Új Szó, 2001. június (54. évfolyam, 125-150. szám)

2001-06-11 / 133. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2001. JÚNIUS 11. 9 Riport A budapesti könyvhéten közölték, az átlagmagyar évente 1,2 könyvet olvas el, zöme nem szépirodalom, hanem szakácskönyv, ismeretterjesztő kötet vagy horoszkóp Jutott-e a könyvek által előbbre a világ? A külföldi idegen nem érti, was ist das. Talán azt hiszi, Magyarországon mindig ilyen kiemelten prezentálják a könyveket. (Dömötör Ede felvételei) A fagylaltosok, a terítőáru­sok, az arab pénzváltók és a portréfestők csütörtök óta kénytelenek osztozni a Vö­rösmarty téren a könyvkeres­kedőkkel. A külföldi idegen is forog, mint ringlispü, nem ér­ti, was ist das, sőt talán azt hiszi, ebben az országban mindig ilyen kiemelten pre­zentálják a könyveket. JUHÁSZ KATALIN Ha nem is mindig, egy éven át biz­tosan, hiszen az idei, sorrendben 72. Ünnepi Könyvhét csütörtöki nyitónapján hirdették meg immár hivatalosan is az Olvasás Evét. En­nek keretében a Magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma az Oktatási Minisztériummal kart karba öltve igyekszik majd visszaál­lítani az olvasás presztízsét. Az írott szó iránti érdeklődés hiánya világ- jelenség, ám a mutatók azért orszá­gonként mást és mást jeleznek. Jól látható, hogy ahol ügyesen fogtak hozzá a könyvbarátok toborzásá­hoz, ott a legtöbb háztartásban akad könyvespolc. Vörösmarty téri rögtönzött közvélemény-kutatá­sunk végeredménye optimizmusra adhat okot, a megkérdezettek zöme bízik a program sikerében. A térre érve a kultúrember lassan felenged, megtelik derűvel, hiszen a könyvsátrak előtt szó szerint egy­más sarkát tapossák az érdeklődők. Haladni a tömegben csak módjával lehet, jó néhányan cipelnek könyv­A könyvhét nyitónapján hirdették meg hivatalo­san is az Olvasás Évét. vei teli szatyrokat, néhány dediká­lás pedig csak rendőri asszisztencia mellett valósulhat meg. Ez utóbbi megjegyzéshez azért né­mi magyarázat, és csipetnyi kritika is tartozik. Vannak olyan „nagy ne­vek”, akik előtt indokolatlanul hosszú sorok kígyóznak, fittyet hányva a szakma által felállított ér­tékrendre. Mivel a könyv éppen olyan termék, mint a mosópor vagy a vajas linzer, szüksége van reklám­ra: a kiadókon múlik, mennyire fut­tatják szerzőiket és azok produktu­mait. Jó írónak reklámot csapni nem bűn, mondhatnánk, elő is for­dul néha ilyesmi, ám manapság, a média által mozgatott világban hu­szonkét egyforma szinten lévő szer­ző közül az a kettő érvényesül, aki­nek tévéműsora van, rockzenekar­ban énekel vagy esetleg politikus­ként tevékenykedik. A híres riport­alanyokat felvonultató riportköny- vek, a rejtélyes haláleseteket bon­colgató irományok vagy a humo­ros, szórakoztató, könnyen emészt­hető kötetek nem porosodnak soká­ig a boltok polcain, a gyermekköny­veknél a képek adják el a szöveget, hiszen a szülőnek vásárlás előtt leg­többször nincs ideje beleolvasni. Ilyen és ehhez hasonló nézeteket vallanak az írók. Persze valamennyi állítás megcáfolható, elég, ha csak a Janikovszky Éva asztala előtt kígyó­zó sort, vagy Faludy György felbuk­kanásának „mozgósító erejét” em­lítjük. Alkotókból volt bőven az egyes helyszíneken, a konkrét ked­vencekre vadászók az információs sátrakban kaphattak eligazítást, sőt térképet is, a színpadokon zajló be­szélgetéseken is sokan kifejthették nézeteiket az irodalomról, bár pár­huzamos monológokban sem volt hiány. Az írók Boltjába és a Fókusz könyváruházba nem jutottunk el, ám a Vörösmarty téren bebizonyo­sodott számunkra, hogy mindenki jelen van, aki él és mozog a kortárs magyar irodalomban. Es persze legtöbben dedikáltak is. (Ez ma már hozzátartozik a kiadók propa­gandatevékenységéhez, ami a ter­jesztés mellett a másik kulcsfontos­ságú tényezője egy-egy kötet köztu­datba kerülésének.) A dedikálás külön gyönyörűség. Az