Új Szó, 2001. május (54. évfolyam, 100-124. szám)
2001-05-05 / 103. szám, szombat
15 ÚJ SZÓ 2001. MÁJUS 5. Szombati vendég Dráfi Mátyás: „Nem akarok otthon ücsörögni. Dolgozni szeretnék. Megyek, megyünk, csinálni kell. A közönség vár bennünket, tudom. Messze még a vég..." Erős ember, Góliátként húzza Thália szekerét Jól terem az év Dráfi Mátyásnak. Legalábbis, ami az elismeréseket illeti. Egy hónappal azután, hogy Egressy Gá- bor-díjat kapott, amelyet a sajtóval és a színházszeretőkkel együtt a kassai és a komáromi színház alapított, Budapesten Jászai Mari-díjjal jutalmazták. SZABÓ G. LÁSZLÓ Ez utóbbira már húsz-harminc évvel ezelőtt is méltó lett volna, gondolhatnánk, hiszen már akkor is Góliátként húzta Thália szekerét. Csakhogy külföldön élő magyar színész mostanáig nem kap(hat)ott Jászai- díjat. Ez az első év, hogy az odaíté- lők máshogy döntöttek. Dráfi Mátyás, a komáromi Jókai Színház művésze tehát az első „kiválasztott” a szlovákiai magyar színészek között. Felragyogott a napja, amikor megtudta, hogy ott lesz a díjazottak között, vagy önben is felmerült a kérdés, hogy „miért csak most?” Nekem az első reakcióm az volt, hogy „nem hiszem el”. Arra gondoltán!, hogy valaki rossz viccet űz velem. Nem is vettem komolyan az egészet, míg írásban nem kaptam. Bártfán voltam gyógyfürdőben, ott ért utol a hír telefonon. Budapestről hívtak, a kulturális minisztériumból. Gyengélkedett vagy lábadozott? Nem voltam beteg. Tavaly ősszel pajzsmirigyműtéten estem át, és ehhez ,járt” pár hetes gyógykezelés. Szeptember 13-án volt a műtétem, de 21-én már színpadon álltam. A doktor bácsi nem nagyon örült, mondta is, hogy „nono!”, de már késő volt. Játszottam. Az viszont, hogy „miért csak most?”, eszembe sem jutott. De nem magam miatt, hanem a kollégáimmal kapcsolatosan. Szentpéteri Arankára, Ferenczy Annára és Türner Zsigára gondoltam, akik végiggürizték az életüket. Ők is megérdemelnék a Jászai-díjat. Boldog vagyok, hogyne lennék boldog, hogy én vagyok az első szlovákiai magyar színész, akit ebben az elismerésben részesítettek. Egyénileg fantasztikus siker, amúgy viszont sovány vigasz. Ha száz évig fogok élni, márpedig én hosszú életű leszek, az biztos, akkor százéves koromig játszani akarok. Feltéve persze, ha lesz rá lehetőségem. Ha mások is úgy akarják. Ha évente kapok egy- egy komoly szerepet. Jászai Mariról a díj mellett az ek- hós szekér is az eszembe jut, amely a szlovákiai magyar színész esetében az ekhós busszal egyenlő. Amely ugyanúgy kátyúba tudott ragadni a múlt rögös útjain, mint hajdanán a viharvert szekér. Sok mindent átéltünk mi is. A Jászai Mari féle életút, zötykölődés, azt hiszem, minden korosztályom- beli, határon túli magyar színész számára ismerős. A színház kezdeti éveiben mi is toltuk eleget az ekhós buszt, főleg hóban-fagyban, amikor még a régi kis kultúrházak- ban játszottunk. Milyen szép volt! A pincében a doh és a smink szaga keveredett. Jó kis akolmeleg! Igen, az is előfordult. Játszottunk akol mellett. Félreértett. Én akolmeleget mondtam. Ja, hogy összetartoztunk. Értem. Megtörtént, hogy ablakon kellett bemenni a színpadra. Különben nem lehetett volna, csak a nézőtérről. Odaállítottuk hát a buszt az ablakhoz, szereztünk egy forsnit, és azon közlekedtünk. Játszottunk sok helyen. Kocsmaudvaron, községházán, diófa alatt. Hordtuk magunkkal a szabadtéri színpadot. Felállítottuk a futballpályán, ráraktuk a díszletet, volt egy vasváz, arra jöttek a reflektorok, és kezdődhetett az előadás. Volt ebben gyönyörűség rengeteg! Ma ott a forgószínpad, a süly- lyesztő, a zsinórpadlás. Hihetetlen, mi mindenre képes a színház. Én nem azt az időt sírom vissza, amikor a magunk tákolta szabadtéri színpadon vagy egy rőteden kultúr- házban léptünk fel, habár annak is megvolt a varázsa. Miközben a nézők nagykabátban ültek, mi félmeztelenül futkostunk a színen. A nénikék meg a bácsikák boldogok voltak, hogy