját táborából induló támadásoknak. ló érkezik, nemigen bolygatná meg az ország etnikai egyensúlyát. E kérdésben is kitűnik tehát, hogy a béketárgyalások végső szakaszában a nézeteltérések nem voltak áthidalhatatlanok. Arról, hogy mennyire közel voltak az álláspontok, most a tárgyalások résztvevői közül senki sem nyilatkozik nyilvánosan. A hírek a tárgyalások részleteiről csak nem hivatalos forrásokból szivárogtak ki. Hogy miért? Amíg a tárgyalások folytatása a merényletek és az összetűzések miatt időszerűtlen, senki nem akaija kitenni magát a saját táborából induló támadásoknak a kudarccal végződött tárgyalások folyamán tanúsított engedékenysége miatt. De a merényletek és az összetűzések tovább tartanak. A közvetítés zajlik ugyan, de továbbra is kérdéses, a felek hajlandóak-e feladni radikális, kompromisszumokat elvető álláspontjukat. Az ördögi körből nehéz kitörni. Tel-Aviv, 2001. június Szokássá vált, hogy a főnök tollba mondja bizalmasainak a vallási törvény formájába öltöztetett parancsolatait. Szobrokról, karszalagokról s minden egyébről Afganisztán az átláthatatlan vászonfal mögött RÉTI ERVIN Ami sok, az sok. Idén már három alkalommal váltott ki felháborodást a világközvéleményben a tálibok hatalma, az Afganisztán Iszlám Emirátus. Először is megtagadták az első számú nemzetközi közellenségnek számító, Oszama bin Laden kiadását vagy kiutasítását. A római, párizsi, frankfurti, londoni letartóztatások csak megerősítették, hogy változatlanul afganisztáni menedékéből szervezi terrorakcióit. Amikor az ENSZ válaszképpen büntetőintézkedéseket léptetett életbe, bezáratták a világszervezet több helyi irodáját. A két óriási Buddha-szobor módszeres megsemmisítése Bamijan- ban az egyetemes kultúrértékek- kel való leszámolást jelentette. A „bálványokat” elítélő magyarázkodásra a szomszédos, az iszlámot ugyancsak nevében viselő Irán válaszolt: a vallási meggyőződés nem írja-írhatja elő más kultúrák értékeinek elpusztítását. Legutóbb pedig a karszalagok ügye. Elrendelték, hogy a nem iszlám hívők házait kétméteres vászonfallal kell körülvenni, az érintetteknek pedig sárga karszalagot kell maguknál tartani, viselni. A hivatalos indoklás szerint azért, hogy megvédjék őket a zaklatásA reménytelenség földjén 20 év alatt másfél millió a háborús halott. tói. Ez utóbbi intézkedés mindenekelőtt a húsz- és ötvenezer közé becsült hindu kisebbséget sújtja, de vonatkozik arra a néhány keresztény és egy zsidó családra is, amely Kabulban él. A megkülönböztetés általános elítélésén túl a külvilág különösen érzékenyen fogadta a diszkrimináció sárga színű megjelenítését. Közben pedig a közép-ázsiai ország rettenetes hétköznapjairól szóló hírek mindennapossá váltak. A nők foglalkoztatási, sőt kijárási tilalmától a könyvégetésen, a zene, tánc, televízió, film eltiltásán keresztül a Munkrat, a vallási rendőrség tobzódásáig. A reménytelenség földjén húsz év alatt másfél millió a háborús halott. Negyven esztendőre csökkent az átlagos életkor, a „békeidőben” 26 milliós lélekszámú országban peA helyzet kulcsa alighanem a szomszédos Pakisztán kezében van. dig csaknem ötmillió a menekült. Földünkön minden harmadik menekült afgán. Kik azok, akik ma Afganisztán urai? Az őket körülvevő titokzatosság függönye még a nők mindent beborító, sűrű fátylánál is át- láthatatlanabb. Valamit fellebben- tett ebből Ahmed Rasid pakisztáni újságíró, aki több mint két évtizede foglalkozik afgán ügyekkel. Ő ott lehetett 1996 áprilisában, amikor Kandahárban Omár Mohammed mullahot, a tálibok első számú vezetőjét