hót a műsorban meghirdetett idő­pontban kiületik a napra, eléje rak­nak néhány kötetet és egy névtáb­lát, a többi aztán az olvasókon mú­lik. A három ott töltött nap alatt lát­tunk magányosan aszalódó Kos- suth-díjast, búsan pipázgató alanyi költőt, le se fütyült korszakalkotó zsenit, körülrajongott tévésztárt, szeretve tisztelt élő legendát, han­goskodó ifjú titánt, és még sokféle furcsa szerzetet. Legtöbbjük élvezte a felhajtást, akkor is, ha egyetlen könyvet sem dedikált a rendelkezé­sére álló idő alatt. Nem utolsó do­log egy álló órán át blokkolni a Vösörmarty tér forgalmát saját sze­mélyünkkel és kötetünkkel, váltani néhány udvarias szót a kollégákkal, véleményt és könyvet cserélni ve­lük, kezet fogni az Olvasóval, aki íme, kilépett a homályból, vette a fáradságot és elzarándokolt a térre, megszemlélhető, kikérdezhető. A szerzők többségének fogalma sincs arról, kik és hányán olvassák műve­iket. Azt mondják, nem is érdekli őket, maguknak írják, amit írnak, de ez persze füllentés. Igenis, is­merni szeretnék a közönség reakci­óit, majd megvesznek a kíváncsi­ságtól. Ünneprontásként, illetve az Olvasás Évének beharangozása­ként elhangzott az a megdöbbentő statisztikai adat, mely szerint az átlagmagyar évente 1,2 könyvet ol­vas el, zöme nem szépirodalom, ha­nem szakácskönyv, ismeretterjesz­tő kötet vagy horoszkópkönyv. So­kan vélik, hogy minden alkalmat meg kell ragadni az olvasáskultúra fejlesztésére, szellemi kincseink gyarapítására. így volt ezzel Orbán Viktor minisz­terelnök is, aki a nyitónapon kilenc- órás, láványos „műsort adott”. Szi­gorú arcú testőrök gyűrűjében dél­Kötetet dedikált tévéri­porter, rendőrségi szóvi­vő, pártelnök és színész. után háromtól éjfélig dedikálta a vele készült inteijúkötetet, elorozva a közfigyelmet a két szerzőtől, és mintegy sugallva, hogy ebben a könyvben a válaszok a fontosak, nem pedig a kérdések. A könyv fo­gyott rendesen, az írók meg szívták a fogukat legnagyobb seregszemlé­jük „kormány általi kisajátítása” miatt. A Habsburgokról szóló köte­tet sem a szerző, hanem Dr. Habs­burg György láttál el kézjegyével, aminek a vásárlók módfelett örül­tek. A valaha remek íróként ismert Csurka István idén is tömegeket vonzott, úgy tűnt, sokakat érdekel a politika ebben a kis országban, ahol az írók politikusokként, a „közemberek” pedig írókként sze­retnek szerepelni. A téren kötetet dedikált tévériporter, rendőrségi szóvivő, pártelnök, főpolgármes­ter és színész, ami persze nem baj, a sokoldalúság díjazandó, csak a hangsúlyok csúsztak el néha A vásárlót a hivatalos könyvheti katalógus volt hivatott tájékoztat­ni, ebben 196 kiemelt figyelmet él­vező kötet szerepelt, ám ezeken kí­vül több száz újdonság várta a könyvbarátokat, nemcsak Buda­pesten, hanem a könyvhét vidéki helyszínein is, irodalmi beszélge­tésekkel, zenés műsorokkal, felol­vasásokkal színesítve. A szervezők két színpadot emeltek a Vörösmar­ty téren, ahonnan napjában több­ször élő adást közvetített a Kossuth Rádió, szerzők és kiadók megszó­lalhattak, a műveket neves szín­művészek olvasták fel. A budapesti Sohónak becézett Ráday utca, idén első alkalommal egy hétre könyvutcává változott, a kis kávé- házak, vendéglők irodalmi estek helyszínéül szolgáltak, a járókelők könyveket vásárolhattak a sátrak­ban, az írók ihattak narancslét négyszáz forintért, vagy sört há­romszázötvenért. A szervezés ugyan hagyott némi kívánnivalót maga után, ám az ötlet megfelelő propagandát követően jövőre akár működhet is. A nagy, központi kérdés mellett (olvasnak-e az emberek, és ha igen, mit), a nyomtatott könyv jö­vője is sokszor szóba került ezek­ben a napokban. Főleg riporterek tették fel a kérdést ismert íróknak, akik természetesen optimisták ez ügyben, mondván, hogy a könyv- olvasás nem helyettesíthető internetes olvasással, web-szörfö- zéssel. Az