magyar szót hallanak. Ez bizony még a hatvanas években is így volt. De mondom, nem emiatt siránkozom. Én azt sajnálom, hogy két magyar színházunk van, és egyik sem úgy teljesíti a küldetését, ahogy kellene. Nincsenek tájelőadásaink, nem járunk vidékre. Most, amikor egy-egy falunak olyan szép kultúrháza van, hogy még a járási székhely is megirigyelheti, nem megyünk játszani. Csak hát megint a pénznél lyukadunk ki. Nincs meg az anyagi keret a tájelőadáshoz. A mi színházunk harminc éve nem volt „Távol-Keleten”. Mármint Kassán túl. Ez az ön nagy bánata? Bizony ez. Hogy a közönség Ferenczy Annát már nem, Mokos Attilát pedig még nem ismeri. Sas Józsit meg a dáridósokat igen. Azokat bezzeg! Látja őket a tévében, aztán élőben is, mert ők sokfelé eljutnak. Rimaszombatba, Királyhelmecre, Bodrogszerdahelyre kellene elmennünk, és a környék falvaiban autóbuszra ültetni a közönséget. Ha a leleszi néző el tud menni Budapestre, akkor meg tud tenni húsz kilométert is, hogy Királyhelmecen lásson bennünket. Gondolja, hogy vissza tudnák hódítani az ottani közönséget? Nagyon remélem, hogy igen. Hogy ez is csak egy átmeneti helyzet. És ha mégsem? Próbáljuk meg! Nem hiszem, hogy a vad angyalok fel tudják venni a versenyt a színházzal. A nézők előbb- utóbb rájönnek, hogy az élő szó egészen más, mint a reprodukált. Más a színház, és egészen más a film, a televízió varázsa. Erre is van egy történetem. Régi, de számomra felejt- heteden. Felépült Somorján az új kultúrház, a nézők száma viszont fokozatosan csökkent. A televízió az oka, elszippantja előlünk a közönséget, állították sokan. Kezdetben nem hittük, aztán mégis így lett. Hosszú évekig nem is mentünk Somoijára. Minek mennénk, ha egyszer nem kíváncsiak ránk, legyintett a közönségszervezőnk. Engem viszont rettenetesen idegesített a helyzet. Próbáljuk már meg, hátha eljönnek, mondtam. Megpróbáltuk. Kevesen voltak. Menjünk el újra, buzdítottam a kollégáimat, hátha most már többen lesznek. Többen is voltak. Ma már bérletes előadásaink vannak Somoiján. A közönség visz- szaszokott a színházba. A színház pénz kérdése. Nemcsak nálunk, mindenütt a világon. Ha nem lennének mecénások, vagy ha úgy tetszik, szponzorok, akkor megette a fene a kultúrát. Királyhelmecen is megtelne a kultúrház, ebben biztos vagyok. Tüdőm, hogy nem valami eget rengető darab a Csókos asszony, de legalább egy szórakoztató kisope- rett. Tíz évvel ezelőtt játszottuk, és bizony jó előadás volt. Darvas Iván eljött hozzánk egyszer vendégszerepelni, ő játszotta a bárót, és emlékszem, mennyire meglepődött. Ott állt ugye, a „felvidéki rokonok” körében. Eleinte csak nézelődött, hogy „mit is kellene itt csinálni?”, aztán észrevette, hogy „hopp, ezek itt dolgoznak”. Rájött, hogy az előadásnak súlya van, és hogy vannak partnerei, akikre tényleg érdemes odafigyelni. Bártfafürdőn pedig, amikor eszembe jutott mindez, azt mondtam, a rendező engedélyével felújítom az előadást. Amint vége lesz az évadnak, buszt bérelünk, felrakjuk a díszletet, és irány Kistárkány, Ki- rályhelmec, Bodrogszerdahely. Azok, akik harminc éve semmit sem kaptak tőlünk, most végre láthatnak bennünket. Kollégái hogyan fogadták az ötletet? Jönnek velem. Ez lesz a nyaralásuk. Fürdünk a Tiszában, este pedig játszunk. Kellemeset a hasznossal. Évad közben úgyis sokat dörmö- gött. Morgok én most is. Ilyen a természetem. Ha nem morogna, már gyanús is lenne. De nehogy azt higgye, hogy valaki ódzkodott az ötlettől. Senkit sem köteleztem. Megkérdeztem a kollégákat, volna-e kedvük? Jönnek. Boráros Imre, Vincze Emőke, Kuko- la Dodi, Bemáth Tamás, Holocsy Kriszta. Ez a mag. A fiatalok pedig, amellett, hogy statisztálnak, felépítik a díszletet. Lesz egy kis plusz pénzük. Egyelőre tíz-tizenkét előadással számolunk. Aztán megalapítunk egy polgári társulást, hogy legyen jogi alapja a munkának, hogy tudjunk szerződéseket komi. Azoknak a színészeknek veszünk majd elő darabot, akik esténként ritkán játszanak. Mert nem hagyja annyiban. Forr a vére, nyughatatlan. Közvetlenül a műtét után, amikor elvágták a gigámat, vagyis megműtötték a pajzsmirigyemet, hangszalagra mondtam vagy huszonöt verset. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, Radnóti, Szabó Lőrinc, Kosztolányi, Szilágyi Domokos, Tőzsér Árpád, Gál Sándor sorait. Már el is fogyott a kazetta. A semmittevést nagyon nem szeretem. Lelkileg kimerít. Hány előadása van mostanában? Havonta? Legfeljebb kettő. Ebben az évadban két darabban vagyok. A Csongor és Tündében a három ör- dögöcske egyikét játszom... igen!... koncepció kérdése. Pontosabban: a rendező szíve-joga. A másik szerepem pedig Szellemű a Lüiomfíban. Más nincs. így alakultak a dolgok. A színház most a fiatalokat foglalkoztatja, ami ellen semmi kifogásom. Fiatalokra minden színházban szükség van. Új vér, más gondolkodás, friss tehetség. Kell! De a nagypapa szerepet mégse egy huszonéves játssza! Ettől függetlenül figyeli, ellátja néhány jó tanáccsal pályakezdő kollégáit? Már nem. A Csongor és Tünde próbáin még megtettem. Volt, aki szívesen vette, volt, aki nem. Ott és akkor elhatároztam: már csak akkor szólok, ha kérdeznek. Nehéz lehet kivárni, hogy megszólítsák. Erre is csak azt tudom válaszolni: már nem. Furcsa dolgokat tapasztalok a színházban. Azt sem tudom például, hogy kik tanítanak ott. Valahogy lemaradtam a szavalóversenyekről is. Mármint a zsűrizésről. De nemcsak én. Másokat is kihagytak. Úgy látszik, kell a hely valakiknek. Mégis megkérdezem: van a fiatalok között olyan, akire árgus szemmel figyel? Olyan „előttem az utódom”? Van. Akit különösen szeret, és látja benne a tehetséget. Igen. Van üyen. De ne kéije a nevét. Nem mondom meg. Nagyon drukkolok neki. Örülnék, ha fejlődne, ha itt maradna. A komáromi színház, minden jel szerint, mágnese lett a fiatal tehetségeknek. Mágnes lett. Ez tény. De nem biztos, hogy mind olyan nagyon tehetséges. Jönnek a főiskoláról is, nagy örömömre. Csak nem tudom felmérni, mire képesek, mert a rendezői koncepció nem igazán engedi. Az utóbbi időben azt veszem észre: mintha szégyen lenne a színpadon érzelmeket kifejezni. Nem érzem, hogy árad a szeretet, nem látom, hogy az a jó, ez a rossz, nincs olyan, hogy „segítsünk egymáson!” A Szerelem még ilyen előadás volt. Beke Sándorral nekem csak magánemberi konfliktusaim voltak. Rendezőként teljes mértékben elismerem őt. Nagyon jó vele dolgozni. Egyetlen hangos szó sem volt köztünk a próbán. A Szerelem óta viszont azt tapasztalom, irodalmi színpad lett a színházból. Mondatok félbeszakítva, mindegyik részét másvalaki mondja. Felületesek lettek az érzések. Már ha vannak. Átírják a darabokat, három-négyből gyártanak egyet. Brecht is csinált ilyet, de ne felejtsük el: ő zseniálisan írt. Megtehette. Olyan karmestert viszont nem tudok elképzelni, aki azt mondja Csajkovszkij D-dúr hangversenyére, hogy szép, szép, de a végét átírom. Milyen jogon? Ha nem tetszik, újon egy másikat! Ne tegye tönkre azt, amihez ő amúgy is kevés. Nem veszi be a bögyöm az ilyen kísérletezgetéseket. Ha most lehetőséget kapna az igazgatójától, hogy a jövő évadra darabot választhatna magának, zavarba jönne? Egyáltalán. Tudom, mi lenne az. A komédiás. Sajnos, a közönségnek sok lenne. Fővárosban, kis színpadon, százötven ember előtt igen! Komáromban nem. De volt már korábban más ötletem is. Nem rossz, felelték. Ebben maradtunk. Azóta nem szólt? A kollégáimnak szóltam. Hogy hozzuk létre a polgári társulást. A Jászai Mari-díj, gondolom, erősen felvillanyozta. Fel. De nem árasztanak el munkával, nehogy azt higgye. Sok kétségem azonban elcsitult a díj által. Nem akarok otthon ücsörögni. Dolgozni szeretnék. Megyek, megyünk, csinálni kell. A közönség vár bennünket, tudom. A gyógykezelés három hete alatt annyi szere- tetet kaptam, hogy engem is meglepett. Nincs megállás, messze még a vég.