ezerkétszáz társa kikiáltotta a „hívők uralkodójának”, s a kalifák hagyományos címeivel illette. Azóta Omár nem tartott nyilvános beszédet, nem találkozott nem mozlim politikusokkal vagy diplomatákkal, sajtóértekezletekről természetesen szó sem eshetett, s ha valaki fényképezőgéppel, kamerával közelít, halálbüntetés vár rá. Rasid leírása szerint egyetlen vezetőnek nincs felsőfokú világi végzettsége, s fizikailag is magukon viselik a történelmi viharok következményeit. Omár egyik szemét 1989-ben egy rakéta becsapódása nyomán vesztette el, Nuruddin Turabi igazságügy- és Mohammed Gaur volt külügyminiszternek szintén csak fél szeme maradhatott meg. Szokássá vált, hogy Omár jól őrzött rezidenciáján, a kandahári „szellemi központban” - ahol korábban az ország legnagyobb mozija működött - estebéd után összegyűlnek, s a főnök tollba mondja bizalmasainak a fatvákat, a vallási törvény formájába öltöztetett parancsolatait. Szobrokról, karszalagokról s minden egyébről. A vallási fanatizmus mellett az afgánok a háborútól és az éhségtől is szenvednek. A tálibok lerohanták az ország nagy részét, de az állam területének 5-15 százalékát az északi koalíció ellenőrzi. Ennek elnöke a nemzetközileg elismert Rabbani, hadvezére Ahmed Sah Maszud. Igaz, már csak egyetlen nagyobb város, a hatvanezres Faizabad van a kezükben, de a hegyek s a bevehetetlennek tűnő Pandzsír-völgy kedvező természeti feltételeket biztosít. Egyelőre túl gyengék ahhoz, hogy legyőzzék a tálibokat, de túl erősek ahhoz, hogy ki lehessen kapcsolni őket. Közben az ország az utóbbi évtizedek legsúlyosabb aszályával küzd, az ENSZ humanitárius katasztrófát emleget, olyannyira, hogy egyelőre még az USA sem állította le az ENSZ közreműködésével nyújtott élelmiszersegélyt, valószínűleg az iraki tapasztalatok is közrejátszhatnak ebben. (Kérdés, hogy az ENSZ-irodák bezárása hogyan befolyásolja majd az eseményeket. Feltétel volt ugyanis, hogy a segély felhasználását a világszervezet tarthassa kezében. Egyetlen szemléletes példa: Kabulban 28 ezer hadiözvegy kényszerül „családfői” szerepre. A gabonasegélyt úgy adták, hogy a pékségek alkalmazzák az egyedül maradt nőket, hogy dolgozhassanak.) Milyen lehetőség kínálkozna a válság rendezésére? Harcias nyilatkozatokra, hogy - Oszama bin Laden ürügyén - katonai lépésekhez folyamodjanak, egy magát megnevezni nem akaró ENSZ- megfigyelő azt mondta: a tálibokat nem lehet a középkorba visszabombázni, mert ott érzik csak igazán jól magukat. A helyzet kulcsa alighanem a szomszédos Pakisztán kezében van. Ha nem biztosítana támogatást a háborúhoz s az állam minimális működtetéséhez (a tálibok egyetlen bevételi forrása a kábítószer-csempészet volt, de újabban állítólag fellépnek ellene), Kandahárban és Kabulban nehezen tudnák magukat tartani. A pakisztáni illetékesek ugyanakkor politikai tudathasadásban szenvednek, és sem a hadsereg, sem a nagy hatalmú titkosszolgálat, sem a politika legfelsőbb köre nem egységes e kérdésben. Végtére hét éve ők „találták ki” a tálibokat, a fekete lobogós, felfegyverzett Korán-iskolásokat, de mit kezdjenek most a hatalmukkal? Afganisztánban eszközt látnak egy közép-ázsiai iszlám szövetség megteremtéséhez saját befolyási övezetük kiterjesztésében. Félnek viszont Pakisztán „tálibizálásától”, mert egy fanatikus, szélsőséges csoport könnyen önjáróvá lehet. Afganisztáni hinduk kabuli templomuk előtt. A tálibok rendelkezése szerint nekik is sárga karszalagot kell viselniük. A hivatalos indoklás szerint azért, hogy megvédjék őket a zaklatástól. (TASR/AP)