enciklopédiák, kézi­könyvek összeállítói már óvatosab­bak, sokan úgy védekeznek az adatok avulékonysága ellen, hogy CD-ROM-on is megjelentetik adat­táraikat, ami szintén nem verse­nyezhet az internettel. A könyvbarátok tehát napokon át tobzódtak, számolgatták, mire fut­ja, mire nem, táskájuk súlya egye­nes arányban volt pénztárcájuk la- posodásával, de örültek, hogy ke­zet szoríthatnak kedvenc írójukkal, és ezekben a meghitt pillanatok­ban senki sem zavartatta magát holmi e-book-ról szóló híresztelé­sekkel, amelyek állítólag perceken belül lesöprik a föld színéről a nyomtatott könyvet. A 92 pavilon legtöbbjét egy-egy ki­adó bérelte. Jelenléti lehetőséget kaptak a kárpátaljai, erdélyi, vajda­sági és felvidéki könyvműhelyek, (ez utóbbiak stílszerűen a szeren­csés, avagy egyesek szerint szeren­csétlen 13. számú sátort jegyez­ték), amelyek a Kalligram kivételé­vel közös pulton igyekeztek meg­férni. A messziről jött irodalmárok közül jó néhányan Budapesten ta­lálkozhattak saját „földijeikkel”, megörülhettek egymásnak, vagy éppen kelledenül méregethették egymást. Ismét kifutott a JAK-hajó, megutaz­tatta a fiatal irodalmárokat a Du­nán, étellel-itallal, és bizonyára jó hangulattal dédelgetve őket. Erről a messzi földön híres akcióról ugyan lemaradtunk (egy családias Kalligram-est kedvéért), ám az öt­letet látatlanban is díjazzuk: in­gyen jóllakni manaspág is sok író szeret, ez a szokásuk évszázadok óta megvan. Nem minden író szereti viszont a nagy nyüzsgést maga körül. Há­rom élő klasszikus is vásárolt mos­tanában vidéki házikót, távol a nagyváros zajától, köztük Kukorel- ly Endre, akiről aztán tényleg keve­sen feltételeznének ilyesmit. Nádas Péter Pestre csalogatása hosszú évekbe telt a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének, ám megérte a munkát, mert a mes­ter nyitóbeszéde meglehetősen de­rűlátóra sikeredett, és mivel Nádas szava mérvadó, a könyvhét egészé­nek jót tett ez a jelenés. „Mindenki magát kell, hogy biztassa, akár ol­vasóról, akár íróról van szó. Megfe­lelő olvasmányokat ki-ki találhat, a könyvpiac tartósan növekszik, bár a szépirodalom részesedése az eu­rópai átlgnál alacsonyabb. Szerin­tem a lényeg az írásosság fenntar­tása, ami egyet jelent saját intelli­genciánk fenntartásával. A képi kultúra térhódítása miatt ez foko­zatosan csökken, ezért az egészsé­ges arányokat lehetőség szerint meg kell őrizni” - mondta lapunk­nak a mester, mielőtt elmenekült a forgatagból. Végezetül következzék néhány tipp az idei seregszemle sikerkönyvei­ből. A prózai kínálatból nagy szak­mai érdeklődésre tarthat számot Spiró György új regénye, a Jégma­dár, Ferdinandy György novelláskö- tete, Csapiár Vilmos bizarr, husza­dik századi népmeséi vagy Poós Zoltán tárgyakról szóló szösszene- tei. A lírát illetően sokan esküsznek Mamo János, Kovács András Fe­renc, Kemény István, Kukorelly Endre vagy Tőzsér Árpád új köteté­re, a külföldiek közül pedig Kun- dera, Mrozek és Vonnegut számít­hat sikerre. Valószínűleg jól fogy­nak majd a történelmi tárgyú köny­vek és az antológiák is, nem beszél­ve a gyermekkönyvekről, melyek sok kiadót eltartanak. A nagykö­zönség ízlése kiszámítható, ennek ékes bizonyítéka a Szécsi Pál nővé­re által írt Palika című kötet, vagy dr. Garamvölgyi László József Attila halálát feszegető nyomozati anya­ga. Mindkettőből rekordmennyi­ségben fogyott az egy hét alatt. A hazai magyar kiadók magyaror­szági sikere vagy sikertelensége egy másik, külön misét is megérdemel­ne, az összes hátulütővel, „előnyte- lenséggel”, pozíció- és esélylatolga­tással együtt. Névtelenül idézem egyik legnagyobb kisebbségi írónk tömör, de velős megállapítását: „Nem kellünk mi ezeknek”. Ki tud­ja, talán így is van. Eszterházy Péter Faludy György I ____________ Gönc z Árpád Vámos Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents